Klió 2008/3.
17. évfolyam
XX. SZÁZAD
Az Oroszországi Állami Duma és a külügyminisztérium
megreformálása
Je.
G. Kosztrikova tanulmányában az orosz külügyminisztérium reformjának
1907
és 1914 közötti előkészítésében a duma szerepét vizsgálja. Az
egyik
legkonzervatívabb állami intézmény átalakítása már az 1905. okt.
17-i
kiáltvány megjelenése előtt felmerült. Magában a minisztériumban és
a
korabeli orosz sajtóban is hangoztatták, hogy a régi diplomaták helyett
műveltebb
és a nemzeti érdekeket hatékonyabban képviselő szakemberekre
és
az új európai értékrendet jobban kifejező szervre van szükség. 1906 első
felében
V. N. Lamszdorf külügyminisztert éles támadások érték. A belső
kezdeményezések
közül Kosztrikova megemlíti a P. Sz. Botkin orosz diplomata
által
V. Sz. Obolenszkij külügyminiszter-helyettesnek átnyújtott reformjavaslatokat.
A
minisztériumban azonban ekkor még csak fokozatos és
nem
alapvető változásokra hajlottak. A sajtóban megjelent írásokban sürgették
a
külügyminisztériummal való szorosabb kapcsolatok kialakítását.
A
változásokra reményt nyújtott az 1906 májusában hivatalba lépő új
külügyminiszter,
A.
P. Izvolszkij. Ő jól ismerte az európai külügyi intézményrendszert
és
a minisztériumi reform támogatottságának növelése érdekében
együtt
akart működni a mérsékelt politikai erőkkel. Az új miniszter saját
intézményében
támogatóra talált A. A. Girsz személyében. A fiatal diplomata,
mint
főnöke, fontosnak tartotta az Állami Dumával és a sajtóval való
kapcsolatok
alakulását a közvélemény tájékoztatására és befolyásolására.
Az
előbbiek érdekében hozták létre a minisztérium sajtóosztályát.
1907
májusában a külügyminisztérium központi szerveinek megreformálására
bizottságot
alakítottak. A II. Állami Dumában elkezdték az 1908.
évi
költségvetés vitáját a büdzsé-bizottságban, azonban a döntés előtt a
népképviseleti
szervet
feloszlatták. Közben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
a
XX. század elejére a külügyminisztérium korábbi szerkezete elavult. Izvolszkij
és
Girsz úgy gondolták, hogy az átalakítást úgy hajtják végre, hogy
azt
a duma gépezete ne akadályozza és így hamarabb megvalósuljon. Mint
kiderült,
a bürokratizmus miatt a folyamat áthúzódott a III. és IV. dumák
időszakába.
A
III. dumában legaktívabban a kadetok és részben az oktobristák vettek
részt
a külügyi kérdések megvitatásában. Több képviselőjük gyökeres
és
gyors változást sürgetett. Izvolszkij egyetértett ugyan a reformokkal, de
óvatosabban
akarta őket végrehajtani. A dumában szerették volna, ha a hatékonyabb
munka
érdekében a keleti nyelveket jobban tudó és fiatal szakemberek
kerülnek
a diplomáciai testületbe, így javasolták, hogy képzésük a
minisztérium
intézményéből kerüljön át a pétervári egyetemre. Míg a duma
jobboldala
az óvatos balkáni politikát támogatta, addig a kadet P. N. Miljukov
épp
fordítva, a nagyobb aktivitást hiányolta. Kosztrikova megállapítja,
hogy
a duma többsége és a sajtó alapjában egyetértett Izvolszkij politikájával
és
úgy ítélték meg, hogy bővültek a népképviseleti szerv jogkörei.
Ebben
a kedvező légkörben hidegzuhanyként érte őket V. N. Kokovcov
pénzügyminiszter
1908. április 24-i kijelentése arról, hogy az udvar szerint
Oroszországban
nincs parlament.
