Klió 2008/3.

17. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Montenegró története. Az őskortól a berlini kongresszusig, 1878-ig (II. rész)

IV. könyv. Montenegró nemzetállami felépítése, 1796–1878

I. kötet: Miután a Krím 1783-ban Oroszországhoz került, az orosz politika

Mediterrán-expanziós jelleget öltött: azt feltételezte, hogy a Török Birodalom

felbomlik, s hogy Ausztriával feloszthatja az érdekszférákat. Nem is

olyan sokára, a XVIII–XIX. század fordulójára Ausztria az Adrián átvette

a hatalmat Velencétől és Montenegró szomszédságába jutott. Tekintettel

a már meglévő orosz befolyásra, Montenegrót így három felől is érintette

a nagypolitika alakulása. Úgy tűnik, hogy Petar Petrović Vladika nem

idegenkedett a „jakobinusok” emberjogi elveitől se – hiszen ez összeillett

saját spontán-demokratikus rendszerével. Miután 1796-ban –az Ausztriától

kapott hadianyagnak hála – fényes győzelmet aratott a szkutari basa ellen,

megszabadult a török nyomástól. Ezután alkotmányt fogadtatott el, ennek

fontos része volt, hogy az anarchikus törzsi szabadság helyett – addig mindenki

maga mérhette ki a büntetést (vérbosszú) – a hatalom egy 50 tagú

személyes képviseleti tanácsban összpontosult (palament). Ezzel mindenki

(„kicsi és nagy”) a törvény uralma alá került, s mindenki adóköteles lett.

Mindez tiszta „jakobinizmus” volt! Az eredmény: Ausztria és Oroszország

összeesküdött I. Petar ellen, s népfelkelés szításával megpróbálták száműzetni

őt. Miután ebben sikertelenek voltak, arra törekedtek, hogy Montenegró

érdeklődését Franciaország helyett Szentpétervár maradi elvei feléfordítsák.

Így érkezett Cetinjébe az első akkreditált orosz diplomata, Szankovszki,

aki annak ellenére mély nyomot hagyott a vidéken, hogy a Tengermellék

1806 és 1813 között francia uralom alatt volt.

Szankovszki cetnijei jelenléte két szempontból volt fontos: egyrészt az

„egy vallás és vér” elv hangsúlyozásával csökkentette a demokratikus folyamat

jelentőségét. A könyv nem részletezi a francia invázió körülményeit.

A francia–osztrák békeszerződés szerint ugyanis Ausztria feladta a Tengermelléket.

Mielőtt azonban a franciák ideértek volna, Montenegró megszállta

a Kotori-öblöt, másrészt pedig Szankovszki ide hívta az orosz flottát.

Napóleon erre Olaszországból a tengeren át vezényelt csapatokat Dubrovnikhoz.

Ott ütköztek meg a franciák a montenegróiakkal, amiről könyvünk

így rajong: „Megkezdődött a montenegróiak hadi történetének legdicsőbb

eseménye, amikor kardjaikat összemérték az akkori Európa leghatalmasabb

és legjobban felszerelt armadájával.” A franciák ugyan valóban beszorultak

Dubrovnik falai közé, de könyvünk ezután nem igazán érthetően Dubrovnik

ostromzárjának megszüntetéséről szól. Őszre viszont a franciák intéztek

támadást Herceg-Novi ellen, s könyvünk ezt az ütközetet is nagyszerűmontenegrói

győzelemként jegyzi le. Mindettől eltekintve a tilziti békekötés elrendelte,

hogy az orosz katonaság adja át az öblöt a francia csapatoknak.1

Ezáltal a francia polgári jog is elérte Montenegró határát, könyvünk azonban

nem foglalkozik az öbölben kialakult helyzettel, hanem csak a montenegrói–

francia határdiplomáciával és villongásokkal. Ez végül is Napóleon

bukásával szintén a maga módján rendeződött el. Montenegró ekkor ismét

elfoglalta az öblöt, s kikiáltották a föderációs egyesülést. De nem teljes egyöntetűséggel,

mert egyes öböl-beli önkormányzatok ellenkeztek, ám ennek

lényegét könyvünk nem magyarázza el. Pedig azok a nemesi közösségek

egyenesen az osztrák császárhoz fordultak, kérve Ausztria visszatérését. I.

Petar viszont a levelére azt a választ kapta a Bécsi Kongresszuson időző

cártól, hogy vonuljon ki az öbölből.

