Klió 2008/3.

17. évfolyam

XX. SZÁZAD

Joszip Broz Tito. Egy jugoszláv államférfi életrajza

Josip Broz Tito személyisége, politikai pályafutása már régóta foglalkoztatja

a történészeket, politológusokat és az újságírókat. Életének alakulásáról

számos életrajz és monográfia jelent meg. Hivatalos életrajzát Vladimir

Dedijer írta meg 1953-ban, amit Milovan Djilas kritikai életrajza követett.

Magyar nyelven A. Sajti Enikő mutatta be Tito címmel a jugoszláv államférfi

pályáját, ami 2000-ben jelent meg a Párhuzamos Életrajzok sorozatban

Polonyi Péter Maóról szóló biográfiájával közös kötetben (Pannonica,

Budapest, 2000.). A brit történetírást mindig is foglalkoztatta Jugoszlávia

történelme, így nem meglepő, hogy Tito életéről számos szakmai és népszerűsítőéletrajz

jelent meg. Legkorábban 1952-ben Koni Zilliacus brit baloldali

politikus, a jugoszláv államfő személyes ismerője írt könyvet Tito

of Yugoslavia címmel (Michael Joseph, London, 1952), amit Phyllis Auty

szakmailag kiváló biográfiája követett (Tito. A Biography, Longman, London,

1970). A jugoszláv politikus iránti érdeklődés Jugoszlávia felbomlását

követően ismét megélénkült, amit jelez Richard West 1994-es monográfiája

(Tito and the Rise and Fall of Yugoslavia, Sinclair-Stevenson, London,

1994). Tito jelentőségét mutatja, hogy 2006-ban újabb angol nyelvű életrajz

jelent meg Neil Barnett tollából.

Neil Barnett Balkánra specializálódott újságíró, aki az Independent, The

Economist lapok és a Jane’s Intelligence Review katonai folyóirat szakírója.

Több alkalommal írt az iraki háborúról és az ukrajnai elnökválasztásról

is. Könyve a Life and Times életrajzi sorozatban jelent meg, ahol többek

között olyan történelmi személyiségekről olvashat az érdeklődő mint Churchill,

Nasszer vagy éppen Trockij.

A szerző már a biográfia bevezetőjében összefoglalja Titóval kapcsolatos

nézeteit. Felütésként Kumrovec, a szülőfalu múzeumába viszi el olvasóit.

A 2004 decemberében felrobbantott Tito szobrot mára helyreállították, a

múzeum emlékkönyvébe szerbek és horvátok egyaránt írnak, ami arra utal,

hogy az egykori partizánhős még mindig ösztönzőleg hat a délszlávokra,

akik nosztalgiával gondolnak vissza a sikeres világháborús ellenálló mozgalomra,

a személyét körülvevő legendákra, a többnemzeti államra. Barnett

szerint Tito magát a jugoszláv államiságot jelképezte, személye szorosan

összekötődött annak XX. századi történelmével, így életrajza egyben rövid

Jugoszlávia történetnek is tekinthető.

Barnett az életrajz követelményeinek megfelelően először Tito származásával

ismerteti meg olvasóit. Josip Broz 1892 május 7-én született a horvátországi

Zagorje térségében, konzervatív paraszti családban. Apja horvát,

anyja szlovén volt. Josip a tizenötből hetedik gyerekként látta meg a napvilágot,

