Klió 2008/4.

17. évfolyam

XX. SZÁZAD

Az olasz–oszmán háború következményei a jemeni politikai erők fejlődésére (1911–1914)

Az 1840-es londoni szerződésben Mohamed Alira kényszerített feltételek véget vetettek Egyiptom felemelkedésének. Ütőképes hadsereg hiányában Kairó már nem tudott a korábbi évtizedekhez hasonló autonóm politikát folytatni, amivel lehetővé vált Isztambul számára hatalmának restaurálása a birodalom egyiptomi, függetlenségre törekvő vazallusai által irányított régióiban. Ennek megfelelően hadjáratokat indított 1849-től az Arab-félszigetre, ahol a hadműveleteket a Hedzsaz elfoglalása után kiterjesztette Jemen területére is. A britek dél-arábiai térnyerésének korlátozása és a szent helyek – Mekka és Medina – védelmének garantálása mellett ugyanis a területet stratégiailag még inkább felértékelte a Szuezi-csatorna 1869-es megnyitása; a Vörös-tengerre áthelyeződő nemzetközi kereskedelmi út ellenőrzésével hatékony nyomást tudott az európai nagyhatalmakra kifejteni. Utóbbi kiküszöbölésére a három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország egyfelől befolyásának biztosítására törekedett a világkereskedelem kulcsfontosságú régióiban, másrészről kereste az együttműködést az oszmánokkal szembeszálló helyi politikai erőkkel. Jemen ebben a tekintetben különösen vonzó volt az európai gyarmatosító hatalmak számára, hiszen az oszmán hódítás széles körű ellenállást váltott ki a helyi lakosság körében, ami sorozatos felkelések kirobbanásában mutatkozott meg. Az olasz–oszmán háború előestéjén így a Porta csapatainak egyszerre kellett megküzdenie Jahja Hamid al-Din imám felvidéki, Mohamed ibn Ali al-Idriszi emír asíri és a Zaránik törzs lázadásával a Tiháma-síkságon. E belpolitikai instabilitást használta ki többek között Olaszország 1911 szeptemberében, amikor a franciák marokkói térnyerésén felbuzdulva háborút robbantott ki az oszmánokkal Tripolitánia és Kirenaika – a mai Líbia – birtoklásáért. Az összecsapásokat Róma rövid idő alatt kiterjesztette a Vörös-tengerre is. Jemen ezáltal egy olyan gyarmati konfliktus részesévé vált, amely már a konfrontáció előtt éreztette hatásait az országban. Patrice Chevalier tanulmányában e háború jemeni következményeit vizsgálja főleg M. Honoré Roux, Hodeidában székelő konzul-helyettes eddig kiadatlan diplomáciai levelezése alapján. A francia tisztségviselő jelentései ugyanis nemcsak a korszak társadalmi és politikai viszonyaiba nyújtanak betekintést, hanem egyúttal lehetővé teszik formálódásának megértését is a gyarmati konfliktusnak a helyi politikai erőre gyakorolt hatásairól, az oszmán-ellenes küzdelmekről és a Jemenben jelenlévő nagyhatalmak hatalmi összecsapásairól készült elemzései által.

Az olasz–oszmán háború kirobbanása azonnali változásokat eredményezett a jemeni politikai erők addigi szövetségi rendszerében. Az országban állomásozó oszmán erők főparancsnoka tisztában volt azzal a ténnyel, hogy behatárolt erőforrásai miatt képtelen lenne egyszerre három fronton – az olaszok, Jahja imám és Idriszi emír ellen – sikeres harcot folytatni. Tárgyalásokat kezdeményezett emiatt legfőbb ellenfelével, Jahja imámmal a béke megkötésére. Utóbbi kezdettől fogva rossz szemmel nézte az általa hitetlennek tartott olaszok ténykedését. Emellett Isztambul másik jemeni ellenfele, Idriszi személyes ellensége volt, akivel az oszmánok mellett külön harcot folytatott a független jemeni állam létrehozására érdekében. Ezek a szempontok, valamint a remény, hogy oszmán győzelem esetén az olaszokhoz közeledő vetélytársa végérvényesen meggyengül, együttesen eredményezték az 1911. október 27-én aláírt daani megállapodást. Ennek értelmében elismerték Jahja adminisztratív, igazságszolgáltatási és pénzügyi autonómiára vonatkozó követeléseit a fennhatósága alatt álló régiókban, aki ezért cserébe dzsihádot hirdetett az olaszok és szövetségeseik ellen. Az egyezmény azonban megosztottságot szült Jahja táborában. Sok, addig támogató törzs ugyanis ügyük elárulásának tekintette azt, ezért tábort váltott, hogy immáron Idriszi oldalán folytassa oszmánellenes küzdelmét. Híveinek gyarapodását látva Idriszi offenzívát indított a megszálló erők ellen. A Jahjával kötött megállapodás után azonban jelentős oszmán erők szabadultak fel, így már sikeresen szembe tudtak szállni az emír támadásával, akinek így fokozottan igénybe kellett vennie a befolyásuk növelésére törekvő olaszok segítségét. Együttműködése utóbbiakkal hamarosan kizárólagossá vált. A harmadik tekintélyes oszmánellenes jemeni erő, a Zaránik törzs kikötőik sértetlenségére vonatkozó olasz ígéret, valamint az átadott fegyverek és pénz ellenére sem vonult a régió legfontosabb kikötője, Hodeida ellen, hogy kapitulációra kényszerítse az ott összevont oszmán erőket. Róma csalódottságát tovább növelte, hogy szeszélyes szövetségese, Idriszi stratégiai érdekével ellentétben a kapott támogatást saját hatalmának kiterjesztésére és megszilárdítására, s nem az ország stratégiai kulcspontjainak megszállására és a meggyengült, demoralizálódott oszmán csapatok szétverésére használta fel, valamint nem sikerült rábírnia Jahját az oszmánokkal kötött megállapodás felrúgására. Az összpontosított jemeni támadás elmaradása mellett így a félsziget nyugati partjának olasz blokádja katonailag nemcsak hogy eredménytelen maradt, hanem a bevételkiesés miatt mind nagyobb elégedetlenséget szült az európai kereskedők és az őslakosság körében. A sors iróniája, hogy emiatt idővel éppen azok élvezték annak előnyeit, akik ellen eredetileg irányult volna: az oszmánok. A Portát csak a birodalom létére nagyobb veszélyt jelentő Balkánon körvonalazódó konfliktus tudta Líbiáról, utolsó afrikai provinciájáról való lemondásra kényszeríteni.