A hadi és diplomáciai külsőségek bemutatása mögött sajnálatosan elsikkad

a demokrácia korai jelenségének elemzése. Ausztria 1814 kora nyarán

ezúttal egy évszázadra elfoglalta az öblöt, s könyvünk ezért teljesen elfordul a

mai Montenegró történelmének e jelentős részétől. Maga Montenegró vissza

süllyedt oda, ahol a napóleoni kor elején állt. A Szent Szövetség befagyasztotta

Európát, ami Montenegrónak változatlan török szomszédságot jelentett,

illetve a „montenegrói kérdés” nem is kerülhetett a tárgyalóasztalra. Így I.

Petar a béke szigorú betartására volt ítélve, s a rend és a törvényesség fenntartása

lett a legfőbb gondja. Ebben persze támaszkodhatott előzőleg létrehozott

államrendszerére. Alattvalói számára ő biztosította a burgonyát, s ezzel egy

csapásra feljavította az élelmezést. Lassan a hagyományos termelés hadiellátás

jellegét is felváltották a kereskedelmi szempontok. Szaporodni kezdtek

az írástudók, s maga I. Petar járt elöl jó példával. Ő lett Montenegró második

történetírója. Államfői tevékenysége nem sok időt hagyott neki az egyházi

ügyekre, ezért az állam gyakorlatilag szétvált az egyháztól. 1830-ban, halálos

ágyán elrendelte, hogy a montenegróiak és a hegyvidékiek esküdjenek meg

a ravatalánál: megtartják a békét addig, amíg megérkeznek az orosz tanácsadók,

akik majd rögzítik az állami szervezetet.

1. 67–68. old. Ez a leírás teljesen ellentétben áll Marmont francia tábornok nevezetes Memoárjának

idetartozó részével. A Dubrovnik előtti – valódi csata nélkül bekövetkezett –

francia vereség Lauriston tábornok vigyázatlanságából eredt. Ezután nevezte ki Napóleon

Marmont-t Dalmácia főparancsnokává. A part mentén érkező Molitor tábornok azonban

már azelőtt az ostromzár feloldására kényszerítette a montenegróiakat, mielőtt Marmont eljutott

Dubrovnikba. A herceg-novi csata előzményei a következők voltak: mielőtt Marmont

elkezdhette volna az öböl elfoglalását, parancsot kapott, hogy az előrelátható új európai

háborús helyzet miatt hagyjon fel vele. Erősítse meg Dubrovnikot és összpontosítsa erőit

Zadarnál. Ezért adott leckét Marmont Herceg-Novinál úgy, hogy a montenegrói parasztharcosok

szeme láttára megverte a hivatásos orosz katonaságot. A csata pontos leírása

szerint az oroszok egy részét a sekély tengerbe kergette, ahonnan az orosz flotta csónakjai

mentették meg őket ágyútűz-fedezettel, másik részük pedig Herceg-Novi várába menekült.

A franciák ezek után egész nap zavartalanul gyújtogatták Herceg-Novi előtelepeit. Visszavonulásukat

könyveli el azután a montenegrói történetírás győzelemként.

Utóda II. Petar Petrović lett, akit inkább Njegoš melléknevén ismerünk.

A tervezett állami átszervezés tehát az ő uralma alatt jött létre, jól fizetett

kormányhivatalnokokkal, bírókkal és karhatalommal – amihez orosz támogatások

kellettek. Njegoš kora nemzeti romantikus hangulatának megfelelően

kapcsolatokat keresett a szerbekkel és a horvátokkal, valamint Hercegovina

és Bosznia felszabadításáról álmodozott. Montengrói eposzai miatt

őt tartják a legnagyobb délszláv költőnek. Ő már kifejezetten világias életet

élt: Bécsbe, Olaszországba, meg Oroszországba is elutazott, mindenütt feltűnést

keltve szellemességével és férfias megjelenésével. Az 1848-as válság

alatt nyilvánvaló lett, hogy tévesen gondolkodik. Az öbölben ekkor feléledt

a rokonszenv a forradalmi Velence iránt, mire Njegoš megfenyegette

szomszédait: megkeserülik, ha nem tartanak Jelačić-csal. A tüdővész korán,

1851-ben végzett vele.

Danilo Petrović uralomra léptével Montengró világi állammá alakult.

