Klió 2008/4.

17. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Titótól Milosevicsig. Jugoszlávia, az elveszett ország

Egy angol szerző könyvét ismertetem, egy velünk szomszédos országról és vezetőiről. E témáról, mármint Jugoszláviáról, Titóról és Milosevicsről, nálunk különböző időkben viszonylag elég sokat írtak. Az utóbbi időben eléggé egyoldalúan. Mindenesetre ez a könyv egészen más ismereteket és egészen más értékeléseket nyújt, amelyek tanulságosak és sokszor nagyon elgondolkodtatók.

Mindekelőtt néhány szót magáról a szerzőről. Michael Barrett Brown nem egyszerű újságíró, aki néhány cikk, jó esetben néhány könyv alapján összeüt egy új írást vagy egy új könyvet. A szerző a II. világháború során, meglehetősen korai időpontban ismerkedett meg az országgal illetőleg a jugoszlávok (szerbek és bosnyákok) különféle csoportjaival, akik szintén részt vettek a német megszállás elleni háborúban. A szerző hosszú úton, Afrikát megkerülve jutott el Kairóig, ahol a jugoszláv emigránsok (természetesen politikai emigránsok) csoportjával kellett felvennie a kapcsolatot. Később, amikor az amerikai és angol csapatok Dél-Olaszországot már felszabadították, akkor innen szervezte a segélyszállítmányok átszállítását a horvát tengerpartra és onnan az ország belsejébe. Rövidesen maga is megérkezett Szarajevóba, és kitűnő leírást ad a háborús Szarajevó és lakosságának életéről, beleértve szociális megosztottságát is. Ezeknek az éveknek kapcsán leírja és megerősíti azt a nálunk olykor elfeledett tényt, hogy a jugoszláv partizánok nagyobb német katonai erőket kötöttek le, mint az angol–amerikai csapatok Észak-Afrikában majd Dél-Olaszországban. Michael Barrett Brown a partizánok küzdelmeivel kapcsolatban ugyancsak hangsúlyozza, hogy Titónak és a mellette állóknak e háborúban sikerült egyesítenie a szerbeket, a muzulmán bosnyákokat, a horvátokat és a montenegróiakat. Mindezek tulajdonképpen a történeti bevezető fejezetek, amelyek persze szintén fontosak, érdekesek és nem ritkán izgalmasak. A történeti visszapillantáshoz tartozik, hogy a szerző megállapítja, hogy ez a régió sokszor volt különféle hatalmak, így a törökök, az osztrákok, a magyarok és a németek hódításainak kitéve, s e hódításokkal szemben e népeknek sokszor kellett összefognia, miközben maguk ezek a népek is évszázadokon át voltak egymással szemben is harcban. Mindezzel a szerző egyértelműleg óv a sokféle leegyszerűsítéstől.

A kötet alighanem legizgalmasabb fejezete, valóságos csattanója az első, amelyben a szerző Milosevics perével foglalkozik. Mindjárt a fejezet kezdetén megállapítja, hogy közkeletű az az ítélet, miszerint Milosevics valóságos „Hitler lett volna”, akinek végzetes nacionalizmusából következően az volt a törekvése, hogy megteremtse „Nagy-Szerbiát”, de pontosan e szándékával szemben ő volt az, aki tulajdonképpen szétverte Jugoszláviát és ugyanekkor megnyomorította Szerbiát is. Michael Barrett Brown itt nyomban leszögezi, hogy ő nem osztja ezt a nézetet. E helyütt mutat rá, hogy a valóságos problémák sokkal nagyobbak és mélyebb gyökerűek, mind a belső ellentéteket, mind pedig azt a sokszor elhanyagolt „apró körülményt” tekintve, hogy Jugoszlávia külső támadásnak volt kitéve, és mind Németországnak, mind az Egyesült Államoknak óriási szerepe volt Jugoszlávia „széttörésében” (break-up).

