Klió 2008/4.

17. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA

Regionális iskolák az orosz történetírásban

A Ruszisztikai Könyvek XVIII. kötete „Az orosz történetírás regionális iskolái” címmel jelent meg, amely az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Ruszisztikai Központja által 2006. május 29-30-án megszervezett konferencián elhangzott előadások szövegeinek bővített változatát foglalja magába.

A kötet szerkesztője Szvák Gyula, aki előszavában a „regionális iskola” meghatározásáról kijelenti, hogy nincs rá pontosan elfogadott definíció, de a tudományos gyakorlatban résztvevők tudják, hogy mit kell érteni kifejezésen. A kötet az igen informatív és konstruktív szakmai konferencia anyagát tartalmazza. 17 tanulmányt olvashatunk (négyet angol, a többit orosz nyelven), a ruszisztika jeles orosz, amerikai, angol, kanadai és hazai kutatóinak munkáját.

Terjedelmi okokból mindössze öt tanulmányt tudok bemutatni, melyek illeszkednek a kutatási terültemhez, illetve mindegyikkel egy-egy témakört kívánok reprezentálni.

V. V. Alekszejev (Szentpétervár) „A történészek uráli iskolája” c. tanulmányában áttekinti az Urálra vonatkozó történetírást, Hérodotosztól a posztszovjet időkig. A szerző kiemeli, hogy az Urál az orosz állam támaszterületeként gazdaságilag fontos szerepet játszott Oroszország történetében. A régió középső fekvése, sokszínű múltja lehetővé teszi az orosz történelmi folyamatok törvényszerűségeinek és különlegességének megfigyelését. A szerző bemutatja az Urállal foglalkozó munkákban mindig hangsúlyos kérdéseket, és a mai napig vitatott, illetve kevésbé kutatott témákat is. Az összefoglaló munkák (pl.: „Az Urál története”) jelentőségét V. V. Alekszejev elismeri, de felhívja a figyelmet a kiigazítás szükségességére. A szovjet korszakban ugyanis alapjában véve tárgyilagosan értékelték az eseményeket, ám az ideológiai hatás szinte mindegyiken érezhető, és elhallgatják az ipari átalakulás indokolatlanul magas árát. A posztszovjet korszakban az előző időszak ideológiai dogmáitól való eltávolodás jellemző, emellett megnőtt a tudományos fokozattal rendelkező történészek száma is. A RAN Történelmi és Régészeti Intézete 1988-ban alakult, a történettudomány elismert központjává vált az Urálban és egész Oroszországban. Az uráli történetírói iskola tudósai a jekatyerinburgi, cseljabinszki, tyumeni, kurgani, szarapuli felsőoktatási intézményekben dolgozó A. Tyertisnij, A. Trofimov, E. Zabolotnij, J. Szkinyina, V. Uszanov. A szerző tanulmánya végén értékeli az uráli iskola működését: az Urálra vonatkozó korábbi töredékes értesülések helyett tudományos Urál-kutatás alakult ki, amely a XX. század végén akadémiai státuszt szerzett, emellett összorosz és nemzetközi elismerést vívott ki. Az Urál kutatásával foglalkozó tudósok a régió életének gyakorlatilag minden szféráját felölelik, a legkorábbi időktől egészen napjainkig.

Bebesi György (Pécs) a konzervativizmus és a szélsőjobboldal történetét tekintette át a rendszerváltozás utáni orosz történetírásban. A Szovjetunió felbomlása után az új Orosz Föderáció tudományos és társadalmi élete változásokon ment keresztül, és ez a történetírásban is érezhetővé vált. Az első időkben a kompenzáció figyelhető meg – a szerzők jelentős része igyekezett kijavítani „saját korábbi hibáit”. Elvitathatatlan értéke ennek a folyamatnak, hogy régebben eltitkolt korszakok és jelenségek történeti elemzés tárgyává válhattak, mint például a konzervativizmus és a szélsőjobboldali politikai erő története, amely már az 1920-as évektől tabunak minősült. A jelenlegi kutatás a XX. századi források és dokumentumok újrakiadásával kezdődött. Az 1990-es években napvilágot láttak régen elfelejtett művek a század elejéről és a korai szovjet korszakból (pl.: V. V. Sulgin művei, emellett naplók, és V. O. Kljucsevszkijnek igazi reneszánsza kezdődött). A Rosszpena Kiadó adta ki először az orosz jobboldali pártok dokumentumainak gyűjteményét. A források megjelentetése mellett monográfiák és cikkek is születtek, már ideológiai és politikai akadályok nélkül értékelve át a XX. századi Oroszországot és pártjait. A szélsőjobboldal története mellett magát a konzervativizmust is vizsgálat alá vették. Erre korábban nem volt lehetőség, ráadásul az Orosz Föderációban a kérdést aktualizálta a többpártrendszer, ahol a konzervativizmus történeti gyökere már tudományos érdeklődésre tartott igényt. Az új orosz állam nagyobb figyelmet fordít a korábban kevéssé vizsgált júliusi monarchiára, a cárizmus utolsó két évtizedének politikai erőire, és a korai alkotmányos intézmények történetére. Az 1990-es évektől elemzés tárgyává váltak nemcsak az intézmények, hanem a bennük dolgozó csinovnyikok is. A szerző tanulmánya végén a politikai terror, az Ohrana tárgykörében írt legújabb művek mellett megemlíti a XX. századi orosz történelem meghatározó szereplőiről született kiadványokat.

