Klió 2008/4.

17. évfolyam

 

XX. SZÁZAD

 

A pontoszi genocídium. I. rész

 

„De mindegyiknél inkább megérintett a trapezunti

ének a maga különös nyelvezetével

és ama távoli görögök szomorúságával,

akik talán mindvégig abban hittek, hogy még van remény”.[1]

 

A fenti témával foglalkozó monográfia szerzője, a Thesszaloniki Egyetem volt tanára, mint olyan sokan szűkebb hazájában, Veriában, illetve Thesszalonikiben, pontoszi menekültek leszármazottja. Németországban szerzett történészi doktorátust, fő kutatási területe az újabb kori kisázsiai görögség sorsának a tanulmányozása.

A pontoszi (vagyis a Fekete-tenger menti) görögség sorsának a végigkísérése, a ciprusi kérdés és az ún. Kisázsiai Katasztrófa mellett, a mai Görögország egyik legfontosabb és legfájóbb problémája. A területtel, valamint a genocídiummal foglalkozó műveknek se szeri se száma. A közelmúltban pl. harmadik kiadásban jelentették meg a kilenc kötetes Pontoszi Enciklopédiát, „Pontoszi Archívum” címmel folyóiratot adnak ki (utolsó, 52. kötetét 2007-ben), és a szerzőnek (Sz.) sem a most szemügyre vett könyv az egyetlen idevágó monografikus írása.[2] Itt jegyezhető meg, hogy a Sz. sok más forrás mellett hat szovjet, illetve orosz archívum adataira támaszkodott.

A pontoszi menekültek az ország sok helyén megtalálhatók, de főként mégis az északi területeken telepedtek meg. Általános vélekedés szerint a kérdés politikai szempontból máig nincs lezárva, ahogy egyébként az örmény genocídium sem (Görögország ezt 1992-ben ismerte el, ld. 16–17. o.). Az időnként aktualizáló Sz. megjegyzi, hogy olyan történelmi leckéről van szó, amelyből az ország nem tanult kellőképpen, és ez veszélyeket rejthet magában a jövőre nézve (43. o.).

A könyv 13 fejezetre oszlik viszonylag hosszú történeti bevezetéssel, amely az ókorral, illetve a mítikus időkkel indul. A fennmaradó fejezetek a pontoszi populáció összetételét, az újtörök mozgalmat, Atatürk politikáját és a tulajdonképpeni témát vizsgálják belülről, illetve nemzetközi összefüggésekben. Az áttekintés napjainkig folytatódik és azzal a megállapítással zárul, hogy a török expanziós törekvéseknek a genocídium nemzetközi elismerésével lehetne gátat szabni. A levéltári források hat oldalon vannak felsorolva, a bibliográfia közel hatvan oldalt tesz ki.

Földrajzi szempontból, antik neveket véve alapul, keleten a mai Batumi mellé lokalizálható Phaszisz folyó – a mítikus Kolkhisz földje –, míg nyugaton a Szinópéhoz (a cinikus Diogenész szülővárosához) közeli Halüsz folyó közötti területről van szó, amely déli irányban 2–300 km-es mélységig húzódik. Ott magas hegységek alkotják a természetes határokat, köztük az Anti-Taurus. A Sz. szerint a görög jelenlét ezeken a vidékeken i. e. 1000 körül hajózással kezdődik, és olyan mítikus neveket olvashatunk mint Jaszón, az argonauták, Héraklész, Oresztész, Prométheusz. Egy ókortörténész e dátumot még akár fentebbre is merné helyezni, és azt sem tartaná kétségesnek, hogy a mítoszoknak történeti magvuk van.[3] A vidék Nagy Sándor idejében előtérbe kerül, majd Mithridatész Eupatór (i. e. 132–63) alatt központi jelentőséggel bír. Az i. e. VII. században a szinópéi alapítású Trapezunt (Trapezus, török nevén Trabzon) város, Ankarától kb. 600 km-re keletre, megközelítőleg középen, a keleti határhoz valamivel közelebb található, az északi parton vele szemben fekvő Szocsi üdülőhellyel azonos szélességi fokon.[4] A várostól származik az egész terület későbbi neve: a XIII. század és 1461 között fennálló Trapezunti Királyságról (Császárságról) J. P. Fallmerayer 1827-ben monográfiát is írt. A terület ellenállt a római keresztényüldözések idején, majd a Nagy Theodosziosz (i. sz. 347–395) alatt épült Panagia Szumela kolostor éppenséggel az egyik központja lett mind a kereszténység mind a görögség átmentésének.[5] 1021–22 telét II. Baszileiosz császár Trapezunt városában töltötte, és hadműveleteiben Örményországot a birodalmához csatolta. Ez később hibának bizonyult. Az örmény államiság megszüntetése és a lakosság Kappadokiába, illetve Kilikiába történő telepítése hozzájárult az 1071-ben a szeldzsukoktól elszenvedett mantzikerti vereség hez. A szeldzsukok akkor beözönlöttek Kisázsiába és különböző államokat alapítottak. Ez volt Bizánc hanyatlásának a kezdete. A pontosziak földrajzi elhelyezkedése és a történelem által rájuk rótt szerep életre hívta a határmentiség és a nemzet megőrzésének a tudatát, valamint az akritász (az akra ‘szél, perem’ szóból) intézményt. Akritászok voltak a határmenti védő feladatokkal megbízott harcosok és családjaik, akik szolgálataikért különböző előjogokban részesültek. A folklórba átkerülő téma külön műfajjá alakult (akritász-eposzok, illetve dalok), amely a Sz. szerint a legjobban éppen a pontoszi területeken és Kappadókiában virágzott (24. o.). A legismertebb határvédő hős Digenész Akritász (Dijenisz Akritasz) volt, akinek a tetteit a folklór egy egész epikus ciklusban hagyományozta az utókorra.[6] A birodalmi fővárossal is rivalizáló Trapezunti Királyságot „Bizánc megvétele” 1204-ben, vagyis Konstantinápoly a „latinok” általi elfoglalása hívta életre. A független államalakulat gazdaságilag és kulturálisan felvirágzott, területén a XIV. században akadémia működött, ahol főleg matematikát és csillagászatot műveltek, a királyság kereskedői Kínáig, Indiáig és Ceylonig is eljutottak. Ez volt a Nagy Komnénosz (Komninosz) Dinasztia kora, amelyben – a Sz. szerint – példamutató volt a vallási türelem is. 1453-ban elesett Konstantinápoly, és nyolc évvel később, 1461-ben Trapezunt.[7] A Komninosz-palotát laktanyává alakították át, a fiatalok jó részét besorozták a janicsárok közé, a megmaradó lakosságot deportálták Konstantinápolyba, immár Isztambulba. Hozzátesszük: a császárral együtt, akit megalázó módon hurcoltak a fővárosba és ott lefejeztek a fiaival együtt.[8] Akik el tudtak menekülni, részben Dél-Oroszországba, részben a Duna-menti országokba vándoroltak ki. Nem kevesen a későbbi szabadságküzdelmekben végig kulcsszerepet játszó megoldást választották, a hegyek közé vonultak, ahol új településeket hoztak létre, és meg tudták őrizni a függetlenségüket. Említést érdemel, hogy az 1821-es szabadságharc előkészítői, Alexandrosz és Dimitriosz Ipszilantisz, pontoszi származásúak voltak.

Egy fontos adalék, amelynek ismeretében alighanem át kell értékelni a Magyarországon legalábbis általános meggyőződést a törökök „vallási toleranciájáról”: a lakhelyükön maradók nagy része „középkori módszerek” hatására (kínzás, lelki terror, a gyerekek esetében éheztetés) áttért az iszlám hitre. Ennek fejében megtarthatták ingóságaikat, méltóságukat, vagy legalább a puszta életüket.[9] A Sz. szerint a diszkrimináció és a szegregáció, a retorziók és a megalázások sora végtelen és megszámlálhatatlan. Két oldalban ad ízelítőt, és bizonyos vonások ismerőseknek hatnak a XX. század Európájából is. Pl. a keresztényeknek felismerhetően (különlegesen) kellett öltözniük (”ειδική ενδυμασία”), nem ülhettek lóra, nem építhettek új templomokat, nem viselhettek nyilvánosan keresztet, vallási szertartásaikkal nem zavarhatták a mohamedánokat, stb. Néhány esetben gyermeteg, de érthető kisebbségi komplexus érhető tetten: a keresztények nem építhettek magasabb házakat mint a muzulmánok (62. o.). A rendelkezéseket Kara Musztafa bécsi vereségéig (1683) vasszigorral betartatták, ezt követően, a birodalom megrendülésévei, bizonyos változások következtek (63. o.). Az előbbiekhez hozzátehetjük az intézményesített deportálásokat.[10]