A történeti háttér felfestése után a szerző részletesen elemzi Milosevics perének mindennapjait, sok-sok új ismeretet nyújtva. Osztja azt a véle-ményt, hogy a hágai bíróság – noha az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata nyomán jött létre –, szinte az első pillanatoktól kikerült az ENSZ fennhatósága alól. Ez nemcsak abból derül ki, hogy az eredeti döntéssel szemben a bíróság működését nem az ENSZ költségvetéséből finanszírozták, hanem minden kiadását az USA fizette, a bíróság tagjai a Jugoszláviát az 1990-es években megtámadó országokból kerültek ki, a bíróság adminisztratív személyzetét pedig a NATO válogatta és szolgáltatta. A per mindennapjairól a szerző közli az ismert tényt, hogy Milosevics védelmét a vádlott saját maga vállalta magára és kezdetben két baráti tanácsadója volt, akik közül az egyikről csakhamar kiderült, hogy nem Milosevics barátja, hanem vele szemben egyenesen ellenséges cikket jelentetett meg.

Híresek lettek Milosevics keresztkérdései, amelyekkel a vád tanúit állította szembe a ténylegesen lezajlott eseményekkel. Ám a szerző ehelyütt is új ismereteket közöl, amikor leírja, hogy a bíróság miként törekedett Milosevics felkészülését megzavarni oly módon, hogy a tanúk felvonultatásának előre megállapított sorrendjét ismételten felborította. E felkészülés során Milosevics szerbiai, illetőleg kanadai szerbek támogatására és adatközlé-sére próbált támaszkodni, akiket a cellájából telefonon hívhatott fel – magától értetődően ezeket a telefonbeszélgetéseket mások is könnyen lehallgat-hatták. Az egész per kapcsán a szerző hangsúlyozta, hogy sem az ügyészi vádirat, sem a tanúk tanúvallomásai nem tudták bizonyítani, hogy Milosevics közvetlenül parancsokat adott volna sem a boszniai szörnyűségek, sem a koszovói „etnikai tisztogatások” elkövetésére.

A bíróság eljárásához tartozik, hogy a keresztkérdések során Milosevicset sokszor félbeszakították, nem hagyták kérdéseit végig feltenni és sok esetben a tanúk kilétét is elleplezték, amikor a vád eme tanúinak szövegét távollétükben olvasták fel. A szerző még egy rendkívül jellemző és fontos tényre világít rá, nevezetesen, hogy az ügyészség a Milosevics elleni vádiratot csak 1999-ben adta ki, vagyis akkor, amikor az USA tényleges háborút indított Jugoszlávia és ezen belül is Milosevics ellen.

Ez a kései időpont nem véletlen, hiszen nem felejtendő el, hogy 1995-ben az USA legfőbb megfigyelői és közvetítői tárgyaltak még Miloseviccsel, majd ugyanebben az évben még vele íratták alá a daytoni békeegyezményt, amely véget vetett a boszniai háborúnak.

Kezdetben amikor végülis megszületett a vádirat első variációja, akkor Milosevicset még csak a koszovói „vérengzésekért” tették felelőssé. Ám amikor 2001-ben kiderült, hogy Koszovóban a halottak száma nem 300 ezret tesz ki, hanem „pusztán” háromezret, akkor a vádiratot újra fogalmazták és kiterjesztették elég ellentmondásosan, a boszniai háborúra, illetve a Horvátország és a Szlovénia elleni háborúra is.

A bíróság és az ügyészség gyakorlatához tartozik, hogy ekkor 2001-ben már a harmadik főügyészt jelölték ki a vádirat megszövegezésére. A harmadik főügyész Carla del Ponte volt, aki Michael Barrett Brown szavai szerint „megdöbbentő igyekezettel” törekedett arra, hogy a „háborús bűnösök” ellen valóságos hajtóvadászatot vezessen (6. old.). Az esetek zömében egyértelműleg kiderült, hogy ezek a háborús bűnösök szinte kizárólag mind szerbek voltak. Az ő felfogása szerint a horvát felelősöket nem kell a hágai bíróság elé állítani, mert az ő ügyüket horvát bíróságok is tárgyalhatják.

