Klió 2008/3.

17. évfolyam

KORA ÚJKOR

Megbocsátás – Gondolatok, gyakorlatok és rituálék az 1500-as és 1600-as években

A kötet szerzőjének neve nem ismeretlen a XVI–XVII. századi Itália történelmével

foglalkozók számára. A Trentói Egyetem professzora több monográfiát

és számos tanulmányt szentelt már a kora újkori olasz társadalom-,

vallás-, és kultúrtörténet kérdéseinek. Írásait nemcsak a vizsgált korszak

kapcsolja össze, hanem a választott és következetesen alkalmazott kutatási,

elemzési módszer is. Niccoli imponáló mennyiségű forrásanyag alapján,

a korabeli mindennapi élet jelenségeinek rögzítése és az egyes társadalmi

csoportok sok szempontú vizsgálata révén von le általános következtetéseket,

amelyek azonban nem lépik túl a dokumentumok kijelölte érvényességi

kereteket. Ezek a megállapítások a jelen kötet kapcsán is megállják a helyüket.

Az előszóban két – egy általánosabb és egy konkrét – célt jelöl meg a

szerző. Az előbbi minden történelmi kutatásban benne rejlik: a múlt alapos

tanulmányozása a jelen jobb megértése érdekében, az utóbbi: a „megbocsátás”

összetett jelentésegyüttesének vizsgálata a mindennapi élet optikáján

keresztül a tridenti zsinati és a közvetlenül azt követő időszakra vonatkozóan

(a XVI. század végétől a XVII. század közepéig). A célokból következően

a kötet interdiszciplináris szemléletű: jog-, társadalom-, kultúra-, nyelv-

és vallástörténeti szempontból is körbejárja a kérdést.

Az első fejezet a „megbocsátás” szemantikai tartalmának változásait és

a hasonló jelentéssel felruházott szavak közti különbségeket foglalja össze

röviden az ókortól egészen a XVI–XVII. századig. Az igen leegyszerűsített

és egy-egy irodalmi példával színesített nyelvészeti, nyelvtörténeti elemzés

annak alátámasztására szolgál, hogy az isteni kegyelem és az emberi törvény,

vagy más szóval az isteni és az emberi igazságszolgáltatás egymással

szoros kapcsolatban áll, azonban a köztük lévő viszony korántsem mindig

konfliktusmentes az évszázadok során. Hatványozottan érvényes ez a tárgyalt

korszakra, amikor is az egyház a vallásos élet intézményein keresztül

próbálja meg átalakítani a társadalmat. Ennek kiváló példája a jezsuita rend

működése, amely újabb és újabb eszközöket és módokat keres a társadalmi

élet szabályozására.

A második fejezet a „megbocsátás” büntetőjogi, igazságszolgáltatási vonatkozásait

teszi vizsgálat tárgyává. A gazdag forrásanyag az 1534–1796

között működött bolognai büntetőbíróság (Torrone) levéltárának 1580–

1630 közötti dokumentumaiból származik. A bűncselekmények magas számának

és a bonyolult bürokratikus rendszernek hála az említett bolognai

levéltárban körülbelül 10 400, ilyen jellegű iratokkal teli kötetet őriznek.

(Közülük néhányat a függelékben is közöl a szerző.)

A vitás ügyek elintézésének korabeli gyakorlatát Niccoli könyvében számos

példa és gyakran a periratokból vett idézetek is illusztrálják. Ezeknek

köszönhetően az olvasó betekintést nyer a XVI–XVII. századi Bologna lakóinak

mindennapi életébe, ahol az effajta peres ügyek igen nagy gyakorisággal

előfordultak. Az akkori társadalmi együttélés állandó része volt az

agresszivitás, melynek kiváltó oka a mai szemlélő számára sokszor semmiségnek

tűnik. A dokumentumok nyomán egy nyomorúságos körülmények

között élő és erőszakos rurális társadalom tárul elénk.

Mindezek ellenére bevált jogi gyakorlat volt a „megbocsátás”, azaz a

feljelentés visszavonása, lemondás a további idő- és költségigényes pereskedésről.

Ennek elérése érdekében úgynevezett közvetítők jártak el a peres

felek között, és nem kizárólag jogi végzettségű személyek. A békítők

ugyanis az egész közösséget képviselték, mert a két egyén közötti konfliktusnak

az adott társadalom számára is következményei voltak. A vita megoldása,

azaz a peres személyek kölcsönös megbocsátása, majd a feljelentés

visszavonása egybeesett a közösség érdekeivel.

