Klió 2008/3.

17. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Egy Tocqueville-hullám

Két évszázaddal születése (1805) után Tocqueville nemzetközi hírneve nagyobb

mint valaha. Egyre több könyv és cikk jelenik meg róla. Értékük

persze különböző. Kedvező fejlemény azonban, hogy a kulturális és civilizációs

hanyatlás számtalan jelensége közepette a biográfia művészete virágzik.

Tocqueville-lel kapcsolatban ez különösen örvendetes. Most már

többet olvashatunk és tudhatunk Tocqueville-ről, az emberről, mint ezelőtt.

Tocqueville első komoly tudományos jellegű életrajza csak 1984-ben jelent

meg André Jardin, Tocqueville-kutatótól, és a Tocqueville’s Oeuvres

Completes egyik szerkesztőjétől. Most pedig két újabb fontos munkánk

van, amelyeknek a tartalma több mint Jardin kiegészítése. Fő szempontjaik

az alcímekből kiolvashatók: Hugh Brogan: Alexis de Tocqueville: A Life

(Egy életmű, 2006); és Jean-Louis Benoît: Tocqueville. Un destin paradoxal

(Egy küldetés kettőssége, 2005).

Hugh Brogan könyve igen nagy teljesítmény. Az életrajz és az érdemleges

tudományos kutatás példája. Nem mulaszt el olyanokat is megemlíteni,

akik Tocqueville életének ilyen vagy olyan eseményeiről írtak, ha azok

mégoly széljegyzetesek is voltak. Sajnálhatjuk, hogy Brogan nem olvashatta

Benoit (és Mancini – lásd alább) munkáit, mielőtt befejezte a sajátját,

de ez nem kisebbíti az érdemeit. Itt van mindjárt az írásmódja: életrajzának

igazán angol stílusa nagyszerű. Tegyük hozzá ehhez elsőrangú francia tudását,

többek között, hogy érti az angol és a francia szavak közti finom

árnyalatnyi különbségeket, melyek közös eredetük és szótári megfelelésük

ellenére léteznek (honnete homme, egy egyszerű szakácsra utalva: „közénk

való”). Vagy nézzük Brogan fejtegetését a moeurs-ről – a Tocqueville

számára oly nagyon fontos kifejezésről és témáról – melyet megtold egy

szakszerű lábjegyzettel: „Nehéz ezt a kifejezést angolra fordítani, tekintve,

hogy egyszerre jelent erkölcsöket, viselkedéseket, szokásokat”. Aztán jelen

van alapos és széleskörű tudása a XIX. századi francia politika- és társadalomtörténetről.

És nem csak a francia történelemről. Egy példa: 1835-ben

Tocqueville Angliában találkozott az akkor fiatal Camille Cavourral, aki

bizonyos részletességgel leírta Tocqueville-t; ezt az érdekes két bekezdést

Brogan a könyvébe nem Tocqueville irataiból, hanem Cavour naplójából

vette át. (Két további, találomra kiragadott, lenyűgöző példa arról, mi mindent

ismer Brogan: egy Tocqueville-unokatestvért, aki valószínűleg maga

volt a képzeletbeli csirkefogó a „Vörös Pimpernel”-történetben; azt, hogy

1855-ben Tocqueville-ék egy kis utcában laktak Párizsban, ugyanott, ahol

majdan, hatvan évvel később Gertrude Stein lakott.

Brogan legfontosabb eredményeinek egyike az, hogy hosszan és rokonszenvesen

ír Tocqueville feleségéről, akiről a kutatók és olvasók mind máig

csak keveset vagy semmit sem tudtak. Most végre van egy portrénk Mme de

Tocqueville-ről, Marie Mottleyről, s ez a kép maradandónak látszik. Középosztálybeli

angol leány volt, hat évvel idősebb, mint a férje. A házasságuk

mésalliance volt, amelynek nem örült Tocqueville családja. De ma már tudjuk

(és ebben az Oeuvres Completes-ben nemrégiben publikált levelezésük

volt a segítségünkre), hogy a házasságuk, sok előre elrendezett arisztokrata

házasságtól eltérően, sikeres volt. Ezt kétségbe vonta vagy figyelmen kívül

hagyta az a néhány francia, aki korábban írt valamit Tocqueville házasságáról.

