Klió 2008/3.

17. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Waterloo hősei

Andrew Uffindell a napóleoni háborúk elismert kutatója. Népszerű és legismertebb

könyve a The Eagle’s last Triumph: Napoleon’s Victory at

Ligny, June 1815 (A sas legnagyobb diadala: Napóleon győzelme Lignynél,

1815 júniusában). Továbbá számos Wellington- és Napóleon-kori brit

hadviseléssel, a kor legjelentősebb hadvezéreinek pályájával foglalkozó

könyv szerzője. A Waterloo Commanders (Waterloo parancsnokai) című

munkájában, 1815-ig követhetjük nyomon a waterloo-i ütközet három főszereplőjének,

Bonaparte Napóleonnak, Sir Arthur Wellesley, Wellington

hercegnek és Gebhard Leberecht Blüchernek életét. A mű áttekinthetőségét

megkönnyíti, hogy a könyv három nagy, és több, kisebb alfejezetre oszlik.

Továbbá izgalmasabbá varázsolja a könyvet, hogy a szerző korabeli visszaemlékezések,

levélidézetek révén mutatja be a tárgyalt személyek cselekedeteit.

Napóleon és Wellington személyes levelezései, kortársak véleménye

Blücherről, illetve arról, milyenek látta a három hadvezér egymást. Az író

gondoskodik a vizuális szórakoztatásról is, mivel a szereplőkről 6 illusztrációt,

19 jól értelmezhető térképet és 17 – egyéb eseményt ábrázoló – képet

találunk a könyv lapjain.

E munka célja, hogy azonosságot próbál találni hármójuk életében, személyiségükben,

taktikájukban, mindennapjaikban. Azt próbálja bebizonyítani,

hogy eltérő jegyeik ellenére valóban sok közös vonásuk volt.

A könyv hasábjain párhuzamosan kísérhetjük végig a három hadvezér

életét. A szerző a mű elején, röviden, csupán a lényeges momentumokat

kiemelve halad a napóleoni háborúk alatt történt események vonalán.

Ezek ismertetése után, rátér Napóleon fiatal tanulóéveire, majd Itália,

Marengo, Austerlitz, Spanyolország, Eggmühl, Asper, Essling, Wagram

következik. Az oroszországi hadjárat, az 1813-as év, melyben a német

területen dúló őszi hadjáratot emeli ki az író. Végül elérkezünk végső

győzelmeinek színhelyére – az 1814-es franciaországi hadjárathoz –, ahol

pályája kezdődött.

Napóleon és Wellington, életük folyamán, Waterloo előtt – ha nem is

egy időpontban –, de ugyanannak az országnak a területén már jártak egyszer:

Spanyolországban. Wellington itt szilárdította meg hírnevét. Arthur

Wellesley ír család szülötteként, kalandos élettel a háta mögött ütközött meg Napóleonnal Waterloonál. Korábban harcolt Írországban, s Indiában

is. Kezdetben bátyja, Richard segítségével emelkedett a hadsereg ranglétráján.

1787-ben alezredesi rangot kapott. A század utolsó éveiben volt alkalma

harcolni a francia csapatok ellen, Bois-le-Duc mellett, ahol is York hercege,

aki az osztrákok szövetségeseként volt jelen csapataival, visszaverte a

francia támadásokat. A fiatal alezredes itt „szagolt először puskaport”.

Wellesley indiai szolgálata alatt tanulta ki a hadimesterséget, s keleten

szerzett tapasztalatait az Ibériai-félszigeten kamatoztathatta. Az itt állomásozó

francia megszálló csapatok szüntelen harcban álltak a spanyol néppel.

A császárság seregei nem tudtak jelentős eredményeket elérni, s ennek tetejében

még Portugália is ellenállt a hódításnak. A Brit Birodalom ezt fontos

tényként kezelte, mivel tökéletes lehetőséget biztosított a Napóleon birodalma

elleni szárazföldi támadáshoz. Az angol tábornoknak minden egyéb

probléma – a bátortalan spanyol szövetségesek, az időjárás, az utánpótlás

megoldatlansága, a tisztek tájékozatlansága – ellenére sikerült azonban

megtartania és kiűznie Franciaország hódító fegyveres erőit a félszigetről.

A könyv előtérbe állítja a brit hadvezér személyiségét, aki Napóleonhoz

hasonlóan rengeteget olvasott, főleg Julius Caesar kommentárjait, II., Nagy

Frigyes munkáit, Maurice de Saxe és a katonai teoretikus Lloyd tábornok

elméleteit. Tudatosan készült katonai pályájára, akárcsak francia társa.