A pertől való elállást megpecsételő iratot azonban mindig a jegyző jelenlétében

írták alá. Ennek híján jogi szempontból érvénytelen volt a két fél

kibékülése. Az így fennmaradt dokumentumok sokszor nyelvszociológiai

szempontból is nagyon érdekesek, hiszen csak kevés írni-olvasni tudó személyről

van szó, a többség az analfabetizmus különböző fokán állt.

Míg a második fejezet a megbocsátás aktusának jogi aspektusait emelte

ki, addig a harmadik annak társadalmi vonatkozásaival, a „társadalmi békével”

foglalkozik, aminek igénye oly nagynak mutatkozott a XVI–XVII.

században, hogy a közösség egyes tagjainak ennek megteremtése vált a hivatásává,

akik – fegyveres testületként is – a város békéjének megőrzésén

és a kialakult konfliktushelyzetek békés megoldásán munkálkodtak.

A szerző által használt gazdag példaanyag kitűnően szemlélteti a korabeli

társadalmi gyakorlatot, amelyben kiemelt szerepük volt a gesztusoknak

és a szimbólumoknak. Ennek megfelelően a békekötés elképzelhetetlen volt

anélkül, hogy a vitában állók ne váltsanak nyilvánosan csókot, de ezen kívül

minden apró gesztus üzenetet hordozott, ezért a társadalmi érintkezés minden

területén nagy óvatosságra és önfegyelemre volt szükség.

A levéltári iratokon kívül Niccoli a korabeli értekezésirodalmat is bevonta

a kutatásaiba. A társadalmi konfliktushelyzetek kezelését egyre részletesebben

tárgyaló értekezések természetesen nem mentesek a vallásos tartalomtól,

a jó keresztényi magatartás fontosságának hangsúlyozásától sem.

Mivel az akkori mindennapi élet gyakori eseménye volt a párbaj – annak

ellenére, hogy az ezzel foglalkozó traktátusok a szavakkal történő harcot

propagálták, az egyház pedig kiközösítéssel fenyegette a párbajhoz folyamodókat

–, a témában gazdag értekezésirodalom alakult ki.

Ahogyan a hivatalos békítőket is társadalmi igény nyomán jelentkező

intézményesülési folyamat hozta létre, úgy a többnyire nemesek közötti

viszályok békés rendezésével foglalkozó Assunteria delle paci hivatal is

ennek eredményeképpen született meg. Szükségességét a hivatal egykori

nyilvántartásában olvasható számos bejegyzés is bizonyítja.

A könyv negyedik fejezete tovább gazdagítja az eddigi kutatási szempontokat,

és beemeli a „megbocsátás” vallásos értelmezését a vizsgálatba.

E szerint a földi béke egyfajta szimbóluma, előképe a tökéletes égi békének,

amiben a léleknek a halál után lehet része. Ez a felfogás köszön vissza a

korabeli prédikációk szinte mindegyikében. Sienai Szent Bernát, Marchiai

Szent Jakab és Savonarola tüzes szavai a pártoskodás, az ellenségeskedés

ellen ugyanennek a társadalmi jelenségnek a prédikációirodalom részéről

való rögzítését jelentik.

Egy másik egyházi műfaj, a gyóntatóknak írt kézikönyvek is nagy teret

szentelnek a békés együttélésnek és a megbocsátásnak, melyek a jó keresztény

erényei. A megbocsátás a hívőkötelessége. A papok számára írt segédkönyvek

hangsúlyozzák, hogy a megbántó fél kára jóval nagyobb, mint azé,

akit megbántott, ezért nagylelkűen meg kell neki bocsátani, ami az akkori

közvéleménnyel ellentétben nem minősül gyávaságnak.

Niccoli szerint a középkor vége és az újkor eleje közötti időszakban a

gyónás egyfajta vallásos törvényszékként működött, amely nemcsak egyházi

feloldozást hozott magával, hanem olykor az emberi igazságszolgáltatás

szempontjából is voltak következményei: a pap által közvetített isteni

megbocsátást a két fél közötti, aláírással megpecsételt békekötés követte a

jegyző jelenlétében.

A negyedik rész egyik alfejezete egy újabb érdekes kérdéssel, a Miatyánk

„bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az elle-

nünk vétkezőknek” sora kapcsán kialakult, a vallásgyakorlat fellendítésén

munkálkodó katolikus egyház számára tarthatatlan helyzetet mutatja be. A

Miatyánk, talán az egyetlen olyan vallási tartalmú szöveg, amit a társadalmi,

kulturális, és ami jelen esetben a legfontosabb, azaz vallási szempontból

is peremhelyzetben lévő vidéki közösségek is ismertek. Akik az említett

sor kapcsán úgy okoskodtak, hogyha azt anélkül mondják el, hogy ők maguk

megbocsátottak volna az ellenük vétkezőknek, akkor Isten sem bocsátja

meg az ellene elkövetett vétkeiket, ezért inkább kihagyták az imából. E

gyakorlat természetesen az egyházat képviselő helyi papság, és az időnként

missziókat teljesítőszerzetesek nemtetszését váltotta ki, akik éppen a helyes

vallásgyakorlatot akarták elsajátíttatni velük.