Jóval később, ezelőtt éppen száz évvel, újabb ismerőseknek ható jelenségek bukkannak fel. Az egy pillanatra sokat ígérő, majd azonnal önmaga ellentétévé alakuló újtörök mozgalom, sok minden más mellett, a görögök oktatási rendszerének a lehetetlenné tételét is célul tűzte. Állami támogatás amúgy sem létezett. Az oktatást egyedül finanszírozó kolostorok és egyházközségek lehetőségeit minden módon korlátozták. A Patriarchátus tiltakozni kényszerült a török tankönyvek, oktatók és oktatási nyelv kötelezővé tétele ellen. Az előbbiek különböző iskolákba komisszárokat küldtek, hogy kísérjék figyelemmel a tanítási órák lefolyását. Hivatalos kormánypolitika volt mindennek a kétségbe vonása, ami a görögök kultúrális fölényére utalt, és a mohamedán vallású görögök szembefordítása az anyaországgal.[11] Az újtörök ideológiával kapcsolatban a Sz. egy tanulmányt említ: G. Arnakis, a Texasi Egyetem tanára írását (94. o.).[12] A fanatizált muzulmánok mindenütt keresztény, illetve görög muzulmán-ellenes összeesküvést láttak. Enver pasa[13] dühösen kijelentette 1909-ben, hogy majd ő jobb belátásra téríti a görögöket (92–93. o.). Ez a pasa halálának az évében, miközben az már Teheránban volt és terveiben Indiát akarta jobb belátásra téríteni, bekövetkezett.

Könnyebbséget hoztak az olyan tevékenységek, amelyek a Porta számára fontosak voltak: bányászat, hajóépítés. A körülményekhez alkalmazkodó görögök ezeket a tevékenységeket meg tudták szerezni, és a mindenkori isztambuli politikától függően, támaszkodva lehetőségeikre, hol jobban, hol kevésbé húzódtak meg a hegyek között, és őrizték meg azonosságukat hol nyíltabban, hol kevésbé nyíltan. 1839-ben és 1856-ban, nagyhatalmi nyomásra, két szultáni rendelet, elvben legalábbis, vallási egyenlőséget garantált. Az enyhülés gazdasági és kultúrális fellendüléshez vezetett, amelynek során Trapezunt kezdte visszanyerni régebbi önmagát. A területet azonban folyamatosan sújtották különböző csapások, köztük olyanok, amelyek szintén ismerősek a közelmúltból, leginkább talán éppen a magyar olvasó számára: 1861-ben a cári Oroszország kiszorította a muzulmán cserkeszeket a Kaukázusból. Törökország készséggel fogadta be őket, és a Kelet-Pontoszi vidékek keresztény falvait jelölte ki számukra lakhelyül. Ez ismét többezres görög kivándorlást eredményezett Dél-Oroszországba (68. o.). Az új öntudatra ébredés és a sérelmek emléke demokratikus alkotmány, majd önálló állam elfogadtatásának a gondolatához vezetett. Mindebben a törököket gyengítő orosz–török ellentét is szerepet játszott. 1916 áprilisában, két nappal a város orosz megszállása előtt a törökök önként átadták Trapezuntot Hriszanthosz metropolita kezébe. A Sz. szerint (37. o.) két év példamutató demokrácia következett megtorlások nélkül, majd a bolsevik hatalomátvétel hatására az orosz hadsereg 1918 februárjában kivonult. A város visszakerült az újtörökök kezébe hatalmas menekülthullám kíséretében. 1918-ban a dél-oroszországi görögök száma maghaladta a 650 ezret (39. o.). Ekkor a pontosziak reménykedtek még az orosz segítségben és személy szerint Trockijban. Az 1923-hoz vezető véres úton a törökök hallgatólagos német és osztrák-magyar támogatást is élveztek (40. o.). A terület sírját a Sz. szerint a bolsevikok és Atatürk 1921 márciusi egyezménye ásta meg. Lenin erkölcsi és anyagi támogatása nélkül Kemál pasa nem tudta volna a művét megvalósítani. Külügyminisztériumi és patriarchátusi források szerint 1914-ben 696495 volt a pontosziak száma. A kemáli újtörökök ezek közül 353 ezret lemészároltak. Az 1923-as Lausanne-i Egyezmény értelmében 182 ezren érkeztek Görögországba, a többieknek a polgárháborús Oroszország jelentette a kiutat (29. o.). Megjegyzendő, hogy a lakosságcsere-egyezmény egyetlen kritériuma a vallási volt, így tehát mintegy 190 ezer mohamedán vallású görög nem telepedhetett át. Az erőszakos iszlamizálás egyébként a lakosságcsere utolsó napjáig folytatódott (31. o.). A következő fejezet a lakosság összetételévei foglalkozik. Említést érdemel, hogy különböző okokból sokan meghamisították a statisztikákat. A görögök pl. nem vallották be etnikai hovatartozásukat, hogy az őket sújtó különadóktól megmeneküljenek. Ezen az állapototon az újtörök mozgalom változtatott, amelynek értelmében, elvben legalábbis, mindenki egyaránt részt vehetett a közügyekben. A XX. század elején a pontoszi lakosság mintegy húsz nemzetiségből tevődött össze, köztük bosnyákok, valamint keresztény arabok is (46. o.).

A Sz. két fejezetben az 1908–1914 és az 1915–1918 között eseményeket tekinti át közelebbről. Az újtörök mozgalom, elvben demokratikus célkitűzéseit először mindenki üdvözölte. Ebben az összefüggésben, mai szemmel nézve, meglepőnek és nagy hibának hat Venizelosz nyilatkozata, aki úgy fogalmazott, hogy a görögség soha nem volt hódító hatalom, hanem mindig is civilizatórikus tényező. Az elkövetkezendő demokratikus viszonyok képesek lesznek a Nagy Eszmét diadalra vinni (80–81. o.). A kívülálló olvasónak az is meglepetést okoz, hogy a Sz. minden kritika nélkül adja vissza a politikus szavait, miközben könyve bevezetőjében elismeri a mai lappangó veszélyeket, azt hogy nem tanultak ebből a tragédiából, hiszen a mondottak, még ha találkoztak is a többség akaratával, csak irritálhatták a törököket. Később a Sz. megjegyzi, hogy az Egyház magatartása, amellyel következetesen leleplezte a keresztények ellen irányuló „föld alatti” programot, zavarta az újtörököket (91. o.). Venizelosz álláspontja mellett legfeljebb az hozható fel, hogy a Nagy Eszme, vagyis a Bizánci Birodalom visszaállításának a gondolata, akkor még hivatalos dogma volt. Van azonban a politikus nyilatkozatának még egy, talán fontosabb, vonatkozása is: emlékeztetett arra, hogy szózatát a görög nemzet összehasonlíthatatlanul nagyobb részéhez intézi, ti. azokhoz, akik Törökországban élnek![14] A pesszimistáknak lett igazuk. A Sz. „sátániaknak” minősíti azokat a módszereket, amelyekkel pl. akadályozták a „nem kívánatos” képviselők parlamentbe jutását. A 697 ezres pontoszi lakosság egy képviselőt tudott küldeni (83. o.). Az „egyenlőség” értelmében most besorozták a keresztényeket is. Nem kell élénk fantázia annak elképzeléséhez, mik történtek velük a hadseregben (88. skk. o.). A dezertálások elkerülhetetlenekké váltak (102. o.). 1910 augusztusában Talaat pasa,[15] az egyik ideológus, az akkor még Törökországhoz tartozó Thesszalonikiben egy zárt összejövetelen világosan beszélt. Felhívta a figyelmet arra, hogy az alkotmány rendelkezései végrehajthatatlanok, majd kijelentette, hogy „a gyaurok csökönyösen ellenállnak minden térítésnek, pedig csak a teljes iszlamizálás vezethet egyenlőséghez. A birodalom hosszú és nehéz művelet előtt áll”, mondta, majd kifejezte meggyőződését, hogy küldetésükben végül sikeresek lesznek (94. o.). 1911 októberében pánikhangulat uralkodott Trapezuntban. Híre ment, hogy fegyvereket osztogatnak, a törökök keresztényellenes pogromokra készülnek. A hírek forrása nem világos, de nem sokkal később a helyi újságok ilyesmiket írtak: „Készüljünk, testvérek, az ellenséggel való leszámolásra, igyuk ki a vérüket. A háború isteni parancs. Aki nem kész arra, hogy mindhalálig üldözze az ellenséget, nem méltó a muzulmán névre és nem ember” (98–99. o.).

