Klió 2008/4.
17. évfolyam
MŰVELŐDÉS- ÉS ESZMETÖRTÉNET
Két tanulmány a nacionalizmus-
és a fogalomtörténet-kutatás területéről
Bevezetésképpen szeretném Miloslav Hroch, a nemzetközileg
elismert nacionalizmus-kutató gondolatait felidézni, amit 1993-ban a New
Left Reviewban megjelent tanulmányában fejtett ki.[1]
Korábbi kutatásaira is utalva a nacionalizmus kutatásának új feladatait
határozza meg. Akkor a szerző elsősorban a nemzetközi összehasonlító
vizsgálatokat kérte számon a nacionalizmus-kutatással foglalkozó szakembereken,
kiemelve, hogy a hosszú távú társadalmi és politikai folyamatok megértésében és
felvázolásában azok a kutatások segítenek. A Hroch által korábban kidolgozott
és használt módszertani elemzés segített a nemzettéválás és az államszervezés
folyamatának meghatározásában és az európai kis népek nemzeti mozgalmai
társadalmi bázisának vizsgálatában.[2]
Az évtized, évtizedek, amelyek az említett munkák óta elteltek a
nacionalizmus-kutatásban is számos új eredményt hoztak. Hazánkban is
megjelentek olyan alapvető, korábban csak idegen nyelven olvasható vagy részben
kiadott tanulmányok, monográfiák, amelyek a nacionalizmus-elméletek
legfontosabb és alapvető munkái.[3]
Ami viszont nem változott Hroch 1993-ban megjelent tanulmánya óta, hogy
továbbra is „túlkínálat” van a nacionalizmus-elméletekből, míg a komparatív
módszereket használó kutatások csak lassan gyarapodnak. Az általa felvetett
kérdések egyik jó terepe lehet a fogalomtörténet, amely több szállal is
kapcsolódik a politikai és társadalmi folyamatokhoz, és nem kizárólag egy
államhoz kapcsolható jelenségeket érint.
Az alábbiakban szeretnék bemutatni két érdekes
összehasonlító elemzést, amelyek valamilyen formában kapcsolódnak a
nemzetfogalom politikai retorikában való megjelenéséhez és a nemzetté válás,
államszervezés összetett folyamatához. Ki kell emelnem, hogy a két tanulmány
sem témaválasztásában, sem módszertanilag nem kapcsolódik egymáshoz, a
korszakok is eltérőek, amelyeket vizsgálnak. Kapcsolódási pontjuk az lehet,
hogy mindkettő Skandinávia történetével foglalkozik, és az összehasonlítás egy
formáját végzi el. Az első tanulmány Pasi Ihalainennek, a Jyväskylä Egyetem
Történelem és Néprajzi Tanszéke professzorának a XVIII. századi politikai
gondolkodást vizsgáló munkája. Ihalainen az eszme- és fogalomtörténet
módszertani kérdéseinek rövid összefoglalására vállalkozott. Majd a bemutatott
módszerek alkalmazásával elemzi a nemzet szemantikai és retorikai
változásait a protestáns Anglia és a Svéd Királyság történetében.[4]
A másik tanulmány H. Arnold Barton, az Illinois Egyetem Történelem
Tanszéke professzor emeritusának összehasonlító elemzése, amelyben a XIX.
századi finn és norvég történelem gazdasági, társadalmi folyamatait és
kulturális sajátosságait vizsgálva hasonlítja össze a politika, az állam és a
nemzeti társadalom megszületését.
Pasi Ihalainen tanulmánya elméleti bevezetővel
kezdődik, amelyben röviden bemutatja az angol-szász „skinneri”,
kontextuális-pragmatikai eszmetörténeti iskola és a német Reinhard Koselleck
által kidolgozott fogalomtörténeti, szemantikai iskola módszertani
sajátosságait. Előbbi a mikro-kontextuális módszert használja a politikai
gondolkodás fogalmi jellemzőinek bemutatására, utóbbi hossszabb, makro-szintű
nyelvi változásokat vizsgálva a nyelv szemantikai jellemzőit kutatja. Ihalainen
hangsúlyozza, hogy a két iskola az eszme- és fogalomtörténeti diskurzusban
meghatározó helyet foglal el. Mellettük említést tesz még a finn és a holland
kutatásokról, amelyek e kettőhöz kapcsolódtak és tűzték ki feladatul a
politikai gondolkodás eszme- és fogalomtörténeti vizsgálatát.
