Klió 2008/4.

17. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA

A historiográfia kezdetei Amerikában

Az amerikai szerző a historiográfia kezdeteinek kialakulását elemzi az Amerikai Egyesült Államokban. Tanulmánya bevezető részében, a feltett kérdés pontosítása végett, röviden meghatározza, egyáltalán mit is ért a historiográfia fogalmán. A XVI–XVII. században bukkant ugyanis ez fel először, akkor azonban mindenekelőtt a királyi udvar által pénzelt, megbízott (és persze annak szempontjait, kívánságait teljesítő, tetteit dicsőítő) hivatalos történetírókat jelölte. Maga a historiográfia, mint a történeti kutatások egyik önálló területe a XIX. század második felétől, főként végétől bukkan fel. Fő célkitűzése a korábbi történetírói irányzatok, egyes történészek, illetve a teljes historiográfiai folyamat elemzése. Fontos szempontja azonban (aminek az amerikai szerző tanulmányában is alapvető jelentősége van), hogy gyökeresen különbözik a historikától. Utóbbi ugyanis lényegében normatív, azaz a történeti tudás általános jellegéről (tárgyáról, fő problémáiról, módszereiről, más tudományokhoz való viszonyáról) van mondanivalója. A historiográfia ezzel szemben részint nem kíván gyakorlati útmutatásul szolgálni, másrészt a történetírás eddigi teljesítményeit saját kontextusukban, időbeli-térbeli, kulturális, társadalmi-intézményes feltételeik között kívánja megérteni, s ehhez gyűjti össze a lehető legteljesebb bizonyító apparátust. Az persze egy másik kérdés (s ez is historiográfiai tapasztalat), hogy nem írtak még historiográfiát historika nélkül és vice versa, szóval a kettő egymáshoz való viszonya korántsem olyan egyszerű (de nem is teljességgel eldönthetetlen), a kérdésre s az amerikai tapasztalatokból levonható tanulságokra azonban még visszatérek.

A szerző a bevezetőben vázolt alapkérdést három amerikai történész alapján vizsgálja, akik először helyezték kutatásaik centrumába a történetírás történetének analízisét. A három történész: J. Franklin Jameson, John Spencer Baskett és a New History emblematikus reprezentánsa, Harry Elmer Barnes. (Utóbb historiográfiai összefoglalását a hatvanas évekbeli újbóli kiadása alkalmából a valaha írt legjobb történetírói – tehát nem csak historiográfiai – munkák egyikeként minősítették.)

Mindegyik historiográfusról kapunk egy rövid életrajzi bemutatást is a tanulmányban, illetve ki lehet emelni a roppant bőséges irodalmi hivatkozást, amely kitűnő segítség akár az amerikai historiográfia legújabb irodalmában való tájékozódáshoz is. J. Franklin Jamesonról például azt tudjuk meg, hogy az ún. professzionális történetírás par excellence képviselője Amerikában. Hiszen történetírói pályája kibontakozásának idején alakulnak meg az amerikai történettudomány alapvető intézményei, így az American Historical Association [Amerikai Történelmi Társulat], az American Historical Review s a módszeres történészi képzés is ekkor indul meg, á lá Ranke, tehát például szemináriumokkal stb. J. Franklin Jameson ennek olyannyira reprezentatív személyisége, hogy nem csak „terméke” (tanára Herbert Baxter Adams, s ő maga először szerzett PhD-fokozatot a John Hopkinson), hanem a nevezetes folyóirat, az American Historical Review első kiadója/szerkesztője, tehát a professzionalizmus folyamatának formálója is volt. Tökéletesen rányomja mindez a bélyegét Jameson 1891-ben készült amerikai historiográfiai összefoglalójára (History of Historical Writing in America). Itt az amerikai történetírás történetét, mint a fokozatos tudománnyá válást, szakszerűsödést írja le, amelynek tetőpontja, beteljesedése a jelzett intézmények kialakulása a XIX. század utolsó harmadában. Hozzá kell fűzni azonban (s ez közismert), hogy a professzionális történetírás kialakulása egyúttal a nemzeti látószögű, nacionalista, tehát például politikatörténeti- és eseménytörténeti alapállású történetírás győzelme is volt. Ez Amerikában az amerikai történelem különlegességének a kiemelését jelentette, amely szerint az Egyesült Államok története egyenlő a szabadság megvalósulásának fokozatosan kiteljesedő folyamatával, s a viták inkább csak arról folytak (mint szerte Európában), honnan ered ez a szabadság iránti különleges érzékenység. (Ezt egyébként a konszenzus történetírásának is szoktuk nevezni.) Jameson ekkor sok vonatkozásban osztja Turner szintén ekkor megformált nézetét, miszerint az alapvető, az amerikai társadalom és kultúra kovászaként értelmezett értékek (a szabadság mellett a kemény munka, individualizmus, önbizalom…stb) a frontierrel, azaz a határok fokozatos Nyugatra való kiterjesztésével, mint az amerikai történelem esszenciájával hozhatók összefüggésbe. Igen fontos megállapítása azonban a tanulmánynak, hogy Jameson a későbbiekben (főként 1912-ben készült, a „The Future Uses of History” című írásában) már leszámol ezzel az amerikai történelem különlegességébe vetett hittel, hiszen a frontier ekkorra már véget ért, s megszűntek a korábbi terjeszkedés (földbőség) előnyös feltételei. A probléma megoldását Jameson az amerikai történelemnek/értékeknek az európaiakkal való összhangba hozásában látja, tehát egyfajta egyetemes történeti szempontot sürget, ami egyúttal a korábbi egyoldalú politikai eseménytörténetnek a szociális és kulturális szempontokkal való kiegészítését is jelenti a történettudomány területén.

