Klió 2008/3.

17. évfolyam

KÖZÉPKOR

Raguza és a magyar dinasztikus küzdelmek 1382–1390 között

Mindig érdekes az olyan történeti munka olvasása, amely nem hazai történész

tollán született, de a magyar történelem kérdéseivel foglalkozik. Különösen

igaz ez abban az esetben, ha a szerző valamelyik szomszédos ország

lakója. A Kárpát-medence fordulatos történelme olyan mély nyomokat hagyott

az érintett népek történetírásán, hogy még ma sem ritka a nacionalista

szemlélet érvényesülése e művekben. Ez ugyanúgy igaz a közelmúlt

eseményeinek, mint a középkori Magyarország történetének értékelésével

kapcsolatosan.

Ilyen szempontból talán a legvisszafogottabb és legkiegyensúlyozottabb

álláspontot a horvát történetírás képviseli, amely a sajátos magyar-horvát

kapcsolatoknak és a horvát államiság ezeréves tradíciójának köszönhető.

Ez sem volt azonban mindig így. A két ország történészei a XIX. és XX.

század fordulóján késhegyre menő vitát folytattak például Szlavónia középkori

betelepedésének és hovatartozásának kérdésében. Magyar részről

ennek vezéralakja Karácsonyi János volt, aki az 1910-es években többször

is szenvedélyesen ostorozta a „horvát vakoskodást”, és figyelmeztetett a

horvát történetírás „zátonyaira”.

A Dubrovnik Annals című folyóiratban a közelmúltban jelent meg

egy érdekes tanulmány,1 amely Dubrovnik (Raguza) és a Magyar Királyság

kapcsolatát elemzi az I. Lajos halála utáni kritikus években. A szerző,

Zrinka Pešorda-Vardić a Horvát Történettudományi Intézet (Hrvatski institut

za povijest, Zagreb) munkatársa. Írása klasszikus példája az említett

kiegyensúlyozottságnak, bár a cikk elején meglepetéssel konstatálhatjuk,

hogy királyunk elhalálozásának helyszíne „a szlovákiai Trnava” volt, ami

súlyos anakronizmus. Ez a kis szépséghiba azonban mégsem befolyásolja

az összképet, amely az olvasóban kialakul.

1. A tanulmány az angol változat mellett horvátul is megjelent. Zrinka Pešorda-Vardić:

Kruna, kralj i Grad: odnos Dubrovnika prema ugarskoj kruni i vladaru na početku protudvorskog

pokreta. Povijesni prilozi 26 (2004): 19-37.

A szerző munkája elején hangsúlyozza, hogy Lajos uralkodását mind a

király kortársai, mind pedig a horvát történettudomány képviselői pozitívan

ítélik meg. Miután Magyarország győztesen került ki Velence elleni háborújából,

1358-ban megkötötte a zárai békét, amely során a dalmáciai városok

Lajos kezébe kerültek. Ugyanezen év májusában a király Visegrádon

privilégiumot bocsátott ki számukra, amely Raguza későbbi függetlenségének

egyik alappillére lett. Ez garantálta a város királyi védelmét, illetve elismerte

birtokaikat és jogszokásaikat. Cserébe hűséggel tartoztak a királynak,

éves adót fizettek, és kontingenst küldtek a királyi seregbe. Lajos emellett

szabad kezet biztosított számukra a város élén álló rektor megválasztása, az

igazságszolgáltatás és a helyi igazgatás kérdéseiben, valamint támogatta kereskedelmi

tevékenységüket is. Uralkodása biztonságot és általános jólétet

teremtett Dalmáciában.

Nem csoda, hogy Raguza polgárai, akik korábban még sohasem fogadták

el a magyar fennhatóságot, aggodalommal értesültek a király halálhíréről,

mivel a stabil központi hatalom megrendülése alapjában veszélyeztette

érdekeiket. A város vezetése leginkább a miatt aggódott, hogy Tvrtko bosnyák

király új sókereskedelmi központot akart kiépíteni a Raguzától délre

fekvő városában, Noviban.

Ezért is fogadták örömmel 1382 szeptemberében Mária, Lajos lánya

megkoronázásának hírét. Állásfoglalásukat mutatja, hogy a jó hír hozóját

20 aranydukát értékű ezüstneművel jutalmazták meg, és szinte azonnal

küldöttséget menesztettek a királynőhöz hűségük kinyilvánítása és privilégiumaik

megerősítése érdekében, ami nem sokkal később meg is történt.

Mivel a magyar királyi székben először ült nő és ez a tény a magyar nemesi

közvélemény jelentős része számára elfogadhatatlan volt, igen határozott és

bátor állásfoglalást jelentett ez a város vezetőitől. Máriát a királyok módjára

„természetes úrnőjüknek” (nostra domina naturalis) címezték, öröklési jogát

pedig elsőszülöttségével és törvényes koronázásával indokolták.