Kiderül, hogy Marie egyáltalán nem volt visszataszító, műveletlen,

tompa, házsártos valaki, teher Tocqueville életében és munkásságában.

Brogan írja, hogy Tocqueville-nek „ asszonyokra nem csupán a nemi élet

miatt volt szüksége; vagy talán sokkal pontosabb volna, ha azt mondanánk,

hogy számára a szex sokkal többet jelentett, mint testi élvezetet. Anyára

vágyott..., gyengédségre és biztatásra. Szüksége volt megbocsátásra és türelemre

is; nagyon is tudatában volt a saját hibáinak. Társra volt szüksége...”.

Brogan szerint Tocqueville elhatározása, hogy az Egyesült Államokba utazik,

„mindenképpen... élete legfontosabb döntése volt”. De Tocqueville kijelentette,

nem is egyszer, hogy legfontosabb döntése az volt, hogy Marie-t

vette feleségül. Mindenesetre Brogan összegzése Tocqueville választásáról

jogos és nagylelkű. „Mindenek ellenére Tocqueville győzött, és úgy cselekedett,

ahogy szilárd meggyőződése megkövetelte. Semmi, amit valaha is

tett, nem volt emberibb, modernebb és becsületesebb.”

Látni fogjuk, hogy Brogan véleménye a Demokrácia Amerikában című

műről (ezentúl DA) vegyes. Néhány fenntartása van a Souvenirs-ről; de szinte

semmi az L’Ancien Régime-ről (ezentúl AR), melynek értékeit úgy látja,

ahogy történésznek látnia kell. Miként a kitűnő Robert Gannett is (lásd a

könyvéről szóló ismertetésemet a Historically Speaking 2004. május-júniusi

számában), Brogan utánajár, hogyan keletkezett ez a „remekmű”.„Egy mai

francia doktorandusz becsületére válna Tocqueville levéltári kutatásainak

továbbfolytatása”. „Tocqueville kutatása a régi rendszer levéltáraiban és a

magyarázatok, melyeket hozzáfűz az eredményeihez, valóban példátlanok.”

Ráadásul Tocqueville „egyáltalán nem sajnálja az írásművészettel járó fáradságot,

valóságos emlékművet állít a francia irodalomban”. Fentebb:

„Tocqueville-nek semmi köze nincs az áltárgyilagos tudományos próza-kísérletekhez”.

Brogan végkövetkeztetése: „ A nagy történészek nem csupán

feljegyzik vagy magyarázzák a múltat; hanem felébresztik azt, felébresztik

olvasóikat... Tocqueville megfelelt ennek a feladatnak; hasonlítsuk össze a

művét szinte bármely ma készült, ugyanarról a tárgyról szóló értékes tanulmánnyal”.

Brogan érdemesen szól egy néha vitatott kérdésben, Tocqueville Cannes-

ban töltött utolsó napjainak leírásában is. Következtetése tömör és való:

„Meglepő inkább az, hogy Tocqueville egyszer elhagyta az Egyházat, nem

pedig az, hogy visszatért hozzá”.