A háború következményeit vizsgálva, a szerző megállapítja, hogy a háborúban az oszmánok Tripolitánia mellett elveszítették befolyásukat arab provinciáikban is. Jemenben a helyzetet súlyosbította, hogy az oszmán csapatok szinte teljes körű kivonásával 1913 elejére nem maradt ütőképes erő, ami szembe tudott volna szállni az autonómia igényével fellépő mozgalmak ellen. Az olaszok azonban ekkor már nem érték be eredeti követeléseik teljesítésével. A Balkánra átirányított oszmán erők hagyta űr kiaknázásának reményében még szorosabbra fűzték kapcsolataikat Idriszi emírrel, ami további változásokat eredményezett a jemeni belpolitikai életben. Ténykedésük ugyanis egyfelől tovább növelte irányukba az idegengyűlöletet a lakosság jelentős részénél, másrészről több, rájuk nézve kedvezőtlen megelőző intézkedést eredményezett a többi európai hatalom esetében. Beavatkozásuk további következményeként felborult az ország addigi klasszikus szövetségi rendszere és átalakult azok értékvilága; a megszállók ellen folytatott harc lassan személyes ambíciókért és anyagiakért folytatott küzdelemmé alakult át. Így Jahja imámnak, ha rövid időre meg is gyengült az oszmánokkal kötött taktikai szövetségnek köszönhetően a táborán belül fellépő ellenzék miatt, sikerült egyértelműen kezébe ragadnia a felföldek feletti irányítás jogát, amiért azelőtt éveken át folytatott eredménytelen fegyveres küzdelmet. Idriszi emír ugyancsak profitált az eseményekből; a fennhatósága alatt álló területek kiterjesztése mellett új szövetségesekre, valamint tekintélyes mennyiségű fegyverre és pénzre tett szert. A megalkuvás, ha kevésbé látványosan is, megmutatkozott az Isztambul jemeni hatalmát vitató Zaránik törzsnél is. Az olasz–oszmán háború lezárulta után a kereskedelmi utak blokádjával és a karavánok kirablásával immáron elsősorban társaik bebörtönzését akarták megtorolni, semmint az adminisztratív hatalmat gyengíteni. Sokkal intenzívebb belháborút vívtak viszont ennél a Tiháma-síkság francia- és brit-szimpatizáns törzseivel, amit nemegyszer a meggyengült központi irányítástól a fegyvernyugvás megváltására kifizetett megvesztegetési összegekből finanszíroztak. Az így nyert békére égető szüksége volt az oszmánoknak, mivel az olaszoktól elszenvedett vereség újabb következményeként még az ország déli, uralmukat addig vallási alapon legitimnek elismerő részén is lokális zavargás robbant ki 1913 elején, amit csak erővel tudtak elfojtani.

Idriszi emír előnyös helyzetét kiaknázva fokozta a Jahjára nehezedő nyomást 1912 után. A két rivális között így mind gyakrabban került sor összecsapásra, amelyekből sorozatosan az oszmán csapatokkal kiegészülő imám erői kerültek ki vesztesen. Utóbbinak azonban éppen az őt ért megpróbáltatásokkal sikerült megkérdőjelezett hatalmát megszilárdítania hívei körében és megállítania ellenfele előnyomulását 1913 áprilisára. Az oszmánok ekkor tárgyalásokat kezdeményeztek Idriszi emírrel egy Jahjával megkötendő béke reményében. A széleskörű autonóm jogok gyakorlására tett javaslatok azonban már kevésnek bizonyultak az Asír tartomány teljes függetlenségének igényével fellépő emír számára, így az egy éven át tartó tárgyalások végül zátonyra futottak.

