Klió 2008/4.

17. évfolyam

Kora újkor

A reformáció

Ulinka Rublack könyve nemcsak igen részletes munka a reformációról, hanem modern szemléletű feldolgozása az ötszáz évvel ezelőtt indult, s ma is élő vallási, szellemi mozgalomnak. A szerző a Cambridge-i Egyetem Történelem Tanszékének oktatója, a St. John's College ösztöndíjasa. Eddig megjelent könyveiben a kora újkori német történelem keretein belül a női bűnözéssel, és a nemek szerepévei foglalkozott. Ez a reformációról szóló kötet a New Approaches to European History című sorozat egyik darabja. A színvonalas sorozatot a szerkesztők, William Beik (Emory University) és T. C. W. Blanning (Sidney Sussex College, Cambridge) egyetemi hallgatóknak és azoknak szánják, akik tudományos alapossággal akarnak elmélyülni egy-egy témában, ezért gazdag irodalomjegyzéket és kronológiai táblázatot, képeket, térképeket mellékelnek a kötetekhez.

U. Rublack arra keres választ, hogyan tudott Luther és Kálvin oly nagy hatást gyakorolni, és mit jelentett új vallási „igazságuk” az emberek számára. Sikereik egyik magyarázatát a két város, Wittenberg és Genf korabeli viszonyaiban, s a két reformátor személyiségében látja. Mindketten egyedi körülmények és különleges intézmények között éltek, és ezeket a saját céljaikra tudták fordítani. Képesek voltak csoportmunkára és vezetői szerep betöltésére. Különleges pszichológiával építették fel karizmatikus egyéniségüket, még emlékezetük fenntartására is gondot fordítottak. Nem annyira az eszméik egyedisége – véli a szerző –, hanem az a mód, ahogyan a mozgalmat irányították, hozta meg számukra a sikert. Másodszor: a XVI–XVII. században kialakult protestantizmus nem tűnt túl modernnek. Nem racionalizálta a hitrendszert, nem ábrándított ki a világból, a mágikus-szenzuális elemekből, ahogy Max Weber állította. A korabeli emberek számára rendkívül fontos volt a kárhozat vagy üdvösség kérdése, az Istentől jött jelek, csodák megfejtése, a próféciák, a gondviselés és az idő kérdése.

A XVI. század elején változásra volt szükség: az egyház korrupt volt, a pápának óriási hatalma, a papoknak kiterjedt kiváltságaik voltak. Szerényebb, egyszerűbb egyházat követeltek az emberek. A politikailag megosztott német területek nem tudtak lazítani a pápához fűződő alávetettségükön, nem véletlen talán, hogy éppen itt született meg az új egyház. Ranke szerint a reformáció lehetőséget nyújtott egy egységes, erős protestáns állam megteremtésére. A marxizmus úgy látta, a reformáció következtében a németek vesztettek kritikai szellemiségükből a hatalommal szemben. A liberálisok felfogásában a reformáció tartotta életben a föderatív alkotmányt és a pluralizmust, sőt a radikálisabb történészek szerint éppen ezek mentették meg Németországot az abszolutizmustól és az agresszív kapitalizmustól. Ulinka Rublack úgy véli, ma már nem látjuk modern vallásnak a protestantizmust, csak megújított katolicizmusnak (kérdés, elfogadják-e ezt a megállapítást a két egyház teoretikusai!). Mindenesetre a vallási viták kiterjedtek a szabad akarat kérdésére, a vélemény szabadságára, a vallási és a politikai döntéshozatalban való részvételre, a hatalommal szembenállás jogára, és hozzájárultak, hogy később megteremtődjék a vallási türelem, és az állam és egyház szétválasztásának gondolata.