Az Első Balkáni Háborúban (1912. október–1913. május), amelyben Görögország is részt vett, Törökország elvesztette majdnem minden európai területét, pl. Szerbiát és Bulgáriát, Albánia függetlenségének az elismerése mellett, és jelentős görög területek is felszabadultak, így Thesszaloniki. Logikus volt, hogy a kisázsiai területekre összpontosítsa a figyelmét, ott is főleg a keresztények lakta vidékekre. Trapezuntban ismét a „kereszt hitűek” (”σταυροπιστεὑονες”) ellen uszítottak, akik „ördögi módon összeesküdtek az ártatlan iszlám világ ellen”, és a politika helyett a Kardot éltették (101. o.). A Sz. rámutat, hogy a törökök etnikai kisebbségben voltak Kisázsiában.  (105. o.)[16] Nem érdektelen megemlíteni, hogy az ipar és a kereskedelem a görögök és az örmények kezében volt (110.112. o.), és ez a tény később a németek közel-keleti terveit is zavarta. Ekkor már folytak a műveletek. Az újtörök Bizottság-pártiak (”Κομιτατικοί”) plakátokat terjesztettek, amelyeken „hitetlen disznókat” emlegettek, akik vagy mennek, ahova látnak, vagy a „kardjukkal találkoznak”. A Dardanellákért felelős polgármester azt hangoztatta, hogy „a romioszok (= görögök) halálos ellenségek. Tudjátok meg, muzulmánok, hogy vagy ezeknek kell innen menniük vagy nekünk”, 106. o.). 1913-ig, írja a Sz. (101. o.), voltak üldözések, kitelepítések, pogromok, a központi kormány hallgatólagos, néha nyílt támogatása mellett. A balkáni fiaskó után azonban már egész országrészeket tisztítottak meg, mondhatni, német alapossággal, a legutolsó görög lakosig. Az újtörök diktatúra bevezetése után a német Otto Liman von Sanders tábornok vette át a tisztogató különítmények irányítását. Fényképe a 612. oldalon látható, mellette von der Goltz-Pascha, a török hadsereg német fővezére képe áll. Ismeretes, hogy később, az első világháborúban Törökország a németek oldalán vett részt![17] Az egész országban a dzsámikban, kávéházakban, különböző összejöveteleken háborús hangulatot szítottak és a görögöket kényszerítették, hogy ezeken részt vegyenek, és hogy hozzájáruljanak a háborús készülődés költségeihez. A Sz. hozzáteszi, hogy Trapezuntban is fizettek ugyan, de titokban sokkal nagyobb összegeket utaltak át az anyaországba a görög flotta költségeire, a görög katonai erő fejlesztésében és saját megmenekülésükben reménykedve (107. o.). Hosszú fejezet elemzi a németek szerepét. Természetes, hogy a háttérben gazdasági érdekek és nagyhatalmi játszmák álltak. A német érdeklődés jóval korábban, még a szultanátus alatt kezdődött. Vilmos császár háromszor is ellátogatott Törökországba. A Sz. világos szavakkal ismerteti a felelősségüket, itt is és később is, és néha az Osztrák–Magyar Monarchiáét. Ha hinni lehet, az előbbiek felajánlották, hogy benépesítik „dolgos, becsületes, fegyelmezett és rendszerető telepesekkel Kisázsiát, akik majd felvirágoztatják az országot”, csak előbb ki kell penderíteni onnan azokat a „garázda és telhetetlen” görögöket (118. o.), akik csak kizsákmányolni tudják a muzulmán őslakosságot, teszi hozzá, idézetként, másutt. A még ősibb őslakosságot sem kellett mindig félteni: a legkeletibb pontoszi város, Batumi (ma grúziai üdülőhely), Argonauta (Argonaftisz) című újságja a „régi, igazi, megbízható törököket” hiányolta a „kerítőknek” és „rabszolgahajcsároknak” titulált újtörökökkel szemben, és emezeknek tulajdonította az ország minden baját. A Kelet csakis a régi, igazi törököké, akikre építeni lehet, és a görögöké. Csak ezek képesek felvirágoztatni a birodalmat és csak ezek tudják az újtörök bálványt ledönteni (118–119. o.). A hosszú fejezet alkalmas beidegződések eloszlatására, hiányos ismeretek kiegészítésére, egészében elgondolkodtató, néha az olvasót megviselő. Illusztrálásul elég talán egy tünetegyüttes: a Sz. Félix Sartiaux-t[18] idézi, aki szemtanúja volt a Szmirna környéki történéseknek, és személyes kutatásokat is végzett a területen. Ezek szerint az események forgatókönyve feltűnően hasonló volt mindenütt. Az állig felfegyverzett különítményesek általában este jelentek meg a falvakban. Elözönlötték az utcákat, felfeszítették az ajtókat és az ablakokat, az ágyakat bajonettekkel szurkálták, a nőket, gyerekeket és az öregeket lelőtték. A fiatal lányokat megerőszakolták, egy részüket elrabolták. „A bestialitás olyan volt, amilyenre csak a vadak képesek”. Másokra rágyújtották az otthonukat. A kívülről elreteszelt épületekből menekülés nem volt, oltani nem lehetett, „a tűzoltópumpákba olaj került.[19] A házak nagy lángot vetettek az éjszakában a megtámadottak halálhörgésétől kísérve”. Másnap a hentesboltok kirakataiban felirat volt olvasható: „Keresztény hús”. A Sz. előadása alapján ezt szó szerint kell érteni: a kirakatok nem voltak üresek. A szókimondó leírást G. Horton izmiri amerikai konzul diplomatikus beszámolója erősíti meg: „A törökök ötszáz évvel forgatták vissza a történelem kerekét. Rabolják mások vagyonát, gyilkolnak, erőszakot tesznek, teveháton szállítják el a zsákmányt”.[20] Az eseménysor nemzetközi bonyodalmat okozott. A Sz. szerint nevetségesek voltak azok a sebtében hozott intézkedések, amelyekkel jól-rosszul visszaszerelték a zárakat, zsanérokat, lemeszelték, -festették a vérfoltos falakat, mielőtt a tényfeltáró bizottság megérkezett. „Az intézkedések nem tévesztettek meg senkit” – írja. Mindez 1914 májusában történt (124–125. o.). A kb. 1200 kilométerrel távolabbi keleti Pontosz-vidéken ezenközben a nemkívánatos őslakosok továbbra is küldték a pénzt az anyaország támogatására. Az eljárás nem maradt rejtve a törökök előtt, így ismét történtek ismerőseknek ható dolgok is: egy rendelet értelmében csak muzulmántól és zsidótól lehetett vásárolni. A tulajdonos köteles volt a boltján a faji hovatartozását feltüntetni. Aki kereszténytől vásárolt, azt nemcsak példásan megbotozták, hanem a vásárolt portékát mindenki okulására nyilvánosan el is égették. A magyar érdekeket is védelmező Pallavicini János tiltakozása kevés eredménnyel járt (126. o. skk.). A helyzet az Amiszosz (középkori nevén Samsun)[21] körüli eseményekkel éleződött ki veszélyes mértékben. Koszovóból 25 ezer albán-török menekültet vártak, és ezek közül ötezret akartak elhelyezni a környéken, ami befogadási és eltartási kötelezettséggel járt. Az ellenállás olyan nagy volt, hogy a menekültek végül is a falvakon kívül a szabad ég alatt szálltak meg. Május 20-án a helyi csendőrparancsnok kiment a területre és megfenyegette a falusiakat, hogy a szemük láttára gyújtják fel az otthonaikat, ha nem fogadják be a menekülteket. A válasz az volt, hogy a központi kormány, ha úgy gondolja, ölesse meg őket, de ők nem tudják befogadni a menekülteket, a nők pedig nekiestek a kivezényelt csendőrségnek, mire azok visszavonultak (132. o.). Május 24-ével megkezdődtek az erőszakos betelepítések. A táviratok az isztambuli görög követséghez, majd onnan az athéni külügyminisztériumba a hadsereg „tűzzel-vassal fenyegő” különítményeiről, ütlegelésekről, bebörtönzésekről, kínzásokról, halálesetekről számoltak be. Megjegyzendő, hogy senki sem hitte, hogy „átmeneti” beszállásolásokról lett volna szó mint azt bizonygatták, és gyakoriak voltak a szerencselovag álmenekültek is (134. o.). Görögország azzal fenyegetőzött, hogy kiutasítja a makedóniai muzulmánokat, a török parlamentben pedig az elvesztett „szép Thesszalonikiről”[22] és „a határokon túl rabságban sínylődő muzulmán testvérekről” tartottak beszédet. Abban az évben rendhagyó módon ünnepelték meg a húsvétot: a patriarchátus bezáratta a templomokat és az iskolákat, és erről értesítette a tesvéregyházakat és a nagyhatalmakat. Ez kínosan érintette a török kormányt, azonban sem az ő próbálkozásaik, sem az idegen diplomácia nem segített: a patriarchátus a gyász jelének minősítette az intézkedést, amely „mindaddig érvényben lesz, amíg az üldözések meg nem szűnnek”. A kormány próbálkozása – a Sz. szerint – nem a megbékélést célozta, hanem azt, hogy a művüket lehetőleg feltűnés nélkül vihessék véghez. Ekkor az újtörökök egy négyszáz oldalas könyvet adtak ki és terjesztettek nagy példányszámban, amelyben különböző „bestiális” tetteket, „a nők és muzulmán szent helyek meggyalázását”, gyilkosságokat és hasonló cselekményeket tulajdonítva a keresztényeknek nagy gyűlöletet keltettek a fanatizált tömegekben. Az eredmény a már említettekhez volt hasonló, megtoldva szerbiai, bulgáriai és görögországi menekültek betelepítésévei a kiebrudaltak otthonaiba.