de csak hét testvére érte meg a felnőtt kort. Származásával kapcsolatban

több megalapozatlan elmélet ismert, ezeket a szerző röviden ismerteti,

de a tízféle egyéb születési dátumra már nem tér ki. Az egyik ilyen elmélet

szerint Tito valójában szovjet származású és a Komintern ügynöke volt, aki

ezért beszélt rosszul horvátul. Egy másik nézet szerint valójában nő volt,

de ezt a tévhitet, ahogy azt a szerző megjegyzi, Evelyn Waugh, egy konzervatív

és katolikus nézetű brit író alapozta meg, aki 1944-ben találkozott

Titóval és végig ellenszenvvel viseltetett iránta. Ő írta naplójába az első

találkozásukkor, hogy Tito úgy viselkedik mint egy leszbikus („Tito like

lesbian”). Mindezeket az elképzeléseket azonban Barnett elveti és a nagy

formátumú vezetőket körbelengő legendák részének tekinti. Hasonló nézetet

képvisel a Tito elnevezés eredetével kapcsolatban is. Az egyik elterjedt

elmélet szerint neve a ti és to szerb szavakból állt össze, partizánvezérként

ugyanis szívesen adott utasításokat a te (ti) azt (to) szavakkal. Barnett viszont

a pártvezér személyes nézetét fogadja el, aki semmi jelentést nem tulajdonított

nevének, hanem ahogyan ő megfogalmazta, egyszerűen ez jutott az eszébe.

Érdemes azonban itt megjegyezni, hogy az olasz nyelvben a Tito

szó egyszerű férfinévként létezik.

A szerző kritikusan vizsgálja Tito gyerekkorát és fiatalságát. Elveti Dedijer

életrajzának azt a részét, amely Tito forradalmár természetét hangsúlyozza.

Szerinte a forradalmi bolsevik ideológia csak a világháborúban tett

rá döntő hatást, amikor orosz hadifogságba került. Nem tartja különösen

rossznak a család életkörülményeit, hiszen szerencsés kivételként iskolában

tanulhatott. Ugyanakkor azt elismeri, hogy a parasztok nehéz élete

hatással lehetett későbbi nézeteire, ahogyan egy helyi kövér pap ütlegelése

vezethetett vallásellenességéhez. Megjegyzi, hogy Tito személyiségére

végig nagy hatással volt ez a gyerekkori sérelem, ami megmutatja egyik

legszembetűnőbb emberi tulajdonságát, büszkeségét. Ezt követően Barnett

röviden ismerteti a fiatalkori munkáséveket. Tito már tizenkét évesen dolgozni

kezdett, előbb a családi gazdaságban, majd pincér, lakatos lesz, de

többször dolgozott zágrábi gyárakban és hasonlóan kortársaihoz, munkát

keresve gyakran indult vándorutakra, Szlovéniába és Csehországba is. A

fiatalkor fontosságát a többi korábbi életrajzíróhoz hasonlóan a szerző is

kiemeli. Tito ekkor találkozott először a szocialista ideológiával, könyveket

és pamfletteket olvasott, tüntetéseken vett részt és sztrájkolókhoz csatlakozott.

Az életrajzíró érdekességként említi meg, hogy Tito szép új öltönyt

vásárolt mielőtt Zágrábból visszatért volna szülőfalujába, amit azonban a

szobájából elloptak, így használt ruhában volt kénytelen hazatérni. Mindez

az életrajz írója szerint jól példázza később egyre jobban megnyilvánuló

luxusigényét.

A fiatalkor személyiségformáló hatásait az első világháború kihívásaival

folytatja a szerző. Titót már 1913-ban besorozták a Monarchia hadseregébe,

ahol olyan ideális katona lett, aki inkább kerülte a bajt, de azért megmutatta

katonai képességeit. A hadsereg kiképzési rendjét megvetette, katonai

szempontból elégtelennek tekintette a tekintélytiszteletet és a folyamatos

drillezést. Ennek ellenére az egész seregben legfiatalabbként szerzett rangfokozatot