A kudarc és a harcok kiújulása viszont nem csak az emír elutasító magatartásának tudható be, hanem komoly szerepet játszott abban Olaszország és Nagy-Britannia beavatkozása is. A régióban elfoglalt pozíciójukat és Idriszi emírre gyakorolt befolyásukat féltő olaszok számára ugyanis az oszmánokkal kötött bármilyen megállapodás szertefoszlatta volna addigi erőfeszítéseik és befektetéseik minden eredményét. Az emír engedelmességre kényszerítéséhez nem riadtak vissza annak fenyegetésétől sem. Védelmének megvonásával és az addig folyósított anyagi támogatás visszafizettetésének kilátásba helyezésével rákényszerítették egy, a politikáját felügyelő olasz küldött fogadására, akit a nyomaték kedvéért hadihajóval szállítottak Jemen partjaihoz. A kapcsolatok az I. világháború kirobbanásáig szorosak maradtak, és reális esély volt külföldi diplomaták megfigyelése szerint arra, hogy Asír Olaszország protektorátusává válik. Éppen ennek megakadályozására és az emír kiszolgáltatottá váló helyzetének javítására avatkozott be Nagy-Britannia, amikor felajánlotta támogatását Idriszinek a nagyhatalmi egyensúly fenntartása érdekében. A két európai hatalom támogatásának birtokában Idriszi már az erő pozíciójából tárgyalt a meggyengült oszmán adminisztrációval. A kompromisszumos javaslatok következetes elutasítása után így teljesült az emír követelése: Asír függetlenné vált az I. világháború kirobbanásának előestéjére.

Jemen ekkor Nagy-Britannia és Olaszország figyelmének középpontjába került, ahol a két nagyhatalom mind élesebb konkurenciaharcot folytatott egymással az ország piacainak megszerzésére és befolyási övezetükbe történő integrálására. Így amíg például a gazdasági kapcsolatok fejlesztése mellett elkötelezett Franciaország a gyarmati vetélkedés látszatának elkerülésére került minden olyan akciót, amivel tovább gyengíthette volna a megroppant oszmán adminisztrációt, addig Itália az oszmán erők széthullását kihasználva jelentős erőfeszítéseket tett hatalmának Asír után az egész régióra – és ott is különösen a Vörös-tengerre – való kiterjesztésére. A sorozatos erődemonstrációval sakkban tartott oszmán közigazgatásra fittyet hányva 1912–1914 között növelték jelenlétüket az ország tengerparti részén, amit segélyek felajánlásával és nagy volumenű gazdasági beruházásokkal – pl. egészségügyi intézmény létrehozása Hodeidában, vagy kikötő építése Masszavánál – kívántak megalapozni. Törekvéseik azonban rövid idő alatt kudarcot vallottak az oszmánok és a helyi lakosság ellenállása miatt. A jemeniek nemcsak elzárkóztak a felkínált lehetőségektől, hanem merényletkísérletekkel 1914-ben még mokhai konzulátusuk bezárására is rákényszerítették az olaszokat. Nagy-Britanniát mindenesetre rendkívül nyugtalanította az olaszok minden körültekintést nélkülöző, offenzív jemeni aktivitása. Az 1893-ban megfogalmazott koncepciójuk szerint ugyanis minden, az Arab-félszigetre történő behatolási kísérletet a brit érdekeltségeket fenyegető veszélynek tekintettek, ami ellen minden rendelkezésükre álló eszközzel küzdeni kívántak. Az olaszokkal ellentétben azonban kevésbé nyíltan, inkább a háttérben zajló titkos tárgyalásokkal próbálták jelenlétüket megszilárdítani Jemenben. Ennek szellemében ellenállásra és brit védnökség kérésére bíztatták az ország déli tartományának vezetőit, valamint kémeikkel felvették a kapcsolatot az egyes lázadó csoportokkal. Az így létrehozott szövetségek viszont rendkívül felszíneseknek és törékenyeknek bizonyultak éppen a gyarmatosító hatalmak beavatkozása miatt folyamatosan átalakuló belpolitikai életnek és váltakozó szövetségi rendszereknek köszönhetően. Jemen helyzetének megszilárdítására az igazi esélyt emiatt csak az I. világháború kirobbanása hozta meg.

Patrice Chevalier: Les répercussions de la guerre italo–ottomane sur les forces politiques au Yémen (1911–1914) (Az olasz–oszmán háború Jemen politikai erőire gyakorolt következményei, 1911–1914.) Chroniques Yéménites, n 13, 2006, 73–92. o.

Prantner Zoltán