A bíróság egy vádponttal nem volt hajlandó foglalkozni, amelyet kanadai és USA-beli jogászok terjesztettek elő, nevezetesen azzal, hogy miként történhetett Jugoszláviának és Belgrádnak a NATO általi bombázása. Ezzel kapcsolatban Carla del Ponte kijelentését idézi, aki szerint a NATO minden erre vonatkozó állítását „őszintének és igaznak lehet tekinteni”. E ponton a Washington Post egy tudósítását idézi, mely szerint az újságnak egy felelős NATO-tiszt jelentette ki, hogy Carla del Ponte megígérte nekik, hogy a vizsgálódást ez ügyben nem viszi majd túl messzire”.

A szerző új alfejezetben elmélkedik azon, hogy a horvát és a boszniai muzulmán csapatok által elkövetett vérengzéseket a hágai bíróság miért nem vizsgálta, amelyek sok esetben éppen a szerbek ellen irányultak. Megjegyzi, hogy a horvátok elnök-vezére Franyo Tugyman már a perek kezdete előtt meghalt, miként meghalt nem sokkal később a boszniai muzulmán elnök Alija Izetbegovics is, így Milosevics egyedül maradt a fő szereplők és felelősök közül. Azonban mindjárt hozzátette, hogy meddig. Hiszen Milosevics beteg ember. Azóta már meg is halt, méghozzá a hágai börtöncellában – és nem is akárhogyan (de ez már a könyv megjelenése után történt). Valóban megrázó, hogy a szerző már ekkor ezt a gondolatsort azzal zárja, hogy „lehetséges, hogy vádlói azzal számolnak, hátha meghal, mielőtt még ez a bírósági tárgyalás véget ér” (7. old.). A szerző egy további alfejezetben foglalkozik a horvát háborús felelősökkel, akik közül egyes horvát tábornokok még szintén „időben haltak meg”, de a legnagyobb vihart ismeretesen a horvát fővezér, Ante Gotovina esete váltotta ki. Idáig a jobban ismert hírek részben még a magyar sajtóból is. E könyv megdöbbentő részleteket közöl, a szerző feltárja Gotovina múltját is, részint a Le Monde egészoldalas cikke nyomán. Eszerint Gotovina nemcsak francia idegenlégiós volt, hanem a francia délvidéken Le Pen testőre is volt, majd egy drágakőrablásba keveredett, amiért Franciaországban ötévi börtönbüntetésre ítélték. Mindez a tábornok ügyének csak egy kis részlete. Gotovina ügyének szépségéhez hozzátartozik, hogy őt a horvát kormány nemcsak nem kívánta kiszolgáltatni, hanem az ő érdekében a horvát miniszterelnök is lobbizott Tony Blairnél, hogy vele szemben „kíméletesebben” járjanak el. (Mint ismeretes, végül a dolog nem így zárult.) Valószínű – írja a szerző –, hogy a bíróság valóban kíméletes lesz Gotovinával szemben, mert tarthatnak attól, hogy Gotovina „kipakol” arról, hogy a krajinai szerbellenes hadjáratot jócskán az USA sarkallta és támogatta.

A szerző emlékeztet arra, hogy amikor a krajinai hadjárat során szerb százezrek menekültek, és nők és gyerekek haltak meg, akkor a Biztonsági Tanácsban Nagy-Britannia és Franciaország képviselői szankciókat követeltek Horvátország ellen is, ám ezt Mrs. Albright a Biztonsági Tanács-ban az USA nevében megvétózta.

Durván leegyszerűsítve a nemzetközi vöröskereszt boszniai jelentése szerint mintegy háromezer embert tartottak koncentrációs táborokban, ezret a szerbek, ezret a boszniai muzulmánok és ötszázat a horvátok. Persze ezek lekerekített számok. A szerző ezúttal is kitér arra, hogy a szerb fogolytáborokról a nemzetközi sajtóban megjelent hamis fotókról nem egy esetben kiderül, hogy azok egyszerű hamisítványok. Ezekkel jórészt egy amerikai sajtókampányfőnök befolyásolta a 90-es években mindvégig az amerikai közvéleményt. Mindezzel a szerző hangsúlyozottan leszögezi, hogy egyáltalán nem kívánja kisebbíteni jónéhány szerb személyes felelősségét azokért a szörnyűségekért, amelyeket Boszniában elkövettek. Ezekhez azonban konkrét nevekkel és helységnevekkel is szolgál. A szerbek jórészét már el is ítélték Hágában. Azonban a pereknél is kifogásolják, hogy az ítéleteket gyakorta csak két bíró hozta meg bírói tanács nélkül. Milosevics volt az, aki néhány esetben rávilágított, hogy még ezeknél az ítéleteknél is több esetben bizonyítékok nélkül hozták meg a döntéseket.