és vívásban is kitűnt. A magyar fővárosban megrendezett tornán

második helyet szerzett. A rövid ideig tartó szerb frontszolgálat után a keleti

frontra került. Itt az egyik összecsapás során eszméletét vesztette és

Svisk szibériai városba került hadifogolyként, ahol súlyos tüdőbetegségéből

felépülve oroszul kezdett tanulni. Innen a kunguri hadifogolytáborba

szállították át, ahol vasútépítésen kellett dolgoznia. Itt értesült a pétervári

eseményekről (Barnett helytelenül a Szentpétervár nevet alkalmazza, habár

a várost 1914-től már Petrográdnak hívták). Időben visszaugorva a szerző

azt is megemlíti, hogy Broz sok délszlávval ellentétben nem akart belépni a

cári hadseregbe. Ennek okának azt tartja, hogy Josipot a romantikus pánszlávizmussal

szemben inkább a forradalom érdekelte, a horvátok körében pedig

amúgy sem volt erős a közös szláv identitás tudata. Kungurból az orosz

fővárosba menekül, amit a szerző Churchillnek az 1899-es búr háborúból

történt sikeres meneküléséhez hasonlít. Titót viszont Finnországba szökése

közben elkapták és ismét Szibériába került, ahonnan ismét sikerült megszöknie.

Ezúttal Omszkba szökött és egy kirgiz család vízimalmában kapott

munkát. Itt értesült a világháború végét követő balkáni átalakulásról, a

Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kikiáltásáról, ahova már meggyőződéses

kommunistaként tért vissza 1920-ban. Barnett adalékként még megemlíti,

hogy ezt megelőzően, legalábbis Djilas szerint, belépett az orosz kommunista

pártba és ez szolgálhatott alapul ahhoz a fent már említett legendához,

hogy a Komintern ügynöke lett volna. Tito, és ezt a szerző is hangsúlyozza,

a fenti állítást soha nem erősítette meg.

Hazatérve csak nehezen tudott munkát találni, dolgozott gyárakban, volt

pincér, majd egy Zágráb közeli malomban kapott állást, ahol négy évig maradt.

A kommunistáktól kezdetben még elszigetelődött, mígnem a Komintern

egyik ügynöke, Stevo Šabićfegyverek szerzésére nem utasította. Mivel

a tervezett felkelés végül elmaradt, az ekkor elásott puskákat majd csak

1941 után, a partizánharcokban használták. Az érdekes adalék után Barnett

rámutat arra, hogy Tito kezdettől fogva a párt radikális szárnyához tartozott,

akik ellenezték a legális parlamenti képviseletet, és a párt 1921-es betiltását

a forradalom közeledtének tekintették. Broz tevékenysége azonban sokáig

nem maradhatott rejtve a rendőrség elől, így nem csoda, hogy többször bebörtönözték.

A börtönéveket a szerzőéletrajzíróként és a korszak elemzőjeként

vizsgálja. A horvát és szerb ellentét sarkalatos példájának tekinti, hogy

miután Titót 1924-ben a zágrábi körzet bizottságába választották és az egyik

kommunista temetésén elmondott beszéde miatt a rendőrség bebörtönözte,

az ortodox vallású ügyész azért mentette fel, mert a feljelentő egy horvát

katolikus pap volt. 1927-ben, azt követően, hogy a fémipari munkások szövetségének

titkárává nevezték ki, ismét börtönbe került. A börtönben éhségsztrájkba

kezdett, a király ellen agitált, rabtársait szervezte be a kommunista

pártba. A szabadulást újabb bebörtönzés és per követte 1928-ban. A szerző

kiemeli, hogy Tito valódi kommunistaként viselkedett, büszke volt tagságára,

amit nem is tagadott. Kicsit ironikusan Barnett úgy véli, hogy Josip Broz

beszéde a bírákra is hatást gyakorolhatott, hiszen öt évnyi munkaszolgálatra

ítélték, amit a lepoglavai börtönben kellett letöltenie.

Innen 1934-ben szabadult, azzal a feltétellel, hogy Kumrovecben kell

maradnia. Tito azonban inkább illegalitásba vonult és összekötőként működött

a bécsi emigrációban lévő pártvezetés és a kommunista aktivisták között.

