Klió 2008/3.
17. évfolyam
XX. SZÁZAD
Szentkép és korkép: Pio atya a történész szemével
Sergio
Luzzatto, a torinói egyetem oktatója olyan feladatra vállalkozott,
amely
sem könnyűnek, sem hálásnak nem nevezhető: történelmi életrajzot,
tudományos
monográfiát írt a huszadik század talán legnépszerűbb szentjéről,
a
pietrelcinai Pio atyáról. Mondhatni, „szentképet” festett, de nem a
hagiográfia,
hanem a historiográfia eszközeivel. Az ilyen művet könnyen
megvádolhatják,
egyfelől azzal, hogy hiedelmeket, babonákat, irracionális
elemeket
akar a tudományba beemelni, másfelől azzal, hogy milliók vallásos
hitét
sérti-vágja meg a tudós boncolókésével. Ezért írja a történet- és
életrajzíró
már könyve – Pio atya. Csodák és politika a huszadik századi
Olaszországban
(Padre Pio. Miracoli e politica nell’Italia del Novecento)
–
prológusában: „Szögezzük le világosan és határozottan már a legelején:
itt
nem azt akarjuk eldönteni egyszer s mindenkorra, hogy a Pio atya
testén
lévő sebek valódi stigmák, tettei valódi csodák voltak-e. Aki effajta
kérdésekre
keresne igenlő vagy tagadó választ ebben a könyvben, jobban
teszi,
ha azonnal becsukja.” (9. o.) Luzzatto a kapucinus szerzetes legnagyobb,
legkétségbevonhatatlanabb
„csodájának” azt tartja, hogy a pugliai
San
Giovanni Rotondo „sziklás és bokros” pusztájában fel tudta építtetni
a
Casa Sollievo della Sofferenza (a Szenvedés Enyhítésének Háza) nevű
modern
és monumentális kórházat (349. o.). De még itt sem hallgatja el,
hogy
a szent cél megvalósításában a szentéletű barát jóhiszeműségének s
ama
„kifürkészhetetlen utaknak” betudhatóan olyan kétes figurák is részt
vettek,
mint a „feketeinges” és kollaboráns múltú ügyeskedő pénzember,
Emanuele
Brunatto, akinek az atyával való hosszú együttműködését „a másik
Krisztus
és az Antikrisztus” kapcsolatának nevezi (207. o.).
„Ez
a könyv céljául azt tűzte ki, hogy kijelölje Pietrelcinai Pio atya helyét
a
huszadik század olasz történelmében.” (18. o.) „Pio atya történetét
feltárni
annyi, mint, egyfajta tükörjáték révén, tanulmányozni egész vallástörténetünket
a
Nagy Háború és a második vatikáni zsinat között eltelt
fél
évszázadban.” (253. o.) Ezek az ars poetica – helyesebben inkább ars
historiografica
– jellegű megnyilvánulások is sejtetik, hogy ez a historiobiográfiai
„szenttörténet”
sokkal inkább történelmi, mint életrajzi, sokkal
inkább
kultúrtörténeti, mint vallási tartalmú. Hősét, az 1887 és 1968 között
élt
Francesco Forgionét (ez volt az eredeti neve) mindenféleképpen bizonyos
távolságból
szemléli-láttatja, nem személyiségére, belső világára,
magánéletére,
hanem kora vallási és politikai életével való kapcsolataira
helyezve
a hangsúlyt. E távolságtartás módszertani megfelelőjeként Luzzatto
a
középkorkutatás, a medievisztika eszközeit is felhasználja a modern
szent
tanulmányozásához.
A
félreeső garganói klastromából, templomából, hívei köréből ki sem
mozduló
„stigmás barát” és a körülötte kivirágzó kultusz („devozione garganica”,
„culto
garganico”, 16., 321. 331., 337. o. stb.) történetében drámai
koncentráltsággal
tükröződtek Olaszország és a világegyház történelmi fordulatai.
A
Mussolini-érától a demokratikus korig sokszor, sokan és sokféleképpen
próbálták
a már életében szentként tisztelt frátert nagyon is földi,
világi
célok eszközéül felhasználni. S mint Luzzatto rámutat, „sorsa minden
pápa
halálával (a ogni morte di papa) változott” (384. o.): XV. Benedek
alatt
inkvizíciós eljárás indult ellene (először), XI. Pius pontifikátusa idején
csaknem
eltiltották a papi hivatástól, XII. Pius (olaszul szintén Pio) jóindulattal
és
támogatólag viseltetett „névrokona” iránt, annál kevésbé XXIII.
János,
hogy élete végén, VI. Pál pápasága éveiben ismét nyugalomra leljen.
Meglepő
módon éppen a haladó szelleműnek tartott, egyházmegújító
személyiségek,
a milánói Katolikus Egyetemet megalapító tudós teológus,
Agostino
Gemelli és a nagy reformer pápa, a „jó pápa” (papa buono),
XXIII.
János viseltettek elutasítóan és elítélően a „népi szent” iránt, akit
ellenfelei
a csalástól a bujaságig, a hisztériától a népbutításig sok mindennel
meggyanúsítottak.
Az pedig már egyenesen paradoxonnak tűnhet, hogy Pio
atyát
is, XXIII. Jánost is ugyanaz az egyházfő, II. János Pál avatta boldoggá,
az
általa ifjúkorában személyesen is meglátogatott szerzetest szentté is,
2002-ben.
Szent
Pio miként életében, úgy halála után és kanonizációja óta is, mindegyre
nehéz
kérdések és problémák elé állít, drámai választásokra késztet.
Egyrészt
– ahogy a könyv epilógusában olvassuk – „képe a mai Olaszországban
mindenütt
jelen van… Pio atya korunk egyik ikonja” (399. o.).
Másrészt
megoldhatatlan talányt jelent azoknak, akik a történelmet egyszerű
formulák
és klisék szerint, egyirányú utcának képzelik el. Amikor 1960ban,
egy
különösen alantas vád nyomán, újfent inkvizíciós vizsgálat indult
ellene,
monsignor Carlo Maccari apostoli felülvizsgáló a Szent Hivatalnak
írott
jelentésében feltett egy kérdést, amely – megváltoztatva a megváltoz-
tatandót,
a kevéssé jóhiszemű gyanakvást és az érdes hangnemet – azóta is
sokakat
nyugtalanít: „Hogyan lehetséges, hogy egy természeti adottságai
tekintetében
nem rendkívüli ember, aki korántsem mentes árnyékoktól és
fogyatékosságoktól,
olyan népszerűségre tett szert, amilyenre korunk vallástörténetében
nem
sok példa akad?” (376. o.)
Sergio
Luzzatto: Padre Pio. Miracoli e politica nell’Italia del Novecento (Pio atya.
Csodák és
politika
a huszadik századi Olaszországban), Einaudi, Torino, 2007. 419 o.