Klió 2008/4.

17. évfolyam

XIX. SZÁZAD

A munkanélküli segély története Nagy-Britanniában

A tanulmány a munkanélküli segély történetét vizsgálja Nagy-Britanniában az 1834–1911 közötti időszakban. A szerző, George R. Boyer célja ezzel a tanulmánnyal a hiány pótlása, mivel szerinte keveset foglalkoztak ezzel a témával az 1834-es szegényügyi törvény alkotmánymódosítása (Poor Law Amendment Act) és az 1911-es kötelező munkanélküli segély bevezetése közötti időszakban. A szerző vizsgálja a segély, egyéni adományok, szakszervezetek, állami foglalkoztatottság változó szerepét és hatását a városi munkanélküliekre az 1834–1911 között 5–8 évente visszatérő hanyatló periódusok időszakában. Amellett érvel, hogy a világ első kötelező munkanélküli segélyének elfogadásához nem vezetett egyenes út, és elemzi a főbb állomások jellemzőit.

A XIX. század folyamán az angol munkások számára nagy bizonytalanságot jelentett a munkanélküliség. Az 1834–1911 közötti időszakban 5–8 évente ismétlődtek a hanyatló periódusok, melyeket a magas munkanélküliségi arány jellemzett. A munkanélküliség sok idénymunkás számára azokban az években is problémát jelentett, amikor a gazdaság virágzott. Mivel egy átlagos munkás keresetéből nem sokat tudott félretenni, a pár hétnél hosszabb munkanélküliség komoly anyagi nehézségekbe sodorta őt és arra kényszerítette, hogy más bevételi forrásokhoz forduljon, gyakran a helyi kormányzat vagy alapítványok segítségét kérve. A munkanélküliek számára nyújtott segély nagyobb mértékű volt az 1834 és 1870 közötti időszakban, mint 1870 és 1911 között. Az 1870-es évektől ugyanis a kormány csökkentette a munkaképes férfiak juttatásait. A helyi hatóságok és alapítványok ezért ad hoc módszereket alkalmaztak a munkanélküliek megsegítésére, melynek problémái az 1885-ös hanyatló periódustól fogva nyilvánvalóvá váltak. A kormány arra ösztönözte a helyhatóságokat, hogy biztosítsanak munkalehetőségeket a rászorulóknak, de az 1890-es évektől megmutatkozott, hogy ezek a programok is alkalmatlanok a helyzet megoldására. A munkanélküli segély kérdésében tehát egyre nagyobb nyomás nehezedett a parlamentre.

A vizsgálatot két nagy részre osztva, a szerző a munkanélküli segély történetét először 1834 és 1870 között tekinti át. Ebben az időszakban a szegényügyi törvény értelmében nyújtott segély fontos bevételi forrás volt az időszakosan munkanélküliek számára. Az otthon élő, munkaképes rászorulók segélyezését a Szegényügyi Bizottság (Poor Law Commission) ugyan több ízben is próbálta korlátozni 1842, 1844 és 1852-ben, a gyakorlatban nem volt lehetséges ennek kivitelezése, mivel a munkáltatók is elismerték a munkások jogát a segélyre. 1865 előtt minden egyházközség maga volt felelős a körzetébe tartozó szegényekről való gondoskodásért. A segélyt az egyházközségen belüli földekre, házakra, egyéb épületekre kivetett vagyoni adókból finanszírozták. Három csoportot különíthetünk el aszerint, hogy kiknek a hozzájárulásaiból fizették a munkanélküli segélyt: a gyártulajdonosok és egyéb munkaadók, a munkások, és végül az egyéb munkavállalók, mint például a tengerészek, kereskedők, bolttulajdonosok. Ennek az adózási rendszernek az is következménye volt, hogy az adó nagy részét a házak bérlői fizették és nem a tulajdonosok, illetve főleg a középosztálybeli adófizetők aránya volt nagy.

Ennek az időszaknak az elején a szegényügyi törvény még képes volt az egyre növekvő számú munkanélküliről gondoskodni, de az 1841/42-es válság és az 1865-ös gyapotéhség idején már megmutatkoztak fogyatékosságai. Ahhoz, hogy minden rászoruló részesülhessen a segélyből, az egyházközségnek vagy az adók mértékét kellett növelni vagy a segély összegét csökkenteni. Emellett a városok széleskörű jótékonysági akciókat szerveztek a szegények megsegítésére, például Manchesterben 1841-ben leveskonyhákat létesítettek és szállást, ruhát, szenet biztosítottak a rászorulóknak. A bizottságok többször a nyilvánossághoz fordultak, hogy ily módon gyűjtsenek adományokat. Ilyen alkalmakkor a legnagyobb hozzájárulásokat valószínűleg a malomtulajdonosok és a kereskedők fizették, akiknek kevesebbet kellett adózniuk a vagyonuk után. Nemcsak helyi szinten voltak kísérletek adományok gyűjtésére, hanem 1842-től a belügyminiszter által létrehozott London Manufacturers’ Relief Committe fogta össze országos szinten az adományok gyűjtését és szervezte meg szétosztásukat.