Barnett rámutat arra, hogy ebből az időszakból származott Tito szoros

kapcsolata több olyan, később meghatározó szerepet játszó kommunistával,

mint Kardelj, Kidrić, Djilas és Ranković. A szerző Kardelj visszaemlékezésével

támasztja alá, hogy a későbbi partizánvezér gyakorlatias meglátásaival

már ekkor nagy hatást tett a többiekre. Nagyrészt ennek köszönhető

szerinte, hogy 1935-ben Moszkvába küldték. A Szovjetunióban éppen ekkor

ért tetőpontjára a nagy perek időszaka, amit Titónak szinte csodával

határos módon sikerült elkerülnie. Igaz, az életrajzíró megemlíti azt a későbbi

vádat, hogy ezt annak köszönhette, hogy valójában besúgóként tevékenykedett,

nézete szerint inkább háborús tapasztalata, gyakorlatias nézetei

segíthették ebben, valamint az, hogy távol maradt az ideológiai vitáktól.

Jugoszláviába visszatérve, 1937 végén az addigi párttitkár, Milan Gorkić

eltávolítását követően a központi bizottság vezetőjévé nevezték ki. A szerző

nyitva hagyja azt a kérdést, hogy ebben Titónak volt-e személyes szerepe.

Maga Tito kételkedett Gorkić párthűsségében, hiszen letartóztatták azokat

a spanyol polgárháborúba induló önkénteseket, akik tőle kaptak hamis útlevelet,

ugyanakkor Dedijernek bevallotta, nem törekedett vezetői babérokra,

igaz arra csak egy bátor embert tartott volna alkalmasnak. Barnett szerint

mégis bizonyos személyes felelősségre utalhat az a tény, hogy később nem

szívesen beszélt kinevezésének körülményeiről.

Tito így párttitkárként tevékenykedett 1941-ben, amikor a második világháború

elérte Jugoszláviát. A partizánok ekkor a fegyveres ellenállást

választották, de a német és olasz megszállók mellett a csetnikekkel is polgárháborús

harcokba keveredtek. Barnett Tito ekkor mondott beszédeinek

részleteivel emeli ki azt a szerepet, amit a csapatok lelkesítésével, a függetlenségért

és a Szovjetunióért való küzdelemben tett. Ugyanakkor a későbbi

ellentéteket előrevetítve azt is érzékelteti, hogy mennyire bántotta a partizánvezért,

hogy a Szovjetuniótól semmi támogatást nem kaptak, sőt éppen

a partizánok elleni első német offenzíva megindulásakor a Moszkvai Rádió

adása a csetnikeket tekintette az ellenállás vezető erejének.

A jugoszláv partizánok több alkalommal kértek segítséget a szovjetektől.

Tito gyakran türelmetlenül reagált ennek elmaradására, amit Barnett az

alábbi távirattal szemléltet: „Ha nem értitek meg, hogy milyen nehézséggel

kell szembenéznünk, és ha nem tudtok segíteni, legalább ne gátoljatok meg

minket.” (63. oldal) A távirat utóéletével és a szovjet vezetőre gyakorolt

hatásával kapcsolatosan pedig azt jegyzi meg, hogy még a világháború

után is emlékeztek Sztálin haragjára. A Szovjetunió majd csak az 1943-ban

megrendezett teheráni konferencia után, ahol hivatalosan is elismerték a

partizánokat, küldött segítséget. Habár a Szovjetunióban örültek a partizánok

hatalomra kerülésének, Tito újabb moszkvai látogatása a szerző szerint

tovább növelte Sztálin haragját. Ahelyett hogy egy engedelmes szolgával

találkozott volna, Tito háborús hősként viselkedett.

Barnett a harcokkal kapcsolatban arra is kitér, hogy Tito milyen mély

hatást tudott gyakorolni környezetére. A partizánok tisztelték, már ekkor

legendákat gyártottak róla, annak ellenére, hogy a fegyelem miatt tiltotta

az italozást és a nőügyeket. A szerző ugyanakkor nem felejti el megjegyezni,

hogy Tito körül mindig is voltak nők. A jugoszláv vezető a britekre

is hatással volt. Bill Deakin kapitánnyal, az első brit küldöttség vezetőjével,

majd Fitzroy Maclean századossal már szinte baráti kapcsolatot ápolt.

