Klió 2008/2.

17. évfolyam

Középkor és kora újkor

A holland rabszolga-kereskedelem, 1500–1850

Ez a könyv egy sorozat ötödik, legfrissebb darabja. A sorozatot Pieter C.

Emmer, a Leideni Egyetem és Seymour Drescher, a Pittsburghi Egyetem

oktatói szerkesztik. Azt vizsgálják, hogyan alakult úgy a helyzet, hogy Nyugat-

Európa technológiája, nyelve, intézményei teremtették meg, és uralják

az egyetemes civilizációt.

E kötet szerzője, P. C. Emmer úgy látja, a hollandok azzal próbálják megvédeni

nemzetállamukat az EU beolvasztó hatásával szemben, hogy a múltba

fordulnak, és a dicső napokra emlékeznek. Rabszolga-kereskedői ténykedésükre

azonban nem akarnak gondolni, azt a legszívesebben elfelejtenék. Igaz,

az angolok, franciák, portugálok sokkal több rabszolgát hurcoltak el, és az

is tény, hogy az afrikaiak bűnrészessége nélkül nem történt volna meg ez a

szörnyű bűn – mindez azonban nem kisebbíti a hollandok tetteit. Olyat tettek

a feketékkel, amit soha nem tettek volna meg fehér embertársaikkal. Tizenkét

milliónál több afrikait raboltak el szülőföldjükről, s vetettek rabszolgaságra.

Igaz, abban a korban az, hogy elszakítanak embereket a családjuktól,

otthonuktól, nem tűnt annyira felháborítónak, hiszen ezt tették a spanyolok,

portugálok, amikor legalább 300 ezer zsidót üldöztek el, ez történt a hugenottákkal,

és a 30 éves háborúban is tízezreket öltek meg, tettek földönfutóvá. Az

észak-amerikai indiánok közül 40 milliót öltek meg, és borzalmas volt a náci

rendszer pusztítása. Ki szenvedett többet? – teszi fel a kérdést a szerző.

A kora újkori rabszolgaság és a holokauszt mindegyike totális intézmény

volt, nem lehetett menekülni előle, s mindkét esetben kiölték az áldozatokból

az ellenállást, kezdeményezést. A sorsuk azonban különbözött. A rabszolgák

kényszerű körülmények között ugyan, de tovább élhették családi,

közösségi és hitéletüket, csak a gazda érdekeit nem volt szabad megsérteniük.

Kívülről senki nem szólt bele az ültetvény életébe. A náci táborok

lakóiról kívül döntöttek, és a legtöbb esetben halál várt rájuk.

Afrikából többnyire háborús foglyokat, vagy elítélteket vittek el, Németországban

viszont külön törvényt hoztak a zsidók megkülönböztetésére. A

szállítás közben nagyon sokan meghaltak, de míg a rabszolga-kereskedők-

nek ez komoly anyagi veszteséget jelentett, a náci haláltáborok szervezői

annak örültek, ha minél kevesebben élték túl az utazást. Az 1700-1850 között

elhurcolt több mint 21 millió rabszolgából 4 millió halt meg útközben.

A megérkezés után is különbözőképpen bántak velük: a rabszolgákat dolgozni

küldték, s a cél a maximalizált profit volt, míg a német koncentrációs

táborokban a maximalizált halálozásra törekedtek. A rabszolgák körében

idővel csökkent a halálozás, a táborokban viszont tökéletesítették a gyilkolás

módszereit, és majd minden zsidót megöltek. A rabszolga-kereskedelem

jó darabig élt, Afrika győzte a kibocsátást, a náci megsemmisítő táborok

ellenben idővel fölöslegessé tették önmagukat.