1908-ban
az orosz társadalom befolyásos köreit, a sajtót és a diplomatákat
leginkább
a fekete-tengeri szorosok ügye foglalkoztatta. Izvolszkij
úgy
gondolta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia, Bosznia-Hercegovina
annektálásának
elfogadásáért viszonzásul támogatja az orosz igényeket, a
nagyhatalmak
pedig ezt tudomásul veszik. Amikor azonban 1908 szeptemberében
Buchlauban
találkozott a monarchia külügyminiszterével, Aerenthall-
lal,
kiderült, hogy az előbbiekben tévedett. Így Pétervárra visszatérve
fagyosan
fogadták. A dumabeli magyarázkodást azonban P. A. Sztolipin
és
több államférfi ebben a helyzetben kockázatosnak vélte. A külügyminiszter
végül
december 12-én mondta el a fenti kérdésekről és a reformtervekről
szóló
visszafogott beszédét, amit a szélsőjobb- és a szélsőbaloldali
képviselők
kivételével a felszólalók pozitívan fogadtak. Közben folytatta
munkáját
az N. V. Csarikov miniszterhelyettes vezette reformelőkészítő bizottság.
Tervezetükből
azonban kiderült, hogy a központi szerveknél csak
bürokratikus
változásokra lehet számítani, a fiatal, tehetséges diplomaták
előtt
pedig nem nyílik több lehetőség a hivatali előmenetelben. Izvolszkij
tevékenységének
legnagyobb hozadéka az önálló sajtóosztály létrehozása
volt.
Vezetői, Girsz, majd Ju. Ja. Szolovjov hangsúlyozták, hogy a minisztériumnak
a
sajtóval európai típusú kapcsolatokat kell működtetni. Ekkor
vált
világossá az is, hogy a reformot egy éven belül az állami szerveken – a
kormányon,
a dumán és az államtanácson – nem sikerül keresztülvinni.
Bosznia-Hercegovina
annexiójának kényszerű elismerése nehéz helyzetbe
hozta
a külügyminisztériumot. Közben nem sok jót ígért a reformbi
zottság
összetétele sem, mivel magját a régi típusú bürokraták alkották. A
reform
megvalósulása számukra posztjuk elvesztését jelentette: ezért „az
öngyilkosok
klubjának” nevezték őket. A sajtóban megjelent írásokban
a
szerzők rámutattak, ha az orosz diplomácia szervezeti megújulással és
tehetséges
szakemberekkel nem alkalmazkodik az új körülményekhez, tevékenysége
csekély
hatásfokú marad. Nagy visszhangot váltott ki a duma
küldöttségének
1909. júniusi nyugat-európai látogatása. A liberális Sz. A.
Kotljarevszkij
pl. rámutatott, hogy ez az esemény az ország nemzetközi
tekintélyének
emelésével az alkotmányos rend alapjait is erősíti. Az újságokban
követelték
a külügyminisztérium reformtervének közzétételét, a
gazdasági
aspektusok hangsúlyozását és magának a folyamatnak a felgyorsítását.
A
kampány eredményeként 1909. november végén a Kormányzati
Közlönyben
megjelent a reformterv, ami négy hónap múlva, 1910 márciusában
a
duma elé került. Ugyanakkor a reform elhúzódása és átfogó jellegének
hiánya
nehéz helyzetbe hozta Izvolszkijt. Ilyen körülmények között lett
külügyminiszter
1910 szeptemberében Sz. D. Szazonov.
Az
új miniszterrel szemben mind Oroszországban, mind külföldön komoly
elvárások
fogalmazódtak meg. Bejelentették, hogy hozzáláttak az
orosz
külképviseletek reformjához és a duma, az üzleti körök és a sajtó
megnyugtatására
közölték, hogy kiemelten képviselik az ország gazdasági
érdekeit.