A szerző – miközben ismerteti Luther életének fontosabb eseményeit – folyamatosan azt elemzi, miképpen érte el az egyszerű szerzetes, hogy az addig egységes katolicizmus helyett Európa számos területén új vallásra térjenek át az emberek. Mi volt sikerének a titka? Luther kiemelkedő teológus, szónok és vitatkozó volt. Szerzőnk a korszak „médiasztárjának” tekinti. Azonosult néhány szereppel, szentekkel, prófétákkal, ezzel relativizálta a saját újdonságát, és legitimálta a tetteit. Az 1521-es worms-i birodalmi gyűlésen úgy szólalt fel, mint aki a birodalom érdekeit védi Rómával szemben. Különböző szellemi hagyományokat ötvözött – a középkori miszticizmustól a reneszánsz humanizmusig, így nagyobb hallgatóságot tudott meghódítani. És persze, képes volt maga mögé állítani a wittenbergi egyetemet.

A korabeli Wittenbergről igen jó leírást kapunk a könyvben. A 400 házból, 2000 lakosból álló jelentéktelen kis települést az tette fontossá, hogy volt itt egy Ágoston-rendi kolostor, itt lakott Bölcs Frigyes herceg, aki 1502-ben megalapította Wittenberg egyetemét. Luthert erre az egyetemre nevezték ki a Biblia-magyarázat hites doktorának. 1512-ben Lucas Cranach itt építette fel 84 szobás, 14 konyhás reneszánsz házát. A herceg gyűjtötte a könyveket, s az udvarába hívta Albert Dürert és az aranyműves Döringet. Az egyetemen valóságos reformgyülekezet jött össze, messze földről érkeztek tudósok, diákok. A vitákon a skolasztika kereteit feszegették. Luther lelki vezető lett Wittenbergben; igazi humanista baráti kör alakult ki körülötte Georg Spalt, Lucas Cranach, Philip Melanchthon és más tanítványokból. Hatókörük hamarosan kiterjedt a res publica litterarum egész területére levelezések, látogatások, ajándékküldések révén. Luther személyének hitelességét vallási vitákban szerzett győzelmeivel alapozta meg, például 1519-ben Lipcsében Johann Eck dominikánus szerzetessel szemben. A 12 napon át tartó vita jegyzőkönyvét elküldték megítélésre az erfurti és a párizsi egyetemre. Ez a megoldás teljesen új volt, hiszen eddig a pápa döntött. A kedvezőtlen vélemény után Lutherék továbbmentek, és nemzetközi közönség előtt a Bibliából vett részekkel bizonyították: nem a pápa az egyház feje, hanem Krisztus. A pápát sehol nem említi meg a Biblia. A vita vallási igaz-ságkeresésen nyugodott, legitimálta a protestáns mozgalmat, amely most már gyorsabban terjedhetett, s mintául szolgálhatott. Breslauban például Johannes Hess szervezett 22 tézisből kiinduló nyilvános vallási vitát.

Wittenbergből hamarosan számos tanítvány vitte magával és terjesztette Európaszerte az új vallást. Például Johannes Bugenhagen Schleswig-Holsteinben, Dániában, Olaus Petri és testvére Svédországban, a finn reformer Michael Agricola a finneknél hirdette a lutheráni vallást, Magyarországra pedig „a magyar Luther”, Dévai Bíró Mátyás hozta magával a reformáció gondolatait. Luther beszédeit ezek a tanítványok fordították holland, dán, cseh, angol, lengyel, svéd nyelvre. Luther Bibliáját 1516–46 között 3,1 millió példányban adták el, és az 1520–26 között megjelent 7500 darab szórólapnak 20 százalékát Luther írta. Bibliafordítása során gazdag képzelettel használta fel a köznapi nyelvet. Rublack, kissé önmagának ellentmondva, megjegyzi, mégsem volt annyira átütő a nyomtatott anyagok hatása, mert a városi férfi lakosságnak is csupán 30 százaléka tudott olvasni, a vidéki lakosság esetében ennél sokkal rosszabb volt az arány. Elsősorban tehát az élőszó, a beszélgetések, prédikációk voltak a reformáció eszméinek hordozói.

Luther és wittenbergi köre emellett felhasználta az éneklést, a képeket, falfestéseket, kéziratok illusztrációit, ruhaanyagok, tapéták rajzait is mondanivalója terjesztésére. A történelemben egyedülálló együttműködés alakult ki Cranach udvari művész és e vallási mozgalom között (lásd Cranach-nak a pápát és az egyházat kifigurázó fametszeteit). A sikerhez hozzájárultak Dürer rézmetszetei, Lotter nyomdász, Döring aranyműves alkotásai és természetesen Melanchthon írásai.