Francia és angol hadvezér társától eltérően, Gebhard Leberecht Blüchert

az élet és személyes tapasztalatai segítették a katonai pályán. 1742-ben,

Gross-Renzowban, egy kilenc gyermekes családba született, legifjabbként.

Apja, Christian Friedrich von Blücher kapitányi rangban szolgált a

Hessen-Cassel-i lovas ezredben. A fiatal Blüchernek boldog gyerekkora,

de egyszerű neveltetése volt. Inkább az emberek társaságát kereste, mint a

könyvekét. Tanult emberekkel találkozott, bálokra járt. Apjához hasonlóan

a lovasságnál szolgált, pontosabban a huszároknál. Szerette az itteni életet,

a függetlenséget, a gyorsaságot és a huszárok vad temperamentumát. Személyes

kisugárzása révén könnyen szót értett bármelyik katonájával.

Blücher még csak 20 éves volt, amikor véget ért a hét éves háború. Vad,

iszákos szoknyavadász hírében állt, akit bármilyen kalandba bele lehetett

rángatni. (Lovat lopott, raktárakba tört be, stb.) Mindezen jellemzők ellenére

1771-ben kapitányi rangra emelték. Egy évvel később azonban rábizonyítottak

egy gyilkosságot, pontosabban azt, hogy brutálisan megölte egyik

társát. E tettével úgy tűnt, derékba törte karrierjét. A körülmények lecsillapodása

végett visszavonult, s gazdaságával foglalkozott egészen 1792-ig,

amikor a francia forradalmi háborúk dúltak. Ekkor újra szolgálatba állt és a

Kaiserlautern melletti ütközetben bizonyította rátermettségét a huszári pályára.

Elcsalta a francia lovasságot annak ellenére, hogy ők hatszor többen

voltak, mint Blücher huszárai. A támogatásként érkező porosz vértesekkel

sikeresen harapófogóba zárta mind a francia tüzérütegeket, mind a cselre

ráébredő francia lovasokat.

A kötet kiemeli Blücher fáradhatatlanságát, annak ellenére, hogy már

nem volt fiatal az 1790-es évek végén. Képes volt éjszakákat átkártyázni

társaival, s minden pihenés nélkül reggel nyeregbe ülni és rátámadni az ellenség

tartalékaira.

1807-től reformhullám indult el Poroszország szerte, melyet a felszabadító

háborúk ütközetei követtek. Blücher sziléziai hadserege együtt harcolt

az 1813-as őszi hadjáratban az orosz, az osztrák és a svéd szövetségesek

csapataival.

A könyv fontos tényként emeli ki azt a megállapítást, hogy e három hős

egyike sem volt annak az országnak a szülötte, melyért tulajdonképpen

harcolt. Napóleon Korzikán látta meg a napvilágot, Wellington ír volt, s

Blücher Rostockot tekintette szülőhelyének, annak ellenére, hogy Gross-

Renzowban született. Születésekor azonban e terület – Mecklenburg tartománya

– svéd fennhatóság alatt állott.

A kötet, miután elemezte s értékelte a három hadvezér életútját, a közös

találkozás helyszínét veszi nagyító alá. 1815. június 18-át. Uffindell alaposan

elemzi a harcoló feleket, s mindegyik haderőt külön vizsgálja. Napóleon

seregében kisebb létszámban, de tapasztalt tisztek voltak. Katonái a haza és

uralkodójuk iránt teljes odaadást éreztek. Ezzel szemben a brit sereg vegyes

nemzetiségű volt. Magját a spanyolországi hadjáratot is megjárt veteránok

alkották, de ők csak a sereg egyharmadát tették ki. A többiek Hannover,

Brunswick és Nassau seregei voltak, nagyon fiatal regruták, gyengén kiképezve.

Ami az utánpótlást, a lőszert és a muníciót illeti, a britek jobban

el voltak látva, mint francia ellenfelük. A porosz sereget 11 hónapja nem

vetették harcba. Vezére is igen idős, de rettenthetetlen. Blücher seregét gyakorlott

Landwehr csapatok és milicisták alkották, akik már sokat bizonyítottak

a háborúban. Ugyanakkor seregében azok a szász és vesztfáliai csapatok

is küzdöttek, akik a háborús évek alatt francia szolgálatban álltak, s most

nem sok kedvük volt harcolni a poroszokért.

Az ütközet kimenetele közismert. Napólon a vereség után visszatért Párizsba,

nyomában a várost északról megközelítő Wellingtonnal és a délről

kerülő Blücherrel. Július 7-én a szövetségesek elfoglalták a francia fővárost.