II. Miklós és II. Vilmos potsdami találkozója és az orosz–német
szerződés
aláírása után (1910. okt. vége–1911. aug. 6.) egyszerre kellett
megnyugtatni
a német, a francia és az angol közvéleményt arról, hogy
az
egyezménynek nincsenek titkos cikkelyei. Közben a reform tervezete
immáron
négy éve járta be a duma, a költségvetési bizottság és az albizottságok
bürokratikus
útvesztőit. 1912 első felében már látszott, hogy a
külügyminisztérium
megreformálásának törvénye július 1-jétől nem lép
hatályba;
azaz a további munkálatok áttevődnek a IV. Állami Duma időszakára.
Kosztrikova
szemléletesen mutatja be, hogy a kadet és a progresszista
képviselők
további részletes információkat kértek a reform tervezetéről.
Miljukov
és M. M. Kovalevszkij szerint nemcsak a költségvetési és személyzeti
kérdésekről
kell tájékoztatni a dumát és a sajtót, hanem a lényeges
külpolitikai
témákról is.
A
szerző részletesen elemzi az első és második Balkán-háború korabeli
bonyolult
oroszországi és nemzetközi helyzetet. Miközben a kormányzat
óvatosan
foglalt állást, az orosz közvélemény és az újságok határozottabb
orosz
lépéseket sürgettek a Balkánon. Szazonov és munkatársai ebben a
helyzetben
nem a duma plenáris ülésein, hanem a bizottságokban való kormányzati
szerepvállalást
preferálták. A költségvetési bizottságban azonban
az
oktobristák határozták meg a tárgyalások tónusát. Kosztrikova többek
között
utal a duma elnökének, M. V. Rodzjankonak, a fenti bizottság vezetőjének,
A.
A. Alekszejenkonak és P. N. Krupenszkijnek a bürokratikus felfogására.
Így
a külügyi reformot nemcsak a Balkán-háborúk miatti kivárás
lassította,
hanem a dumák gépezete is. A duma csak 1914 tavaszán
hagyta
jóvá a költségvetést, és még ekkor se történt előrelépés a diplomaták
képzése
és a külképviseletek (főleg a konzulátusok) személyi állományának
megújítása
terén. Valójában az utolsó békebeli tanácskozáson a reform
alapkérdéseiben
nem születtek végleges döntések. A külügyminisztériumról
és
szerveiről szóló törvényt végül 1914. június 10-én fogadta el a duma,
ami
az államtanács jóváhagyásával és a cár szentesítésével 1914. július 14én,
néhány
nappal a világháború kezdete előtt lépett életbe.
Kosztrikova
tanulmányát külügyi levéltári források, a dumák gyorsírásos
jegyzőkönyvei
és a korabeli orosz sajtóban megjelent anyagok alapján
írta.
A dumák bürokratikus útvesztői és konzervatív hivatalnokai miatt a
külügyminisztérium
reformját csak lassan és nehezen tudták végrehajtani.
Az
átalakítás feszült nemzetközi helyzetben és éles belpolitikai küzdelmek
közepette
ment végbe. A változások adminisztratív jellegűek voltak, aminek
következtében
nem történt meg a minisztérium és szervei radikális megújulása.
Pozitívumként
lehet értékelni a külügyi szolgálatba lépőkkel szembeni
magasabb
műveltségi követelményeket, a sajtóosztály létrehozását és
Oroszország
gazdasági érdekeinek intenzívebb képviseletét. Az utóbbi azt
is
mutatja, hogy a liberális polgári körök mind a dumában, mind a sajtóban
a
törvény kapcsán markánsan érvényesítették álláspontjukat. A fentiek ellenére
az
1914. évi törvény korlátozott jellegű volt. Az átfogó oroszországi
politikai
modernizáció az első világháborúig befejezetlen maradt, aminek
fő
okát a cári rendszerben kell keresni.
Je. G.
Kosztrikova: Goszudarsztvennaja Duma Rosszii i reformirovanyije
Minyisztyersztva
inosztrannih
gyel (Az Oroszországi Állami Duma és a külügyminisztérium megreformálása).
Otyecsesztvennaja
Isztorija. 2007. 1. 40–62. o.