Most át kell térnem néhány megjegyzésre ezzel a valóban mesteri biográfiával

szemben. Itt-ott Brogan kissé leereszkedő hangot üt meg. A nagyszerű

Souvenirs-ben Tocqueville alkalomadtán „gúnyos”. „A Demokrácia

Amerikában jórészben önigazolás.” Tocqueville és Beaumont Amerikából

küldött leveleikben „erőteljesen megkísérlik, hogy benyomásaikat valahogy

értelmezzék; gyors általánosításokkal töltik meg leveleiket, olyanokkal,

melyekről alig vannak tapasztalataik” (épp ez a hajlam, amelyről Tocqueville

soha nem tudott teljesen lemondani). Brogan bírálja Tocqueville-t és

Beaumont-t, mert nem találkoztak mindenfajta emberrel, és nem hallgattak

meg senkit az Egyesült Államokban, kivéve a jobbmódúakat, akik között

a leginkább otthon érezték magukat..., így aztán elmulasztották az utazás

valódi alkalmát.” Ez – legalábbis részben – ellentmond Tocqueville jegyzetei

fontos szakaszának, amit Brogan idéz is: „Egy valami vitathatatlanul

bebizonyosodott Amerikában, amelyben mostanáig kételkedtem: az, hogy

középosztály irányíthat egy államot”. Nem említ Brogan egy valóban fontos

körülményt: miért és hogyan nevezi Tocqueville a DA-ban mindvégig az

amerikai népet „angol-amerikaiak”-nak.

Egy – és egyetlen – lényeges nézeteltérésem Brogannal (aki, hozzá kell

tennem, megtisztelt azzal, hogy teljes kéziratát elolvashattam, és aki hivatkozik

egy régebben megjelent tanulmányomra), a DA második kötetéről

mondott véleményére vonatkozik. Én (és ebben a tekintetben nem vagyok

egyedül) a DA második kötetét még fontosabbnak tartom, mint az elsőt.

Nem így Brogan. „Félig-meddig még az is igaz, hogy nincs olyan mondanivalója,

amit le ne írt volna már az 1835-ös Demokráciában; az 1840-es

Demokrácia bizonyos értelemben egyszerűen ennek hatalmas terjedelmű

kidolgozása.” „Félig” sem igaz, merem mondani. Az sem igaz, hogy míg a

szabadság „vezércsillaga volt az életének..., úgy tűnik, 1840-ben még kevésbé

értette, mint az egyenlőséget. Soha nem kérdezi, hogy mit jelenthet

másoknak, kivéve olyanokat, mint saját maga.” Sajnálom azt is, hogy Brogan

meg sem említette Tocqueville meglepően mély és előrelátó rövid fejezetét

a DA II. kötetéből, amely arról szól, hogyan írnak majd történelmet a

demokratikus korszakokban. És Tocqueville: Miért lesznek egyre ritkábbak

a forradalmak? című mély és látnoki fejezetéről Brogan ezt írja: „ez a fejezet

olyan szerző munkájának tűnik, aki nincs teljesen meggyőződve önmaga

érveiről”. Dehát mily meggyőző ez a fejezet ma is!

Brogan biográfiájának egyik érdeme, hogy részletesen foglalkozik

Tocqueville politikai pályájával. Lehet vitatkozni, hogy vajon 1837-ben,

amikor Tocqueville először lépett fel képviselőnek, valójában alig volt

több, „mint egy általános kormányjelölt”. De a megállapítás, hogy „1848ban

Tocqueville nem mutatta a legcsekélyebb együttérzést sem a munkások

nehéz helyzetével, következésképpen a megértés egy szikrája sem jutott el

hozzá”, helytelen; ugyancsak Brogan kijelentése, miszerint Tocqueville „az

aggodalmait világnézeti fogalmakkal fejezi ki, mintha csak igazolná a marxi

tétel pontosságát, hogy az eszméket az anyagi körülmények határozzák

meg, és más érvényességük nincs”. Eme feltevés éppen az ellentéte Tocqueville

gondolkodásának, amely szerint az eszmék és befolyásuk gyakran

megelőzik az anyagi feltételeket, sőt olykor még döntőbbek is azoknál. Egy

másik figyelemreméltó lábjegyzetében Brogan azt írja, hogy Tocquevilleről

„ tudomásom szerint Marx összes munkáiban” csupán egyszer történik

említés – tegyük ehhez hozzá, hogy fordítva: nincs rá bizonyíték (és miért

is lenne?), hogy Tocqueville egyáltalán tudott volna valamit Marxról. Egy

utolsó, kis helyesbítés e protestáns brit írónak az egyébként gyakran ragyogó

prózájához: nem eléggé pontos azt mondani, hogy kora ifjúságában a

hitében bekövetkezett válság után Tocqueville „elhagyta a katolicizmust”.