Ulinka Rublack abban látja a lutheri reformáció hódításának magyarázatát, hogy Wittenberg értelmiségi, prófétikus közösségében fellépve Luther új igazságot hirdetett, s olyan hatással, ami csodának számít. A köré gyűlt reformátorok, humanisták, művészek hatni tudtak a magisztrátusra, a fejedelemre, az egyetemre. Eredményesek voltak Luther igazságkeresési módszerei, vallási beszélgetései, evangéliumi hivatkozásai. Új társadalmi rendet hirdetett, világi hatalom alá vonta az egyházat. A wittenbergi közösség új modell volt, a protestánsok között krisztusi béke uralkodott, mindenki alávetette magát egy vezető, egy egyház irányításának. Luthernek egyedülálló kapcsolata volt a tanítványaival: csapatmunkát végeztek, jó pszichológiával dolgoztak. A szerző Luther korlátaira is kitér: főként csak németül gondolkodott. Nem volt mindig diplomatikus. Elnyomta az ellenvéleményeket, melyek azután a halála után törtek felszínre. Azt hitte, közel van a világ vége, ezért nem tervezett hosszú távra.

A Lutherről szóló 64 oldal terjedelmű rész után a szerző egy hosszabb fejezetben V. Károlyról, az ő uralkodási elveiről, kudarcairól ír. Minden idők legnagyobb uralkodójának tartja őt, aki Franciaországot is magában foglaló monarchia universalist akart létrehozni Európában. Mély és őszinte katolikus hitén kívül az is szembeállította a reformációval, hogy féltette a nyugati keresztény világot a megosztottságtól és az Oszmán Birodalom terjeszkedésétől.

A reformációs mozgalmak alakulására jelentős hatással volt a korszak nagy gondolkodója, Erasmus. Az ő számára nem volt jelentőségük a jócselekedeteknek, a penitenciának, a misének, de nem vonta kétségbe a pápa legitimitását. Hitte, Isten uralkodik minden időben minden esemény fölött. Nem hitt azonban a közeli világvégében, és szarkazmussal írt a műveletlen, kapzsi papokról, s a búcsúcédulákról. Ő maga független tudós értelmiségi akart lenni, és az is volt. Szerteágazó levelezésével átalakította a tanult emberek kapcsolatrendszerét. Egyetlen témában, a szabad akarat kérdésében bocsátkozott vitába Lutherrel; szerinte az ember maga választ jó és rossz között. Erasmus látta Baselben a levert lázadó parasztokat, s fájdalommal töltötte el, hogy nem ért semmit a figyelmeztetése.

A 6000 lakosú Zürichben Ulrich Zwingli lépett fel hitújító gondolatokkal. Azt hirdette, egyedül a Biblia a hit igazi forrása. Isten Krisztus érdeméért elfogadja a bűnös embert. Zwingli fellépett a városok között folyó megvesztegetések és a svájci zsoldos katonák idegen országoknak való eladása ellen. Patrióta volt, erkölcsi tisztulást akart. A zürichi városi tanács ezért támogatta Zwinglit, és 1523-ban elrendelte, hogy egyedül Zwingli tanait szabad hirdetni. Eszerint nincs purgatórium, a papoknak szabad házasodniuk. A dézsmát ezentúl az iskoláknak és a szegényeknek adták. Zwingli, Luthertől eltérően, helyeselte a nem protestáns uralkodók elleni lázadást, és azt tartotta, a kenyérben és borban nincs jelen Krisztus, az áldozás csupán megemlékezés. A történelemből ismert, hogy a katolikus és protestáns kantonok között két szakaszban háború tört ki, és Zwingli 1531-ben meghalt a harcokban. Svájc vegyes vallású terület lett.