Németalföld előbb kereskedni kezdett Afrikai nyugati partjain: oda textilt,

vas- és réztárgyakat, edényeket, karpereceket szállítottak, haza pedig

aranyport, méhviaszt, állati bőröket vittek. Csak a portugál példa nyomán

kezdtek emberekkel kereskedni. A holland West India Company (WIC) hamarosan

beszállt a rabszolga-kereskedésbe. Eleinte viták folytak a dolog erkölcsi

megítéléséről. A WIC egyik alapítója azt javasolta, a holland kolóniákon

indiánokkal és európai bevándorlókkal dolgoztassanak. Grotius szerint

a háborús foglyok rabszolga-munkára ítélése elfogadható, de Németalföld

és Afrika nincsenek háborúban egymással, ezért a dolog jogtalan. Azonban

– csavart egyet Grotius – ha az afrikai törzsek háborúznak egymással,

akkor a győztesnek joga van eladni a hadifoglyokat az európaiaknak. Egy

Udemans nevű tiszteletes úgy vélte, elfogadható a pogányok eladása, de ha

megkeresztelkednek, akkor 7 év után fel kell őket szabadítani. Voltak, akik

a Bibliával példálóztak, a Genezis-könyvében Noah megátkozta Ham leszármazottait,

legyenek örökké rabszolgák. Az eredetileg maga is rabszolga

Johannes Capitein, aki a leideni egyetemen tanult, azt hirdette, nem ellentétes

a rabszolgaság a kereszténységgel, D. H. Gallandat hajóorvos 1769-ben

pedig egyenesen úgy vélekedett, áldás a bennszülötteknek a rabszolgaság,

mert úgyis szolgasorban élnek, és ha hadifogságba kerülnek, megölik őket.

A hollandok előbb spanyol, portugál hajókat támadtak meg, így jutottak

hozzá a brazil cukorhoz. Az 1621-ben megalakult WIC aztán azt tervezte,

területet szerez magának Brazíliából. Az ehhez szükséges pénzt 1628-ban

a spanyol kincses flotta elrablása hozta meg. Az elfoglalt brazíliai portugál

ültetvényeket azután felgyújtották, a tulajdonosokat elűzték. A holland kormányzó,

Johan Mauritz van Nassaut később rendet teremtett, visszacsalogatta

a portugál ültetvényeseket és szövetséget kötött az indiánokkal. Ettől

kezdve már a hollandoknak is szükségük volt rabszolgákra. Az indiánok

ugyanis nem bírták a nehéz munkát, az európai betegségek is tizedelték

őket. Így 1636 után megindult a holland rabszolga-kereskedés.

A hollandok először elfoglalták az afrikai partokon a portugál erődöt,

Elminát, majd Angolában Luandát. 1636-45 között 25 ezer rabszolgát indítottak

Brazíliába, akiknek 17 százaléka meghalt az úton. Odakint borzalmas

körülmények között dolgoztatták őket a visszatért portugál ültetvényesek: a

forró cukorszirupot félmeztelenül keverték, félig megsültek a szerencsétlenek.

A legkisebb vétségért 200-300 korbácsütés járt, csupa vér volt az áldozat,

és a sebekbe ecetet és sót öntöttek. A hollandokat magukat is sokkolta

ez a bánásmód, de hasznot akartak. Egy rabszolga 93 guilderükbe került,

eladni viszont 300–400-ért lehetett. A baj az volt, hogy az ültetvényesek

rendszerint hitelben vették meg őket, s mire a holland társaság észbekapott,

már 4,5 millió guilderrel tartoztak neki a brazíliai rabszolgatartók. Óriási

veszteségében a WIC már csak az állam segítségében bízhatott. Közben

Brazíliában a hollandok Recifébe szorultak vissza, majd azt is visszafoglalták

tőlük a portugálok. Szerencséjükre a Karib-szigeteken ekkor keletkezett

munkaerőhiány. Így az angol, francia fennhatóságú Barbadoszra, Guadeloupére,

Martinique-re szállítottak mindaddig, amíg Cromwell és Colbert ki

nem tiltották gyarmataikról a holland rabszolga-kereskedőket. Próbálkoztak

New Netherlandon is, a későbbi New York államban, de ott a hideg éghajlat

miatt nem lehet dohányt, rizst termelni. Megoldásul egy kis sziklás sziget,

Kurakaó kínálkozott. Itt tranzitkikötőt építettek, ide hozták az afrikaiakat,

majd innen adták el őket a jól fizetőspanyoloknak. 1658 és 1730 között 100

ezer rabszolgát szállítottak át a hollandok az Újvilágba. Néha óriási tömeg

zsúfolódott össze a kis szigeten, ahol sem enni-, sem innivaló nem volt.

