Klió 2008/3.
17. évfolyam
Waterloo hősei
Andrew
Uffindell a napóleoni háborúk elismert kutatója. Népszerű és legismertebb
könyve
a The Eagle’s last Triumph: Napoleon’s Victory at
Ligny,
June 1815 (A sas legnagyobb diadala: Napóleon győzelme Lignynél,
1815
júniusában). Továbbá számos Wellington- és Napóleon-kori brit
hadviseléssel,
a kor legjelentősebb hadvezéreinek pályájával foglalkozó
könyv
szerzője. A Waterloo Commanders (Waterloo parancsnokai) című
munkájában,
1815-ig követhetjük nyomon a waterloo-i ütközet három főszereplőjének,
Bonaparte
Napóleonnak, Sir Arthur Wellesley, Wellington
hercegnek
és Gebhard Leberecht Blüchernek életét. A mű áttekinthetőségét
megkönnyíti,
hogy a könyv három nagy, és több, kisebb alfejezetre oszlik.
Továbbá
izgalmasabbá varázsolja a könyvet, hogy a szerző korabeli visszaemlékezések,
levélidézetek
révén mutatja be a tárgyalt személyek cselekedeteit.
Napóleon
és Wellington személyes levelezései, kortársak véleménye
Blücherről,
illetve arról, milyenek látta a három hadvezér egymást. Az író
gondoskodik
a vizuális szórakoztatásról is, mivel a szereplőkről 6 illusztrációt,
19
jól értelmezhető térképet és 17 – egyéb eseményt ábrázoló – képet
találunk
a könyv lapjain.
E
munka célja, hogy azonosságot próbál találni hármójuk életében,
személyiségükben,
taktikájukban,
mindennapjaikban. Azt próbálja bebizonyítani,
hogy
eltérő jegyeik ellenére valóban sok közös vonásuk volt.
A
könyv hasábjain párhuzamosan kísérhetjük végig a három hadvezér
életét.
A szerző a mű elején, röviden, csupán a lényeges momentumokat
kiemelve
halad a napóleoni háborúk alatt történt események vonalán.
Ezek
ismertetése után, rátér Napóleon fiatal tanulóéveire, majd Itália,
Marengo,
Austerlitz, Spanyolország, Eggmühl, Asper, Essling, Wagram
következik.
Az oroszországi hadjárat, az 1813-as év, melyben a német
területen
dúló őszi hadjáratot emeli ki az író. Végül elérkezünk végső
győzelmeinek
színhelyére – az 1814-es franciaországi hadjárathoz –, ahol
pályája
kezdődött.
Napóleon
és Wellington, életük folyamán, Waterloo előtt – ha nem is
egy
időpontban –, de ugyanannak az országnak a területén már jártak egyszer:
Spanyolországban.
Wellington itt szilárdította meg hírnevét. Arthur
Wellesley
ír család szülötteként, kalandos élettel a háta mögött ütközött meg Napóleonnal
Waterloonál. Korábban harcolt Írországban, s Indiában
is.
Kezdetben bátyja, Richard segítségével emelkedett a hadsereg ranglétráján.
1787-ben
alezredesi rangot kapott. A század utolsó éveiben volt alkalma
harcolni
a francia csapatok ellen, Bois-le-Duc mellett, ahol is York hercege,
aki
az osztrákok szövetségeseként volt jelen csapataival, visszaverte a
francia
támadásokat. A fiatal alezredes itt „szagolt először puskaport”.
Wellesley
indiai szolgálata alatt tanulta ki a hadimesterséget, s keleten
szerzett
tapasztalatait az Ibériai-félszigeten kamatoztathatta. Az itt állomásozó
francia
megszálló csapatok szüntelen harcban álltak a spanyol néppel.
A
császárság seregei nem tudtak jelentős eredményeket elérni, s ennek tetejében
még
Portugália is ellenállt a hódításnak. A Brit Birodalom ezt fontos
tényként
kezelte, mivel tökéletes lehetőséget biztosított a Napóleon birodalma
elleni
szárazföldi támadáshoz. Az angol tábornoknak minden egyéb
probléma
– a bátortalan spanyol szövetségesek, az időjárás, az utánpótlás
megoldatlansága,
a tisztek tájékozatlansága – ellenére sikerült azonban
megtartania
és kiűznie Franciaország hódító fegyveres erőit a félszigetről.
A
könyv előtérbe állítja a brit hadvezér személyiségét, aki Napóleonhoz
hasonlóan
rengeteget olvasott, főleg Julius Caesar kommentárjait, II., Nagy
Frigyes
munkáit, Maurice de Saxe és a katonai teoretikus Lloyd tábornok
elméleteit.
Tudatosan készült katonai pályájára, akárcsak francia társa.