A tridenti egyház nemcsak a vidéki, hanem a városi közösségekben is

felvállalta a béketeremtés feladatát. Ehhez eszközként a vallásos társulatokat

használta fel. Niccoli könyvében két, sok tekintetben kiemelkedő főpap tevékenységét

említi példaként: Gabriele Paleotti bolognai és Carlo Borromeo

milánói bíboros érsekét. Mindketten olyan kongregációkat hoztak létre, amelyek

a hívek közötti ellentétek elsimítására voltak hivatottak, és nem titkolt

céljuk volt, hogy ezzel megakadályozzák, hogy a vitás ügyek a világi bíróság

elé kerüljenek. Ha erre mégis sor került, az intézmény segítséget nyújtott a

pereskedőnek, hogy a bíróságon minél előbb megoldódjon az ügye.

Az említett egyházi társulatokon kívül a XVI–XVII. századi itáliai missziók

két fő célja közül az egyik éppen a sokszor több generációig visszamenő ellenségeskedések megszüntetése volt. A másik a hívek visszavezetése

a helyes és mindennapi vallásgyakorlatra. A különböző szerzetesrendek

közül ebben a jezsuiták jártak az élen, ezzel foglalkozik a kötet ötödik fejezete.

A XVI. század végi, Silvestro Landini vezette missziók legnagyobb

hatású folytatója Paolo Segneri volt. Míg Landini idejében nem létezett

egységes, kidolgozott módszer a misszióba bevont települések lakói közötti

konfliktusok kezelésére, addig a XVII. század közepére, azaz a Segneri-

missziók idejére már kész forgatókönyv létezett erre. A missziós atyák

megérkezésük után tájékozódtak a helyi viszonyokról, majd felkeresték a település

befolyásos személyeit, hogy segítségükkel kibékítsék a szembenálló

feleket. Természetesen azonban nem ez volt az egyetlen eszköz a kezükben.

A drámai elemekben bővelkedő szöveg és a szinte színházi kellékekként

használt koponyák, feszületek, flagellumok és az önsanyargatás válogatott

eszközei együttesen változtatták a prédikáció színhelyét igazi teátrummá,

ahol a hívek az így kiváltott pszichológiai feszültség feloldására igen gyakran

a nyilvános bűnmegvallást, a bocsánatkérést és megbocsátást választották.

Ezek a megbocsátási jelenetek idővel egyre teátrálisabb jelleget öltöttek.

A Nápolyi Királyságban például a haragosokat nyakuknál fogva egymáshoz

és Szűz Mária szobrához vagy képéhez kötötték, hogy ezzel ne csak lelki,

de fizikai köteléket is létrehozzanak közöttük. A missziók másik fontos epizódja

ebből a szempontból az egyetemes megbocsátás jelenete volt, amelynek

szereplője a békítendő feleken kívül a keresztre feszített Krisztus, aki az

emberi igazságszolgáltatás számára is hiteles tanúként volt jelen. A XVII.

század végére a vallásosság effajta megnyilvánulásait már elítélendőnek találták,

ennek ellenére még a XVIII. században Ludovico Antonio Muratori

is kénytelen volt foglalkozni ezzel a problémával.

A „megbocsátás” különböző fejezetekben külön tárgyalt aspektusai

természetesen egymástól elválaszthatatlanok, ahogyan azt a szerző végig

hangsúlyozza is könyvében. A megbocsátás ugyanis nem csak a bűnös lelki

üdve miatt lényeges, hanem általa megelőzhetőkké válhatnak olyan bűncselekmények

is, amelyek az emberi együttélést veszélyeztetik.

Niccoli könyvének nagy érdeme, hogy – tekintélyes mennyiségű forrásanyag

felhasználása révén – képes mindezeket a vonásokat együtt és külön

is láttatni, s ezzel szinte teljes körű képet adni a vizsgált jelenségről.

Ottavia Niccoli: Perdonare. Idee, pratiche, rituali in Italia tra Cinque e Seicento (Megbocsátás.

Gondolatok, gyakorlatok és rituálék a XVI. és XVII. században). Laterza, Roma–Bari, Storia

e societa-sorozat, 2007. 238 o.

Száraz Orsolya