1775-re ez a szállítási útvonal is lehanyatlott, a spanyolok ezután már a

franciákkal kötöttek szerződést rabszolgaszállításra. A hollandok most Dél-

Amerika északi partjaira, Guyanába, Suriname-ba vitték a rabszolgákat.

Közben új vetélytársak jelentkeznek az emberkereskedelem terén: svédek,

dánok, majd a nagy választó, Frigyes Vilmos. A komoly rivális mégis Anglia

volt, vele állandó volt Németalföld összeütközése.

A holland hajók Suriname-ba összesen 200 ezer, Essequiboba 16 ezer,

Berbice-be 15 és Demeraraba 11 ezer rabszolgát vittek. Eleinte virágzott

az üzlet, nagy beruházásokba kezdtek Suriname-ban, azonban – mint már

láttuk – az ültetvényesek eladósodtak, rengetegen tönkrementek. A holland

rabszolga-kereskedés vészes gyorsasággal hanyatlott, a negyedik angol-holland

háborúban (1780–84) az angolok elfogták a hajóikat, a végső csapást

azután a Németalföldet ért francia invázió jelentette 1795-ben. A holland

nyugat-indiai kávé- és cukoripar tönkrement, már alig volt rabszolga-szállítás.

1730 után belépett a tengeri kereskedésbe a zeelandi Middelburg Commerce

Company (MCC), most ez lett a legnagyobb németalföldi kereskedő

társaság: 43 hajója járta a tengereket, több mint 100 utat tettek meg, az

összes holland rabszolga-kereskedés 15–20 százalékát ők bonyolították le.

A könyv következő fejezete a rabszolgák utazásának megszervezésével

foglalkozik. A hajóskapitányok utasításban kapták, hogy jól kell bánniuk az

afrikaiakkal, orvost kell biztosítaniuk számukra, a megbélyegzéskor nem szabad

mélyen megégetni őket. A kapitányok nem kereskedhettek a saját hasznukra,

s a haszonból 12 százalékot oszthattak szét a tisztek között. A szexuális

bántalmazás nem volt jellemző, nem születtek gyerekek az utazás után 9 hónappal.

A kapitány feladata volt indulás előtt gondoskodni enni-, innivalóról

az útra, árucikket vásárolni, és tiszteket, legénységet toborozni. Ez utóbbiakat

a kikötőkből, bordélyházakból szedték össze, lerongyolódott, beteg, tetves,

eladósodott társaság volt. Nehéz volt őket fegyelmezni, részegesek, loptak,

dezertáltak, lázadtak. Korbácssal büntették őket. A kapitány fizetése 50–60

guilder volt havonta, az első tiszté és a hajóorvosé 36–38, a tengerészeké pedig

12–15 guilder. Ez alacsony fizetés, tekintve, hogy veszélyes az út: ötből

egy ember meghalt az úton. A legnagyobb veszteség az orvosokat érte, ők

rendszerint elkapták a fertőzéseket. A rabszolgákért Afrikában vászonnal,

gyapjúval, indiai selyemmel, puskával, puskaporral, borral, szesszel fizettek,

de vittek magukkal üveggyöngyöt, tükröt, borospoharat, edényeket, ánizsmagot,

szánkócsengőt (!), ólom- és vasrudakat. Egy-egy hajó 25–60 ezer guilder

értékű árut vitt magával. A XVIII. században a hollandok már túl sok textilárut

vittek Afrikába, úgyannyira, hogy az már eladhatatlan volt.

Kérdés, mit hozott Afrikának a rabszolga-kereskedelem. Eddig elfogadott

vélemény volt, hogy az elhurcolt tömegek komoly vérveszteséget okoztak,

a bevitt árucikkek hátráltatták a helyi iparűzést, az ipari forradalom kialakulását.