Francia
és angol hadvezér társától eltérően, Gebhard Leberecht Blüchert
az
élet és személyes tapasztalatai segítették a katonai pályán. 1742-ben,
Gross-Renzowban,
egy kilenc gyermekes családba született, legifjabbként.
Apja,
Christian Friedrich von Blücher kapitányi rangban szolgált a
Hessen-Cassel-i
lovas ezredben. A fiatal Blüchernek boldog gyerekkora,
de
egyszerű neveltetése volt. Inkább az emberek társaságát kereste, mint a
könyvekét.
Tanult emberekkel találkozott, bálokra járt. Apjához hasonlóan
a
lovasságnál szolgált, pontosabban a huszároknál. Szerette az itteni életet,
a
függetlenséget, a gyorsaságot és a huszárok vad temperamentumát. Személyes
kisugárzása
révén könnyen szót értett bármelyik katonájával.
Blücher
még csak 20 éves volt, amikor véget ért a hét éves háború. Vad,
iszákos
szoknyavadász hírében állt, akit bármilyen kalandba bele lehetett
rángatni.
(Lovat lopott, raktárakba tört be, stb.) Mindezen jellemzők ellenére
1771-ben
kapitányi rangra emelték. Egy évvel később azonban rábizonyítottak
egy
gyilkosságot, pontosabban azt, hogy brutálisan megölte egyik
társát.
E tettével úgy tűnt, derékba törte karrierjét. A körülmények lecsillapodása
végett
visszavonult, s gazdaságával foglalkozott egészen 1792-ig,
amikor
a francia forradalmi háborúk dúltak. Ekkor újra szolgálatba állt és a
Kaiserlautern
melletti ütközetben bizonyította rátermettségét a huszári pályára.
Elcsalta
a francia lovasságot annak ellenére, hogy ők hatszor többen
voltak,
mint Blücher huszárai. A támogatásként érkező porosz vértesekkel
sikeresen
harapófogóba zárta mind a francia tüzérütegeket, mind a cselre
ráébredő
francia lovasokat.
A
kötet kiemeli Blücher fáradhatatlanságát, annak ellenére, hogy már
nem
volt fiatal az 1790-es évek végén. Képes volt éjszakákat átkártyázni
társaival,
s minden pihenés nélkül reggel nyeregbe ülni és rátámadni az ellenség
tartalékaira.
1807-től
reformhullám indult el Poroszország szerte, melyet a felszabadító
háborúk
ütközetei követtek. Blücher sziléziai hadserege együtt harcolt
az
1813-as őszi hadjáratban az orosz, az osztrák és a svéd szövetségesek
csapataival.
A
könyv fontos tényként emeli ki azt a megállapítást, hogy e három hős
egyike
sem volt annak az országnak a szülötte, melyért tulajdonképpen
harcolt.
Napóleon Korzikán látta meg a napvilágot, Wellington ír volt, s
Blücher
Rostockot tekintette szülőhelyének, annak ellenére, hogy Gross-
Renzowban
született. Születésekor azonban e terület – Mecklenburg tartománya
–
svéd fennhatóság alatt állott.
A
kötet, miután elemezte s értékelte a három hadvezér életútját, a közös
találkozás
helyszínét veszi nagyító alá. 1815. június 18-át. Uffindell alaposan
elemzi
a harcoló feleket, s mindegyik haderőt külön vizsgálja. Napóleon
seregében
kisebb létszámban, de tapasztalt tisztek voltak. Katonái a haza és
uralkodójuk
iránt teljes odaadást éreztek. Ezzel szemben a brit sereg vegyes
nemzetiségű
volt. Magját a spanyolországi hadjáratot is megjárt veteránok
alkották,
de ők csak a sereg egyharmadát tették ki. A többiek Hannover,
Brunswick
és Nassau seregei voltak, nagyon fiatal regruták, gyengén kiképezve.
Ami
az utánpótlást, a lőszert és a muníciót illeti, a britek jobban
el
voltak látva, mint francia ellenfelük. A porosz sereget 11 hónapja nem
vetették
harcba. Vezére is igen idős, de rettenthetetlen. Blücher seregét gyakorlott
Landwehr
csapatok és milicisták alkották, akik már sokat bizonyítottak
a
háborúban. Ugyanakkor seregében azok a szász és vesztfáliai csapatok
is
küzdöttek, akik a háborús évek alatt francia szolgálatban álltak, s most
nem
sok kedvük volt harcolni a poroszokért.
Az
ütközet kimenetele közismert. Napólon a vereség után visszatért Párizsba,
nyomában
a várost északról megközelítő Wellingtonnal és a délről
kerülő
Blücherrel. Július 7-én a szövetségesek elfoglalták a francia fővárost.