Az Első Világháború kitörése minden egyezményt, illetve diplomáciai erőfeszítést érvénytelenné tett, illetve megkérdőjelezett. A patriarchátus visszavonta az intézkedését, „hogy a békéért imádkozhassanak”. Görögörszág igen nehéz helyzetbe került, mert választania kellett a semlegesség, illetve a valamely félhez való csatlakozás között, miközben a modern kori ország számára – sajátos történelme folytán – a sokszor a gyökereket képviselő kisázsiai honfitársakat a megsemmisülés fenyegette. Bár Venizelosz miniszterelnök kísérletezett még a diplomáciával, az összecsapás a törökökkel elkerülhetetlennek látszott. Az antanthoz való csatlakozás szakítást eredményezett a miniszterelnök és a királyi ház között, mivel az utóbbi rokonsági kapcsolatban állt a németekkel. 1914 szeptemberében az ottomán hadsereg lezárta a Dardanellákat, majd Odessza, Szevasztopol, Novorosszijszk és más városok német–török ágyúzása következett. December 23-án a Porta Szent Háborút hirdetett az antant ellen. Nem volt többé formális akadály a tisztogatások útjában: a török a gyengébbel, az örményekkel kezdte, miközben a „hazaáruló (sic!, 149. o.) romioszoknak” is kijutott bőséggel. Már korábban általános mozgósítást rendeltek el, amelynek során minden 19 és 45 közötti férfinak be kellett vonulnia. A parancs kiterjedt a papokra és a keresztény orvosokra is.[23] Mindezeket napi 18 órás munkaszolgálatra hívták be. Ahogy régebben is, tömeges méreteket öltött a dezertálás, amiért viszont halálbüntetés járt. Általános volt a beszolgáltatási kötelezettség is; ezt a muzulmánok felé mindenesetre sokkal enyhébben foganatosították. A szököttek többnyire visszatértek a lakhelyük közelébe, de általában még a közvetlen hozzátartozóknak sem fedték fel hollétüket, mert azok a kínzások hatására beszéltek volna, és ez még rosszabb lett volna mindenkinek. El lehet képzelni, milyen helyzetben voltak a férfitámasz nélkül maradt családok. Az egyik utolsó, kivonulás előtti orosz diplomáciai jelentés arról számolt be, hogy „Trapezuntban megszűnt a régi jól ismert vidám forgatag a szűk utcákban.” Az üzletek bezártak, a görögök többsége bevonult, új arcok jelentek meg, városszerte fülsüketítő keleti dalok hallatszanak (151. o.). Bekövetkezett az elkerülhetetlen: a százával dezertálók ellenállási központokba szerveződtek a hegyek között, és minden legális és illegális eszközzel, együttműködve a kaukázusi láz csempészekkel, fegyverkeztek és támogatták a sajátjaikat, támadták a törököket. A két fő ellenállási góc nyugaton Amiszosz és Pafra (Bafra), keleten Szanda és Szurmena (Sürmene) központokkal működött. A tény később érveket adott a török történetírók szájába, akik, a Sz. szerint, gondosan el hallgatták azokat az okokat, amelyek a fegyveres ellenálláshoz vezettek.

A világháború könnyűvé tette a görög-ellenes műveleteket. Liman von Sanders indítványára a tengerparti lakosságot, „az antant ügynökeit”, a birodalom különböző távoli vidékeire telepítették. A meneteket általában télen, vagy kedvezőtlen időjárási viszonyok közepette indították, vizet, élelmet, takarót tilos volt vinni. A „vörös” után ez volt a „fehér halál”: kényelmes, mert nem tapadt vér az újtörökök kezéhez az elpusztultak után. Azokat, akik esetleg életben maradtak, erőszakosan iszlamizálták. A fentebb idézett Sartiaux ezt a történelem legördögibb tervének nevezte (161–162. o.). Ekkor már a német, illetve az osztrák diplomácia is tiltakozott, minden eredmény nélkül. Volt, akit visszahívtak. Pallavicini, az isztambuli osztrák követ statisztikaszerűen felsorolta naponta hány falut égettek fel Amiszosz környékén 1916 decemberében (166–167. o.). Az örmény genocídium ekkorra már megtörtént. A tapasztalatokat jól fel tudták használni a nagyobb létszámú és sokkal veszélyesebb ellenféllel szemben. A Sz. szerint ma már világos, hogy a törökök három millió örmény, asszír,[24] görög és más keresztényt pusztítottak el, és hogy erre sem képesek nem lettek volna, sem merszük nem lett volna a német politikai támogatás és katonai jelenlét nélkül (165. o.). Trapezunt és a tőle délre eső Argyroupoli városok környékéről mindenki a hegyek közé, barlangokba, kolostorokba menekült. Egy követségi alkalmazott, amikor erre mód nyílt, egy orvos kíséretében felkereste Vazelona-kolostort a hegyek között. Az illető sokkos állapotban kijelentette, hogy nem tud beszámolni arról, amit látott. Amit mégis el tudott mondani, az az udvaron heverő temetetlen holttestekre vonatkozott és egy cellára. Az utóbbiban egy húsz éves lány feküdt egy asztalon. A fejét levágták, a mellkasát szuronnyal felnyitották. A ruhátlan test helyzete mutatta, mi történt vele előzőleg (165–166. o.).[25] Az orosz előrenyomulás ürügyet adott a Trapezunttól nyugatra fekvő Tripoli és Keraszunda tengerparti városok kiürítésére. Tatiana Gritsi-Millieux írónő naplók és kéziratok alapján így számol be az eseményről: 1916 november 13-án hirdették ki, hogy 16-ig Tripoli teljes lakossága el kell, hogy hagyja a várost. Az úticél egy üresen álló Birk nevű örmény falu volt. Egy évvel korábban az ottani örményeket a legutolsó emberig megölték. Huszonöt napig tartott a fehér halál menete. Egyetlen egy ember sem tért ki a hitéből, hogy megmentse az életét, senki nem vált törökké. A falu klímája egészségtelen, a vize fertőzött volt. 13 ezren indultak Tripoliból, három hónappal később már csak nyolcszázan voltak életben a faluban (171–172. o.).

 

Κωνσταντίνος Φωτιάδης (Konsztantinosz Fotiadisz): Η Γενοκτονία των Ελλήνων του Πόντου (A pontoszi görögök genocídiuma). Αθήνα: Ίδρυμα της Βουλής των Ελλήνων για τον Κοινοβουλευτισμό και τη Δημοκρατία (Athén: Görög Parlament Alapítvány), 2004, σσ. 600 + 16 Πίν. (2004. 600 o. + 16 tábla).

 

Katona L. Endre

 

1. Kavafisz: Bevétetett. Déri Balázs fordítása (In: Konsztandinosz P. Kavafisz: Alexandria örök. Válogatott versek. Válogatta Déri B., Pozsony, Kalligram, 2006. 260).  

2. A problematika ismert külföldön is. Magyarországon legutoljára a Klióban jelent meg egy Trapezunttal kapcsolatos recenzió (16,  2008. 55–57). A közelmúltból pedig hozzátesszük mindehhz R. Sukorov, a Moszkvai Egyetem oktatója írását: Trebizond and the Seljuks (1204–1299). Mésogeios. Méditerranée 25–26, 2005. 71–136.  

3. Ide kívánkozik, hogy Chr. Koch az Indo-European Summer School keretében (Berlin, Freie Universitat) 2007 aug. 27. és 31. között öt előadásban elemezte a Prométheusz-mítosz kaukázusi kapcsolatait, és arra a következtetésre jutott, hogy inkább a görög kolonizáció befolyásolta a kaukázusi mondakört mint fordítva („Amirani, Prometheus, Svjatogor- ­Verzweigungen eines Mythos”). Ókortudományi alapon ad áttekintést E. Olshausen és K. Savvidis (DNP 12,1 2002: 763–765) valamint Chr. M. Danoff (RE S 1962: 866–1175) cikke, az utóbbi Trapezuntról külön a 17. §-ban, 1062 skk., mindkét cikk irodalommal. A pontoszi területet görögök uralta koiné-ként mutatja be az északi partra koncentrálva az Une Koiné pontique c. kiadvány A. Bresson, A. Ivantchik és J.-L. Ferrary szerkesztésében (Bordeaux 2007). A mű külön kiemeli az északi parti Akhilleusz-kultuszt.    