Az odavitt fegyverek háborúkat gerjesztettek, az értéktelen cikkek,

gyöngyök, tükrök erkölcsi süllyedést hoztak. E véleményekkel szemben a

szerző szerint nem volt igazán jelentős az európai cikkek hatása Afrikában:

az 1500-as években az összes odaszállított cikk elfért volna két modern

tankhajóban, a sok ócska, gyenge fegyver pedig nem befolyásolta az afrikai

háborúkat. A rabszolga-kivitel demográfiai hatása biztos, hogy súlyos volt

Nyugat-Afrikában, de szerzőnk úgy véli, e nélkül sem lenne ma más Afrika

társadalma. Maga a rabszolgaság a helyi társadalomban megszokott volt. A

hollandok nem elindították, csak kiterjesztették a rabszolgaságot – állapítja

meg a szerző. Igaz ugyan, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem 11 millió

embert érintett, de ez közel négy évszázadra oszlott szét, s csak bizonyos

régiókat károsított. Emellett a kb. 20 milliós lakosságból ezer főből évente

1,3-et sújtott, a születések száma viszont 45 fővolt évente, ezerre számítva.

Ezért nem volt drámai hatása a társadalomra nézve.

P. C. Emmer szerint az, hogy mennyire keveset kapott Afrika a rabszolgáiért,

csak még szégyenletesebbé teszi a rabszolga-kereskedelmet, s

ebben a hollandok is hibáztathatók. Afrika az egyedüli földrész, amely főleg

embert exportált. Ezt a hatalmas méretű kényszerű tömegexodust a XIX.

század második felében végbement, Európából Észak- és Dél-Amerikába,

Ausztráliába és Új-Zélandra irányuló kivándorláshoz hasonlítja a szerző.

Egyik esetben sem követte a szülőföld elhagyását kompenzáció. A két fajta

exodus között az volt a különbség, hogy az afrikaiak nem önszántukból

hagyták el a hazájukat, a fizetség nem az övéké lett, hanem a kereskedőé, és

az Újvilágban semmi jó nem várt rájuk.

Figyelemre méltó Emmer megállapítása a tekintetben is, hogy nem a

rabszolga-kereskedelem élesztette fel a rasszizmust Európában, hanem fordítva,

a rasszizmus segítette elő, hogy európaiak lelkifurdalás nélkül hurcolják

rabszolgaságra feketék millióit. Ugyanis a magukhoz hasonlót tilos volt

rabszolgaságra vetni, a négereket viszont nem vették emberszámba.

Az afrikai partokon eleinte a hollandok az erődjeikbe húzódva várták

a rabszolga-kereskedőket. Később a partok mentén maguk hajóztak fel s

alá, s ez úszó vásárokon gyűjtötték be a rabszolgákat a többnyire helybeli

felhajtóktól. A XVIII. században egy-egy hajó 5–7 hónapot is eltöltött a

beszerzéssel. Egy-egy nagykereskedő jócskán meggazdagodott az üzleten,

fényűzően élt, mint pl. Jan Conny, a „fekete porosz”. A hajóknak mielőbb

indulniuk kellett Amerika felé, mert ha sokáig „tárolták” a rabszolgákat az

erődökben, sokan meghaltak közülük. Érdekes megállapítás, hogy a XVII.

században annyi esélye volt egy afrikainak, hogy eladják rabszolgának, mint

hogy ma valaki erőszak áldozatává váljék az USA-ban. 1740 után viszont

már olyan nagy volt a kereslet a rabszolgák iránt, hogy a felhajtók bandákba

szerveződtek, megtámadták a falvakat, úgy hurcolták el az embereket.

