Klió 2008/3.
17. évfolyam
XX. SZÁZAD
Nemzetközi politika és történelem a XX. században
Bár
a tárgyalt könyv címe csak nemzetközi politikát említ, a Bevezetőben
már
pontosít a szerző, amikor a nemzetközi – vagy mondhatjuk – világtörténelem
elemző
tanulmányozásáról, a történelem nagy problémáiról és
alapvető
dinamikájának lényeges strukturáiról szól, és a kötetben alkalmazott
megközelítési
módot „szándékosan történelminek” nevezi.
Mint
annyi más történész, a XX. század elejét ő is európacentrikusnak
tartja
mind gazdasági, mind katonai, mind diplomáciai vonatkozásban.
Ez
az Európa a középkori „res publica christiana” széthullásából, majd
újraegyesüléséből
jött létre. A késő-középkori Itáliát több szempontból
–
így többek között az államok közötti kapcsolatokat tekintve is – „jelentős
laboratórium”-nak
minősíti. Maga a modern diplomácia is ezen kapcsolatok
alapján
jött létre, középpontjában a francia kultúra és nyelv „hegemóniájával”.
A
technológiai fejlődés és a növekvő gazdagság olyan
gazdasági
szabadságon alapuló „kapitalista” szigeteket teremtett, amelyek
áthágták
a feudális rendet, nőtt az államok közötti együttműködés,
majd
megszülettek a „nagyhatalmak”: Poroszország, Oroszország, Franciaország,
Anglia;
a muzulmán világ és Európa között ütközések, kulturális
és
gazdasági összekapcsolódási szakaszok váltakoztak, az új, tengerentúli
hatalom,
az USA alkotmánya eleinte az Európától történő távoltartást, egy
újfajta
politikai és eszmei rend megteremtését tűzte ki célul, s mindegyik
fentebb
felsorolt „nagyhatalom” saját társadalmi, politikai és ideológiai
elképzeléseit
kívánta megvalósítani.
A
XIX. század negyvenes éveiben, az ipari forradalom eredményeit
fölhasználva,
Európa az egész világra ki akarta terjeszteni hatalmát:
„megkezdődött
az igazi ‘mondializáció’ első szakasza”, amelyet azonban
erősen
megzavart a nacionalizmusok újjászületése, a XX. század elején
pedig
már az USA és Japán fosztották meg Európát a nemzetközi kapcsolatok
kiváltságos
birtoklásától. Európában jelentős hatása volt az írástudatlanság
felszámolásának,
így pl. a hagyományos rendszerekben élő népes
ségek
modern nemzetekké válhattak, igaz, ez utóbbiakban egyre inkább a
katonai
szükségletek váltak a meghatározó gazdasági szektorok: megindult
a
fegyverkezési hajsza új hulláma, kezdtek egyre erősödő kontúrokkal kirajzolódni
az
imperialista hatalmak.
Nagyon
erős anyagi alapokra épült Nagy-Britannia, amely állam könnyedén
vállalta
magára a társadalmi és katonai kiadásokat. Az USA
„új
határokat” keresett magának, így Kínában és a Fülöp-szigeteken
telepedett
meg, de nem hagyta ki terjeszkedéséből Közép-Amerika
karibi
vidékét sem, s a Panama-csatorna megépítése is csak hasznot
kozott
számára: hatalmas hadiflotta építésébe fogott, az amerikai kormány
pedig
bankjai támogatásával buzdított a külföldi befektetésekre.
A
háborús készülődések Európában indultak meg a XX. század elején, ezeknek
egyik
konfliktusos helyzete volt az 1908-ban kitört bosnyák válság,
másik
az 1911-es marokkói–francia szembenállás, amelybe Németország is
beleszólt,
majd a két balkáni háború (1912, 1913). Bécset a szlávok nyugtalanították,
akik
– Bécs szerint – magának a birodalomnak a létét veszélyeztették.
Az
1914. június 28-i merényletet illetően még ma sem biztos a
történelemtudomány,
milyen szerepet játszott benne a szerb állam. A németek
az
Európa feletti uralom megszerzését kívánták elérni azért, hogy a nagy
világhatalmak
közötti konfliktust túlélhessék: ilyen irányú terjeszkedésükben
senki
sem volt képes útjukba állni!