Máskülönben Brogannak e válságról szóló beszámolója helyes és jó.

Mégis, a DA II-re vonatkozó minden bírálata ellenére, Brogan – érdemére

legyen mondva – ezt írja: „Végülis Tocqueville felülemelkedett minden

nehézségen és következetlenségen, és megfogalmazta könyve utolsó oldalát,

amely egyike a legnemesebbeknek, amit valaha is írt. Itt Tocqueville a

legtöbbet nyújtotta mind emberként, mind gondolkodóként. Ezt teljes szöveggel

kell idéznem.1 „Így, nehéz gondolatokkal teli évek után Tocqueville

megalkotta a meggyőződését, mellyel élni kívánt, és amely szerint valóban

is élt mindhaláláig.”

1. „A ma nemzetei nem kerülhetik el az egyenlőség szorgalmazását; de rajtuk múlik, vajon

az ilyen egyenlőség rabszolgaságba vagy szabadságba, felvilágosodásba vagy barbárságba,

jólétbe vagy nyomorba vezeti őket.”

Tocqueville mindig világos. De munkássága kutatóinak voltak, és még

ma is vannak problémái vele. Ott van például a nehezen olvasható kézírása.

Írásainak hatalmas tömege. Rengeteget írt, és lehet, hogy a legérdekesebb és

leginspirálóbb gondolatainak legalábbis egy részét még sok ezer magánlevelében

fogják megtalálni. Egy másik probléma Tocqueville szóhasználata.

Brogan felteszi a kérdést: mit ért Tocqueville: „az arisztokráciánk elvesztésén”?

Brogan édesapja, Sir Denis Brogan (akinek – „Édesapám – tanítóm

– inspirátorom” – a fia szeretettel ajánlotta Tocqueville-jét) írta sok évvel

ezelőtt azt a határozott mondatot a Saint Simon visszaemlékezései ragyogó

bevezetőjében, hogy: „Ahogy Tocqueville rámutatott, XIV. Lajos korában

„Franciaországnak már nem volt többé főúri osztálya, bár nemessége igen”.

De vajon 1856-ban, az AR megírásakor Tocqueville azonosította az arisztokráciát

a nemességgel? Nemigen. Hitt abban (e tekintetben Anglia egy

fajta példa volt a számára), hogy valamiféle arisztokráciára szükség van a

demokrácia demagóg populizmusba süllyedésének ellensúlyozására. Kérdéses,

hogy vajon Tocqueville-nek, aki természetesen születésénél fogva maga

is nemes volt, nosztalgiája volt-e egy arisztokratikus rendszer után, amely

veszélyeztette volna a demokráciáról szóló eszméit. Én nem gondolom; de

Brogan olykor igen.

Jean-Louis Benoît Tocqueville-je igen értékes életrajz, méltó kiegészítése

a Broganénak. Az utóbbi stílusa és gondolkodásmódja nagyon is

angol; Benoît-é nagyon francia – kölcsönösen jellemző és pozitív értékek.

Benoît érdeme, hogy részletekbe menően ismeri Tocqueville írásait; hozzátehetjük:

ő sur place, helyben van. Közel lakván a Tocqueville-kastélyhoz

és -faluhoz, roppant részletesek az ismeretei a Tocqueville-család történetéről.