A rabszolgák Újvilágba vezető útja tele volt szenvedéssel, betegséggel,

halállal. Az olykor 40 fokos hőségben iszonyú zsúfoltságban utaztak a hajófenéken,

nem kaptak sem friss levegőt, sem elég vizet. Főleg szénhidrátot

és sózott húst ehettek. Piszkos kézzel étkeztek, nem voltak megfelelővécék,

állandó a hasmenés közöttük. A betegeket nem különítették el, nem csoda,

hogy kb egyharmaduk nem érkezett meg Amerika földjére. Csak a XVIII.

században jöttek rá, hogy sokkal több víz, só, fehérje és vitamin kellene,

személyenként több helyre van szükség, és gyakran kell szellőztetni, friss

levegőre vinni őket. (dr. Gallandat hajóorvos tanácsai 1769-ben.) Idővel valóban

javítottak a körülményeken: míg korábban ezer emberből 50-60 halt

meg az úton, 1815 után ez a szám 2-3-ra csökkent. Az angol hajókon jobb

volt az eredmény, mint a hollandokon.

A hajókon, persze, voltak szökések, lázadások, de nem értek el semmit.

A rabszolgákat leverték, hiszen nem volt lőfegyverük. Az egyik alkalommal

215 embert lőttek agyon. 1785-ben a Neptunis hajó segítséget kért egy

angol hajótól, az eltalálta a lőszerkamrát, 2–300 ember meghalt, csak 8 rabszolgát

tudtak kimenteni a tengerből. Ha szökésről volt szó, Afrika partjain

még újra elfogták őket, ha pedig Amerikában szöktek meg, nem tudtak

többé hazamenni. Az embertelen hajóutakról fennmaradt egy Equiano nevű

rabszolga leírása.

Az eladással nagyon siettek a kereskedők, hogy ne kelljen sokáig etetniük

a rabszolgákat. A vásár nagyon megalázó volt, pl. az angoloknál szokásban

volt, hogy egy zárt udvarba bezsúfolták az „árut”, csengőszóra beszaladtak

közéjük az ügynökök, így vadásztak a rabszolgákra. Ezt a hollandok

nem csinálták. A XVII. században egy felnőtt férfi ára 200 guilder, azaz

egy tengerész évi keresete volt. A XVIII. században 700 guilderre felment

az összeg.

Érdekes kérdés, hogy míg Észak-Amerika egy idő után már kitermelte

saját rabszolga-utánpótlását, a Karib-szigeteken és északkelet-Brazíliában

nagyon kevés gyerekük született a rabszolgáknak. Ha javítottak a körülményeiken,

akkor sem változott a helyzet. Felvetődött, hogy a gazda iránti

bosszúból nem szültek a nők, de ez nem volt igaz. Ma is rejtély, hogy miért

nem volt természetes szaporodás közöttük, még a rabszolga-felszabadítás

után sem.

Az ültetvényeken szintén voltak lázadások, de soha nem voltak annyira

súlyosak, hogy az ültetvényesek felhagytak volna a rabszolgatartással. A

haszon nagyobb volt, mint a kockázat. A lázadókat a lőfegyverek birtokában

könnyen leverték a fehérek. Egy kivétel volt: a francia gyarmat Haitin

1791-ben győztek a feketék, és megalakult az első fekete köztársaság. Később

azonban a rossz kormányzás és a diktátorok miatt Haiti példája elriasztóvá

vált, bár 1795-ben Kurakaóban is volt lázadás, de gyorsan leverték.

Suriname csendes maradt még a francia forradalom idején is. Ott sokkal

inkább a szökések okoztak súlyos veszteségeket az ültetvényeseknek. A

rabszolgák bemenekültek az őserdőbe, és falvakat építettek maguknak. A

szükséges eszközökért bejártak az ültetvényekre rabolni. Az ellenük küldött

európai katonák tömegesen haltak meg a trópusokon. Végül békét kötöttek

a dzsungel-lakókkal. A rabszolga-felszabadítás (Brit-Guyana: 1833, Fran-

cia-Guyana: 1848) után csökkentek a szökések, a lázadások.