Az
I. világháború tulajdonképpen az első „modern” konfliktus volt,
mely
már hatalmas, „nemzetiesített” tömegeket mozgósított, s benne újdonságnak
számított
a szövetségesek közötti gazdasági együttműködés. A
harcoló
felek már a jövőre is gondoltak: szövetségeseikkel olyan egyezményeket
készítettek,
amelyekkel előre biztosították a volt status quo
visszaállítását
s imperialista törekvéseik kielégítésének lehetőségét is.
Wilson
amerikai elnök a nemzetközi életet új mederbe kívánta terelni,
hazája
erőforrásait a háború okozta károk elhárítására óhajtotta fordítani.
A
több nemzetiségű európai hatalmak összeomlottak, ezzel megnyílt a
demokrácia
és a nemzetiségi elvek megerősödéséhez vezető út, valamint
a
nemzetközi proletariátust képviselő, újonnan alakult Szovjetunió elleni
társulás
lehetősége is. Az 1920-as évek közepét mind Európában, mind
a
világban a stabilizálódás jellemezte, bár a német kérdés a versailles-i
béke
után is nyitott maradt. Anglia és Franciaország gyarmati politikája
megerősödött,
de szembe kellett nézniük a gyarmatokon kibontakozó vallási-
nemzeti
mozgalmakkal.
Úgy
tűnt, a világ még ekkor is Európa-központú volt, Franciaország a
versailles-i
rend csendőre lett. Oroszország a nemzetközi ideológiai felál-
lásban
a jövőre nézve is újító szerepet játszott. A Távol-Keleten a gazdasági
fejlődés
új tényezői most már az USA és Japán lettek, kiszorítva
Európát,
ahol a német gazdaságba is amerikai befektetők és kölcsönzők
pénze
áramlott, New York pedig a világ pénzügyi központjává vált, de
innen
indult a nagy világgazdasági válság is, melynek okai a jövedelmek
rossz
társadalmi elosztása és a mezőgazdaság állandósult nehézségei
voltak,
eredménye pedig a liberális–kapitalista civilizáció e modelljébe
vetett
hit megingása lett. A nagyhatalmak politikai és gazdasági területen
igyekeztek
a tőlük függő országokat maguk köré vonni, míg az USAban
az
„Amerika mindenek előtt” ideológiája győzött. A Szovjetunió
nemzetközi
súlya egyre nőtt, és mindinkább példaképül szolgált főleg
az
„erőltetett iparosítás” eredményei miatt, amelyek az ország és annak
gazdaságának
modernizálását vonták maguk után. Németországban a gazdasági
világválság
politikai és társadalmi megrázkódtatásokhoz vezetett,
mely
folyamat betetőződése a hitleri diktatúra lett; ez gyorsan helyreállította
a
rendet a gazdaságban: a kapitalista országok közül egyedül itt számolták
fel
a munkanélküliséget! Az agresszív német politikai stratégiára
az
angolok és a franciák bizonytalanul és határozatlanul válaszoltak, az
USA
pedig egyelőre nem akart beavatkozni az európai eseményekbe.
Fasiszták
és antifasiszták: összeütközésük első főpróbája a spanyol polgárháború
idején
történt meg. Az antifasiszta ellenállásban a kommunisták
és
a konzervatív európai erők együtt vettek részt, együttműködésüket
azonban
a kölcsönös bizalmatlanság jellemezte. A németek-lakta területek
Németországhoz
csatolásában az volt „ügyes és újszerű”, hogy közvetlen
katonai
erők bevonása nélkül ment végbe, igaz, nem volt mentes
diplomáciai
nyomástól és felforgató tevékenységtől. A Ribbentrop–Molotov
paktum
aláírása az európai ellenségeskedések kulcsaként értékelhető.
A
SzU német megtámadását a szerző „igazi és tisztán faji–ideológiai exterminációs
háborúnak”
titulálja, ami egyben a szovjet védelmi felkészültség
„hihetetlen
arányú hiányát” is nyilvánvalóvá tette.