4. Van a görög őstörténetet és az indoeurópai régiséget idéző mítikus hagyomány is: Trapezuntot eszerint, közvetlenül vagy közvetve, Autolükosz, egy Fő-werwolf alapította, aki részt vett az Argonauta-expedícióban. Stephanos Byzantinos azt állítja (p. 631, Meineke), hogy másutt is van ilyen nevű város, pl. Árkádiában, amelyet Lükaón hasonló nevű fia alapított. Nem célunk a bonyolult mítoszhagyomány kibogozása. Az aurgonauta Autolükosz nem azonos ugyan Odüsszeusz mindentudó nagyapjával, a farkas-motívum azonban világos. Mi több, az Argonauták Lükosz (a Farkas) fiát, Daszküloszt kapták vezetőül (ld. Ap. Rhod. II 802–805 és IV 298). Mielőtt történészi gőggel legyintenénk a mítikus mende-mondákra, emlékezzünk arra, hogy Lükaón (a Farkas) fiai városalapításokban vettek részt, valamint, hogy a „Farkasok” (= elitharcosok) egyik funkciója éppenséggel az alapítás volt (ld. Klíó 16, 2007/3: 69-70(25). A „trapéz” ebben az esetben bizonyára valami mást jelenthet mint, amit a Sz. gondol (vagyis esetlegesen a földrajzi egység trapézra emlékeztető alakját).

5. Amit a kolostorból a XX. században sikerült megmenteni, pl. egy korai ikont, a hagyomány szerint Lukács apostol művét, azt ma a Veriától kb. 15 kilométerre található Kasztania hegyi faluban őrzik egy azonos nevű kolostorban, amely egyidejűleg közhasznú alapítványként működik.           

6. Ezekről az epikus „végvári harcokról” és mítikus hősükről a magyar olvasó többek között Kapitánffy István, Caruha Vangelió és Szabó Kálmán könyvéből értesülhet A bizánci és az újgörög irodalom tőrténete, Bp. 1989. 134–138. Sok Akritasz-szemelvény olvasható A bizánci irodalom kistükre (Bp. 1974) és Az újgörög irodalom kistükre (Bp. 1971.) című kiadványokban (szerk. D. Hadzisz). Dijenisz Akritasz A. B. Lord szerint VIII. századi történeti személy volt, míg az alakja köré szövődő epikus ciklus a XII. században alakult ki (ld. The Singer of Tales 1960: 207). 

7. A Komnénosz-dinasztiáról A.G.K. Szavidisz (Σαββίδης) monográfiát jelentetett meg Athénban 2005-ben, a „Pontoszi Archívum” 25. sz. Mellékleteként. A könyv az 1204 és 1461 közötti eseményeket tekinti át.    

8. Ld. P. Andrudisz tanulmányát a Thesszaloniki Szabadegyetem 2006-os Referátum-köte-tében (537. o.).

9. A Sz. egyik sokat kutatott témája éppen az erőszakos iszlamizálások, illetve a „krypto-keresztények” (Κρυπτοχριστιανοί) problémája. Erről pl. 1974-ben jelentetett meg tanulmányt, melyben a jelenséget a pontosziak egyik túlélési technikájaként ábrázolja. A hit a törököket megtévesztő titkos megőrzésének szintén számos technikája volt, pl. a kettős temetkezés. A turistafolklór szerint Törőkországban máig találhatók olyanok, akik titokban megvallják keresztény mivoltukat az odalátogató görögöknek. A jelenség emlékét népdalok is őrzik. Szavidisz (ld. fentebb) a 138. oldal­on Fotiadiszt a krypto-keresztény kérdés szakértőjének nevezi. Egy recens híradás szerint ilyen keresztények Törökország keleti határai mentén, illetve arab területeken is vannak (elemzés a Görög Egyházi Rádió 2008 jún. 1-jei esti adásában).

10. Egy tanulmány (N. Beldiceanu–Irène Beldiceanu-Steinherr, Déportation et pêche àl Kilia entre 1484 et 1508. BSOAS 38, 1975: 40–54) ), amely talán elkerülte a Sz. figyelmét, az adott korszakot vizsgálja. Megjegyzi, hogy a deportált nem vállalhatott munkát máshol mint a neki kijelölt helyen, és hozzáteszi, hogy a deportált szülő lánya csak egy másik hasonló helyzetűhöz mehetett férjhez, hogy ne kerülhesse meg a neki kiszabott sorsot (45. o.). Ugyanott leírja egy trapezunti kitelepített esetét is 1489-ből: az illető Isztambulból Grúziába szökött, majd onnan visszatért szülővárosába és ott birtokba vette jogos tulajdonát. A „turpisság” hamar kiderült és visszavitték Isztambulba. Arról nincs adat, hogy más is történt-e vele. Egész népességek elszállításának egyébként legtöbbször a munkaerő biztosítása volt a célja. A szerzők leírják, hogy a munkavégzésre Isztambulba szállítottak számára kényszerlakhelyeket jelöltek ki, és bér megfizetésére kötelezték őket. A javaikból kisemmizett, de munkaerejük folytán fontos deportáltak ez ellen olyan elemi erővel tiltakoztak, hogy a rendelkezést visszavonták, bár később megint bevezették. – Ilyen esetekkel találkozva az olvasóban az a gondolat fogalmazódik meg, hogy a törökök személyes, több évszázados tapasztalaik hatására juthattak arra meggyőződésre, hogy keresztény alattvalóikkal nem tudnak kijönni, bármit tesznek is. Ha valaki ismeri valamelyest az utóbbiak észjárását és történelmük néhány részletét, nem is gondolhat másra, mint hogy ezeket az alattvalókat egyetlen egy dolog foglalkoztatta: hogyan tudják lerázni a török igát vagy legalábbis megkerülni a rájuk kényszerített rendelkezéseket. Biztosra vehetjük, hogy hasonló esetben a jövőben is így viselkednek majd, akár a török, akár más vonatkozásában, ahogy erre a XX. század történelme már mutatott példát.

11. E sorok írója, amikor 1981 januárjában görög csoporttal Isztambulban járt, nagy csodálkozással hallgatta a kirendelt helyi görög ajkú idegenvezető gyűlölködő megjegyzéseit a régesrég megdöntött Bizánci Birodalomról. Naivitásában úgy képzelte, hogy az egyesek által talán nem kedvelt Birodalom éppen csak a törökök kárára nem követett el semmit, hacsak azt nem, hogy mert ellenállni, hiszen a hódítási folyamat ellenkező irányú volt. Éppen elég lehetett volna megdönteni és eltörölni a föld színéről. Mintegy 530 évvel később így beszélni róla, és éppen görög vendégek előtt, legalábis ízléstelen. Aztán következtek egyéb ízléstelenségek is. A talán naív odalátogató általános benyomásai negatívok voltak. Úgy gondolta, semmi értelme annak a görcsös igyekezetnek, amellyel mindent, ami török, jobbnak próbáltak beállítani: ez úgysem fog sikerülni, fogalmazta meg magában. Összehasonlításul: e sorok írója Indiában nem hallott megjegyzést az ott meglehetősen eredményesen pusztító iszlám rovására egyetlen idegenvezetőtől sem.

12. Turanism. An aspect of Turkish nationalism. Balkan Studies 1, 1960. 19–32. Hogy mit jelent a fogalom, azt a magyar olvasó már jóval a háború előtt megtudhatta a nyelvész Schmidt József  tollából (Nyugat, 18. évf. 20. sz., 1925. nov. 1. 197–200.)

13. 1881–1922, tábornok, hadügyminiszter, a Sz. szerint (691. o.) az örmény és a görög genocídium értelmi szerzője. Állítólag gyilkosság áldozata lett.