A rabszolga-kereskedő hajóknak nehéz feladatuk volt a hazaindulás

előtt. Ki kellett javítaniuk a hajót, meg kellett tisztítaniuk az emberszállítmány

után, fel kellett tölteniük az ennivaló, ivóvíz, fűtőanyag készleteket,

és olyan árut kellett vásárolniuk, amely Európában keresett cikk. Kurakaóból

bőrt, kakaót, dohányt, Suriname-ból kávét, cukrot hoztak. Vagyis a

rabszolga-kivitel és a trópusi áruk behozatala kétszeres hasznot hozhatott

volna, ez azonban ritkán sikerült. A hajóknak általában csak egyharmada

ment teljes rakománnyal hazafelé, sokuk üresen maradt. Egy hajónyi rabszolga

2-3 hajónyi cukrot vagy kávét ért.

Egyébként a szállítás, a biztosítás, a bróker és a bizottságok díja, a kereskedőházak

bérleti díja, továbbá a nagy számú igazgató, a vidéki kamarák, az

erődök fenntartása, védelme igen-igen megdrágította a karibi cukrot, kávét,

gyapotot. Éppen ezért a WIC működése veszteséges volt Brazíliában. 1730

után már mindenki számára szabad a kereskedés, így pl. a Middelburg Commercial

Companynak már 2-3 százalék a haszna. A XVIII. században ez megfelelőnek

számított. Az angol rabszolga-hajók 6-7%-os nyereséget hoztak, a

jobb szervezés és a jobb egészségügyi körülmények következtében. A XVIII.

század végén újabb csapás a holland társaságra, hogy a suriname-i ültetvények

teljesen eladósodtak, és 1773-ban be is következett a pénzügyi válság.

Ezután már alig hoztak be rabszolgát, míg ugyanekkor a francia, angol, portugál

rabszolga-kereskedelem óriási fellendülést mutatott.

Vajon igazuk volt az abolícionistáknak, hogy nem volt gazdasági haszon

ezen a kereskedelmen? A holland kereskedőhajó-állomány 4000 hajójából

évente mindössze 30 hajó indult rabszolgákért, ez kevesebb, mint 1 százalék.

Az áruforgalom mutatói korábban jobbak voltak, de 1800 körül már a

következőképpen alakultak: a nemzeti jövedelem 300 millió guilder volt,

ebből 20 millió származott az Indiákról, ám ennek csak a felét adta a rabszolga-

kereskedés, ez tehát a nemzeti bevételnek mindössze 3 százalékát

jelentette.

A szerző megállapítja, hogy a holland lelkiismeretet potom pénzért adták

el. Igen-igen kis áldozatott jelentett volna, ha kivonulnak belőle. Ugyanakkor

védelmébe is veszi a hollandokat: az ültetvények áruin kívül nem

volt más, amivel kereskedjenek, és a versenytársak is ez irányba hajszolták

őket. A States General eltúlozta a hasznot, s a kereskedők nem tudták, hogy

éppen csak átlagprofitot érnek el. A XVII–XVIII. század világa egyébként

is kegyetlen volt. Emmer cáfolja J.G. Stedman 1786-ban megjelent vádját,

miszerint a suriname-i ültetvényeken különös kegyetlenséggel bántak volna

a rabszolgákkal. Az angol, francia gyarmatokon hasonlóan embertelen volt

a bánásmód. A slave trade mindenesetre a legsötétebb oldala a kibontakozó

kapitalizmusnak.

A XVIII. század végén mindenfelé felerősödik az abolícionisták hangja,

többen azt javasolták, küldjenek szegényeket, utcagyerekeket, bűnözőket a

gyarmatokra. A vita akkor öltött hivatalos formát, amikor a franciák 1796-ban

elfoglalták Németalföldet, majd a napóleoni háborúkban a hollandok

minden tengerentúli birtoka az angolok kezére került. A francia nemzetgyűlés

1794-ben eltörölte a rabszolga-kereskedelmet. Németalföldön a

parlament 1818. évi jóváhagyásával hoztak hasonló törvényt. I. Vilmos

erős angol hatásra rendelkezett így, mert csak így kaphatta vissza a bécsi

kongresszus döntése alapján az angoloktól gyarmatai közül Suriname-ot és

a közelében három kicsi területet. A megszűntető törvények ellenére még

1815 után is mintegy 2 millió embert hurcoltak el rabszolgának portugál,

spanyol, brazil, francia és észak-amerikai zászlók alatt, a hollandok azonban

látszólag felhagytak ezzel a tevékenységgel. Mígnem nagy meglepetésre

1819-ben elfogtak egy illegális holland rabszolga-hajót, majd utána még

huszat. Ügyükben angol-holland bíróságok ítélkeztek.