Napóleont
a Bellerophon nevű brit hajó szállította Szent-Ilona szigetére,
ahol
1821. május 5-én meghalt.
A
győztes vezérek élete is megváltozott a napóleoni háborúk után.
Blücher
csalódott, ami a szövetségesek Napóleont és Franciaországot érintő
rendelkezését
illeti. A vén huszár nem különböztette meg a francia embereket
és
Napóleont egymástól: a császár iránti ellenszenve a francia emberekre
is
átterjedt. Élete hátralevő éveiben birtokán éldegélt, napjait főleg
lovaglással
töltötte. A porosz tábornok 1819-ben halt meg, 76 éves korában,
a
kor egyetlen katonájaként, aki nem csodálta Napóleont.
Wellington
waterlooi győzelme révén gyakorlatilag nemzeti hőssé vált.
Élete
további éveiben aktívan tevékenykedett a Lordok Házában. A magát
csak
a korona és az emberek cselédjének nevező férfi, Napóleon ellenfele,
1852.
szeptember 14-én délután hunyt el.
A
könyv utolsó fejezete az értékelést foglalja magába. Nemcsak a személyiségek
különbözőségét,
hanem vezetői stílusukat, a katonákhoz való viszonyukat, a parancsnoklást és
irányítást, valamint a stratégiájukat és taktikájukat
is
részletesen méltatja.
Napóleont
műveltsége és katonai tudása emelte ki tisztjei közül. Köztudott,
hogy
sohase aludt négy óránál többet, rengeteget dolgozott. Képes volt
egyszerre
több mindennel foglalkozni. Wellington nyugodtabb, hétköznapibb
jelenség
volt. Mindig egyenruhát viselt, s a könyv részletesen ki is
emeli,
mikor mit. Nyugodt, kimért hangulata csapataira is átterjedt. Vele
szemben
Blücher energikus, kissé durva katonaként jelenik meg szemünk
előtt,
aki mindig harcra kész. Számára nem volt szürke, ő az életet feketén-fehéren
szerette.
Inkább kardot fogott a kezében, semmint egy távcsőből
szemlélte
a csatát.
A
vezetői stílus című fejezetben a szerző azt emeli ki, hogy a három hadvezér
miként
próbálta seregei morálját erősíteni, megőrizni. A forradalom
után
a katonákat nem gépeknek tekintették: a XIX. században már nemzeti
hadseregek
alakultak, melyeket nem zsoldosok alkottak. A nép „gyermekei”
fogták
a fegyvereket. A tisztek kulcsfigurákká váltak, akik ha megfelelően
voltak
kiképezve és embereiket lázba tudták hozni a megfelelő szavakkal,
akkor
már félig csatát nyertek. A vezetők karizmatikussága volt sokszor a
győzelem
záloga. (Napóleon Arcole-nál bizonyított, Blücher szinte minden
rohamkor,
Wellington Indiában vezényelt személyesen lovasrohamot). A
hadvezért
elengedhetetlen támaszai, a vezérkari tisztek segítették a hadsereg
irányításában.
Ez alaposan képzett „gárda” volt, kiknek tagjai egyeztettek
mind
a főparancsnokkal, mind a hadtestek vezetőivel. Figyelmüknek
mindenre
ki kellett terjednie. Az irányítás a hadvezér feladata volt, így a
vezérkar
inkább menedzselte a sereget, semmint vezette azt.
A
górcső alá vett személyiségek egyéni jegyekkel rendelkeztek. Nehéz
őket
összehasonlítani, de Uffindellnek – véleményem szerint – sikerült ezt
megvalósítania.
A szerző végkövetkeztetésképpen leszögezi, hogy tulajdonképpen
nem
sokban különböztek egymástól: mind a hárman kiválóan
manővereztek,
részletesen megtervezték hadmozdulataikat, elképesztő katonai
csodákat
vittek végbe, ugyanakkor hajlamosak voltak fejvesztett dolgokat
is
művelni. Kicsit mindegyikőjükben volt mindegyikőjükből. Eltérő
életpályájuk
ellenére, koruk kiemelkedő hőseivé, példaképeivé váltak, akik
kiválóan
tették azt, amihez értettek.
A
könyv minden, a napóleoni háborúk iránt rajongónak izgalmas olvasmány,
s
nem okoz csalódást azoknak sem, akik szeretnek elmerülni a
történelem
érdekességében, titkaiban. Ez a könyv garantált élményt jelent
e
téren is.
Andrew
Uffindell: Waterloo Commanders – Napoleon, Wellington and Blücher (Waterloo
parancsnokai
– Napóleon, Wellington és Blücher), Pen & Sword Military Books Ltd,
Barnsley
– South
Yorkshire, 2007. 224. p.
Varga Ákos