A
II. világháború szétzúzta a „közös európai civilizáció” képét, benne
ideológiai
és nemzeti alkotóelemek ütköztek, a fasizmusok és antifasizmusok
ezen
háborúja egyenesen vallásháborús jegyeket is magán viselt, míg a
Távol-Keleten
a japánok saját terjeszkedési politikájukat a fehér faj elleni
antikoloniális
harc formájába öntötték. Az ENSz Kartája elsősorban a béke
és
a stabilitás, és csak másodsorban az agresszió elleni harcokkal foglalkozott.
Az
1945–1968 közötti időszak a két világrendszer és szuperhatalom
kölcsönös
elfogadásának, másképp nevezve a hidegháborúnak az időszaka
volt:
az igazi nagyhatalom az USA volt, a Szovjetunió külpolitikája az USA-ban
és
Nyugat-Európában is „értetlenséget, nyugtalanságot és bizonytalanságot”
ébresztett,
mindemellett bebizonyította, hogy az USA által óhajtott
nemzetközi
gazdasági rendszer nélkül is talpon tudott maradni; erőfeszítéseit
és
terjeszkedését azonban az USA mind politikailag, mind katonailag
akadályozta.
Az 1949-ben létrehozott Atlanti Paktum egy „veszélyes ellenség”
ellen
irányult, majd a két szuperhatalom közötti összecsapás veszélye
egyre
jobban radikalizálódott. A katolikus egyház XII. Pius vezetése alatt
nehezen
tudta magát kivonni az emberi és keresztény értékek hirdetése és
a
náci hatalom követelése közötti feszült viszonyból, amelyhez csatlakozott
a
szovjet ideológia előretörésétől való félelem is. Az 1950-ben kitört
koreai
háborúban a nyugatiak a szovjetek részéről megnyilvánuló próbát
láttak
arra nézve, hogyan terjeszthetnék ki hatalmukat és milyen veszélyekkel
járna
számukra egy új háború; ma már inkább az a nézet terjedt el, hogy
a
háború kezdeményezője Észak-Korea volt, és Sztálin csak beleegyezését
adta,
miután először ellenezte azt. Az 1948–1950-es évek Európában a gazdasági
fellendülés
korszaka volt, míg a politikai integráció különböző módon
ment
végbe Európa keleti és nyugati részén: Kelet-Európában nemzetikommunista
változatok
terjedtek el, míg Nyugat-Európában egységesebb
volt
az integrálódás.
1956
– Magyarország. A Szovjetunió magyarországi fegyveres beavatkozását
Hruscsov
számára megkönnyítette az a tény, hogy tudta, a Nyugat
nem
fogja megakadályozni ebben! Hruscsov Szovjetunió-beli pozíciója
megerősödött,
ami lehetővé tette számára a reformokra és a világuralmi helyzetre
törekvő
kísérleteit.
Az
európai gyarmatosítás korszaka rövid „zárójeles rész” az évezredes
fejlődéshez
viszonyítva, amit a II. világháború győztes szövetségeseinek antifasiszta
háborúja
teljesen aláásott, s már csak az maradt hátra, hogy ezeket
a
volt gyarmatokat is beolvasszák a konszolidálódó globalizációba, míg a
nacionalizmus
minden formáját a semlegesség melegágyának, a semlegességet
pedig
a kommunizmust elősegítő tényezőnek tekintették. Az atombomba
mindkét
politikai berendezkedés számára a politikai játék elemévé vált,
s
ebben a játékban az USA és a Szovjetunió mint a legnagyobb nukleáris
arzenállal
rendelkezőkét ország, egyenlőszinten vett részt. A berlini fal felhúzása
elleni
nyugati tiltakozás inkább retorikus volt, de egy, már meglévő
válsághelyzetet
fagyasztott be. A brezsnyevi Szovjetunió óvatos politikát
folytatott,
igyekezett az „enyhülés” megkövetelte elveknek eleget tenni, az
amerikaiak
pedig vissza akarták fogni hatalmas katonai kiadásaikat. Ami
a
Szentszéket illeti, világosan tudtára adta a világnak, hogy az „enyhülés”
híve.