Mindketten hozzájárultak ahhoz, hogy a britek egyre jobban méltányolták

a partizánok erőfeszítéseit, de Barnett tárgyilagosan megjegyzi, hogy a támogatás

megadásakor nagyobb súllyal eshetett latba az, hogy a kairói brit

főhadiszálláson James Klugmann tiszt (és egyben brit kommunista) nyíltan

a partizánokat támogatta a csetnikekkel szemben. Churchill számára a végső

győzelem miatt az volt a legfontosabb, hogy azt az ellenálló mozgalmat

támogassák, amely a leghatékonyabban száll szembe a németekkel.

A második világháború befejezése utáni jugoszláv lépések a Szovjetunióval

nyílt ellentétekhez vezettek. Barnett Tito személyiségében látja a magyarázatot

ennek megértéséhez. Amíg Sztálin egy utasításait hűen követő

csatlóst szeretett volna, addig Tito és a jugoszláv vezetőség a belpolitikában

minden kompromisszumot visszautasított és a doktriner kommunizmus minél

gyorsabb megvalósítására törekedett. Regionális ambícióival, főként a

balkáni föderáció létrehozásának tervével végképp magára haragította Sztálint,

hiszen ez a szovjet vezető nézete szerint a jaltai rendezést fenyegette.

Megrökönyödésre Tito ellenállt a szovjet fenyegetéseknek és a konfliktust

személyes hatalmának megszilárdítására használta fel. Barnett szavaival

élve, a nép szemében elpusztíthatatlan és megdönthetetlen hőssé emelkedett.

Tekintélyét tovább emelte, hogy 1953-ban Churchill hivatalosan fogadta

Londonban. Az életrajzíró hangsúlyozza, hogy ez nagy hatást gyakorolt

a jugoszláv vezetőre. Tito szerint megszilárdult személyes kapcsolatuk

és kölcsönösen egyenlőként tekintettek egymásra. A szerző megfogalmazásából

kitűnik, hogy mintha bánkódna amiatt, hogy mindezt Sztálin már

nem érhette meg.

A szovjet pártfőtitkár tévedett abban, hogy a jugoszlávokat könnyen

rendre tudja utasítani. Sőt Barnett hangsúlyozza, hogy egyedül Tito mert

egyenlőként fellépni, amivel Sztálin tisztában volt. Talán ezért is őrizte meg

íróasztala egyik fiókjában az alábbi levelet: „Sztálin! Ne küldj több embert

meggyilkolásomra! Már ötöt elkaptunk, egyet bombával, egy másikat tőrrel.

Ha nem hagyod abba, én küldök Moszkvába egyet és nem kell másodikat

küldenem!” (92. oldal) Tito ellen valóban többször kíséreltek meg merényletet,

Barnett ezek közül azt emeli ki, amikor Boško Ćolićot, Tito titkárát

vádolták meg. Ő beismerte, hogy az NKVD beszervezte és ezért börtönbe

került, ahonnan három év múlva Tito személyes közbenjárására engedték

ki. Boško levélben kért bocsánatot, majd személyesen is találkozhatott a

jugoszláv államfővel. Barnett azonban megjegyzi, hogy Tito nem minden

esetben volt ilyen megbocsátó. Egyik, a szovjeteket támogató rokonával

például élete végéig nem beszélt.

Személyes és politikai helyzetének megszilárdulásával Tito életvitele

is egyre inkább megváltozott. Egyre előkelőbb körülmények között, szinte

már királyként élt, amit az életrajz írója érzékletesen szemléltet. Tito hivatalos