14. Az írottak csak akkor érthetők meg jól, ha arra gondolunk, hogy amióta Nagy Konstantin Byzantionba (Bizáncba) tette át a birodalmi fővárost (i. sz. 330; az eredetileg talán thrák település, majd VII. századi megarai kolónia ekkortól Konstantinápoly, 'Konstantin városa'), a terület összbirodalmi szempontból mindvégig megőrizte elsőbbségét Rómával szemben. Keletről nézve a Római Birodalom mint olyan 476-ban meg sem bukott. A „bizánciak” önmagukat rómaiaknak hívták. A két főváros közötti viszonyról és a Kelet-Római Birodalom rendkivüli történeti jelentőségéről az olvasó további elemzést találhat C. Ross és P. Magdalino Róma és Bizánc című könyvében („A múlt születése” sorozat utolsó kötetében, Bp. 1990). A „városi” fogalmának a mai görög köznyelvben, ha a „város” Isztambult (alias Konstantinápolyt) jelenti, még ma is pozitiv konnotációi vannak. Ezen a ponton kinyitottuk a Kartográfiai Vállalat (Bp.) 1992-ben kiadott Földrajzi Atlaszát. Az atlasz Görögország lakóinak a számát 10 031 000-re (területét 131 957 négyzetkilométerre), Törökországét 56 741 000-re (területét 789 452 négyzetkilométerre) teszi. Az újtörök forradalom idején Görögország sokkal kisebb volt a mainál. A mai Törökország muzulmán lakosságát 99 százalékra becsüli, az egyéb vallások között a római katolikust (!), a protestánst és a zsidót említi. Ezek aránya 1 százalék. Úgy gondolja tehát, hogy a volt Kelet-Római Birodalom területén nem maradt egyetlen egy ortodox keresztény sem. A kb. egyharmad akkora Tunézia számára az atlasz engedélyez görögkeleti vallást is (237. o.), míg Egyiptom számára (191. o.) görögöket engedélyez, de vallást nem. A Sz. Törökország lakosságát ma 60 millióra teszi, és úgy ítéli, hogy az ortodox keresztények száma nem haladja meg a százezret (96. o.). Amikor a jelen sorok írója Isztambulban járt, a Fanari (Fener) kerületi beszélgetőtársai a görögök számát a városban lehangoltan mintegy kétezerre becsülték. Még meghökkentőbb megfogalmazásokat olvashatunk az Akadémiai Kislexikon Törökország címszava alatt: „1945 után Töröko.-nak gyakori konfliktusai támadtak Görögo.-gal [...]”. Miért csak 1945 után? „A reformkísérletek kudarca következtében a 19. sz. folyamán elveszett a Balkán és É-Afrika”. „A tör. szeldzsuk népek Bizánc feletti győzelme (1071) után vándoroltak tör. törzsek a csaknem lakatlan Kis-Ázsiába” (II, 1990: 803). Ki a szerző? Az Akadémiai Kiadó a Török Követségtől rendelte ezt a lexikoncikket?

15. Mehmed Talaat (1872–1921). Életrajzát ld. Papyros-Larousse-Britannica enciklopédia görög kiadásában (56, 1993: 314), illetve az Encyclopédie de l’Islam-ban (Nouvelle Éd., X. 1998: 171–171). Ha más hangsúlyokkal is, mindkét forrás neki tulajdonítja az örmények kb. 600 ezer halálos áldozattal járó brutális kitelepítését 1915-ben.

16. 2008 szeptemberének első hetében az Indo-European Summer School keretében (Berlin, Freie Universität) H. Craig Melchert, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) hettitológusa mint érdekességet mesélte, hogy a törökök keresztellenes dühe odáig terjedt, hogy a lykiai sírfeliratokon kikaparták a keresztre emlékeztet betűket. Nem tudhatták, hogy egy i. e. II–I. évezredi, kihalt, archaikus nyelvről van szó, a „kereszt” pedig (k) vagy (h) értékben egy torokhangot jelölt.

17. Nem lehet célunk levéltári kutatások végzése. A dolog nagyon rossz fényt vet a németekre. A Sz. a kérdésnek szentelte az életét, Németországban tanult, a nyelvet jól ismeri, ősei volt hazáját is talán jobban ismeri. Felhívnánk a figyelmet egy ritka, de talán fontos kiadványra: Tessa Hoffmann, Armenier in Berlin – Berlin und Armenien. Berlin ©2005, Der Beauftragte des Senats von Berlin für Integration und Migration. A kiadvány önkritikus ugyan, de rámutat, hogy az örmények üldözése már jóval a XX. század előtt megkezdődött, és hogy a „holokauszt” kifejezést politikai értelemben először éppen az örményekkel kapcsolatban használták. A 45. oldalon közlik von der Goltz képét, a 46.-on Liman von Sandersét. Ott megjegyzik: „hivatali hatáskörében akadályozta a örmények deportálását”. Kinek higgyünk? Liman von Sanders jobban szerette az örményekek mint a görögöket? Vagy megbánta, amit előzőleg tett?

18. Régész, történész. Tróia és Szmirna (Izmir) környékén, az antik Phókaia területén dolgozott. 1914-es ásatásai az újtörök dúlás, majd a világháború miatt félbeszakadtak (ld. a CRAI 1921-es kötetét). Személyes élményei hatására szakmai írásaiban gyakran aktualizál. Árnyalt véleménye a törökökről, de kora Európájáról is, a Troie. La guerre de Troie et les origines préhistoriques de la question d’Orient (P. 1915) című műve 217–218. oldalain olvasható. A L’Archéologie française en Asie Mineure et I’Expansion Allemande. Les fouilles et le sac de Phocée (P. 1918) című írásában indulatosabb: dühösen elvitat minden kulturális eredetiséget vagy elsőséget a németektől, fájlalja a francia régészet kiszorulását Kisázsiából, és kijelenti, hogy „az újtörökök és a németek egymás számára lettek kitalálva; ugyanazok a nézetek, ugyanaz a brutalitás, ugyanaz a galádság jellemzi mindkettőjüket” (54. o.). Írása 51–52. oldalán hasonlókat olvashatunk mint amiket a Sz. alább idéz. Ezen írása (53. o., 1. j.) és a CRAI-beli szakmai beszámolója szerint is (120. o., 1. j.) a görög falvak feldúlásáról a Revue des Deux Mondes 1914 dec. 15.-i számában adott részletes ismertetést. Les civilisations anciennes de l’Asie Mineure (p. 1928) című könyve görög fordítását a Sz. az 566. oldalon idézi.

19. Sartiaux 1918-as írása 52. oldala szerint: „Le feu a été mis aux maisons en remplissant de pétrole les pompes à incendie.”

20. G. Horton neve alatt válogatást jelentetett meg az Athéni Újságírószövetség: Report on Turkey. USA Consular Documents, Athens 1985. Az itt említettekről a 42–46. oldalakon számolnak be, és négy francia szemtanúra hivatkoznak: Manciet, Sartiaux, Carlier és Dandria (42. o.). A történtek a franciák körében, és különösen Marseille-ben, nagy felzúdulást váltottak ki, tekintve, hogy Marseille-t phókaiai telepesek alapították i. e. 600 körül. A kötet megemlíti, hogy a törökök a menekülőket is fosztogatták (43. o.).

21. Milétoszi alapitású (i. e. VI. század) kikötőváros Trapezunttól 300 kilométerre nyugatra. A szintén pontoszi származású Strabón geográfus tanítójának, Türannión grammatikusnak a szülővárosa. Az i. e. II. században itt volt Mithridatész Eupatór pontoszi király rezidenciája. A modern kori városban 1922-ig polgári iskola, gimnázium és leánynevelde működött.

22. Tudni való, hogy Kemál Atatürk Thesszalonikiben született, ahol a szülőháza ma is látható.

23. Egy túlélő orvos beszámolója szerint az Eufrátesz felső folyása mentén található Erzurum és környéke, ahol országutat építettek Szíria felé, a halálgyárral volt egyenlő a trapenzuntiak és más pontosziak számára. Amit a görögök, de az örmények és a kurdok sorsáról is olvashatunk, a manapság a Gulágról napvilágra kerülő beszámolókra emlékeztet (154–155. o.).

24. A Sz. archaizál: „Asszíriának” nevezték a Szinópé (Sinop) és Amiszosz (Samsun) városok közrefogta mintegy négyszáz kilométeren át elnyúló területet, amelyet a Halüsz (Kizilirmak) folyó két részre oszt.

25. Ez a lány Thersza faluból származott. 1991-ben ketten az óhazából felkeresték a környéket. A falu görög temetőjében még akkor is szétszórt csontokat találtak. Ezek közül néhányat koponyamaradványokkal együtt kegyelettel elhelyeztek a falu romokban álló temploma falában. Cselekedetük emlékét fénykép őrzi. A kép a könyv utolsó oldalán látható.        

 


[1] . Kavafisz: Bevétetett. Déri Balázs fordítása (In: Konsztandinosz P. Kavafisz: Alexandria örök. Válogatott versek. Válogatta Déri B., Pozsony, Kalligram, 2006. 260).        

 

[2] . A problematika ismert külföldön is. Magyarországon legutoljára a Klióban jelent meg egy Trapezunttal kapcsolatos recenzió (16,  2008. 55–57). A közelmúltból pedig hozzátesszük mindehhz R. Sukorov, a Moszkvai Egyetem oktatója írását: Trebizond and the Seljuks (1204–1299). Mésogeios. Méditerranée 25–26, 2005. 71–136.  