Az 1847/48-as és az 1858-as válságidőszak nem volt olyan súlyos, mint az 1841/42-es, de néhány városban a munkanélküliség elég komoly gondot okozott. Manchesterben például a textilipari munkások 18 százalékának nem volt állása. Lancashire-ben pedig az 1862-es gyapotéhség teremtett válsághelyzetet. Az amerikai polgárháború idején ugyanis csökkent a gyapot behozatala, amely több lancashire-i gyapotfeldolgozó üzem bezárásához vezetett. A válság csúcspontján az 1,8 millió lakosból 260 ezer részesült segélyben, további 200–230 ezer pedig adományokat kapott. 1862 tavaszán Lancashire országos segítséget kért, melynek hatására több pénzalapot is létrehoztak az érintett körzetek megsegítésére. 1862 nyarán pedig két új törvény elfogadásával a Parlament is beavatkozott. A Union Relief Act (1862) kimondta, hogy ha egy egyházközségben a kiutalandó segély mértéke egy bizonyos szintet meghalad, a többi egyházközség köteles segíteni neki. Az 1863-as Public Works Bill pedig lehetővé tette, hogy a községek 30 éves lejáratú kölcsönt vegyenek fel a kormánytól, melyet a munkanélküliek számára létesítendő közmunkák megszervezésére kellett költeni. 1863 és 1865 között 90 helyhatóság vette igénybe a kölcsönt, de a munkahelyek létrehozását nem minden esetben sikerült megvalósítani.

Összegzésképpen elmondható tehát, hogy az 1834–1870 közötti periódusban a munkanélküli segély mértéke elég magas volt ahhoz, hogy a munkanélküliek és családjuk fenntartsák a megfelelő egészségügyi körülményeiket, de kellően alacsony ahhoz, hogy a munkakeresés iránti ösztönzés megmaradjon. A munkanélküli segély mértékét a családtagok száma és a jövedelem nagysága határozta meg. A legújabb kutatások célja, hogy feltárják a jövedelem nagysága és a segély összege közötti összefüggéseket. Manchesterben például a gyapotéhség idején is próbálták fenntartani az 1/3-os arányt, ami azt jelentette, hogy a segély a korábbi jövedelem 1/3-át tette ki. Mivel azonban a segély mértéke inkább a család méretétől függött, mint a jövedelem nagyságától, ez az arány változott.

Az 1870-es évek eleje vízválasztó az angol munkanélküli segély történetében. Ennek oka, hogy a szegényügyi törvény válsága az 1860-as években radikális változtatásokat tett szükségessé. Nem a lancashirei gyapotéhség volt ugyanis az egyetlen komoly válság a szegényekről való gondoskodás területén. 1860 telén Londonban a Temze befagyása miatt hosszú hetekig szünetelt a munka a kikötőkben. 1866 és 1869 között pedig még egy ennél is nagyobb csapás következett, melyhez hozzájárult a hajóipar hanyatlása és egy különösen kemény tél. A változtatások lényege, hogy nagymértékben csökkentették a munkaképes férfiaknak kiutalt segély összegét. Ennek az eljárásnak adták a Crusade Against Outrelief nevet, melyet úgy lehetne lefordítani, hogy küzdelem a közsegély ellen. Ez tükrözte a középosztály megváltozott hozzáállását a szegények irányában, és új módszerek alkalmazását jelentette a szegényügyi törvény finanszírozásában. Ennek ideológiai hátterében az állt, hogy a viktoriánus Angliában megjelent az önmagáról gondoskodni képes férfi ideálja, aki független és takarékos életvitelt folytat. Egy középosztálybeli reformer, Smiles szerint a bölcs embernek kötelessége félretenni keresetéből, felkészülve arra az időre, amikor esetleg nem lesz munkája vagy beteg lesz. Ezzel egyezik Beatrice Webb véleménye is, aki szerint mivel a munkanélküli segély könnyen elérhető a munkások számára, meg sem próbálnak félretenni. A Crusade Against Outrelief programnak egyik célja volt, hogy elvegye a munkások kedvét attól, hogy segélyért folyamodjanak. Ebben a tekintetben sikeresnek tekinthető, hiszen azok a munkások, akik egykor joguknak tekintették a segély igénybevételét, most megbélyegzésnek érezték a szegényházba való belépést. 1870 és 1913 között folyamatosan csökkent a segélyt igénybe vevők száma. Ebben az időszakban a munkanélküli segély vizsgálata kapcsán már különbséget kell tenni a szakképzett és szakképzetlen munkások között. A szakképzett munkások ugyanis elfogadták az önmegsegítés viktoriánus értékét és saját védelmük érdekében csatlakoztak szakszervezetekhez és védegyletekhez. A szakképzetlen munkások azonban továbbra is adományokra támaszkodtak.