Michael Barrett Brown történeti hátrapillantásában, miután leírja az 1942–1943-as kairói emigrációs központ munkáját, saját élményei és szervezőmunkája révén a könyv IV. fejezetében foglalkozik azzal, hogy az olaszországi Bariból miként irányította ő és az angolok a harcoló jugoszláv csapatok sokféle megsegítését. A szerző a háború után is e térségben dolgozott, ekkor már a felszabadult Jugoszláviában és pontosan Bosznia-Hercegovinában volt egyik irányítója 1945–1946-ban az UNRRA-segélyek szétosztásának: így azután bőséges és sokoldalú helyi és személyes ismeretséget szerezhetett.

A szerző 1946–1947-ben már Belgrádban folytatta ugyanezt az UNRRA segélyszétosztó tevékenységet. A szerző ebben a fejezetben tér ki pontos adatokkal arra, hogy egy 1946-os párizsi konferencia vizsgálódásai alapján Jugoszláviának mily nagyok is voltak a náci megszállás alatt és következtében elszenvedett veszteségei, mind pénzben mind épületekben mind emberéletekben. (A pontos adatokat az érdeklődő a könyvben megtalálhatja – 74. old.)

A szerző ezt követően igen részletesen leírja, hogy mint az UNRRA delegáció helyettes vezetője miként érkezett Belgrádba, ott milyen feladatokat láttak el (mind élelmezési mind gyógyszerellátási téren), kikkel kellett kapcsolatot tartaniuk s ő maga is a delegáció vezetőségének tagjaként miként találkozott magával Titóval ebben a korai időszakban, amikor a nélkülözések Belgrádban még megdöbbentő méreteket öltöttek.

A könyv VII. fejezete tárgyalja azt az ismert nagy korszakot, aminek a szerző is azt a hagyományos címet adta: „Titó szakítása Sztálinnal, 1947–1957”. A szerző ezt a fejezetet azzal a vallomásos mondattal kezdi: ,,Életem legnehezebb döntése elé kerültem, hogy mit is tegyek akkor, amikor Titó szakított Sztálinnal. Amikor szakítottam korábbi quakeres és pacifista neveltetésemmel és kommunista lettem, akkor nagyonis hittem Titó partizán mozgalmában. Amikor pedig később elhagytam a Kommunista Pártot, akkor sem voltak kétségeim döntésem helyességéről. Ám amikor 1947-ben Titó mellé álltam, ez azt is jelentette, hogy szembefordulok korábbi elvtársaimmal és barátaimmal és a Szovjetunió egész presztízsével. Én többet tudtam Jugoszláviáról, mint az emberek többsége, és voltak dolgok Titó Jugoszláviájában, amelyek nem tetszettek.”

A szerző megjegyzi, hogy a szakítás pillanata után az egyik kísérő jelenség az volt, hogy Boszniában lecserélték mindazokat a helyi vezetőket, akiket ő egy korábbi időszakban megismert, a másik általánosabb és fontosabb jelenség pedig az volt, hogy Jugoszláviában is kialakult a szigorú egypárt rendszer, amivel ő nem tudott rokonszenvezni.