Sokat lehet meríteni aprólékos tudásából. Számos lábjegyzete

fontos információkat nyújt. Tocqueville-ék a kastélyukat későn, 1777-ben

szerezték a rokonaiktól; Alexis apjától, Hervétől való feljegyzései kiegészítik

R. R. Palmernek The Two Tocqueville’s: Father and Son című munkáját

(1987) – ( bár nincs rá bizonyíték, hogy Benoît ismeri ezt a művet);

az Oeuvres Completes XIII. kötetében egy fontos levelet nem annak tulajdonítottak,

aki írta; egy másik hosszú és részletes lábjegyzet sokat mond

arról a valamennyire még most is homályos kérdésről, hogy hogyan és

mikor találkoztak először Tocqueville és Marie Mottley; megtudjuk, hogy

Alexis első szerelmi kalandja (Rosalie Malye-vel) akkor kezdődött, amikor

még csak 16 éves volt; hogy Alexis az 1828-as év vége felé lett Marie

szeretője (mind Rosalie, mind Marie idősebb volt Tocqueville-nél); hogy

Alexis boldogtalan volt, amikor özvegy édesapja feleségül vette a háziasszonyát;

hogy Tocqueville hűséges orvosa, dr. Andral, Royer-Collard

veje volt; stb. Benoît részletes demográfiai és választói statisztikát nyújt

Tocqueville megyéjéről, La Manche-ról, benne arról is, kik támogatták őt

a helyi legitimisták közül, és kik nem. 1830-ban Tocqueville-nek fel kellett

esküdnie a burzsoá monarchia új alkotmányára; hajlott ennek elutasítására,

de apja, a fivérei és Beaumont meggyőzték, ne tegye. Benoît egy

lábjegyzetében írja: „Sajnos az életrajzírói épp az ellenkezőjét állítják”.

(De Brogan Tocqueville-nek ezt az akkor nehéz dilemmáját részletesen és

kitűnően írja meg.) Benoît közli velünk, hogy Tocqueville eredetileg ezt

a címet akarta adni a DA II-nek: L’influence de l’egalité suf les idées et

les sentiments des homes, de új kiadója, Gosselin bölcsen tanácsolta, ejtse

el ezt a címet. Míg Brogan, mint láttuk, kritikus a DA II-őt illetően, Benoît

felismeri maradandó jelentőségét.2 (Brogan nem olvashatta Benoît-t:

munkáik egyszerre, szinte ugyanabban az időben készültek el.)

Benoît-nak igaza van: Tocqueville 1849-es külügyminiszterségéről még

kellene írni egy munkát – véleményem szerint ez már régen esedékes. Benoît

könyvében talán kifogásolhatjuk, hogy Tocqueville 1849 utáni életét

túl röviden és felületesen tárgyalja, nem több mint negyven oldalon. Aztán

számos lábjegyzet van, amiben Benoît, talán szükségtelenül, a XX. századi

francia politikára utal (bizonyosan fölösleges mindjárt a legelső lábjegyzet,

amelyben köszönetet mond Hannah Arendtnek és George Steinernek).

De Benoît jelentős részletekben bővelkedő munkájában emellett sok értékes

általánosságot olvashatunk: „A közvélemény nagyon jól tudja, hogyan

csapja be sajátmagát”; Tocqueville nem „maître penseur”, hanem „maître

á penser”, nem a gondolkodás mestere volt, hanem a gondolkodtatásé. Benoît

helyesen mutat rá, hogy még a mai történészek, „Braudeltől Lefebvreen

át Furet-ig – sem fordítottak elég figyelmet arra, hogy valami érdekeset

vagy fontosat mondjanak az AR-ről. Egy lényeges alfejezetben, amely a

demokratikus államok hadseregeire vonatkozik, Benoît bírálja Raymond

Aront, mert nem fogalkozott e témával.

2. Brogan: „Mindenekelőtt Tocqueville nemes volt halála napjáig, és nem érthetjük meg őt,

ha ezt nem ismerjük fel.” Tocqueville nem volt képes megszabadulni az elveszett világ

iránt érzett nosztalgiától.” (4. o.) Az első mondat vitathatatlan, a második vitatható. „1856ra

M. de Tocqueville már nem lelte örömét a demokráciában, és átadta magát a történelmi

nosztalgiának.” (569. o.) De a különbség Tocqueville és Burke 1789-re vonatkozó nézetei

között (Burke-t Tocqueville alapos részletességgel olvasta, ahogy ezt Gannett kimutatta)

az volt, hogy Burke romantikus elképzelései a régi rendszerről Tocqueville számára nosztalgikusak

és történelmietlenek voltak.