Raguza vezetése a továbbiakban is élénk figyelemmel kísérte az egyre

zűrzavarosabbá váló eseményeket: a Horváti testvérek felkelését, Durazzói

(Kis) Károly nápolyi király (és egyúttal Lajos unokatestvére) magyar trónra

való meghívását, majd Mária királynő gyors egymásutánban megtartott

két házasságát. Az elsőt megbízottak útján kötötték Valois Lajos orléans-i

herceggel, a másodikat pedig már ténylegesen, mégpedig Luxemburgi Zsigmonddal.

1385 végén Mária végül lemondott a trónról Károly javára és a

koronát is átadta neki. Jellemző a város reakciója: bár kereskedelmi és stratégiai

érdekeit sértette a nápolyi uralkodó magyar királlyá koronázása, de

mivel ez legitim módon ment végbe, elismerték. Valódi véleményük azon-

ban jól látszott a frissen kreált király nem sokkal később történőmeggyilkolása

után. A tanács ugyanis a szokásokkal ellentétben semmilyen hivatalos

megemlékezést, vagy gyászszertartást nem rendezett, a későbbi hagyomány

pedig váltig azt hangoztatta, hogy a dalmát városok közül egyedül Raguza

nem pártolt át Károlyhoz.

1386 nyarán a királynőket bebörtönözték, majd 1387 legelején az anyakirálynőt

meggyilkolták. Raguza vezetői ünnepélyes gyászszertartás során

emlékeztek meg Erzsébetről és különféle biztonsági intézkedéseket léptettek

életbe, a helyzet további súlyosbodásától tartva. Zsigmond megkoronázását

örömmel fogadták, amikor pedig Máriát férje sikeresen kiszabadította

börtönéből, a városban ünnepélyes felvonulást tartottak, megszólaltatták a

harangokat, és amnesztiában részesítették a városi börtön lakóit.

Raguza belharcok idején folytatott politikájának két elemét érdemes kiemelni.

Az egyik a Máriához való, szinte már csökönyös ragaszkodásuk

volt. A másik a Lajos által kiadott kiváltságlevél és annak megújításai során

a tanács politikai érdekeinek érvényesítése.

A Mária (majd formálisan Károly) pártján való kiállás részben talán még

a Lajossal kialakított jó viszonyban gyökerezett. A szerző Bak János állásfoglalását

felhasználva mutatja be a másik indítékot, azt a változást, amely

a királyi hatalom megítélésének tekintetében végbement.

Míg korábban a kancelláriai terminológiában a király személye és a

korona összefonódott, utóbbi az 1380-as években mintegy „önállósodott”,

önálló jogi személyiségre tett szert, és így mint a „Magyar Királyság Szent

Koronája” (sacra corona regni Ungarie) vonult be a kancelláriai jogi gyakorlatba.

Ezzel párhuzamosan az „országlakosok” (regnicole) öntudatra

ébredése is megfigyelhető, amely fogalom persze nyilvánvaló módon csak

a nemeseket foglalta magában. Ezeket a változásokat jól érzékelteti, hogy

1386 nyarán, Erzsébet anyakirálynő és Mária fogságba vetése idején a királyi

tanács „Az országlakosok pecsétje” (sigillum regnicolarum) feliratú

pecsétet vésetett és önállóan gyakorolta a főhatalmat. Sőt, 1401 tavaszán,

amikor ugyanők Zsigmondot vetették fogságba, már egyenesen „Magyarország

Szent Koronájának pecsétje” feliratú pecsétet kezdtek használni, míg

Kanizsai János esztergomi érsek és kancellár a „Szent Korona kancellárja”

címet is felvette. Az új, egyre inkább elterjedő felfogás szerint tehát

Magyarország tényleges tulajdonosa a Szent Korona volt, és a király csak

annak nevében gyakorolta a hatalmat.

A tanulmány megjegyzi, hogy a dalmát városok mintegy előre megjósolták

mind a korona tekintélyének megváltozását, mind pedig a nemesség,

azon belül is leginkább a bárók politikai szerepének megnövekedését. Pél-

daként hozza fel erre, hogy e városok kancelláriai gyakorlatában az ország

koronája (corona regni) kifejezés már a XIII. század végén is ismert volt,

és azt a király (rex) szó értelmében használták. A „Szent Korona” kifejezés

már Raguza egy 1360-ban a királynak küldött levelében is olvasható. A

szerző véleménye szerint a frissen kialakult arisztokratikus köztársaság vezetői

számára a koronának jogi személyként és absztrakt politikai koncepcióként

való felfogása teljesen magától értetődő volt. Sőt, eljutottak a korona

organikus szemléletéhez is, és városukat a „korona tagjaként” (membrum

corone) értelmezték. A korona viselése a dalmáciai városok szemében tehát

a királyi hatalom alapfeltételének és egyúttal biztosítékának számított.