Franciaországban vajon miért nem fogadták be a reformációt, ellentétben Angliával? Angliának sziget mivolta miatt kevésbé kellett félnie Habsburg- vagy pápai támadástól. 1. Ferencnek a lutheránizmust elutasító parlamenttel és egyetemmel is szembe kellett néznie. Egyébként sem akart megosztott országot maga körül, ő „abszolút” uralkodó kívánt lenni. A lutheráni hitnek mégis akadtak követői még a közvetlen környezetében is: a saját nővére, Navarrai Margit, továbbá Briconnet meaux-i püspök, Lefévre és mások. Ők nem hittek a purgatórium létezésében, sem a jócselekedetek üdvözítő hatásában, azt vallották, az üdvösséget Krisztus halála révén nyerhetjük el. Margit soha nem vált a mozgalom nyílt, radikális harcosává, és nem bukkant fel más valódi vezető sem. ,,Alaktalan évek” ezek Franciaországban, egészen az 1530-as évek közepéig.

A reformáció vezetői ekkor Strasburgban találhatók: itt tevékenykedett a német reformer, Martin Bucer, és ide menekült Kálvin János is. Münsterben közben, 1535-ben elsöpörték Jan van Leiden anabaptista mozgalmát. Bucer 12 000 km-et utazott, járta Európát, s mindenütt hirdette az új hitet. Angliában VI. Edward idején közreműködött az anglikán imakönyv, a Book of Common Prayer átdolgozásában, és Cambridge-ben teológiát tanított. Szeretett volna angol-német szövetséget létrehozni a pápa ellen. Jellemző az angliai állapotokra, hogy halála után a buzgó katolikus Mária királynő kiásatta Bucer holttestét és elégettette az írásaival együtt, majd négy év múlva Erzsébet királynő rehabilitálta a német reformert.

A reformációt különböző módon és mértékben fogadták be az európai országok. Erről U. Rublack alapos áttekintést nyújt (lásd a 93–103. oldalakat!), kivéve az angol reformációt, amelyről alig ír valamit. Ebből a részből csak a magyar viszonyokkal foglalkozó megállapításait emeljük ki (98–99. old.). Kelet-közép-Európában a földesúri elit és az etnikai határok jelentősen befolyásolták a reformáció terjedését. Mohács után a három részre szakadt ország nyugati felén és Erdélyben fogadták be az új vallást. Százak tanulnak Wittenbergben, közülük Dévai Mátyást (1500–45) említi, és vándor prédikátorok járták a vidéket. A nemes urak szerepe döntő volt, ők nevezték ki a lutheránus prédikátorokat, tanítókat, s így az új tanok elérték a népet is. A nemesek hívták össze a zsinatot, ösztöndíjakat alapítottak a külföldi tanuláshoz. Az új vallással a Habsburgoktól való elkülönülést is kifejezték.1550-től az erdélyi szászok többnyire a német lutheranizmus, a magyarok pedig Kálvin követői lettek. Ez az etnikai határvonal jól kivehető, de átléphető is volt. (A magyar reformáció témájánál a szerző főként Graeme Murdoch angol történész kitűnő könyvét és cikkeit használta fel.)*

Már a korszakban is felmerült a hitbeli megosztottság valamiféle feloldásának igénye. Vallási türelmet még csak-csak gyakoroltak egymás között a különböző keresztény csoportok, de ezt szinte soha nem terjesztették ki a „szektákra”, a muszlimokra és a zsidókra. A lutheránizmus-kálvinizmus összebékítésével többen kísérleteztek, pl. Bucer, majd II. Miksa udvarában Johannes Crato. Miksa maga az erasmusi diplomácia, azaz a műveltek eszmecseréje módszerét látta volna eredményesnek, mint ahogy a holland Justus Lipsius vagy a magyar Rimay János is. Valódi eredmény nem volt, a vallási ellentétek sokfelé még mélyültek is a tridenti zsinat után.