Minden emberben kettősség van, és Benoît könyvének alcíme ezt akarja érzékeltetni: Un destin paradoxal. Ezt mondja a bevezetőjében (xiii): Tocqueville „születésénél fogva és szívében arisztokrata (mély érzelmek), józan gondolkodása következtében pedig demokrata” – ez Benoît számára a paradoxon.

Jóval kisebb terjedelmű könyv az Alexis de Tocqueville. Notes sur le

Coran et autres texts sur les religions című, melyet Benoît adott ki 2007ben

a saját bevezetőjével és jegyzeteivel. Ez Tocqueville néhány levelének

és feljegyzésének teljes szövegét tartalmazza az iszlámról, a hinduizmusról,

a kereszténységről és a katolicizmusról. Hogy Tocqueville essentiellement

agnostique volt, ugyanakkor spiritualiste is, vitatható: az ilyen kifejezések

értelme árnyalatokon múlik inkább, mint e francia szavak szótárbeli jelentésén.

Hogy Tocqueville szinte zsigeri tartózkodással viszonyult volna a

szeplőtelen fogantatás és az eredendő bűn dogmáihoz, kérdéses: a paszkáliánus

Tocqueville biztosan nem utasította el az eredendő bűn valóságát.

Egy hosszú, szinte fejtegetéssel – és komoly elutasítással – felérő jegyzet

szerepel a kötetben a Tocqueville-ről és Algériáról mostanában megjelent

tanulmányokkal szemben. Algériáról egyébként Tocqueville véleménye

meglehetősen változott az 1830-as évektől az 1840-es évek elejéig.

Sok egyéb érdemük mellett a fent tárgyalt három könyv sok kis hézagot

töltött ki a Tocqueville-ről szóló tudásunkat illetően. Matthew Mancini:

Alexis de Tocqueville and American Intellectuals: From His Times to Ours

(2006) címűkönyve ellenben igen nagy hézagot tölt ki, ennél fogva jelentős

figyelmet érdemel. Elfogadott vélemény, hogy Tocqueville hatása és hírneve

gyorsan hanyatlott a halála után, hogy azután csak 1950 körül jelenjék

meg újra. 1993-ban Françoise Mélonio – korunk legfőbb Tocqueville-szakértője

– Tocqueville et les Français című munkájában gondosan megvizsgálta

és átértékelte ennek bizonyítékait Franciaországban. Hogy Tocqueville

hírneve viszonylag elhomályosult a saját hazájában körülbelül 1950-ig,

ez nagyjából igaz; de nem az Egyesült Államokban. Ez lényege Mancini

fontos munkájának. Kár, hogy sem Brogan, sem Benoît nem olvashatták

saját biográfiáik befejezése előtt.

Mancini brilliáns fejezettel kezd, melyben egyebek között felveti azt a

komoly különbséget, amely a gondolkodó és munkásságának hírneve és

fogadtatása között van. „Egy gondolkodó hírneve kulturális alkotás..., kiválóan

alkalmas az elemzésre... A fogadtatás történelmi folyamat, a hírnév

termék.” Mancini részletesen ír Tocqueville-nek gyakran figyelmen kívül

hagyott, Francis Lieberhez fűződő kapcsolatáról, aki pedig hosszú ideig

Tocqueville legfőbb magyarázója lehetett az Egyesült Államokban. Természetesen

nem Lieber volt az egyetlen: ott volt Charles Eliot Norton, aki szerint

Tocqueville hírneve az 1860-as években növekedett, nem hanyatlott;

Francis Bowen, hosszú ideig Tocqueville legjobb angol nyelvű fordítója;