 

[3] . Ide kívánkozik, hogy Chr. Koch az Indo-European Summer School keretében (Berlin, Freie Universitat) 2007 aug. 27. és 31. között öt előadásban elemezte a Prométheusz-mítosz kaukázusi kapcsolatait, és arra a következtetésre jutott, hogy inkább a görög kolonizáció befolyásolta a kaukázusi mondakört mint fordítva („Amirani, Prometheus, Svjatogor- ­Verzweigungen eines Mythos”). Ókortudományi alapon ad áttekintést E. Olshausen és K. Savvidis (DNP 12,1 2002: 763–765) valamint Chr. M. Danoff (RE S 1962: 866–1175) cikke, az utóbbi Trapezuntról külön a 17. §-ban, 1062 skk., mindkét cikk irodalommal. A pontoszi területet görögök uralta koiné-ként mutatja be az északi partra koncentrálva az Une Koiné pontique c. kiadvány A. Bresson, A. Ivantchik és J.-L. Ferrary szerkesztésében (Bordeaux 2007). A mű külön kiemeli az északi parti Akhilleusz-kultuszt.    

 

[4] . Van a görög őstörténetet és az indoeurópai régiséget idéző mítikus hagyomány is: Trapezuntot eszerint, közvetlenül vagy közvetve, Autolükosz, egy Fő-werwolf alapította, aki részt vett az Argonauta-expedícióban. Stephanos Byzantinos azt állítja (p. 631, Meineke), hogy másutt is van ilyen nevű város, pl. Árkádiában, amelyet Lükaón hasonló nevű fia alapított. Nem célunk a bonyolult mítoszhagyomány kibogozása. Az aurgonauta Autolükosz nem azonos ugyan Odüsszeusz mindentudó nagyapjával, a farkas-motívum azonban világos. Mi több, az Argonauták Lükosz (a Farkas) fiát, Daszküloszt kapták vezetőül (ld. Ap. Rhod. II 802–805 és IV 298). Mielőtt történészi gőggel legyintenénk a mítikus mende-mondákra, emlékezzünk arra, hogy Lükaón (a Farkas) fiai városalapításokban vettek részt, valamint, hogy a „Farkasok” (= elitharcosok) egyik funkciója éppenséggel az alapítás volt (ld. Klíó 16, 2007/3: 69-70(25). A „trapéz” ebben az esetben bizonyára valami mást jelenthet mint, amit a Sz. gondol (vagyis esetlegesen a földrajzi egység trapézra emlékeztető alakját).   

 

[5] . Amit a kolostorból a XX. században sikerült megmenteni, pl. egy korai ikont, a hagyomány szerint Lukács apostol művét, azt ma a Veriától kb. 15 kilométerre található Kasztania hegyi faluban őrzik egy azonos nevű kolostorban, amely egyidejűleg közhasznú alapítványként működik.        

 

[6] . Ezekről az epikus „végvári harcokról” és mítikus hősükről a magyar olvasó többek között Kapitánffy István, Caruha Vangelió és Szabó Kálmán könyvéből értesülhet A bizánci és az újgörög irodalom tőrténete, Bp. 1989. 134–138. Sok Akritasz-szemelvény olvasható A bizánci irodalom kistükre (Bp. 1974) és Az újgörög irodalom kistükre (Bp. 1971.) című kiadványokban (szerk. D. Hadzisz). Dijenisz Akritasz A. B. Lord szerint VIII. századi történeti személy volt, míg az alakja köré szövődő epikus ciklus a XII. században alakult ki (ld. The Singer of Tales 1960: 207). 

 

[7] . A Komnénosz-dinasztiáról A.G.K. Szavidisz (Σαββίδης) monográfiát jelentetett meg Athénban 2005-ben, a „Pontoszi Archívum” 25. sz. Mellékleteként. A könyv az 1204 és 1461 közötti eseményeket tekinti át.    

 

[8] . Ld. P. Andrudisz tanulmányát a Thesszaloniki Szabadegyetem 2006-os Referátum-köte-tében (537. o.).

 

[9] . A Sz. egyik sokat kutatott témája éppen az erőszakos iszlamizálások, illetve a „krypto-keresztények” (Κρυπτοχριστιανοί) problémája. Erről pl. 1974-ben jelentetett meg tanulmányt, melyben a jelenséget a pontosziak egyik túlélési technikájaként ábrázolja. A hit a törököket megtévesztő titkos megőrzésének szintén számos technikája volt, pl. a kettős temetkezés. A turistafolklór szerint Törőkországban máig találhatók olyanok, akik titokban megvallják keresztény mivoltukat az odalátogató görögöknek. A jelenség emlékét népdalok is őrzik. Szavidisz (ld. fentebb) a 138. oldal­on Fotiadiszt a krypto-keresztény kérdés szakértőjének nevezi. Egy recens híradás szerint ilyen keresztények Törökország keleti határai mentén, illetve arab területeken is vannak (elemzés a Görög Egyházi Rádió 2008 jún. 1-jei esti adásában).

 

[10]. Egy tanulmány (N. Beldiceanu–Irène Beldiceanu-Steinherr, Déportation et pêche àl Kilia entre 1484 et 1508. BSOAS 38, 1975: 40–54) ), amely talán elkerülte a Sz. figyelmét, az adott korszakot vizsgálja. Megjegyzi, hogy a deportált nem vállalhatott munkát máshol mint a neki kijelölt helyen, és hozzáteszi, hogy a deportált szülő lánya csak egy másik hasonló helyzetűhöz mehetett férjhez, hogy ne kerülhesse meg a neki kiszabott sorsot (45. o.). Ugyanott leírja egy trapezunti kitelepített esetét is 1489-ből: az illető Isztambulból Grúziába szökött, majd onnan visszatért szülővárosába és ott birtokba vette jogos tulajdonát. A „turpisság” hamar kiderült és visszavitték Isztambulba. Arról nincs adat, hogy más is történt-e vele. Egész népességek elszállításának egyébként legtöbbször a munkaerő biztosítása volt a célja. A szerzők leírják, hogy a munkavégzésre Isztambulba szállítottak számára kényszerlakhelyeket jelöltek ki, és bér megfizetésére kötelezték őket. A javaikból kisemmizett, de munkaerejük folytán fontos deportáltak ez ellen olyan elemi erővel tiltakoztak, hogy a rendelkezést visszavonták, bár később megint bevezették. – Ilyen esetekkel találkozva az olvasóban az a gondolat fogalmazódik meg, hogy a törökök személyes, több évszázados tapasztalaik hatására juthattak arra meggyőződésre, hogy keresztény alattvalóikkal nem tudnak kijönni, bármit tesznek is. Ha valaki ismeri valamelyest az utóbbiak észjárását és történelmük néhány részletét, nem is gondolhat másra, mint hogy ezeket az alattvalókat egyetlen egy dolog foglalkoztatta: hogyan tudják lerázni a török igát vagy legalábbis megkerülni a rájuk kényszerített rendelkezéseket. Biztosra vehetjük, hogy hasonló esetben a jövőben is így viselkednek majd, akár a török, akár más vonatkozásában, ahogy erre a XX. század történelme már mutatott példát.

 

[11]. E sorok írója, amikor 1981 januárjában görög csoporttal Isztambulban járt, nagy csodálkozással hallgatta a kirendelt helyi görög ajkú idegenvezető gyűlölködő megjegyzéseit a régesrég megdöntött Bizánci Birodalomról. Naivitásában úgy képzelte, hogy az egyesek által talán nem kedvelt Birodalom éppen csak a törökök kárára nem követett el semmit, hacsak azt nem, hogy mert ellenállni, hiszen a hódítási folyamat ellenkező irányú volt. Éppen elég lehetett volna megdönteni és eltörölni a föld színéről. Mintegy 530 évvel később így beszélni róla, és éppen görög vendégek előtt, legalábis ízléstelen. Aztán következtek egyéb ízléstelenségek is. A talán naív odalátogató általános benyomásai negatívok voltak. Úgy gondolta, semmi értelme annak a görcsös igyekezetnek, amellyel mindent, ami török, jobbnak próbáltak beállítani: ez úgysem fog sikerülni, fogalmazta meg magában. Összehasonlításul: e sorok írója Indiában nem hallott megjegyzést az ott meglehetősen eredményesen pusztító iszlám rovására egyetlen idegenvezetőtől sem.

 

[12]. Turanism. An aspect of Turkish nationalism. Balkan Studies 1, 1960. 19–32. Hogy mit jelent a fogalom, azt a magyar olvasó már jóval a háború előtt megtudhatta a nyelvész Schmidt József  tollából (Nyugat, 18. évf. 20. sz., 1925. nov. 1. 197–200.)

 

[13]. 1881–1922, tábornok, hadügyminiszter, a Sz. szerint (691. o.) az örmény és a görög genocídium értelmi szerzője. Állítólag gyilkosság áldozata lett.