A másik nagy hitújító Kálvin János volt. A liturgiai elemek tekintetében Kálvin sokkal élesebben szakított a katolicizmussal, mint Luther. Kálvint a kortársai többen unalmas embemek tartották, nem volt benne melegség, humor. Azt is mondták róla, eszméit rendszerbe rendezve adta elő, félelmetes memóriája volt. Prófétának hitte magát, aki isteni küldetést teljesít. Tragikus személy volt, megszenvedte a küldetését. Maga írta, hogy úgy érzi, egy labirintusban kell kiutat találnia. Ellentmondásos, mert bár szeretetet hirdetett, a bűnösöket szigorúan, akár halállal is büntette.

Kálvin jómódú családból származott, a humanizmus, Erasmus, Lefévre, Luther hatottak rá. Jogot és teológiát tanult. Megkísérelte egybegyúrni a keresztyén eszméket a reneszánsz ideállal: erényesség, békés, udvarias viselkedés a hétköznapi életben, a közerkölcs tisztaságának szolgálata. Ehhez Kálvin maga is példát nyújtott, ez tette karizmatikussá. Erasmus 1530-ban a fiúk jó modoráról írt. Egyesek szerint ezzel kezdődött el a nyugati emberek körében a mai napig ható civilizálódás. Kálvin hasonlót hirdetett: fontos az udvariasság, a szerénység, a háttérbe vonulás képessége. A test, a szenvedélyek, az érzelmek és a hiúság fölött uralkodni kell. A kálvinizmust „az udvariasság vallásának” is nevezték. Kálvin 1534-ben elhagyta Franciaországot, útja Strasburgba, majd Baselbe vezetett, itt írta meg az Institutio első változatát. 1536-ban Genfbe költözött, ahol Biblia-magyarázóként dolgozott, prédikált és papokat tanított. Stílusából száműzte a türelmetlenséget, a szenvedélyt, az illetlen szavakat. Prédikációi próféciáknak bizonyultak.

Ahogy Luther mögött ott volt Wittenberg, Kálvin mögé felsorakozott Genf. A város magisztrátusa reformokat akart, szabadulni kívánt a püspöktől, az egyház kiváltságaitól, és Bern egyáltalán nem önzetlenül felajánlott védelmétől. Kálvin azt sugallta, hogy a protestantizmus képes megoldani e problémákat, miközben maga igyekezett a helyi intézmények legitimáló erejét és forrásait a maga eszméinek megvalósítására fordítani. Genf 1537-ben tízezer lakosú város volt, nem volt egyeteme. Kálvin véglegesen 1541-ben telepedett le a városban. Új, nagy létszámú klérust szervezett, a Compagnie des Pasteurs testületet, ahol a lelkipásztorok rendszeresen találkoztak, egymást bírálták, és egyházi ügyekben döntöttek. Kálvin remek vitatkozó, képzett teológus volt, mintegy 4000 prédikációt tartott. Ez tekintélyt adott neki, s a genfi kereskedő elit akkor is mellé áll, amikor szakított a „szektariánus” Hieronymous Bolsec-kel és Michael Servetus-szal (akit végül máglyahalálra ítéltek). Kálvin 1549-ben a zwingliánus reformerekkel is konszenzusra jutott. A Compagnie mellett a másik támogatója a 12 tagú konzisztórium volt. Ez lelkipásztorokból és tekintélyes világi öregekből állt, ők figyelték, ki folytat bűnös életmódot a városban (veszekedések, szexuális eltévelyedések, szerencsejáték, tánc), és a bíróság közreműködésével büntettek vagy megbocsátottak. Például 1553-ban 6 személyt közösítettek ki, 1560-ban pedig kb. százat. l555-re a református egyház intézményi szervezete megszilárdult.

Genf az egyetlen református város ekkor, a francia hugenották tömegével menekültek ide, és fordított irányban, Genfből kiindulva lelkipásztorok özönlöttek szét Európában, még Brazíliába is küldtek misszionáriusokat. 1559-ben megalakult a Genfi Akadémia, az első kálvinista felsőoktatási intézmény. Kálvin halála után (Theodore Beza vezetésével) fennmaradt az egyház, még a Savoyai-ház támadásának is ellenállt.