Ihalainen saját kutatásai során is alkalmazott
módszertani elemzéssel kezdi tanulmányát, amelyben arra a kérdésre keresi a
válaszokat, hogy milyen viszonyban áll a két fent említett módszertani iskola.
Hogyan lehet összeegyeztetni a mikro- és makroszintű folyamatokban megjelenő
fogalmi változások kutatását. Az eszmetörténész – Ihalainen meghatározásában –
a politikai diskurzusokban megjelenő szövegek, és az azokban fellelhető
kifejezések elemzésével foglalkozik. A múlt intellektuális kontextusa és
fogalmai szemantikai változásának az elemzése a politikai diskurzusokban
résztvevők áltak használt kifejezések értelmezésén alapszik. Másrészt azok
elhelyezése egy nagyobb időintervallumban. Ez nem csak egy politikai kultúra
elemzését jelentheti, hanem több, egymással kapcsolatban álló politikai
kultúra, beszédmód és szöveg összehasonlítását is. A fogalomtörténet
kutatásakor a történész feladata nem csupán a politikában szignifikáns fogalmak
használatának vizsgálata, hanem annak a tisztázása, miként határozták meg és
értelmezték azokat a használóik. A párbeszédben milyen fogalmakat használtak,
mit tekintettek relevánsnak egy kérdés leírásában. Ihalainen arra hívja fel a
figyelmet, hogy a fogalmak kutatásakor hasznos mind a mikro-kontextust, az
egyén által használt retorika elemeit, mind a makro-szemantikai jelenségeket, a
források minél sokszínűbb formáit alkalmazni. Ennek az elméletnek a gyakorlati
alkalmazását mutatja be tanulmányának második felében.
Az első részben
a szerző a XVIII. századi angol egyházi szertartások szövegeit, prédikációit
vizsgálta. Abból a szempontból közelítette meg a szövegeket, hogy azokban
mikor, hogyan és miért jelentek meg a nemzet és haza fogalmak. A forrásbázist
adó ceremóniák szövegeiből jól lehet rekonstruálni a korabeli politikai elithez
tartozó egyházi vezető réteg állásfoglalásait. (Ihalainen hangsúlyozza, hogy
nem vasárnapi istentiszteleteken, hanem állami, hivatalos szertartásokon
elhangzott prédikációkról van szó a kutatásban.) Ezeken az alkalmakon jelentek
meg azok a vallási és politikai terminusok, amelyekben az egész nemzetet érintő
utalások is gyakoriak voltak. A szerző kutatásai során több száz ilyen
prédikációt vizsgált meg, amelyek segítségével jellemezni tudta a nemzet és a
haza meghatározására használt terminológia makro-szintű szemantikai
változásait. Több mint 150 variációt gyűjtött össze, amelyek alapján
korszakokat különböztet meg egymástól. A legfontosabb változás az 1740-es
évektől kezdődően figyelhető meg, amikor az angol prédikációkban
Nagy-Britanniát, mint a szabad nemzet, szabad nép hazáját határozták meg. A
„nemzeti szabadság” és a „nemzeti jogok” kifejezések használata mind
általánosabbá vált, végül a francia forradalom idején a „politikai szabadság”
egyik pillérévé vált. Olyan konceptuális változás figyelhető meg – állítja
Ihalainen –, amely a nemzetnek új tartalmi jegyeket adott, viszont szoros
kapcsolatban maradt a protestáns vallással. A szerző arra is felhívja a
figyelmet, hogy hasonló folyamatok jellemzőek voltak más protestáns államokban
is, mint Hollandia, vagy a Svéd Királyság.
A tanulmány második részében Ihalainen a
beszéd–aktus elmélet példáját a XVIII. századi svéd lutheránus egyházi
ceremóniák egyik prédikátorának szövegeiben mutatja be. 1771-ben, a szabadság-korának
végén Gabriel Lütkemann beszédeiben olyan retorika használata jelent meg,
amelyben a nemzet és az „igaz” szabadság fogalmait összekapcsolta a királyi
hatalommal. A stockholmi rendi gyűlésen elmondott beszédeiben Lütkemann az
„igaz” szabadságot és a haza szeretetét az uralkodó, III. Gusztáv személyéhez
és az államhoz kapcsolta. Ezzel új értelmezését adta a királyság, az uralkodó
és a nemzet kapcsolatának. Ihalainen egy új korszakhoz kapcsolódó új politikai
fogalom megjelenésére hívja itt fel a figyelmet. Kiemeli, hogy ez a fogalmi
rekonstrukció abban a politikai szituációban értelmezhető, amely adott korban
és sajátos kontextusban jelent meg.