George W. Curtis; E. L. Godkin, a Nation alapítója – mindannyian az AR

amerikai elemzői, az utóbbi az első volt, aki Tocqueville-t kapcsolatba hozta

Edmund Burke-kel. Mancini több mint elegendő bizonyítékot nyújt megállapítására,

miszerint Tocqueville hírneve és hatása tekintélyes, sőt állandó

maradt még 1870 után is. Könyvének utolsó fejezetei gondolatokban jelentős

bizonyítékok arról a hatásról, amelyet Tocqueville munkássága fejtett ki az

Egyesült Államokban a XX. század nagy részében. Sokatmondóak a címek:

„Egy maradandó legenda”, „Egy kisiparos céhecske”, „Összetevők

és szétválasztók”. Mancini könyvében egyesíti a további kutatásokra vonatkozó

javaslatait a téma átfogó feldolgozásával, amely alapos, szinte már

enciklopédikus.

A The Cambridge Companion to Tocqueville (2006), melyet Cheryl

B. Welch szerkesztett, egyenetlen. A szerkesztő bevezetője hiányos. Nem

tud Manciniról: „Annak teljes történetét, hogyan fogadták Tocqueville-t

az Egyesült Államokban, még nem írták meg”. Egy 1859-et összefoglaló

kronológiában a következőt olvashatjuk: „Marie rávette a férjét, hogy

gyónjon és áldozzon, de nem lehet tudni, vajon igazán visszanyerte-e a

hitét”. Ez helytelen, mint ahogy nagyon zavaros ez is: „Tocqueville egy

demokratikus nyelv létrehozására törekedett, amelynek segítségével tárgyalni

lehet a demokráciába való tizenkilencedik századi átmenetről.

Jóllehet e célt nem tudta megvalósítani, a személyiségnek, akit létrehozott,

paradox módon sikerült hatalmas hanggá válnia az elkövetkező demokratikus

vitákban, és nem csak Európában”. A tizennégy esszé közül

Seymour Drescher: „Tocqueville’s Comparative Perspectives, James T.

Schleifer: „Tocqueville”s Democracy in America Reconsidered”, Robert

T. Gannett: The Shifting Puzzle of Tocqueville’s The Old Regime and the

Revolution és Laurence Guellec: The Writer Engagé: Tocqueville and

Political Rhetoric kitűnő tanulmányok. Joshua Mitchell: Tocqueville on

Democratic Religious Experience című esszéje érdekes, de furcsa módon

alig érinti Tocqueville-t. John Elster írása: Tocqueville on 1789: Preconditions,

Precipitants and Triggers (különösen nehézkes alcím) nagyon hézagos:

„A Demokrácia Amerikában, bár tele van meglepően éleselméjű,

tartósan értékes megállapításokkal, de rosszul szerkesztett és összefüggéstelen

munka.” Igen? „Tekintetve XVI. Lajos jellemét, a forradalom biztos

volt.” Nem. Harvey C. Mansfield, Jr. és Delba Winthrop „Tocqeuville’s

New Political Science” című tanulmányukban ezt írják: „A szellemnek

a liberalizmushoz kellendő minősége Tocqueville szerint nem a tökéletesség,

hanem a büszkeség.” Ezt írni Tocqueville-ről, aki leírta, hogy az

arisztokratikus kor fő bűne a gőg volt, a demokráciáké pedig az irígység!

Arthur Goldhammer: Translating Tocqueville.: The Constraints of Classicism

című írása mesteri értekezés.

Hugh Brogan: Alexis de Tocqueville, 2006., 724 o.

Jean-Louis Benoît: Tocqueville. Un destin paradoxal, 2005., 372 o.

Matthew Mancini: Alexis de Tocqueville and American Intellectuals, 2006., 253 o.

és más, Tocqueville-ről szóló könyvek, tanulmányok.

John Lukacs

(John Lukacs: A Tocqueville Tide (Egy Tocqueville-hullám). Historically Speaking, Boston,

2007. november–december, 20–22. o. Fordította: Fodor Mihályné)