Franciaországban a század közepétől erőteljesebben terjedtek a reformáció hitelvei annak ellenére, hogy 1523–60 között kb. 500 protestánst égettek meg. l570-ben már 1240 hugenotta közösség működött. Rouenban a lakosság egyharmada, La Rochelles, Nimes esetében több mint a fele protestáns volt. Az új vallást főleg a városiak, földrajzilag mozgékony iparosok, szakképzett polgárok és a nemesek fogadták be és terjesztették. Meglepő, hogy a kálvinizmus Genfből kiindulva dél-keleti irányban sarló alakban terjedt Poitou-ig, az Atlanti-partokig. Csupán Közép-Franciaország marad katolikus,

A hugenották elleni vallásháború és a vérengzések mögött tulajdonképpen az eucharisztia-vita állt – véli a szerző. Kálvin kijelentette, semmiben, amit ember készített, tehát az ostyában és a borban sincs bizonyíthatóanjelen Isten. Ez a katolikusok szemében felforgató kijelentés volt, mert a francia uralkodót a Szentlélek által az égből hozott szent olajjal kenték fel, ez legitimálta a hatalmát. Aki ezt kétségbe vonta, az az egész francia politikai berendezkedést támadta. Ezt nem engedhették meg, s az ország, véres küzdelmek, viták árán visszatért a katolikus egyházhoz.

Ulinka Rublack ezután azt írja le, merre, hogyan terjedt a kálvini reformáció. Részletesen foglalkozik Németalfölddel, ahol az 1590-es évekre az északi tartományok kálvinisták lettek, a déliek megmaradtak katolikusnak. Fontos református központ volt egy időben Emden, majd a szerepét Heidelberg és Leiden vették át a maguk kálvinista egyetemeivel. A szerző két oldalt szentel a magyarországi és erdélyi reformáció kérdésének, ismét Graeme Murdock 2000-ben, Oxfordban megjelent könyve alapján. Megállapítja, hogy a holland toleranciának egyedül Erdélyben volt párja: a rendi gyűlés 1564-ben a katolikus és a lutheránus mellett hivatalosan elismerte harmadiknak a református vallást. A nemesség legtöbbje református lett. Négy évvel később elismerték az antitrinitárius egyházat is. A városokban a többség kívánsága szerint kellett a papoknak prédikálniuk, de helyet kellett biztosítani a vallási kisebbségek szertartásainak is. A sokféle vallás együttéléséhez részben az etnikai sokféleség tapasztalata, részben a részekre hullástól való félelem adott ösztönzést. A királyi Magyarországon is uralkodott a protestantizmus.

Érdekesnek véli a szerző, hogy a magyar református közösségek sem a királyi Magyarországon, sem Erdélyben nem akarták átvenni a megreformált intézményi modellt. Alig voltak konzisztóriumok, a fegyelmet a helyi bíró és földesúr felügyelte továbbra is. Debrecenben 1567-ben határozta el a szinódus, hogy a szuperintendensek és a főesperesek rendszeres vizitációkon ellenőrizzék a tagok viselkedését, a katekizmus megtartását, és büntessék a lakomákat, az istenkáromlást, a táncot. Mivel azonban az egyházhoz tartozás nem volt pontosan az eucharisztiához kötve, ezért nem lehetett kiközösítéssel büntetni. A fejezet végén a szerző számos kérdést vet fel, melyekre nem talál választ: Milyen normák alapján vetették el a magyarok a lutheranizmust? Hogyan fogadták el a parasztok a fehérre meszelt templomfalakat? Mit változtatott a reformáció itt az életmódon, a mentalitáson?

Rublack arra a megállapításra jut, hogy a kálvinizmus ott tudott megmaradni, ahol polgári erkölcsi rendszere az illető állam vagy nemesség céljait szolgálta, pl. a genfi köztársaságban, vagy egyes nemesek környezetében, pl. Erdélyben. Ezt a polgári vallást különböző megújított miliőkben különbözőképpen alkalmazták. A módot befolyásolták a nemek, a társadalmi és kulturális tényezők. Ezért nem vezettek a kálvinista normák uniformizált, racionális viselkedésre. Pl. Kelet-Közép-Európában nem az államon, hanem a nemességen múlott a református hit terjesztése. És amikor az uralkodó államvallássá tette, még ez sem változtatta meg a lakosság magatartását. Vagyis a „hitvalló Európa” koncepciójának, melyet az állam és az egyház együtt teremt meg egy alávetett népességgel, vajmi kevés esélye volt.