belgrádi rezidenciáját az egykori királyi palotában rendezte be, de

emellett több háza is volt. Legszívesebben Brioni szigetén időzött, élete

utolsó időszakában már az év felét itt töltötte. Külön állatkertet tartott fenn

a szigeten, és múzeumban állították ki azokat az ajándéktárgyakat, amelyeket

utazásain, diplomáciai fogadásokon kapott. Barnett hangsúlyozza, hogy

Tito mindvégig irányította a jugoszláv külpolitikát, még akkor is, amikor

egészsége megroppanásával a napi belpolitikai teendőket már egyre kevésbé

tudta ellátni. Nemzetközi megítélésének kedvezett, hogy az el nem kötelezett

országok mozgalmának vezetőjeként tekintélyt vívott ki magának. A

szerző azonban úgy véli, hogy a mozgalom kevés gyakorlati hasznot hozott

Jugoszláviának, inkább csak az idealista szónoklatoknak biztosított megfelelő

terepet. A jugoszlávok, szerinte, szocialista nézetüknek megfelelően

inkább a szovjetek oldalán álltak, többször lehetővé tették, hogy a Szovjetunió

az ő révükön vesse meg a lábát egy térségben. A nemzetközi hírnév viszont

kihatott Tito életvitelére. Szívesen vadászott diplomáciai vezetőkkel,

de a szerző azt sem felejti el, hogy kedvelte a híres színészek, többek között

Elizabeth Taylor és Richard Burton társaságát is. Az utóbbi egyenesen a

marsallt alakította a partizánharcokról szóló egyik filmben.

Tito végig szolidáris maradt a hadsereggel. Marsalli egyenruháját szívesen

és gyakran hordta, de érdekelték a hadsereg problémái is. A kinevezések

a korszakban végig tőle függtek. Kutyájával, Tigarral sokat foglalkozott

és méltányolta, hogy az állat végig mellette maradt. Barnett életrajzából

ugyanakkor az is kiderül, hogy Tito nem szerette, ha valaki elárulta. Djilast

kritikai szemléletű írásai miatt minden tisztségétől megfosztották és többször

börtönbe zárták. A szerző felidézi azt a napot, amikor Tito találkozott

vele és a következőt mondta: „Te más ember vagy.” (101. oldal) Barnett

szerint ez azt is jelzi, hogy Tito végig kommunista maradt (ezt mutatja az

1956-os magyar forradalommal kapcsolatos jugoszláv álláspont is), és politikai

szükségszerűségből kész volt régi barátját és elvtársát feláldozni.

A jugoszláv vezető tulajdonságairól a szerző megjegyzi, hogy az ideológiai

megközelítés helyett végig a gyakorlatias megoldásokat kereste. A

lakosság körében népszerűvolt, személyét a kommunista rendszer legbiztosabb

összetartó erejének tekintették. Ez abban is megnyilvánult, hogy Tito

sikeresen fékezte meg a diákok elégedetlenségét 1968-ban, de az életrajz

írója tárgyilagosan azt is megjegyzi, hogy személyéhez mindig hivatalos

kultusz kapcsolódott. Ezt mutatja, hogy évente diákok lánggal járták körbe

az országot, hogy összegyűjtsék a születésnapi jókívánságokat. A nők élete

végéig csodálták. A szerző Tito életének eseményeit kronologikus sorrendben

követve többször is kitért nőügyeire. 1918-ban Omszkban ismerkedett

meg az akkor tizenöt éves Pelagea Beluszovával, akit csak Polkaként be-

cézett és 1919-ben feleségül is vett. Polka követte Titót Jugoszláviába és

házasságukból öt gyerek született, de közülük csak Žarko élte meg a felnőttkort.

Barnett elismeri, hogy a házasságról kevés tény ismert, de Tito öt évi

börtönbüntetése mindenképp problémákat okozott, hiszen Polka nehezen

boldogulhatott egy idegen országban. Ezért fiával együtt visszatért a Szovjetunióba,

ami gyakorlatilag házasságuk végét jelentette. Tito 1936-ban a

moszkvai Lux Szálloda egyik alkalmazottjával, az osztrák kommunista Lucia

Bauerrel kezdett viszonyt, majd októberben házasságot kötöttek. Barnett

megjegyzi, hogy ennek megemlítése a hivatalos életrajzból kimaradt,

amit azzal magyaráz, hogy Tito szégyellte magát azért, mert elárulta Polkát,

vagy azért, mert önbecsülését sértette, hogy Polka elhagyta. A szerző azonban

nem tér ki Polka további sorsára, ahogy azt sem említi meg, hogy Žarko

a második világháborúban hősiesen harcolt a szovjet hadseregben.