nem volt egyházi személy, címe montenegrói kiejtés szerint „knjaz” (knez,

kenéz). Ekkor egész Montenegró is modern felfogás szerinti fejedelemség

lett. Említésre méltó, hogy e fejleménynek Szerbiában nem örültek. A szerb

külügyminiszter, Ilija Garašanin ugyanis olyan elméletet fejtett ki, amely

szerint – Szerbia vezetésével! – az összes délszláv népnek egy országban

kell egyesülnie. Belgrád az új cetinjei jelenséget konkurenciaként fogta fel,

s e rivalizálás jellemezte Szerbia mindenkori viszonyát Montenegróval. Danilo

leplezetlen célja pedig nem más volt, mint Montenegró nemzetközi

elismertetése. Oroszország feltétel nélkül támogatta Montenegrót, Ausztria

pedig nem szólhatott ez ellen, hiszen Oroszország csak nemrég mentette

meg Magyarországon a Monarchiát. Törökországot azonban hadüzenetre

bírták az ismétlődő montenegrói határvillongások, de orosz–osztrák közbenjárásra

abbamaradt a kezdődő háború. Danilo ténylegesen elnyerte az

osztrákok támogatását, amely jó viszonyt bécsi látogatásakor rögzítette. Ezután

a belügyek felé fordult és új törvénykezéssel korszerűsítette a régit,

biztosította az államszervek státuszát és a jog általános uralmát, rögzítette

a törvény előtti egyenlőséget és az emberi jogokat. Abszolutista hatalmával

erőltette a törvényesség legszigorúbb betartását, s ez lett uralmának maradandó

emléke. Eközben a krími háború megrendítette orosz-elvű politikáját,

s a túl közeli Ausztria is emancipálta magát Oroszországtól. Danilo Párizsba

ment barátkozni, a franciák azonban azt kívánták tőle, hogy ismerje

el Törökországhoz fűződő vazallusi állapotát. Ekkor Hercegovinában felkelés

tört ki, s a törökök betörtek Grahovo határvidékre, ahol Danilo megverte

őket. Ezzel a montenegrói-török kérdés átterelődött az országhatár

hivatalos megvonására. Montenegró tehát belépett a diplomáciai életbe: öt

európai nagyhatalom nevezte ki a határmegjelölő bizottságot. Az osztrák

szomszédság továbbra is ébren tartotta a franciák figyelmét, s végül úgy

egyeztek meg az oroszokkal, hogy Montenegró tényleges önállósága okvetlenül

fenntartandó. E tényleges nemzetközi siker után Danilo a belső gazdasági

ügyek felé fordult. Az adott csekély lehetőségekből a kereskedelmet

emelte ki, piachelyeket alapított Ausztria és Törökország felé, s támogatta

a kereskedelmi kezdeményezéseket. Érdemes uralmának gyilkosság vetett

véget 1860-ban. Egy montenegrói emigráns Kotor kikötőjében lelőtte.

II. kötet: Ekkor kezdődött Nikola Petrović máig is emlékezetes hosszú uralkodása.

Mindössze 19 éves volt, amikor knjaz lett, éppen a hercegovinai zűrzavarok

közepette, amelyek miatt 1862-ben szabályos háborúba keveredett

Törökországgal. A törökök eljutottak ugyan a Cetinje előtti hegy lábáig, ott

azonban elfogadták a nemzetközi diplomácia fegyverszüneti közbenjárását.

Nikola ezután Bécsbe utazott, ahol Ferenc Józseftől azt kérte, közvetítsen

a török határügyek rendezésében. Ennek eredményeképpen küldöttei Isztanbulba

mehettek tárgyalni, ahol a szultán is fogadta őket, s Nikolát megajándékozta

egy a Szkutari-tavon lévő gőzhajócskával. Ezután az oroszok

közvetítettek a Szerbiával való viszony rendezése érdekében. Odáig jutottak,

hogy egy titkos szerződés szerint Montenegró egyesül majd Szerbiával.

E sajátos megállapodás úgy érthető meg, ha figyelembe vesszük, hogy Nikola

a következőre számított: végül is ő fog felülkerekedni Nagy-Szerbiában,

mert a szerb uralkodónak nincs utóda. Ez a gondolkodásmód nagyon

is jellemző volt Nikola mindenkor átütő ravasz politikájára. Franciaország

eközben arra törekedett, hogy megszabadítsa Nikolát „veszélyes barátaitól”

– ezért meghívták őt Párizsba. Ott szép pénzajándékot zsebelt be, sőt Párizs

közbenjárásával Törökországból is kapott segélyt. Ezután újabb találkozó

következett Ferenc Józseffel, s Cetinje Kotorból távíróvonalat kapott. Majd

Bismarck-kal találkozott bejelentve, hogy Montenegró igényt tart a tengerpartra.

Szentpéterváron pedig Szerbiával kapcsolatos hatalmi igényeiről elmélkedett,

ott ugyanis éppen meggyilkolták az uralkodót.

Nikola gondosan ápolta viszonyát két szomszédjával. Ausztria irányában

ez egy válságos pillanatban jutott kifejezésre: 1869-ben az Öböl lakossága

felzúdult az új sorozási törvény ellen, a Montenegróval határos hegyvidéken

fegyveresen is. Nikola kínos helyzetbe került, de óvakodott attól, hogy beavatkozzon.