A kötet utolsó fejezetében A hétköznapi élet valósága címmel a szerző arról ír, hogyan fogadták a népek a megújított vallásokat, és népszerűek lettek-e azok valóban. A protestáns identitást a népnek a lelkiek iránti szükséglete formálta: imákkal, énekekkel próbálták elnyerni a gondviseléstől a menekülést, a támogatást. Így olykor „csodák” történtek, s az emberek hittek bennük, mert a protestáns vallás sem volt racionális vallás, inkább érzelmek jellemezték. A történelmi változások inkább lassú módosítás révén mennek végbe, ez történt Angliában. Itt hosszú, lassú folyamat volt a reformáció. 1570 körül lehetett azt mondani, már mélyen gyökerezik a népben. Hazafias érzések és spanyolellenesség szőtték át.

A szerző szerint a protestánsok általános jellemzői: továbbra is hittek az Isten küldte jelekben. Fontos volt számukra az Ige, úgy gondolták, már maga a meghallgatása megmenti az embert a kárhozattól. A Biblia különös tisztelet tárgya volt, sok szakaszt megtanultak belőle, s az idézeteket felfestették a falakra, a használati tárgyakra. A protestáns prédikáció inkább ékesszóló volt, nem szórakoztatott, hiányzott belőle a humor. Mind a lutheránus, mind a kálvinista templomokban fontos szerepet tulajdonítottak a zsoltároknak, azt gondolták, az éneklés közvetlen beszélgetés az Istennel. A fehér belsejű templomok a tisztaságot szimbolizálták. A magyar református templomok külső dekorációjához hozzátartozott a kakas (katolikus ellenes célzás Szent Péterre), Németalföldön, Észak-Németországban pedig a hattyú (Luther jelképe). A templomnak volt valami profán társadalmi funkciója is: itt mindenki találkozhatott mindenkivel. Bár bent a padokban szigorúan elkülönítve foglaltak helyet a férfiak és a nők, és az előkelőségeknek a szószék közelében volt az ülőhelyük. A puritán protestáns gazdagok azért az otthonaikban nem mondtak le a drága könyvekről, trópusi fából készült bútorokról, török szőnyegekről, ezüst- és porcelán neműekről, de a képek a falakon bibliai jeleneteket ábrázoltak.

A protestáns papoknál eltörölték a cölibátust. Tanult embereknek kellett lenniük, legalábbis a külsőségekkel ezt kellett mutatniuk: volt könyvtáruk, idegen betűs könyvük. A valóságban pl. a vidéki német lelkipásztorok nem voltak műveltek. A nők soha nem prédikálhattak. A férfiak is csak érett korban, 30 évesen léphettek szószékre. A papnak nem illett kövérnek lennie, mert ezzel az elhízott katolikus szerzetesekre emlékeztetett volna, és alakját hosszú fekete köntössel, palásttal kellett eltakarnia. A protestáns lelkipásztoroknak családjuk volt, ezt el kellett tartani, ezért meg kellett egyezniük a falusiakkal a járandóságról. A válás megengedett, de kerülendő volt.

Ulinka Rublack arra mutat rá, hogy ellentétben a korábbi véleményekkel, a protestantizmus nem zárta ki az érzékeket, az érzelmeket az emberek életéből, nem volt teljességgel racionális. Úgy vélték azonban, a szenvedélyek fölött uralkodni kell. Puritanizmusuk ellenére nem fordultak el a kultúrától, nem szenvedtek „vizuális anorexiában”, ellenkezőleg, gazdag anyagi kultúrát fejlesztettek ki, amely kiterjedt a templomokra, középületekre, az otthonok dekorációjára, a kerámiára, üvegtárgyakra, medállokra, könyvkötésre, a reformátorok kézírásának gyűjtésére. Sajátos kulturális nyelvezetükben a könyveknek, a kéziratoknak világot megváltoztató szerepük van, egyenesen azt gondolták, Isten az ő kedvükért találta fel a nyomtatást.

