Klió 2008/4.

17. évfolyam

XX. SZÁZAD

Marokkó és Lyautey

Marokkó és Európa, ez utóbbin belül Franciaország kapcsolatai nem friss keletűek, több mint egy évszázadra nyúlnak vissza. Jacques Augarde 1880 június–júliusáig megy vissza a történelemben, pontosabban a madridi konferenciáig, amelynek egyik tétje a Marokkó és Spanyolország közötti fegyveres viszály elkerülése volt. Egy Canovas del Castillo nevű spanyol politikus a Maghreb-térségben érintett európai nemzetek közötti találkozót javasolt, a találkozó (francia–spanyol konvenció) létre is jött, főbb témái a diplomáciai és konzuli védelem, a tulajdonjog, valamint az értekezleten részt vevő országoknak nyújtandó legnagyobb kedvezmény elvének kimondása volt. Marokkó nemzetközi életbe történő bevonása Franciaországnak Marokkóval szemben fennálló privilegizált helyzetének megingását jelentette, Franciaország és Anglia mellett pedig most már Németország és Olaszország is kivetette hálóját rá, Spanyolország viszont azért ragaszkodott a XIX. század végén a Maghrebhez, mivel gyarmati világbirodalma széthullott. A németek 1905. május 1-jével kezdődően tették bizonyossá Marokkó iránti elkötelezettségüket, amikor II. Vilmos német császár meglátogatta Tangert. 1906. januárja és áprilisa között a madridi értekezleten részt vett európai országok Algecirasban fogadtak el egy általános szerződést, amellyel most már nyilvánosan is tudatták a világgal, hogy jogot formálnak a marokkói belügyekbe való beavatkozásra. Ennek keretében legelőször létrehozták a Tangeri Diplomáciai Testületet. Az algériai – marokkói határviszályok megfékezésére Lyautey marsall tett lépéseket, 1907 márciusától azonban keresztényellenes megmozdulások lángoltak föl, Casablanca kikötőjében európai munkásokat gyilkoltak meg, casus bellit adva ezzel francia csapatok Marokkóba küldésére. 1911 júliusában a németek küldtek hadihajót Sousse-ba, amely lépésükkel most már visszavonhatatlanná tették a Maghreb fölötti német jelenlétet. 1912-ben megint a franciák és a spanyolok egyezkedtek, ebben a folyamatban a spanyolok igyekeztek a franciák hatalmának ellensúlyozására Marokkóban megvetni lábukat. Moulay Hafid marokkói uralkodó ekkor a franciáktól kért katonai segítséget a spanyolok ellen, valamint támogatást egy modern állam létrehozására. Kezdett konkrét formát venni a francia protektorátus. A marokkói uralkodót azonban erős kétségek gyötörték, mivel környezete nem minden fenntartás nélkül fogadta az ország fölötti gyámkodás gondolatát. A francia protektorátus azonban mindenek ellenére létrejött, és ez mind a városi, mind a vidéki lakosságot felbőszítette, ráadásul a hadsereg is fellázadt a küszöbön álló és kikerülhetetlennek tűnő modernizáció ellen; az összecsapásokat megint a francia haderő fékezte meg. Amíg azonban helyre nem állt a rend, a Marokkóban élő keresztények kétségbeesetten vártak helyzetük biztonságosra fordulására, a rájuk leselkedő veszélyek megszűnésére. Egyébként a lázadás mind a külföldiek, mind Moulay Hafid ellen irányult, aki a zavaros időkben könnyen változtatta állásfoglalásait. A szerző a francia nemzet képviselőjének megérkezéséhez köti „a békés kor, a le nem igázott törzseknek a ’maghzen’-hez történő csatlakozásának és a minden területen végbement haladásnak a kezdetét.”

A francia Lyautey marsall, hadügyminiszter, marokkói francia rezidens majd főrezidens életét, tevékenységét, kapcsolatait több kutató ismerteti. Roland Blanquer Lyautey pályafutásának kezdetéből kiemeli az 1878-as évet, amikor tanulmányutat tett Algériában; itt ismerkedett meg az afrikai, elsősorban maghrebi valósággal, az arabokkal, a sivataggal. 1880-ban már mint katona került vissza Algériába, innen Indokínába, majd Madagaszkárba küldték; ez utóbbit 1902-ben – öt évi ott-tartózkodás után hagyta el. 1906. decemberében az oráni hadtest parancsnoka, meglehetősen szokatlan körülmények között: egy török erődben rendezte be szállását, ahol „feudális nagyúri allűrjeivel tűnt ki” – ami nem akadályozta meg abban, hogy kialakítsa magában a korabeli Marokkót sújtó problémák megoldását célzó „katonai és politikai intézkedéseit.”

Madagaszkári tevékenységét Henry de Boisboissel így jellemzi: „Olyan bennszülött főnökökkel harcolt, akiket le kellett győznie, akiken uralkodni kellett, és főleg visszavezetni őket a hatalomba.” Ez azt jelentette, hogy miután katonailag legyőzte ezeket a főnököket, újra visszaállította őket volt hagyományos uralkodói kereteik közé, és így használta fel őket saját céljai elérésére. Gyarmati tevékenységének csúcspontját azonban Marokkóban érte el. Itteni működését de Boisboissel és Jean-Louis Miège beszámolója alapján idézzük föl.