Zrinka Pešorda-Vardić egy példát is hoz arra vonatkozólag, hogy a dalmáciai

városok ilyen álláspontja már mennyire korán kialakult: megemlíti

Trau 1292-ben Martell Károlynak írt levelét, melyben a város vezetői közlik

vele, hogy csakis a Szent István koronájával és Fehérváron megkoronázott

uralkodó lehet legitim király Magyarországon. Meg kell jegyeznünk azonban,

hogy ez a feltétel, kiegészülve a harmadik kritériummal (az esztergomi

érsek tegye a király fejére a koronát) már jóval korábban, de legkésőbb a

XIII. század közepéig állandósult és általánosan ismert volt az országban,

tehát itt semmiképpen sem Trau előrelátásáról van szó.

Ahogy már említettük, Raguza politikájának másik irányelve a kiváltságolásokban

ragadható meg, amelyek során a tanács mindig konkrét elképzelésekkel

lépett fel, és azok mindig a város aktuális céljait szolgálták.

A szerző megjegyzi, hogy a királynak tett hűségeskü folytán a városvezetés

rendelkezett egy olyan legitimációval, ami megfelelő stabilitást biztosított

számára az itáliai mintájú városállammá fejlődéshez. A patríciátus

a horvát történettudomány álláspontja szerint ugyanis azt a modellt akarta

megvalósítani Raguzában is, amely a monarchikus és köztársasági politikai

rendszer kapcsolatára épül. A különbség mindössze annyi volt, hogy

a császár helyett itt a magyar király képviselte az uralkodói hatalmat. Ebben

a rendszerben az uralkodó de iure fennhatóságával szemben a város de

facto szuverenitással rendelkezik, azaz gyakorlatilag mint az uralkodó helyettese

irányítja a környező vidéket. Ezt a helyzetet Lajos rendelkezése is

alátámasztja, aki jelentős területeket adományozott Raguzának. Zsigmond

később engedélyezte, hogy a hátországukból tetszésük szerint szerezzenek

birtokot.

A stabilitás mellett a privilégium védelmet is nyújtott. A boszniai uralkodó

sókereskedelembe való bekapcsolódása ugyanis súlyos csapást jelentett

volna a városra nézve, hiszen ez volt gazdasági életének egyik alapja.

A raguzai diplomácia ebben a kérdésben is számíthatott a magyar udvar

segítségére. Mária tiltotta alattvalóinak az illegális sópiacok látogatását

Dalmáciában és Horvátországban, Lajos kifejezetten a Boszniából történő

támadás esetére ígért védelmet számukra, Zsigmond pedig ezt a feltételt a

Szerbiával szembeni védelemmel is kiegészítette. A városvezetés ügyesen

ki tudta tehát használni azt, hogy a magyar király állandó hűbérúri igénnyel

lépett fel Bosznia, és általában a balkáni államok irányába.

Raguza egyéb gazdasági érdekeit is támogatta a magyar király. Így például

a város Velencével és Szerbiával folytatott intenzív kereskedelme felett

a magyar udvar akkor is szemet hunyt, ha éppen háborúban állt velük.

Ide sorolható még, hogy Zsigmondtól megkapták a hátországgal folytatott

ezüstkereskedelem kizárólagos jogát is.

Az egyik leglényegesebb kiváltság az önkormányzatot érintette. A dalmáciai

városok közül egyedül Raguza választhatta meg saját rektorát, azt a

tisztviselőt, aki a város élén állt. A többi városban az uralkodó által kijelölt

horvát, vagy magyar főurak látták el ugyanis ezt a méltóságot. A jog kiharcolása

már Lajos ellenében sem volt könnyű, sőt, Zsigmond ezt egyenesen

meg akarta szüntetni, pedig ez volt a legfőbb oka annak, hogy a polgárok a

magyar korona iránt ilyen konok hűséget tanúsítottak.

A tanulmány végén a szerző mérleget von, és kifejti, hogy a kapcsolat a

felek számára egyaránt hasznos volt. A város stabilitást, és védelmet, vezető

rétege pedig polgárai előtti legitimációt nyert a királytól. A királyi hatalom

ugyanakkor stabil szövetségest, jelentős nagyságú adóbevételt, fontos kereskedelmi

központot szerzett. A legfontosabb eredmény azonban mégis az

volt, hogy megindult a városban az arisztokratikus köztársaság kiépítése,

és a magyar koronához fűződő viszony megalapozta a város történetének

legfontosabb vívmányát, a raguzai libertas kialakulását.

Zrinka Pešorda-Vardić tanulmánya hiteles képet fest a magyar és horvát

történelem e viharos évtizedéről, az általa alkalmazott szempontok az egyszerű

eseménytörténeten túlmutatva a politikai berendezkedés változásait

és egy kereskedőváros elitjének ambiciózus politikai törekvéseit is szemléletesen

megvilágítják.

Zrinka Pešorda-Vardić: The crown, the king and the city: Dubrovnik, Hungary and the dynastic

controversy, 1382–1390 (A korona, a király és a város: Dubrovnik, Magyarország és a

dinasztikus küzdelem, 1382–1390.) Dubrovnik Annals 10. 2006. 7–29.

Gulyás László Szabolcs