Klió 2008/4.

17. évfolyam

XIX. SZÁZAD

A szabadság mítosza és antropológiája

A Giuseppe Garibaldi: liberatore globele tra Italia, Europa e America című tanulmánykötet azon előadások írott és jegyzetelt változatát tartalmazza, melyek 2007 nyarán, Giuseppe Garibaldi születésének bicentenáriuma alkalmából azonos címmel szervezett nagyszabású konferencián hangzottak el. Az esemény több szempontból is igen tanulságos. Egyrészt a konferencia, s így a kötet megszületéséhez számos tengerentúli szervezet aktív munkája is hozzájárult, másrészt a téma adta lehetőségeket maximálisan kihasználva, nyelvi akadályokat áthidalva rendkívül sokszínű háttérrel rendelkező kutatók eredményeit sikerült magas színvonalú, gazdagon illusztrált – ugyanakkor a kereskedelmi forgalomba széles rétegek számára megfizethető áron kerülő – kötetben összegezni.

Nem kevésbé jelentős, hogy a szerzők mindvégig azokat az utakat keresték, melyeken keresztül, felülemelkedve az évforduló kapcsán szinte kötelező méltatáson, illetve a nyilvánosság figyelmét jó eséllyel felkeltő „anti-garibaldizmuson”, új távlatokat mutathatnak Garibaldi életútjának értelmezésében. Az útkeresés sikerét az biztosította, hogy az előadóknak sikerült az életút azon aspektusait kiemelni, illetve azon hiányzó kockákat megkeresni, melyek a XXI. század fordulójának kérdései felé irányítanak.

A bevezető tanulmányként is értelmezhető első esszében az Universitá di Roma I-en dolgozó Giuseppe Monsagrati éles, s talán nem minden vonatkozásban érvényes támadást intéz a Garibaldit a történeti antropológia eszköztárával értelmező történészek, például a pisai Michele Banti ellen, kritikája mégis fontos abban a tekintetben, hogy kiemeli Amerika jelentőségét Garibaldi élmény-arzenáljának formálódásában. Ezzel – kimondatlanul – a következő hét esszét olyan esettanulmánnyá nyilvánítja, mely alkalmas például Benedict Anderson nagyhatású nacionalizmus-elméletének Amerikára vonatkozó hipotéziseinek ellenőrzésére is.

Ebben a tekintetben a fejezet záró tanulmánya tökéletesen foglalja keretbe az elhangzottakat, hiszen a mexikóvárosi Nemzeti Autónóm Egyetem kutatója, Luis Alberto de la Garza Becarra Garibaldi szerepét éppen a nemzet eszméjének születése, a lineáris történetírás, illetve az Olaszország esetében is igen izgalmas anti-história szemszögéből vizsgálja. A szerző úgy véli, hogy az olasz történetírás a posztumusz linearitás paradoxonát mutatja, vagyis a XIX. század óta a történelemmel foglalkozók vagy a későn születő, s mindvégig tökéletlen egység szükségszerűségét, vagy ennek ellentétét igyekeztek igazolni. Az első – kanonizáltnak tekinthető – értelmezésben Olaszország története az üdvtörténet irányába kell, hogy mutasson, míg a második hipotézis szerint az ország története nem más, mint Piemont agressziójának eredménye, vagyis gyarmatosítás. Garza Beccarra jó érzékkel hívja fel a figyelmet az európai integráció, az európai identitást övező kétségek és dilemmák, valamint az olasz állam közötti párhuzamokra. Előadásának záró, szépirodalmi igényű részében nem kevésbé aktuális – Benedict elméletében kulcspozíciót betöltő – problémára: az utazás identitásformáló hatására mutat rá. „Del suo fluire in un mondo piú grande del nostro, meno globalizzato e piú vario, nel quale l’obiettivo fondamentale era trovare forme di identitá particolari nell’universo della societá umana che portano ineluttabilmente ai confronti e ai paragoni con gli altri, che sono necessari per sapere chi siamo noi stessi.” (p. 103.)

Núncia Santoro de Constantino a Rio Grande do Sul egyeteméről, Braziliából érkező történész laza ecsettel festett képet a napjainkban leginkább, mint a World Social Forum szülővárosaként elhíresült, 1838–39-ben Garibaldi bázisául szolgáló Porto Alegre XIX. századi életéről, s benne különösen az olaszok identitásának alakulásáról és manifesztálódásáról. Brazíliánál maradva Maria Pace Chiavari Garibaldi Rio de Janeiro-ban kiépülő kapcsolati hálóját, illetve politikai mozgásterét térképezi fel, különös tekintettel Mazzini távoli, ám egyértelmű irányító szerepére.