Bodnár Erzsébet (Debrecen) a keleti kérdés és a Balkán vizsgálatát mutatta be az orosz történetírásban. A szerző hangsúlyozza, hogy a keleti kérdés komplex probléma, ami magában foglalja az Oszmán Birodalom felbomlásával, az elnyomott balkáni népek felkeléseivel és az európai nagyhatalmak beavatkozásával kapcsolatos kérdéseket; az európai államok érdekellentéteit, amelyek egymással versenyeztek a széthulló Oszmán Birodalom feletti ellenőrzésért. A keleti kérdés mint európai probléma az orosz – török háborút lezáró kücsük–kajnardzsai békével (1774) alakult ki. Az európai diplomáciában a XIX. század második felében tűnt fel, és fontos szerepet játszott egészen az I. világháború lezárásáig. Bodnár Erzsébet a keleti kérdés XVIII. század végétől 1856-ig tartó eseményeivel foglalkozó munkákat tekinti át. 1830-tól Oroszországban megnőtt a keleti kérdéssel kapcsolatos publikációk száma, és eleinte a külpolitikai koncepciókban megmutatkoztak a szalavofil nyugatosok vitái. Új álláspontokat adtak a problémához: Sz. M. Szolovjov (A keleti kérdés, I. Sándor cár. Politika – diplomácia), Sz. Sz. Tatyiscsev (I. Miklós külpolitikája). Munkáikban különböző véleményeket fogalmaztak meg a keleti kérdés keletkezéséről és tartalmáról. Sz. Sz. Tatyiscsev az orosz külpolitikát nyugati és keleti kérdésre osztotta fel, kiemelte a keleti kérdés vallási tartalmát. Sz. M. Szolovjov a keleti kérdésben Európa és Ázsia szembenállását látta, és Sz. Sz. Tatyiscsevtől eltérően azt hangsúlyozta, hogy az orosz külpolitikát nem lehet felosztani, a keleti és nyugati ügyek szerves egységet alkotnak. Bodnár Erzsébet a szovjet korszak keleti kérdéssel foglalkozó történetírását is bemutatja. Kiemeli M. M. Pokrovszkij könyvét (1929), rávilágít annak pozitív oldalaira és hibáira. Az 1960-as években kutatói irányzatok alakultak, a keleti kérdés egyes aspektusainak vizsgálatára specializálódva. Az 1960-as évek elejétől a kérdés kiemelt helyen szerepelt az orosz külpolitikával és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó munkákban (pl. „Diplomáciatörténet”). Mérföldkőnek számít a téma vizsgálatában N. Sz. Kinjapina munkája („Oroszország külpolitikája a XIX. század első felében”). A Balkán és a keleti kérdés vizsgálatával foglalkozó történészek között irányzatokat lehet elkülöníteni. A. L. Sapiro, A. M. Sztanyiszlavszkaja, A. F. Fagyejev, A. V. Georgijev Oroszország politikáját tanulmányozták a Közel-Keleten a XIX. század első felében. A második csoportban található történészek (pl.: G. Sz. Groszul, V. M. Groszul, V. H. Vinogradov) a keleti kérdés fontos részét alkotó Balkán problémáira szakosodtak. A harmadik csoport kutatói (A. F. Miller, A. D. Novicsev, I. L. Fagyejev és mások) az Oszmán Birodalom történelmével foglalkoztak. 1960–1995 között 16 kötetben dokumentumokat adtak ki a külügyminisztérium levéltárából. A szerző tanulmánya végén kiemeli a még kevés figyelmet kapott aspektusokat. Vita folyik az orosz külpolitika expanziós jellegéről, illetve arról, háttérbe szorult-e a keleti kérdés és a Balkán az orosz külpolitikában a napóleoni háborúk korszakában az európai ügyek miatt.