Habár a partizánoknak a világháború alatt megtiltotta a nőügyeket, a pártfőtitkárnak

voltak kapcsolatai. 1937-től a szlovén Herta Hass állt mellette,

akitől második fia, Miša született. Herta az usztasa fogságába került, de 1943ban

fogolycsere keretében kiszabadult. Azt azonban már nem tudta megbocsátani,

hogy férjét ekkor már Devorjanka Paunovićhoz, Zdenkához fűzték

gyengéd szálak. Barnett legrészletesebben azonban Tito harmadik feleségével

foglalkozik. A marsall és Jovanka Budisaljević 1952-ben találkozott

először. A szerb parasztcsaládból származó, Titónál 32 évvel fiatalabb lány

a személyzethez tartozott. A szerző ezzel kapcsolatban azokat a pletykákat is

megemlíti, hogy egyenesen Ranković rendezte el a kapcsolatot. Jovanka az

életrajzíró meglátása szerint megfelelően látta el azt a reprezentációs szerepet,

ami egy elismert államférfi hivatalos státuszából következett, életvitelével pedig

túl is tett Tito dekadenciáján. Hajviselete legendás volt, a luxust láthatóan

kedvelte, de egyre növekvő féltékenysége miatt Tito végül különköltözött

tőle. Barnett Jovanka szerepét összefoglalva Sándor király kísérőjével, Dragával

és Milosević feleségével, Mirával állítja párhuzamba.

Az életvitel bemutatása után a szerző Tito életének utolsó éveivel foglalkozik,

és a jugoszláv vezető megöregedésével Jugoszlávia strukturális

válságát állítja párhuzamba. A Sunday Times brit lapnak 1980-ban adott

nyilatkozatában Tito már őszintén beszélt a jövő problémáiról és felismerte

a szeparatizmus egyre növekvő veszélyét. Hangulata azonban még bizakodó

volt, annak ellenére, hogy bal lábát amputálni kellett. 1980 május

4-én többszörös szervi betegségben hunyt el. Habár Tito élete végéig nem

járt temetésre, sajátján több mint 120 ország vezetője nyilvánított részvétet.

Barnett ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy Carter amerikai elnök viszont

távol maradt.

Barnett újságíróként írt életrajzot. Ennek ellenére úgy vélem, hogy feladatának

megfelelően eleget tett, hiszen könnyen érthetően mutatja be a jugoszláv

államférfi tulajdonságainak sokszínűségét, karakterének ellentmondásoktól

sem mentes jellemvonásait. A szerző felkészültségét bizonyítja a

felhasznált, igaz szinte kizárólag angol nyelvű szakirodalom, és a további

olvasásokra ösztönző ajánlója is. Tény, hogy néhol megállapításában elnagyolt,

de Tito tulajdonságainak szemléletes bemutatásával, a legfontosabb

személyek, események és fogalmak széljegyzeteken történő megmagyarázásával

mindenképp élvezetes olvasmányt nyújt mindazoknak, akik komolyabban

szeretnének foglalkozni a témával, mind a szélesebb olvasóközönségnek.

A könyv szerkezete és a számos fénykép mindenképp azt támasztja

alá, hogy könyvével a szerző a nagyközönség érdeklődését próbálta meg

felkelteni. Mindezt olyan kronológiával tette még áttekinthetőbbé, amely

évenként közli nem csak Tito életének legfontosabb állomásait, hanem a

világtörténelem és a kultúra legjelentősebb fordulópontjait is, amely tovább

segíti a jugoszláv vezetőéletének megismerését és elhelyezését a történelmi

folyamatokban.

Neil Barnett: Tito. London, Haus Publishing, 2006. 192 o.

Vukman Péter