A másik két történésznél kevésbé ismert John Spencer Bassett, akinek 1917-ben jelent meg a „Middle Group of American Historians” című historiográfiai összefoglalása. Bassett szintén a professzionális történetírás eminensei közé tartozott, s az ő szintézise is a professzionalizmushoz vezető „királyi útként” elemzi a korábbi amerikai történetírást. Ennek szellemében azután különösen Bancroft romantikus ihletésű munkái a céltáblái kritikai megjegyzéseinek. Bassett egyik fő problémája azonban mégis az, hogy a szakszerű történetírás sok vonatkozásban elvesztette kapcsolatát a szélesebb közönséggel (túlságosan is cizellált, csak a céhbeliek számára követhető és elsajátítható eszközrendszere miatt) s ezért a szakma egyfajta népszerűsítéséért száll síkra. Ennek szellemében „sírja vissza” Prescott és Motley irodalmias narratíváit s a „highbrow”-val szemben fő közönségének az ún. „middle brow”-t, azaz a művelt középosztályt kívánja megnyerni, mindezzel azonban szintén inkább historikai, mint historiográfiai alapállást érvényesítve. Bassett nevezetes arról is, s ennek következményei munkájában is fellelhetők, hogy Virginia állambeli munkahelyén (a későbbi Duke egyetemen) fellép a fekete bőrű lakosság diszkriminációja ellen, tehát így is értelmezi a történettudománynak a szélesebb társadalmi rétegekkel, sőt egyenesen a tömegekkel való kapcsolatteremtési szándékát.

Amint szó esett róla, a szóban forgó triász legismertebb képviselője Harry Elmer Barnes, aki viszont a New Historyn belül mégiscsak egyfajta margináis/háttérbe szorult szerepet töltött be. Jelen keretek között szükségtelen a New History programjának, új paradigmájának ismertetése (tegyük fel, mint a szerző is teszi, hogy ez közismert), annyit azonban szükséges leszögezni, hogy a tanulmány egyenlőségjelet tesz az ún. amerikai progresszív történetírás és a New History képviselői között (helyesen). Mindjárt a Barnes-t tárgyaló egység bevezetőjében leszögezi a szerző, hogy a New History történészeire roppant jellemző volt a historiográfiai érdeklődés. Ezt három, kifejezetten ilyen jellegű munka is alátámasztja, így Marcus Jernegan „Essays in American Historiography” (1937), a később igen ismertté vált Michael Kraus „A History of American History” (1938), illetve Barnes „A History of Historical Writing” (1937) című enyhe kifejezéssel is íves összefoglalásai. Barnes példaképei, a ma már szintúgy klasszikusnak tekinthető Fueter, Gooch és John B. Black szintetikus munkái voltak, s könyve alapvetően a New History programjának jó értelemben vett propagandájaként értelmezhető. Barnes ugyanis már munkájának címével is kifejezi, hogy meg kívánja haladni a korábbi konszenzus és professzionális történetírás egyoldalú nacionalizmusát (azaz az amerikai történelem különlegességéről vallott nézetét), s így nem is az amerikai, hanem az egyetemes történetírás fejlődésére összpontosít. (Barnes egyébként nagy vitákat folytat többek között az amerikai történészekkel az első világháború kirobbanásáért való felelősséget illetően, s álláspontja, hogy nem kizárólag a németek tehetők felelőssé mindezért. Amerika is sok tekintetben területszerző, imperialista célokat követett, tehát nem annyira különleges az amerikai fejlődés s ott sem mindenki a demokrácia és az általános emberi szabadság/haladás kiteljesedéséért tevékenykedett nap mint nap.)

Barnes egyébként elméleti vonatkozásban tökéletesen osztja Becker és Beard tézisét, miszerint nincsen objektív történetírás, a történettudomány tényei a történészek és a szélesebb értelemben vett történeti gondolkodás (vagy általában a történelem szubjektumai) által létrehozott, kreált faktumok, amelyek így kontextusfüggők, s mindig csak egy meghatározott látószöget fejeznek ki inkább. Ebben a vonatkozásban tehát nem osztják a professzionális történetírás objektivitás-igényét (bár ez – amint erre még szintén visszatérek – a professzionális történetírás szempontjából sem oly magától értetődő). Viszont ez a relativizmus Barnes esetében sem jelent pürrhonista szkepticizmust, tehát a valóságigény teljes feladását (Ecoval szólva teljesen nyitott, végtelenül szélesre tárt könyvet), inkább csak a többféle, perspektivikus megközelítés lehetőségét húzta alá az „everyman his own historian” szlogejének megfelelően.