A szerző hajdanán vaskos könyvben dolgozta fel emlékeit Jugoszláviáról és a jugoszláv ellenállási mozgalomról, és ebben Titó és a kommunisták szerepéről, ám végül is ez a kézirat, amelybe sok illusztrációs anyagot is beledolgozott, végül is a szakítás után kiadatlan maradt. Ugyanekkor megdöbbenéssel látta a korábbi vezető brit kommunista teoretikus és hivatalos történetíró elvtársak tollából megjelenő könyvet (a James Klugmann: From Trotsky to Tito), hogy abban mennyi nyilvánvalóan hamis, a tényeknek vissza sem köszönő állítás található. „Számomra hihetetlennek tűnt, hogy James alig három évvel később, hogy megjelentette azt a brosúráját, hogy Yugoszlavia Faces the Future (Jugoszlávia szembenéz a jövőjével) ilyen írást tudott megjelentetni.” (88. old.) A szerző ehelyütt visszautal arra, hogy ugyanebben az időben a brit baloldali labourista parlamenti képviselő, Connie Zilliacus hasonló álláspontra helyezkedett, mint ő, és Zilliacusnak ugyancsak egykori saját tapasztalatai voltak a jugoszláv ellenállási mozgalomról és Titóról, aminek ő ugyancsak írásban, sőt könyvben is hangot adott. Egyedül az ausztráliai KP állt ki Titó mellett.

A könyv következő bekezdéséhez nem kell kommentár: ezek hitvalló sorok. „Visszapillantva ötven év múltán, miután a Szovjetunió megszűnt létezni, a világ hegemón országa és rendszere az USA-kapitalizmus lett, én boldog vagyok, hogy újra csak taníthatok, mégpedig a munkásság aktivistáit abban a reményben, hogy egyszer még építhetjük a szocializmust. Hogy ez történetileg mikor lesz, az persze tiszta spekuláció.” (89. old.)

A szerző ugyancsak visszapillantva írja, ha Titó tovább élt volna, akkor valószínűleg Jugoszláviának még nagyobb jövője lehetett volna, mindenesetre leszögezi, hogy saját részéről nem sajnálja, hogy a háború alatt a jugoszláv partizánmozgalmat, a háború után pedig a lerombolt ország újjá-építését támogatta, mint hozzáteszi: „Bármennyire is nem divatos ma ez az állítás.”

Magától értetődően a szerző mind a felszabadító háború mind pedig Titó és Sztálin „hosszú szakításának” korszaka tárgykörében visszautal Dedijer híres Titó életrajzára és annak adataira. Megemlékezik arról, hogy amikor egy idő után a Szovjetunió megvonta anyagi támogatását Titótól és Jugoszláviától, akkor Titó természetesen rákényszerült arra, hogy a Nyugathoz és elsősorban az USA-hoz forduljon kölcsönökért, ha egyszer folytatni akarta az ország iparosítását. Ezt akkor még meg is kapta.

A könyv következő fejezetei a következő izgalmas témákat tárgyalják egyenként: A nevezetes munkásönkormányzatok, az üzemi tanácsok kérdését, egy újabb önálló fejezetben a szocializmus helyzetét a világban, majd miután ezeket a mára már történeti periódusokat és problémákat lezárta, ezután a két záró fejezetben már a 90-es évek emlékezetes keserves harcainak szentel külön-külön fejezeteket: az elsőben a szerb–horvát, szlovén és bosz-niai háborút elemzi, a másodikban már a NATO emlékezetes háborúját Jugoszlávia és Milosevics ellen. Mondanunk sem kell, hogy a szerző álláspontja, tárgyalási módja és tényanyaga merőben eltér attól, ahogyan ezt nálunk általában érinteni szokás. A kötet ennyiben csak frissítőleg hathat egy magyarországi érdeklődő olvasó számára.

A brit szerző teljes szívvel szervezte a II. világháború idején a szerb-jugoszláv ellátás anyagi támogatását. A könyv további részében meghökkentő dolgokat ír Milosevics peréről, ahol jelen volt. A Hágai Nemzetközi Bíróság botlásairól a magyar média, illetőleg a politikusok nem írtak, nem szóltak. Azóta szinte napjainkban jelent meg a bíróság egyik főügyésze, Carta de Ponte memoárja, amely ugyancsak megdöbbentő dolgokat ír a bíróság tevékenységéről, illetve hátteréről.

A magyar történetírás, úgy hiszem, nem teheti meg, hogy e könyveket és állításaikat figyelmen kívül hagyja.

Michael Barrett Brown: From Tito to Milosevic, Yugoslavia, the Lost Country (Titótól Milosevicsig. Jugoszlávia, az elveszett ország). Merlin Press, Nottingham, 2005. 198 p.

Jemnitz János