Máskor barátságos tárgyalásra hívta Szkutari basáját Cetnijébe.

Elérte, hogy Isztanbulban hozzájáruljanak egy képviseleti iroda megnyitásához,

amivel szinte elismert állam rangjára emelte országát. Az 1870-es években

Cetinje kezdett városias jelleget ölteni. Különféle kultúrösszejövetelek

központja lett, különösen a mai Vajdaságból, a szerb kultúra igazi fészkéből

érkeztek ide előadók. Polgárosodásának példaképe pedig az öböl területe volt.

Mindez azonban nem volt összhangban Szerbia ismert politikájával, amely

Hercegovinán keresztül kezdett visszahatni Montenegróra. Ott ütköztek

Belgrád és Cetinje érdekei. Hercegovina forrongott a török feudalizmus alatt,

Nikola pedig nem kívánta feladni ottani befolyását. Ugyanakkor Ausztria is

tartott a szomszédságában kibontakozó „keleti kérdéstől”. Annyira, hogy Ferenc

József 1875 áprilisában először és utoljára ellátogatott birodalmának e

legdélibb csücskéig. Dubrovnikban találkozott az elégedetlenkedő hercegócokkal,

Kotorban pedig Nikolával. Ő megkérte az osztrák császárt, hasson a

török Portára a hercegócok helyzetének javítása végett.

A lehetséges megoldást Adrássy Gyula dolgozta ki öt pontban – „Andrássy

jegyzet” – melyet a nemzetközi diplomácia jóváhagyott, s a porta

egy híján szintén elfogadott. Mivel Hercegovinában időközben kirobbant

a felkelés, ott csak úgy fogadták volna el Andrássy jegyzetét, ha a török

katonaság előbb visszavonult volna. Ez nem történt meg, s a „keleti válság”

Szerbia és Montenegró beavatkozásával elszabadult. A törökök hamar

elszigetelték Szerbiát, Montenegróval azonban véres háború fejlődött ki,

mire Oroszország is beavatkozásra készült. E célból előbb 1877 januárjában

Budapesten be nem avatkozási szerződést kötött Ausztriával, amit Andrássy

részletezett, többek között szorgalmazta, hogy Montengró juthasson ki a

tengerre. A törökök Oroszország nyomása alatt megroppantak, s a San Stefanói

békekötéssel elismerték Montenegró kiharcolt eredményeit. Ezt azután

1878 nyarán a Berlini Kongresszus módosította, és északon területbővítésekkel

jóváhagyta két fontos város, Podgorica és Nikšić Montenegróhoz

csatolását, valamint azt, hogy Montenegró Barnál és Ulcinjnál kijuthasson a

tengerre. Ekkor ismerték el Montenegró államiságát.

Montenegró történetének IV. könyve nincs ellátva lábjegyzetekkel, viszont

irodalomjegyzéket hoz. Nehéz olvasmány. A kronológiailag felsorolt

adatok tömkelegéből csak türelmes figyelemmel lehet kiszűrni az összefüggéseket.

E kötetben is módszeressé vált az a már előbb megmutatkozó

jelenség, hogy ez a történetírás csak Ómontenegróra és a Hegységekre

szorítkozik, miközben a mai Montenegró jelentős területeinek, a XIX. századbeli

törökországi és ausztriai vidékeknek története megíratlanul maradt.

Pontosabban szólva e vidékek csupán ómontenegrói szemszögből kerülnek

marginálisan szóba. Ezt az utóbbi könyv irodalomjegyzéke pontosan el is

árulja. A Tengermellékre vonatkozóan nincs feltüntetve egyetlen ott megjelent

kiadvány adata sem. A szerző nem ismeri az öböl XIX. századbeli

krónikásait, vagy a XX. századbeli retrospektív irodalmat, egyáltalán nem

foglalkozik az öböl-beli monográfiákkal, nem járt Herceg-Novi levéltárában,

Kotor nevezetes történelmi levéltárából pedig csak egy 1780–1796-os

iratfondot idéz, ezt is azért, mert ómontenegrói vonatkozású. A szerző nem

szabadult meg a romantikus történelemszemlélettől, s ezért komoly kritikában

részesítette egy fiatal történész, Papović, akinek a podgoricai Monitor

című hetilap nyújtott teret a mitologizáló történetszemlélet ellen felszólaló

íráshoz.

Istorija Crne Gore. Istorijski institut Crne Gore. Novinsko javno preduzeće „Pobjeda”. Podgorica.

Branko Pavićevič: Sazdanje crnogorske nacionalne države, 1796–1878. (Montenegró

nemzetállamának felépítése, 1796–1878.) IV könyv, 1–2. kötet, 2004.

Magyar Zoltán

(Lektorálta: Szilágyi Imre)