Munkája összegzésében a vallási alapú kora-modern
nemzeti identitások nemzeti alapúvá válását hangsúlyozza. Az eszme- és fogalom
történetírás feladatát abban látja, hogy a makroszintű szemantikai változások
megértése után a politikai diskurzusok mikro elemzését is el kell végezni.
Módszertanilag tehát a kosellecki és skinneri elméleteket összeegyeztethetőnek tartja.
A másik
tanulmány, amelyet szeretnék bemutatni, az összehasonlító elemzések egyszerűbb,
és empirikusabb formáját képviseli. Arnold Barton a XIX. századi finn és norvég
politikai és kulturális folyamatokat hasonlította össze egymással. Munkája három
szempont alapján van összeállítva, amelyekben nagyrészt egymás mellé rakott
adatokat hasonlít össze. Éppen ezért a szöveg egy kissé nehézkes, az egyes
részek összefüggéseit nehéz megérteni. Az első részben a XIX. század elején
lezajlott politikai változásokat helyezte egymás mellé. Ezek alapján a korábban
svéd uralom alatt élő finnek önálló nagyhercegségben, a dán fennhatóság alá
tartozó norvégok önálló királyságban éltek tovább. Mindkét esetben a politikai
autonómia megszerzésén volt a hangsúly, amely alapján új államok születtek. A
létrejött jogi-politikai kereteket, ahogyan a szerző kiemeli, mindkét esetben
önálló belső fejlődés jellemezte. A norvég parlament 1814-ben fogadta el az új
alkotmányt, majd 1815-ben kimondták az uniót a Svéd Királysággal. Az új
alkotmány a legdemokratikusabb volt a korabeli Európában. A svédekkel való
egyesülés nem csorbította a parlament jogait. Újabb jelentős változás 1884-ben
történt, amikor a parlament elfogadta a miniszteriális felelősség elvét és
megszüntette a királyi vétójogot. Ezt követően 1898-ban a férfiak, 1913-ban a
nők általános választójogát vezették be. A független norvég állam1905-ben való
megszületése a korábbi keretek békés átmentésével valósult meg.
A finnek
1809-ben kaptak nagyhercegségi státuszt. I. Sándor a porvoo-i rendi
gyűlésen garantálta a korábbi svéd törvények változatlanságát, az önálló
kormányzati hivatal felállítását. E hivatalból jött létre a Finn Császári
Szenátus, amely 1816-ban kezdte meg működését (korábban is működött központi
kormányzati hivatal, de nem volt szabályozva a hatásköre). A finn rendeket ezt
követően 1863-ig nem hívták össze. Az 1863-as rendi gyűlés sem valósított meg
lényeges politikai reformokat. Azokra 1906-ban került sor, amikor a finn rendek
az akkori legarchaikusabb politikai berendezkedését (négykamarás rendi gyűlés)
a kor legmodernebb és legdemokratikusabb államformájává alakították át. Barton
hangsúlyozza, hogy a két állam függetlenné válásában lényeges eltérés
figyelhető meg. A norvégok békés körülmények között váltak függetlenné, míg a
finnek az első világháború alatt, véres polgárháború közepette 1917-ben.
A politikai háttér összevetését követi a
kulturális folyamatok elemzése. Barton elsősorban a nemzettéválás tényezőit
mutatja be, arra koncentrál, hogy milyen szerepet töltöttek be a nemzeti
identitás formálásában a tudományok és a művészetek. Összeveti a tudományos
társaságok alapítását, a történetírás, az irodalom és a nyelv szerepét.