Font Márta (Pécs) tanulmányában a Halics-Volhíniai Ruszról szóló régi álláspontok és új vélemények rövid historiográfiai áttekintését adja. A szerző munkájában néhány momentumra összpontosít: mikor és milyen okokból fordítottak figyelmet a Halics-Volhíniai Rusz (HVR) történetére, vált-e önálló kutatások tárgyává, vagy csak megemlítik a Kijevi Rusz történelmével kapcsolatban; az egyes művek kronológiai sorrendje (néhány mű erős befolyást tett az utána következő művek szerzőire); ill. a történelem vizsgálatának módszere. Az első kiterjedt és populáris történelmet az író Ny. M. Karamzin neve jelzi, akinek vallásos viszonya erős befolyást mutat a XIX. század íróira (D. I. Zubrickij, A. Klevanov). A XIX. század végén megjelentek a pozitivista történetírás módszerei, és a szerzők igyekeztek felhasználni minden lehetséges történelmi forrást, így a Halics-Volhíniai Rusz vizsgálatakor bevonták a szomszédos országok latin forrásait és a pápai kúria anyagát. E szerzők közül meg kell említeni N. P. Daskevics, V. Golovackij, M. P. Szmirnov nevét, akik először fordítottak figyelmet a XIII. századi halicsi bojárok aktív politikai tevékenységére. A bojárság története fontos volt V. O. Kljucsevszkij kutatásaiban is. A XIX–XX. század fordulóján Európában új módszer jelent meg a középkori forrásokkal kapcsolatban – a kritikai megközelítés. A Halics-Volhíniai Évkönyveknél a kritikai forráskutatás megalapítója M. Grusevszkij, aki felállította annak helyes időrendiségét, és megírta a nagy jelentőségű Ukrajna-Rusz történetét. Az 1920–30-es években B. A. Grekov teljesen elutasította a korábbi eredményeket, és a priori módon bevitte a történettudományba a marxizmus kategóriáit. Az 1950-es években V. T. Pasuto és K. A. Szofronyenko külön monográfiákat szenteltek a HVR történelmének. Az 1960–70-es évek szovjet történetírásában vita kezdődött a középkori orosz állam jellegéről. A. V. Majorov munkájában bemutatta a halicsi és volhíniai fejedelemség kialakulását, a fejedelmek harcát a hatalomért, a vecse szerepét, kutatásaihoz felhasznált lengyel- és magyarországi latin nyelvű forrásokat. Megfigyelés alá vette II. András 1222-es Aranybulláját, és Font Márta felhívja a figyelmet, hogy A. V. Majorov nem ad helyes feltevést a magyar társadalomról és annak jogi helyzetéről. A tanulmány végén a szerző az ukrán irodalmat tekinti át, és kiemeli a HVR történelmének tanulmányozásában fontos szerepet betöltő Ukrán Intézetet.