Az amerikaiak által Vietnámban elkezdett háború kétségeket hintett
a
nyugatiak közé valós stratégiai céljaikat illetően. De Gaulle, a „karizmatikus
tábornok”
kritikusan viszonyult a bipoláris világhoz, elsősorban
a
célból, hogy Franciaország és az európai országok mozgásterét növelje
és
biztosítsa, valamint szeretett volna felülkerekedni a hidegháború
„történelmietlen”
mibenlétén.
1968:
a csehszlovákiai eseményeket nem lehet az ugyanabban az évben
zajlott
világméretű ifjúsági és diákmozgalmak figyelembe vétele nélkül
szemlélni.
Az 1970-es évek a maguk dollár- és kőolajválságaival már egy
korszak
– az „aranykor” – végét jelezték, a SzU kezdte feladni gazdasági
autarchiáját,
és egyre nagyobb méretű kereskedelembe fogott a Nyugattal.
Ugyancsak
az 1970-es évek közepétől megindult a „harmadik ipari
forradalom”,
amely termelési átrendeződést is jelentett a tömegtermelés
minőségének
emelkedése mellett. Az ún. harmadik világ gazdaságának
függősége
a fejlett országoktól nem nagyon csökkent, nehézségeit a demográfiai
robbanás
csak növelte.
Afganisztán
szovjet megszállása az önmagát szuperhatalomnak tartó államnak
az
utolsó merész, ugyanakkor meggondolatlan lépése volt, olyan
cselekedet,
amely egyébként nem jellemezte a szovjet diplomácia „öreg
iskoláját”.
Az 1980-as éveket „második hidegháborúnak” is nevezik; ez
R.
Reagan óriási fegyverkezési hajszáját csakúgy magában foglalta, mint
a
szovjet tervgazdálkodás egyre nyilvánvalóbb sikertelenségét. Az amerikaiak
gazdasági
elsőbbségét ekkor a japánok rendítették meg először, majd
Hong-kong,
Dél-Korea, Taiwan, Szigapúr, s feltörőben van India, Indonézia,
Malajzia
és a Fülöp-szigetek. Kína sajátos utat választott: a Mao halála
utáni
új vezetés a gazdaság modernizálása mellett kitartott-kitart az egypártiság
és
a központosított hatalom gyakorlása mellett, ami egyébként a kapitalista
modellek
pluralitását is jelzi. Az utolsó szovjet vezető, M. Gorbacsov,
a
szocializmus lenini alapelveinek megtartása mellett akarta országát
átszervezni:
a peresztrojka sikere a hidegháború túllépését követelte meg –
ebben
a folyamatban Reagan amerikai elnöknek is nagy előmozdító szerepe
volt.
A szerző véleménye: Gorbacsov politikáját csak a szélesebb látókörű
magyar
és lengyel kommunisták támogatták, ezenbelül is a Kádár-korszak
utáni
évek politikai pluralizálódása.
S
végül a sokat emlegetett globalizáció: központi magvát a technológiai
és
szervezési újítások alkották, amelyek a világot egyetlen hatalmas
piaccá
változtatták és egységesítették a társadalmi-kulturális fejlődést is.
Óriási
mértékben liberalizálódott a pénzáramlás, ami megkönnyítette a
tőke
gyorsabb mozgását is. A globális gazdasági fejlődést a hagyományos
nemzetállam
már képtelen hatékonyan befolyásolni, ami helyi és periferiális
problémákhoz
vezet, az USA által képviselt egypólusú világ pedig még
nem
találta meg az ezzel szemben ható esetleges alternatívákat. A kialakuló
Európai
Unió ugyan fejlődik, e fejlődés dinamikája azonban bizonytalan.
Könnyen
kezelhető, logikusan felépített könyv segítségével ismerheti meg
az
olvasó a XX. század történelmének és politikájának kiemelkedő vonulatait.
Egyértelmű
a szerző Nyugat-központúsága és -szimpátiája, valamint a Kelet
iránt
érzett, gyakran tendenciózusan rossz benyomást keltő megnyilvánulásai
–
ez mindenképpen zavarja a teljesebb és pártatlanabb ítéletalkotásban.
Guido
Formigoni: La politica internazionale nel Novecento (Nemzetközi
politika
a XX. században). Bologna, Il Mulino, 2007. 351 o.