Helyesen veszi észre, hogy milyen fontos szerepet játszottak ebben a
folyamatban az egyetemek. Bár csak utal rá, hogy az egyetemi ifjúság, különösen
a Finn Nagyhercegségben, a politikai és a kulturális élet központját alkotta. A
nemzeti múlt és a nemzeti identitás összekapcsolása mindkét esetben jellemző
volt, de Barton szerint a norvég „öreg”, a finn pedig „fiatal” nemzet, a
múlthoz való viszonyukban is megfigyelhető az eltérés. A norvégok elsősorban a
viking-korhoz tértek vissza, míg a finnek a kalevalai hagyományokig. A finn
államiság viszont nem korábban nem létezett. Összehasonlítási alapot adott
továbbá a mindkét esetben meghatározó szerepet játszó nyelvkérdés. Míg a
finneknél ez egyben társadalmi kérdés is volt, a norvég esetben nem okozott
szociális ellentéteket. A nemzeti nyelv és az önálló nemzeti kultúra programja
szintén megjelent mind a finneknél, mind a norvégoknál. A finn esetben a svéd
és az orosz nyelv dominanciájának megakadályozosa, a finn kultúra megteremtése
volt a program. A norvégoknál kevésbé kapott politikai tartalmat. A norvég
dialektusok és a norvég irodalmi nyelv megteremtése nem okozott társadalmi
ellentéteket, és a később nemzetközileg is elismert írók (például Henrik Ibsen)
sem az új-norvég nyelvet használták, hanem a korábbi dán-norvégot
(Dano-Norvegian). Barton rövid felsorolásként mutatta be a művészetek és az
építészet eredményeit a nemzeti identitás kifejezésének példájaként. A
fejezetet a két nemzet egymás felé mutatott szimpátiájának és kölcsönös
gesztusainak rövid említése zárja.
Összegzésként és a tanulmány lezárásaként
olvashatunk a két nemzet XX. század eleji politikai fejlődésének eltéréseiről
és függetlenné válása utáni további kapcsolatairól az anyaországgal. A norvégok
a skandináv országokkal baráti viszonyt tartottak fenn, ellenben a finnek az
oroszokkal egészen a második világháború végéig ellenséges viszonyban álltak. A
finn-svéd viszony viszont alapvetően harmonikusnak nevezhető, ami az Európai
Unióban tovább mélyült. A finn és a norvég „hosszú XIX. századi” történelemben
közösnek és a legjelemzőbb azonosságnak azt tekinti a szerző, hogy mindkét
nemzet magas szintű alkotókészséget mutatott a politikában és a kultúrában.
Ezek segítségével tudták megteremteni a nemzeti önállóságukat, lendületet és
frissességet mutatva másoknak is.
A bemutatott két tanulmány jó példája lehet az
összehasonlító elemzéseknek. Előbbi a fogalomtörténet módszereit alkalmazva,
utóbbi az empirikus kutatás eredményeit párhuzamba állítva tudta szélesebb
perspektívában elhelyezni a skandináv régió államait.
Pasi Ihalainen: Between historical semantics and pragmatics.
Recronstucting past political thought through conceptual history (A történeti
szemantika és pragmatikum között. A múlt politikai gondolkozásának
rekonstruálása a fogalomtörténet segítségével). Journal of Historical
Pragmatics 7:1 (2006), pp. 115–143.
H. Arnold Barton: Finland and Norway, 1808–1917. A comparative
perspective (Finnország és Norvégia, 1808–1917. Öszehasonlító elemzés). Scandinavian
Journal of History Vol. 31, No. 3–4. September 2006, pp. 221–236.
Nagy Vince Róbert
1. Hroch,
Miloslav: From National Movement to the Fully-formed Nation, the
nation-building process in Europe New Left Review I. 198. March-April.
1993.
2. Uő. Social
Conditions of National Revival in Europe. A Comparative Analysis of the Social
Composition of Patriotic Groups among the Smaller European Nations, Cambridge,
1985 p.
3. Összegző és hiánypótló ilyen szempontból a Kántor Zoltán
szerkesztésében 2004-ben megjelent Nacionalizmuselméletek kötet.
4. A Klióban korábban megjelent Ihalainen-tanulmányt bemutató
ismertetésem: A „szülőföld” és a „nemzet”
koncepciója a svéd egyházi prédikációkban a késő abszolutimus korától III.
Gusztáv trónralépéséig (The Concepts of Fatherland and Nation in Swedish State
Sermons from the Late Age of Absolutism to the Accession of Gustavus III.) Klio.
2005/1. 44-49.