A rabszolga-kereskedelem eltörlése, persze, még korántsem jelentette

a rabszolgatartás megszűntét is. Azt Angliában 1833-ban, Dániában 1848ban,

a holland gyarmatokon pedig csak 1860-ban törölték el. Sok vita volt a

rabszolgatartók kárpótlásáról, végül az angol adófizetők 20 millió fontsterlinget

fizettek be erre a célra, a hollandok szinte semmit, mert számukra Jáván

az ottani kényszermunka kitermelte a szükséges összeget. Sajnálhatjuk,

hogy a kötetben nem olvashatunk semmit arról, milyen szempontok alapján

állapították meg a kártérítés összegét, és hogyan osztották szét.

A rabszolga-kereskedelem betiltása után az afrikai partokon részben

tovább folytatták az emberkereskedelmet; részben a holland erődök környékén

gyapottermeléssel kísérleteztek, ez kudarcba fulladt. Suriname-ba

eleinte a Karib-szigetekről vittek be munkaerőt, később Madeiráról, a Kanári-

szigetekről, Kínából, végül az angol kormány engedélyével brit-Indiából

szállítottak szerződéses munkásokat. Közben javítottak az utazási és

életkörülményeken, a halálozás 1000 főből 50,9-ről 7,1-re csökkent. Az

ázsiaiaknak sokkal több gyerekük született, így ma is az ő leszármazottaik

élnek Trinidadban, Guyanában és Suriname-ban. A tiltások ellenére ma is

folyik emberkereskedelem a Közép-Keleten, Afrikában és Ázsiában – állítja

a szerző.

Bár az egész könyvön végighúzódik a lelkiismereti kérdés, hogy mit tettek

a hollandok emberek millióival, Pieter Emmer a kötet végén számvetésében

újra visszatér erre. Németalföld határozottan bűnös – állapítja meg.

A rabszolga-kereskedés egészének 5–6 százaléka terheli. Erkölcsi hiba volt,

hogy nem sietett az abolícióval, erőtlen volt „Patrióta-mozgalmá”-nak rabszolga-

ellenes kiállása. Németalföld volt az egyetlen, ahol az emberkereskedelmet

nem emberiességből, hanem a veszteség miatt szűntették meg.

Emmer úgy véli, három bűn miatt kell bűntudattal élniük a hollandoknak: a

rabszolga-kereskedés, az indonéziai gyarmatosítás és a II. világháború zsidó

áldozatai miatt. Miért nem tettek többet értük?! A kártérítés még érhet

valamit a második, harmadik esetben, az afrikai rabszolgák több nemzedékkel

későbbi utódainál azonban ennek már nincs értelme. Ma már nem

anyagi természetű, hanem kulturális hidat kell építeni a felek között.

Szakmai, tartalmi szempontból is igen értékes Pieter Emmer könyve.

Gazdag szakirodalmat és kortársak személyes leírásait dolgozta fel. Munkájából

alapos részletességgel megismerhetjük a rabszolgák elfogásának,

utaztatásának, s az ültetvényeken folyó életüknek a körülményeit. Mi itt

inkább a holland rabszolga-kereskedés erkölcsi, gazdasági, demográfiai

vonatkozásait emeltük ki a szerző mondanivalóiból.

Pieter C. Emmer: The Dutch Slave Trade, 1500-1850 (A holland rabszolga-kereskedés, 15001850).

Angolra fordította: Chris Emery, Berghahn Books, New York, Oxford, 2006. 166 o.

Fodor Mihályné