Mindezek fényében viszont jelen tanulmány szerzőjének véleménye szerint meglehetősen paradox (sőt meghökkentő), hogy Barnes mégiscsak egyfajta historikát művel a historiográfiájában, tehát szerinte mégiscsak van objektív, jobb, tudományosabb (a professzionalizmussal szemben ezt szcientizmusnak szokták nevezni) történetírás, s a korábbi folyamatban azokat a történészeket, irányzatokat és korszakokat emeli ki, illetve tárgyalja behatóan, amelyek ezt megtestesítik. Tehát majdhogynem ráolvassa a korábbi fejlődésre (egyébként az abszolút kezdetektől, tehát az írásbeliség kialakulásától) a New History programját, így a politikai eseménytörténettel és a nagy egyéniségekkel, hősökkel szemben a tömegszerű jelenségekkel való foglalkozást, a gazdasági, társadalmi, technikai, természettudományos fejlődés bemutatását, a rokontudományokkal való kooperációt (interdiszciplinaritást) stb. [Barnes műve az olvasóban azt a benyomást kelti, mintha historiográfiailag olvasná a New History historikáját, azaz James Harvey Robinson 1912-ben megjelent „New History” című könyvét – E. V.]

Ennek megfelelően állítja szembe például a szociális, kulturális de főként etnográfiai vonatkozásokat különösen előtérbe helyező Herodotost a politikai, hatalmi kérdéseket feszegető Thukydides-szel (nyilvánvalóan előbbié a pálma). De ezért kap különös figyelmet a reneszánsz, a felvilágosodás, a pozitivizmus, darwinizmus stb. Mindezzel azonban a tanulmány szerzője szerint végső soron Barnes sem múlja felül az ún. professzionális történetírás szellemében fogant munkákat (tehát Jamesont, és Baskettet). Az ő historiográfiai szemléletére is egyfajta whig-interpretáció jellemző, azaz tulajdonképpen a New History számára teremt kontinuitást, identitást, tehát nem saját időbeli, térbeli, kulturális stb kontextusukban vizsgálja a korábbi történetírói/történettudományos teljesítményeket, hanem egy időtlenné, történelmfölöttivé stilizált és transzcendált értékrendszer és idea szempontjai vezérlik.

Hozzá lehet még tenni mindehhez – a History and Theory cikkének szerzője szerint –, hogy a New History programjának paradoxonait egy további szempont is bővíti, amely Barnes-nál úgyszintén lényegi. A New History egyik fő újításának tekintette ugyanis a történelem népszerűsítését, a tömegek történetének a tömegek számára való könnyebben fogyaszthatóságát (ami egyfajta irodalmias jelleget involvál, s ami napjainkig jellemző törekvése az amerikai történetírásnak). Viszont alapvető programjában, a szocális-gazdasági-kulturális jelenségeknek a középpontba állításában döntő jelentősége van a rokontudományokban, konkrétan Barnes esetében mondjuk a biológiában, pszichológiában, antropogeográfiában való jártasságnak. Mindez azonban hasonló cizelláltságot involvál, mint Ranke és Droysen „methodische Quellenkritik”-je, tehát a szélesebb rétegek (amatőrök) számára igencsak nehezen elsajátítható. Ezzel viszont ez az álláspont egy kifejezetten elitista, szcientista szellemi arisztokratizmust megtestesítő pozíció.

Befejezésként a tanulmány szerzője summáját a következőképpen vonja meg. Feltétlenül újragondolásra szorul az a (sajnos a magyar szakirodalomban is terjedő félben levő) nézet, miszerint a professzionális történetírás kizárólagosan objektivista és politikatörténeti aspektusokat érvényesített, hiszen például Jameson is a gazdaság- és társadalomtörténet felé nyitott. Másrészt az ezt felváltó paradigma, a New History sem csupán (és elsősorban) relativistaként értelmezendő, hiszen – láthattuk – bizonyos vonatkozásban még szigorúbb (vagy másfajta) tudományos normákat kért számon a korábbi történetíróktól. Harmadrészt, a historiográfia számára változatlanul elsődleges feladat (amit egyébként Becker Barnes könyvéről írott recenziójában világosan kifejtett), hogy ne saját nézetei számára keressen előképeket, hanem a megelőző munkákat (így nyilván a New Historyt is) saját, történetileg körüljárható feltételeikből és körülményeikből próbálja megérteni, illetve értelmezni.

Eilen Ka-May Cheng: Exceptional History? The Origins of Historiography in the United States. (Különleges történelem? A historiográfia kezdetei az Egyesült Államokban). History and Theory 47. 2008. május, 200–228. o.

Erős Vilmos