1912. május 14-én szállt partra Casablancában, ahol legelőször is igyekezett két, elképzeléseit gátolni tűnő honfitársától megszabadulni, majd hozzálátott tervei megvalósításához katonai, bennszülött-politikai, gazdasági téren, de nem hanyagolta el az urbanizációt, a művészeteket, a gyógyítást és a higiéniát, a törvénykezést sem. Ami a katonai aspektusokat illeti, ott a gyakorlatban nem az ellenség minden áron történő szétzúzását tekintette céljának, hanem annak megfékezését távolabbi céljai elérésére (amint azt tette volt Madagaszkáron is). Elutasította a rutint, az új feladatokra új, megfelelő válaszokat adott, figyelembe vette az ország természeti adottságait, politikai és etnikai adottságait. Úgy érezte, elit rétegeket kell kormányoznia, de indirekt módon és eszközökkel, hiszen a már ott talált állapotok helyébe úgysem tudott volna azonnal újakat állítani. Szervezői munkájában az általa legkompetensebbeknek tartott elemekre támaszkodott, feltétlen hűséget várt el tőlük, viszont széleskörű mozgásteret hagyott nekik a rájuk bízott feladatok megoldására. Gazdasági elképzeléseiben a bledek játszották a főszerepet, sokat tett az áttelepült francia gyarmatosok jólétének biztosításáért. Építészetben a nevéhez fűződik a casablancai kikötő, magának Casablanca városának világvárosi szintre emelése, az úthálózat modernizálása. A turizmus fellendítését hotelek, modern autóbuszok, üzletek, jól képzett személyzetek segítették. Az egészségügyet katonai és civil kórházak létrehozásával, bennszülött kórház felállításával szolgálta. Figyelt a marokkói ifjúságra, azon belül az elitre, amelynek vezető szerepet szánt Marokkó jövőjének alakításában a francia kultúra alapjain. Boisboissel szerint „hála neki, Marokkó rohamos prosperitást ismerhetett meg.”

Denis Fadda Lyautey irodalmi munkásságáról emlékezik meg, aminek fontosságát szerinte igazolja, hogy „1875-től 1934-ig sohasem hagyta abba az írást.” Levelezését külön is megjelentették, publikált a neves Revue des deux mondes-ban, papírra vetette a kiemelkedően fontos történelmi eseményeket, amelyeket ő maga is átélt. Írásai az önmagával vívott állandó harcot, a leküzdendő akadályokat tükrözik, szenvedélyesen szerette az orosz irodalmat, pártolta a többi irodalmárt.

Lyautey, a gyarmatosító és Charles de Foucauld, a pap Jean-Pierre Renaud a két ember mentalitását állítja szembe, hiszen azok jól ismerték egymást: mindketten a Saint-Cyr-i katonai akadémián végeztek, mindketten Algériában ismerték meg az iszlámot ugyanabban a francia gyarmatosító politikai környezetben és időszakban, mindketten „minőségi, nem pedig tömeg-gyarmatosítást” akartak. A szerző azonban felteszi a kérdést: vajon mihez kezdhetett Lyautey Foucauld-val? Hiszen az előbbi az iszlám védelmezőjeként lépett fel,, utóbbi pedig Jézus evangéliumát hirdette a tuaregek megtérítése céljából. Mindazonáltal Foucauld nagyra becsülte Lyautey-t, mégha el is fordult tőle éppen akkor, amikor az átvette Marokkó irányítását. S végül abban is megegyeztek, hogy egyikük sem tudta álmait teljesen megvalósítani: Foucauld a muzulmánok keresztény hitre térítését, Lyautey pedig Franciaország vezetését. „Mindketten iskolát teremtettek – fejezi be a szerző –, a kutatók nem hagynak fel szövegeik boncolgatásával.”

Lyautey életútját, Marokkóban és a világ más, ismertetésünkben is említett részein végzett tevékenységét olyan francia kutatók tollából ismerhetjük meg, akik számára a gyarmatosítás valószínűleg csak és kizárólag áldásos akció volt, Lyautey alakját egyfajta hősi romantizmus köpenyében tüntetik föl, számunkra enyhén szólva kritikátlan színben. E recenzió írója kíváncsiságból és kötelességtudatból is elolvasta az Akadémiai Kiadó 1973-ban kiadott Fejlődő országok lexikona idevágó (Lyautey) szócikkét, amely egyrészt meglehetősen rövid, sommás (egy hasábban 12 sor), és más módon részrehajló. Érdemes, sőt, kívánatos és elengedhetetlen, hogy az ilyen történelmi személyiségekkel több forrásból és irányból ismerkedjünk meg azért, hogy a lehető legpontosabb, legárnyaltabb és legsokoldalúbb képet kapjuk róluk!

Jacques Augarde: Le Maroc, les puissances européennes et les États-Unis depuis la conférence de Madrid en 1880 jusqu’au traité de protectorat de Fès en 1912 (Marokkó, az európai hatalmak és az Egyesült Államok az 1880-as madridi konferenciától az 1912-es fezi protektorátusi szerződésig). In: Mondes et cultures, tome LXV – 2005 – volume1. Párizs, Académie des sciences d’outre-mer, 2006. 652 o. pp. 219 – 283; Roland Blanquer: Lyautey en Algérie (L. Algériában). Ibid., pp. 235–237; Henry de Boisboissel: Le maréchal Lyautey au Maroc (L. marsall Marokkóban). Ibid., pp. 243 – 257; Jean-Louis Miège: Lyautey et les débuts du protectorat (L. és a protektorátus kezdetei). Ibid., pp. 232–234; Denis Fadda: L’activité littéraire de Lyautey (L. irodalmi tevékenysége). Ibid., pp. 238–242; Jean-Pierre Renaud: Lyautey – Charles de Foucauld, colonisation et religion: ce qui les rassemblait, ce qui les différenciait (L–Ch. De F., gyarmatosítás és vallás: amiben hasonlítottak és amiben különböztek). Ibid., pp. 258–269.

Kun Tibor