Azok a munkások, akik a munkanélküliség ellen akarták biztosítani magukat, ezt csak a szakszervezeteken keresztül tehették meg. A különböző védegyletek vagy segélyegyletek biztosítottak betegségi-, öregségi- és temetési segélyt, de munkanélküli járadékot nem. 1908-ban a szakszervezeti tagok 66 százaléka volt jogosult munkanélküli segélyre, 1911-re pedig a fémfeldolgozás, hajóipar és nyomdaipari szakszervezeti tagok mindegyike igénybe vehette a munkanélküli segélyt. Ez az arány az építőiparban 67 százalék volt, a textiliparban 59 százalék, a bányászatban pedig 38 százalék. A munkanélküli segélyt a szakszervezetek a tagok heti befizetéseiből finanszírozták, ezért ennek összege és a segély időtartama szakszervezetenként változott. A fémipari munkások 18 százaléka 52 hétig kaphatta a segélyt, de az építőipari munkások és a bányászok 41 százaléka már csak 19–25 hétig, a textilipari munkások pedig 13 hétig. Beveridge szerint a hetenként kapott munkanélküli segély nem volt elég a család eltartásához, szükség volt a feleség és a gyerekek keresetére is.

A Crusade Against Outrelief program ugyan sikeresen csökkentette a segély szerepét, de az 1884-es és 1886-os hanyatló periódusok megmutatták, hogy az időszakos munkanélküliséggel nem tud mit kezdeni. Ez a kormányt is meggyőzte arról, hogy be kell avatkoznia, ezért Joseph Chamberlain, a LGB (Local Government Board – Törvényhatósági Bizottság) elnöke felkérte a törvényhatóságokat, hogy dolgozzanak ki egy olyan programot, mely nem vonja maga után a megbélyegzést. 1893-ban 96 helyhatóság létesített közmunkákat a rászorulóknak. Ezek között szerepelt útjavítás, utcaseprés, csatornázási munkálatok, kőtörés, hólapátolás és fák ültetése. Ritkán alkalmaztak valakit teljes munkaidőben, inkább szétosztották a munkát minden jelentkező között, ami heti 2-3 nap foglalkoztatottságot jelentett.

Az 1880-as évek végén a munkanélküliség problémája elkezdte komolyabban foglalkoztatni a közvéleményt. Írások jelentek meg a szegénységről, szocialista csoportok pedig tiltakozó meneteket szerveztek. Ezek a megmozdulások növelték a parlamentre nehezedő nyomást, mely 1905-ben elfogadta az Unemployed Workmen Act-et. A törvény értelmében bizottságokat hoztak létre szerte az országban. A bizottságok feladata volt átmeneti munkákat biztosítani azoknak, akik megfelelnek a feltételeknek, amelyek között szerepelt a korábbi állandó munkahely, állandó lakhely legalább 12 hónapja, takarékos életmód és család megléte. Néhány történész az 1905-ös törvényt fontos fordulópontnak tartja, mivel a munkanélküliség kérdésében a nemzeti felelősség és az állami beavatkozás elvét vallotta. A kortársak azonban egynek látták a sikertelen törvényhatósági kísérletek sorában, melyek a munkanélküliséget próbálták enyhíteni.

Az 1905 után tartott közvélemény-kutatások eredményei azt mutatják, hogy az emberek elítélték a közmunkák létesítését mint a segítség egy eszközét és a Joseph Chamberlain által 1885-ben indítványozott, 20 évig érvényben lévő helyhatósági kezdeményezéseket is sikertelennek értékelték. A szakszervezetek által nyújtott munkanélküli biztosítás viszont pozitív benyomást tett az emberekre. Hatásos módszernek tartották az időszakos munkanélküliek megsegítésére és indítványozták minél több munkásra való kiterjesztését. Ennek módjában azonban eltérő állásponton volt Sidney Webb és Lord Beveridge. Sidney Webb az önkéntes szakszervezeti munkanélküli segély kiterjesztését javasolta, bár részben parlamenti finanszírozással, és nem értett egyet a kormány által előirányzott kötelező munkanélküli biztosítással. Végül, 1911-ben az 1909-es rendkívül magas munkanélküli arány hatására, a parlament elfogadta a nemzeti biztosítási törvényt (National Insurance Act), mely állami, kötelező jellegű volt és a munkáltatók és munkások adóiból fedezték. Ez volt a világ első kötelező munkanélküli segélye, mely már elegendőnek bizonyult a munkanélküliekről való gondoskodáshoz.

George R. Boyer: The Evolution of Unemployment Relief in Great-Britain (A munkanélküli segély története Nagy-Britanniában). Journal of Interdisciplinary History, XXXIV:3 (Winter 2004), 393-433.

Kovács Melinda