Miguel Angel de Marco egy az argentínai Rosario városában álló Garibaldi-szobor kapcsán értelmezi az olasz hős szerepét a dél-amerikaiak képzeletében, míg Augusto Ferrero Garibaldi Uruguay-ba vezető útjait elemezve elsősorban az olasz szabadsághős kevéssé ismert kereskedő és tengerész életére irányítja a figyelmet.

A kötet Garibaldi és Amerika kapcsolatát taglaló első része kellőképpen bizonyítja egyrészt, hogy a messzi kontinensen eltöltött több mint egy évtized nem csupán fiatalkori kalandozás, felkészülés vagy tanulóidő volt. Emlékiratainak és erősen önéletrajzi jellegű regényének tanúsága alapján Garibaldi a Dél-Amerikában töltött évtizedet ítélte legmeghatározóbbnak saját szempontjából. Másrészt, a történész számára az életútnak ez az időszaka különösen gazdag, hiszen megtalálhatja benne a XIX. századi identitás kulcsát.

A tanulmánygyűjtemény második része Garibaldi európai tevékenységének egyes aspektusait elemzi. Nyilvánvaló, hogy a szerkesztők dolga lényegesen nehezebb volt, s még a rövidebb terjedelem mellett sem sikerült rátalálni egységes gondolati keretre.

Az első két tanulmány – ezek közül is leginkább a feltehetően távoli leszármazott Annita Garibaldi Jalleté – leginkább tisztelgésnek fogható fel Garibaldi, illetve a risorgimento teljesítménye előtt, melyet teljeséggel nem mellőzhet egy hasonló jubileumi kötet.

Magasabb absztrakciós szintet képvisel Zeffiro Ciuffoletti, illetve Dino Cofrancesco rövid esszéje. Előbbi mondanivalójának kulcsa, hogy Garibaldi annak ellenére, hogy mai Garibaldi-képünk számos vonatkozásban igen közel áll a XIX. századi média által gyártott, s népszerűsített profillal, mindez éles kontrasztban áll Garibaldi politikai érzékével, szerepének jelentőségével és éleslátásával.

Ciufoletti kritikájának középpontjában az utóbbi években szecesszionista politikai hangok által táplált „anti-garibaldizmus” áll. A szerző bibliográfiai elemzéséből kitűnik, mennyire elterjedt, s politikailag piacképes ez az attitűd, s egyszerre válik egyértelművé, hogy a politika abszurd módon jár el akkor, amikor egyes személyiségeket saját ízlésének megfelelően öltöztet az ördög ruhájába, s teszi azokat törekvéseinek, harcának szimbólumává. Egyszersmind az, hogy az ismertetett gyakorlat a posztmodern kor politikájának éppen olyan élő része, mint ahogy részét képezte a fasizmus mítoszgyárának is.

A Debreceni Egyetemen dolgozó Pete László tanulmánya Garibaldi sikereinek visszhangját indikátorként használva egyrészt kimutatja, hogy az 1860-as évek elejének Magyarországát nem tekinthetjük a szürke köd vagy a jég országának. A politikai közhangulat, az egyre szélesebb rétegeket magában foglaló közvélemény az olaszországi események nyomán nemcsak, hogy fagyos nem volt, de egyenesen a forrongás szélére jutott. A korabeli közélet várakozása, a hit, hogy Garibaldi serege Magyarországot is megszabadítja az idegenektől, nem nőhetett ki pusztán a reménytelenségből, sokkal inkább annak bizonyítéka, hogy a magyar és olasz politikai világot sokkal szorosabb szálak fűzték egybe, mint várhatnánk. Ezzel egyben visszatérünk a kötet egyik alapkérdéséhez: mit jelentett a romantika korának politikai identitása?

A tanulmánykötet a tanulmányok módszertani sokfélesége mellett is jól kitapintható témák köré szerveződik, s eléri több szerző által is deklarált célját: túllép Giuseppe Garibaldi heroizálásán, miközben nem válik ellentörténetté sem. Az alapanyagul szolgáló konferencia résztvevői nem egyszerűen a Garibaldi-kutatás állásáról készítettek gyorsjelentést, de rámutattak a vizsgálatok legfontosabb perspektívájára: Garibaldi életműve alkalmas az identitásnak, mint az újkor központi problémájának interkontinentális látószögű elemzésére, egyszersmind a történeti emlékezetnek, mint a kortárs történetírás egyik legígéretesebb irányának kutatására.

Giuseppe Garibaldi: liberatore globele tra Italia, Europa e America (Giuseppe Garibaldi, a világ szabadságharcosa Italia, Európa és Amerika között). A kötetet szerkesztette a Foundazione Casa America. Affinità Elettive Edizioni, Ancona, 2007. 208 p.

Balogh Róbert