Napóleont a Bellerophon nevű brit hajó szállította Szent-Ilona szigetére,

ahol 1821. május 5-én meghalt.

A győztes vezérek élete is megváltozott a napóleoni háborúk után.

Blücher csalódott, ami a szövetségesek Napóleont és Franciaországot érintő

rendelkezését illeti. A vén huszár nem különböztette meg a francia embereket

és Napóleont egymástól: a császár iránti ellenszenve a francia emberekre

is átterjedt. Élete hátralevő éveiben birtokán éldegélt, napjait főleg

lovaglással töltötte. A porosz tábornok 1819-ben halt meg, 76 éves korában,

a kor egyetlen katonájaként, aki nem csodálta Napóleont.

Wellington waterlooi győzelme révén gyakorlatilag nemzeti hőssé vált.

Élete további éveiben aktívan tevékenykedett a Lordok Házában. A magát

csak a korona és az emberek cselédjének nevező férfi, Napóleon ellenfele,

1852. szeptember 14-én délután hunyt el.

A könyv utolsó fejezete az értékelést foglalja magába. Nemcsak a személyiségek

különbözőségét, hanem vezetői stílusukat, a katonákhoz való viszonyukat, a parancsnoklást és irányítást, valamint a stratégiájukat és taktikájukat

is részletesen méltatja.

Napóleont műveltsége és katonai tudása emelte ki tisztjei közül. Köztudott,

hogy sohase aludt négy óránál többet, rengeteget dolgozott. Képes volt

egyszerre több mindennel foglalkozni. Wellington nyugodtabb, hétköznapibb

jelenség volt. Mindig egyenruhát viselt, s a könyv részletesen ki is

emeli, mikor mit. Nyugodt, kimért hangulata csapataira is átterjedt. Vele

szemben Blücher energikus, kissé durva katonaként jelenik meg szemünk

előtt, aki mindig harcra kész. Számára nem volt szürke, ő az életet feketén-fehéren

szerette. Inkább kardot fogott a kezében, semmint egy távcsőből

szemlélte a csatát.

A vezetői stílus című fejezetben a szerző azt emeli ki, hogy a három hadvezér

miként próbálta seregei morálját erősíteni, megőrizni. A forradalom

után a katonákat nem gépeknek tekintették: a XIX. században már nemzeti

hadseregek alakultak, melyeket nem zsoldosok alkottak. A nép „gyermekei”

fogták a fegyvereket. A tisztek kulcsfigurákká váltak, akik ha megfelelően

voltak kiképezve és embereiket lázba tudták hozni a megfelelő szavakkal,

akkor már félig csatát nyertek. A vezetők karizmatikussága volt sokszor a

győzelem záloga. (Napóleon Arcole-nál bizonyított, Blücher szinte minden

rohamkor, Wellington Indiában vezényelt személyesen lovasrohamot). A

hadvezért elengedhetetlen támaszai, a vezérkari tisztek segítették a hadsereg

irányításában. Ez alaposan képzett „gárda” volt, kiknek tagjai egyeztettek

mind a főparancsnokkal, mind a hadtestek vezetőivel. Figyelmüknek

mindenre ki kellett terjednie. Az irányítás a hadvezér feladata volt, így a

vezérkar inkább menedzselte a sereget, semmint vezette azt.

A górcső alá vett személyiségek egyéni jegyekkel rendelkeztek. Nehéz

őket összehasonlítani, de Uffindellnek – véleményem szerint – sikerült ezt

megvalósítania. A szerző végkövetkeztetésképpen leszögezi, hogy tulajdonképpen

nem sokban különböztek egymástól: mind a hárman kiválóan

manővereztek, részletesen megtervezték hadmozdulataikat, elképesztő katonai

csodákat vittek végbe, ugyanakkor hajlamosak voltak fejvesztett dolgokat

is művelni. Kicsit mindegyikőjükben volt mindegyikőjükből. Eltérő

életpályájuk ellenére, koruk kiemelkedő hőseivé, példaképeivé váltak, akik

kiválóan tették azt, amihez értettek.

A könyv minden, a napóleoni háborúk iránt rajongónak izgalmas olvasmány,

s nem okoz csalódást azoknak sem, akik szeretnek elmerülni a

történelem érdekességében, titkaiban. Ez a könyv garantált élményt jelent

e téren is.

Andrew Uffindell: Waterloo Commanders – Napoleon, Wellington and Blücher (Waterloo

parancsnokai – Napóleon, Wellington és Blücher), Pen & Sword Military Books Ltd, Barnsley

– South Yorkshire, 2007. 224. p.

Varga Ákos