N. L. Puskarjeva (Moszkva) tanulmányában a „nőtörténet” legfontosabb tudományos kutatóközpontjait, és a genderkutatást mutatja be a posztszovjet térségben. A szerző kiemeli, hogy az orosz hivatalos történetírás Európához képest később ismerte fel az új irányzat keletkezését. Az első ilyen témájú munkák Oroszországban az 1970-es évek végén, 1980-as évek elején jelentek meg, amikor Európában már több konferenciát tartottak, tucatnyi könyv látott napvilágot. Az orosz nőtörténet első kutatói: G. A. Tyiskina, O. A. Haszbulatov, N. L. Puskarjeva. A kutatásokhoz a nyugati szaktekintélyek támogatást nyújtottak, az új külföldi módszerek és szakirodalom elterjedt a posztszovjet térségben. A szerző felvázolja az orosz nő- és genderkutatás kialakulásának korszakait. Az 1980-as évek végétől 1992-ig (felvilágosító korszak) jelentek meg az első tudományos csoportok és publikációk. Az intézményesülés korszakában (1993-95) a genderkutatással foglalkozó centrumok és tudományos szervezetek száma növekedett. Az 1996–98 közé eső időszakot Puskarjeva a konszolidáció korszakának nevezi, ahol fő jellemző a konferenciák és publikációk számának növekedése. 1999–2004 között a genderkutatás legitimizációja és elterjedése történt. Az ötödik korszak a közös nyelv kutatásának kora, amikor a nyugati tekintélyek befolyása csökkent a posztszovjet térségben, és ez a tudományos centrumok tökéletesedésének ideje. A „közös nyelv” kidolgozása teszi lehetővé a nő- és genderkutatások integrációját a tudományos és társadalmi vita folyómedrébe. A szerző a nő- és genderkutatások fő tudományos iskoláit és centrumait, sajátosságait is megfigyelés alá veszi. A posztszovjet térségben a téma kiváló kutatói nem- csak a fővárosi egyetemek és intézmények, hanem a kevésbé ismert tudósok a vidéki tudományos centrumokból (Ivanovo, Tver, Jaroszlavl, Kosztroma, Harkov), melyek aktív tudományszervező és publikációs munkát fejtenek ki. A genderkutatás centrumai a tudományos világot igyekeznek rávenni arra, hogy a nők tradicionális szociális szerepének vizsgálata mellett a „nem tradicionális női szerepek” (pl.: a nők részvétele a politikában, diplomáciában) meglétét is ismerjék el. Az új irányzattal a figyelem központjába került a nem kifizetett női munka témáinak új értelmezése. Az új diszciplína intézményesülésének sikere ellenére a nőkutatás nem kapott állandó helyet Oroszországban – a szerző ennek okát is keresi tanulmányában. A „nőtéma” a történetírásban inkább csak egzotikumként volt megtalálható; a feminizmus nem terjedt el széles körben Oroszországban. Az ország „elkésett modernizációjú állam” volt, ahol a lakosság nagy része a parasztsághoz tartozott, és a parasztcsaládokban a nők a tradicionális normáknak megfelelően kemény alávetésben éltek. A tanulmány végén két oldalas táblázat mutatja be a nőtörténettel foglalkozó folyóiratokat.

I. O. Tyjumencev (Volgográd) a kozákság történelmének modern kutatását tekintette át Dél-Oroszországban. Kurunczi Jenő (Szarvas) a kisparaszti gazdaságok társadalmi – gazdasági viszonyait rajzolja meg statisztikai adatok alapján 1861–1914 között. Szili Sándor (Budapest) a szovjet Szibéria-kutatást mutatja be 1930–1960 között, a Bajkál-vidék és a Bajkál-tavon túli vidék „önkéntes bejárásának” problémáját a XVII. századi orosz államban. A. I. Alekszejev (Szentpétervár) a szentpétervári és a moszkvai történettudományi iskolákat tárja elénk az orosz középkor kutatásával kapcsolatban. M. P. Mohnacseva (Moszkva) „Regionalisztika és történeti tájkutatás Oroszországban 1991 – 2005 között: egyes eredmények és a fejlődés perspektívái” címet viselő tanulmányában a legújabb kutatási eredményeket foglalta össze. Sz. Filippov (Budapest) az orosz egyházszakadás fő értelmezéseinek keletkezését tárja elénk. Sisák Gábor (Budapest) a szlavofilizmus történetírásának néhány kérdését és a kialakulás paradoxonjait tekinti át. Paul Dukes (Alberdeen) „Az orosz történetírás skót iskolája” címet viselő munkájában a skót felvilágosodás és az orosz történelem kapcsolatát tárja fel. Sashalmi Endre (Pécs) a bojár dumát mutatja be a korai Romanov-korszakban. Daniel H. Kaiser (Grinell) I. Ny. Szukorovról és a Vologda Régészeti Archívumokról, Ann Kleimola (Lincoln) az ikonfestészet vologdai iskolájáról írt tanulmányt. V. K. Alekszejeva (Jekatyerinburg) a szövetkezeti mozgalom historiográfiáját tekinti át az ázsiai Oroszországban.

Összegzésképp elmondható, hogy a Magyar Ruszisztikai Intézet ismét rendkívül sokszínű és színvonalas konferenciakötetet szerkesztett, amit örömmel fogadhat az Oroszország története iránt érdeklődő közönség.

Regionalnije skoli russzkoj isztoriografii (Az orosz történetírás regionális iskolái), Szerk.: Szvák Gyula, Ruszisztikai Könyvek XVIII., Budapest, Magyar Ruszisztikai Intézet, 2007. 207. p.

Bodor Mária