 

[14]. Az írottak csak akkor érthetők meg jól, ha arra gondolunk, hogy amióta Nagy Konstantin Byzantionba (Bizáncba) tette át a birodalmi fővárost (i. sz. 330; az eredetileg talán thrák település, majd VII. századi megarai kolónia ekkortól Konstantinápoly, 'Konstantin városa'), a terület összbirodalmi szempontból mindvégig megőrizte elsőbbségét Rómával szemben. Keletről nézve a Római Birodalom mint olyan 476-ban meg sem bukott. A „bizánciak” önmagukat rómaiaknak hívták. A két főváros közötti viszonyról és a Kelet-Római Birodalom rendkivüli történeti jelentőségéről az olvasó további elemzést találhat C. Ross és P. Magdalino Róma és Bizánc című könyvében („A múlt születése” sorozat utolsó kötetében, Bp. 1990). A „városi” fogalmának a mai görög köznyelvben, ha a „város” Isztambult (alias Konstantinápolyt) jelenti, még ma is pozitiv konnotációi vannak. Ezen a ponton kinyitottuk a Kartográfiai Vállalat (Bp.) 1992-ben kiadott Földrajzi Atlaszát. Az atlasz Görögország lakóinak a számát 10 031 000-re (területét 131 957 négyzetkilométerre), Törökországét 56 741 000-re (területét 789 452 négyzetkilométerre) teszi. Az újtörök forradalom idején Görögország sokkal kisebb volt a mainál. A mai Törökország muzulmán lakosságát 99 százalékra becsüli, az egyéb vallások között a római katolikust (!), a protestánst és a zsidót említi. Ezek aránya 1 százalék. Úgy gondolja tehát, hogy a volt Kelet-Római Birodalom területén nem maradt egyetlen egy ortodox keresztény sem. A kb. egyharmad akkora Tunézia számára az atlasz engedélyez görögkeleti vallást is (237. o.), míg Egyiptom számára (191. o.) görögöket engedélyez, de vallást nem. A Sz. Törökország lakosságát ma 60 millióra teszi, és úgy ítéli, hogy az ortodox keresztények száma nem haladja meg a százezret (96. o.). Amikor a jelen sorok írója Isztambulban járt, a Fanari (Fener) kerületi beszélgetőtársai a görögök számát a városban lehangoltan mintegy kétezerre becsülték. Még meghökkentőbb megfogalmazásokat olvashatunk az Akadémiai Kislexikon Törökország címszava alatt: „1945 után Töröko.-nak gyakori konfliktusai támadtak Görögo.-gal [...]”. Miért csak 1945 után? „A reformkísérletek kudarca következtében a 19. sz. folyamán elveszett a Balkán és É-Afrika”. „A tör. szeldzsuk népek Bizánc feletti győzelme (1071) után vándoroltak tör. törzsek a csaknem lakatlan Kis-Ázsiába” (II, 1990: 803). Ki a szerző? Az Akadémiai Kiadó a Török Követségtől rendelte ezt a lexikoncikket?

 

[15]. Mehmed Talaat (1872–1921). Életrajzát ld. Papyros-Larousse-Britannica enciklopédia görög kiadásában (56, 1993: 314), illetve az Encyclopédie de l’Islam-ban (Nouvelle Éd., X. 1998: 171–171). Ha más hangsúlyokkal is, mindkét forrás neki tulajdonítja az örmények kb. 600 ezer halálos áldozattal járó brutális kitelepítését 1915-ben.

 

[16]. 2008 szeptemberének első hetében az Indo-European Summer School keretében (Berlin, Freie Universität) H. Craig Melchert, a Kaliforniai Egyetem (UCLA) hettitológusa mint érdekességet mesélte, hogy a törökök keresztellenes dühe odáig terjedt, hogy a lykiai sírfeliratokon kikaparták a keresztre emlékeztet betűket. Nem tudhatták, hogy egy i. e. II–I. évezredi, kihalt, archaikus nyelvről van szó, a „kereszt” pedig (k) vagy (h) értékben egy torokhangot jelölt.

 

[17]. Nem lehet célunk levéltári kutatások végzése. A dolog nagyon rossz fényt vet a németekre. A Sz. a kérdésnek szentelte az életét, Németországban tanult, a nyelvet jól ismeri, ősei volt hazáját is talán jobban ismeri. Felhívnánk a figyelmet egy ritka, de talán fontos kiadványra: Tessa Hoffmann, Armenier in Berlin – Berlin und Armenien. Berlin ©2005, Der Beauftragte des Senats von Berlin für Integration und Migration. A kiadvány önkritikus ugyan, de rámutat, hogy az örmények üldözése már jóval a XX. század előtt megkezdődött, és hogy a „holokauszt” kifejezést politikai értelemben először éppen az örményekkel kapcsolatban használták. A 45. oldalon közlik von der Goltz képét, a 46.-on Liman von Sandersét. Ott megjegyzik: „hivatali hatáskörében akadályozta a örmények deportálását”. Kinek higgyünk? Liman von Sanders jobban szerette az örményekek mint a görögöket? Vagy megbánta, amit előzőleg tett?

 

[18], Régész, történész. Tróia és Szmirna (Izmir) környékén, az antik Phókaia területén dolgozott. 1914-es ásatásai az újtörök dúlás, majd a világháború miatt félbeszakadtak (ld. a CRAI 1921-es kötetét). Személyes élményei hatására szakmai írásaiban gyakran aktualizál. Árnyalt véleménye a törökökről, de kora Európájáról is, a Troie. La guerre de Troie et les origines préhistoriques de la question d’Orient (P. 1915) című műve 217–218. oldalain olvasható. A L’Archéologie française en Asie Mineure et I’Expansion Allemande. Les fouilles et le sac de Phocée (P. 1918) című írásában indulatosabb: dühösen elvitat minden kulturális eredetiséget vagy elsőséget a németektől, fájlalja a francia régészet kiszorulását Kisázsiából, és kijelenti, hogy „az újtörökök és a németek egymás számára lettek kitalálva; ugyanazok a nézetek, ugyanaz a brutalitás, ugyanaz a galádság jellemzi mindkettőjüket” (54. o.). Írása 51–52. oldalán hasonlókat olvashatunk mint amiket a Sz. alább idéz. Ezen írása (53. o., 1. j.) és a CRAI-beli szakmai beszámolója szerint is (120. o., 1. j.) a görög falvak feldúlásáról a Revue des Deux Mondes 1914 dec. 15.-i számában adott részletes ismertetést. Les civilisations anciennes de l’Asie Mineure (p. 1928) című könyve görög fordítását a Sz. az 566. oldalon idézi.

 

[19]. Sartiaux 1918-as írása 52. oldala szerint: „Le feu a été mis aux maisons en remplissant de pétrole les pompes à incendie.”

 

[20]. G. Horton neve alatt válogatást jelentetett meg az Athéni Újságírószövetség: Report on Turkey. USA Consular Documents, Athens 1985. Az itt említettekről a 42–46. oldalakon számolnak be, és négy francia szemtanúra hivatkoznak: Manciet, Sartiaux, Carlier és Dandria (42. o.). A történtek a franciák körében, és különösen Marseille-ben, nagy felzúdulást váltottak ki, tekintve, hogy Marseille-t phókaiai telepesek alapították i. e. 600 körül. A kötet megemlíti, hogy a törökök a menekülőket is fosztogatták (43. o.).

 

[21]. Milétoszi alapitású (i. e. VI. század) kikötőváros Trapezunttól 300 kilométerre nyugatra. A szintén pontoszi származású Strabón geográfus tanítójának, Türannión grammatikusnak a szülővárosa. Az i. e. II. században itt volt Mithridatész Eupatór pontoszi király rezidenciája. A modern kori városban 1922-ig polgári iskola, gimnázium és leánynevelde működött.

 

[22]. Tudni való, hogy Kemál Atatürk Thesszalonikiben született, ahol a szülőháza ma is látható.

 

[23]. Egy túlélő orvos beszámolója szerint az Eufrátesz felső folyása mentén található Erzurum és környéke, ahol országutat építettek Szíria felé, a halálgyárral volt egyenlő a trapenzuntiak és más pontosziak számára. Amit a görögök, de az örmények és a kurdok sorsáról is olvashatunk, a manapság a Gulágról napvilágra kerülő beszámolókra emlékeztet (154–155. o.).

 

[24]. A Sz. archaizál: „Asszíriának” nevezték a Szinópé (Sinop) és Amiszosz (Samsun) városok közrefogta mintegy négyszáz kilométeren át elnyúló területet, amelyet a Halüsz (Kizilirmak) folyó két részre oszt.

 

[25]. Ez a lány Thersza faluból származott. 1991-ben ketten az óhazából felkeresték a környéket. A falu görög temetőjében még akkor is szétszórt csontokat találtak. Ezek közül néhányat koponyamaradványokkal együtt kegyelettel elhelyeztek a falu romokban álló temploma falában. Cselekedetük emlékét fénykép őrzi. A kép a könyv utolsó oldalán látható.