A másik kérdés, amiben U. Rublack eltér az eddigi felfogástól, a reformáció eszméinek keletkezésére, terjedésére vonatkozik. Eddig úgy gondolták, a teológiai eszmék univerzálisak, az életből vonja le, fedezi fel őket egy egyedülálló tehetség, hogy mikor és hol, az nem befolyásolja a tartalmukat, és az eszme önmaga erejétől terjed, győz meg másokat. Ma más a véleményük a tudománytörténészeknek: bármit is tekintenek egy kultúrában ténynek, „igazságnak”, az időhöz és térhez kötődik. Eszerint a teológiai ismeretek nem változatlanok, időtlenek és univerzálisak, ellenkezőleg. Függenek a történelmi és helyi körülményektől, amikor s ahol a közösség igazságnak ismeri el őket. A protestáns eszméket egy sor kulturális technikával tették hitelessé: konszenzus a hívek között; a leendő prédikátorok nevelése; nyomda működtetése, stb. A reformáció társadalmi, politikai vívmány volt, ezért nevezik a német hitújítást ,,hercegi” reformációnak, más országokban pedig más előnyöket láttak benne. Luther és Kálvin más-más környezetben tevékenykedett, más-más módszert alkalmazott, tehát mindkettőjük esetében jelentős szerepe volt a helyi adottságoknak abban, hogy mit tekintettek igaznak, és hogy milyen helyi forrásokat használtak fel eszméik igazolására.

A jövendő reformáció-kutatóknak el kell szakadniuk az egyes nemzeti történelmektől, mert az európai reformációt interkulturális és kulturális kapcsolatok formálták, és mert nagy számú migráns mozgott ide-oda az országok között – javasolja U. Rublack. Emellett érdemes lesz e hitvalló korszak mikrotörténelmét kutatni, megvizsgálni, vajon miért fordult elő például, hogy egy ember huszonegyszer váltott vallást, vagy megnézni, mi minden történt (pl. a Gergely-naptár elfogadása, az észak-ír konfliktusok, stb.), míg végül az élet szekularizálódott.

Ulinka Rublack könyve sok tekintetben nagyon alapos, igen sok ismeretet nyújtó munka. Sokat megtud belőle az olvasó a reformátorok személyiségéről, módszereiről, arról, hogyan szereztek érvényt a tanításaiknak, hogyan oldották meg a terjesztést, s milyen eredményeket értek el. Érdekes és részletes a wittenbergi és genfi háttér leírása, amely nélkül nem lenne érthető, hogyan alakulhatott egész Európára kiterjedő vallási mozgalommá a reformáció. Szinte semmit nem foglalkozik azonban a szerző a reformáció előzményeivel, kibontakozásának társadalmi, eszmei hátterével, okaival.** Keveset olvashatunk a protestánsok életmódjáról,*** és hasonlóan keveset a hitújítók vallási nézeteiről (pl. semmit Luthernek az ördöggel vívott harcáról, a látomásáról, az asztali beszélgetéseiről, alig foglalkozik pár sorban Kálvin predesztináció tanával a szerző, stb.), és az angol egyetemen dolgozó szerző alig ír valamit az angliai reformációról, pedig a kialakulásának körülményei és szertartásai jellegzetes színfoltot jelentenek az európai reformációk között.

Ulinka Rublack: Reformation Europe (A reformáció Európában) New Approaches to European History sorozat, szerk.: William Beik, T.C.W. Blanning. Cambridge University Press, 2005. 211. old.

Fodor Mihályné

* Graeme Murdoch: Calvinism on the Frontier 1600–1660. International Calvinism and the Reformed Church in Hungary and Transylvania (Oxford, 2000)

** Lásd pl. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, II. 19. és következő oldalak, Ecclesia, Bp. 1988. 2. kiadás.

*** A protestáns életmódhoz fontos lenne Németh Balázs könyve. "Gott schlaft nicht, er blinzelt zu uns ... " Frankfurt a. M. 2003.