Klió 2008/2.

17. évfolyam

Középkor és kora újkor

Várostervezés a középkorban

Thomas Küntzel a Concilium mediiaevi 2007/10. számában jelentetett meg

tanulmányt egy középkori város, jelesül Hildesheim elővárosának középkori

tervezéséről és megalapításáról. Ez a városrész 1332-ben pusztult el, majd

a még meglévő épületeit is kikezdte az idő vasfoga, olyannyira, hogy ma

már csak a Dammstadt (Gátváros, bár a fordítást nem tartjuk célszerűnek)

városfalának egy részlete maradt meg. A szerző a fennmaradt térképek és

írásos források (parcellajegyzékek, birtokösszeírások, feliratok stb.) alapján

tesz kísérletet a középkori várostervezés sajátosságainak feltárására.

A tanulmány első részében Küntzel összehasonlítja az ókori és a középkori

várostervezést. A legfontosabb megállapítása ezzel kapcsolatban

az, hogy az ókor római városalapítása és várostervezése – a forrásanyag

gazdagsága miatt – sokkal jobban ismert, mint a középkoré. Nem ismeretes

többek között az, hogyan zajlott a felmérés, a parcellázás; ennek ellenére a

pallérok, földmérők keresettek voltak Európa-szerte. Itáliában a XII. századtól

külön hivatala volt ezeknek a szakembereknek. A geometria része volt a

hét szabad művészetnek (septem artes liberales); olyan neves művelői voltak

már a középkorban is, mint Aurillac-i Gerbert, a későbbi II. Szilveszter

pápa, vagy Leonardo Pisano, ismertebb nevén Fibonacci (1170/80-1240).

Ennek ellenére alig tudunk valamit arról, hogyan alkalmazták a gyakorlatban

a geometriai, matematikai ismereteket – többek között a várostervezésben

is. Küntzel részletesen tárgyalja a középkori matematikatörténettel

foglalkozó eddigi kutatók elképzeléseit, különös tekintettel a geometriai

ismeretek gyakorlati alkalmazásáról szóló elméleteket. A szerző leginkább

azokat az álláspontokat teszi magáévá, amely szerint a korszak épületeinek

alapjait egyszerű geometriai eljárásokkal mérték fel és valósították meg;

sinus- vagy cosinus-számítások esetén, vagy a pi értékének meghatározásakor

közelítő értékeket alkalmaztak. Ezek adnak magyarázatot a ferde építési

vonalak, a tengelytörések, vagy a meghatározott mértékek gyakori meglétére.

Nem a Dammstadt volt az első tervezett város a középkori Németországban:

Oroszlán Henrik herceg 1160-ban alapította Braunschweig Hagen

nevű városrészét, amelynek az elrendezése mintául szolgált a későbbi tervezett

városrészeknek, többek között a Dammstadtnak is. A várostervezés

koncepciója szorosan összefüggött a korszaknak a világról, a világ isteni

eredetű rendjéről alkotott felfogásával: eszerint a föld négy egyenlő részre

oszlik, a tengelyében Krisztus keresztjével – így néztek ki a középkor

tervszerűen létrehozott városai is. Igaz, a szimmetriatengely, az egymást

derékszögben metsző utcák megjelentek már a hippodamoszi, majd a római

városépítészeti elvekben is. Erre példa a Sauerlandban fekvő Brilon városa,

amelynek alaprajza észak-déli irányú ovális, benne egy keresztutcával. Az

allegorikus tervezésre már az Ottók és a Száli császárok korában is van példa,

elsősorban a templomok és kolostorok alapításánál, amikor is a templomok

főbejáratát és szentélyét meghatározott égtájak irányába tervezték

(például Fulda esetében); de példaként hozza fel a szerző magát Hildesheimot

is, hiszen a várost valósággal koszorúként vették körül a templomok és

kolostorok, mintha csak maguk a szenték védték volna a települést – bár azt

Küntzel is elismeri, nem lehet teljes mértékben szándékosságot felfedezni,

elképzelhető, hogy csak a városnak és környékének növekedése alakította

ki ilyen sajátságos módon a Hildesheim körüli egyházak eme együttesét.

A második részben Hildesheim fejlődésének történetét tárgyalja a tanulmány,

nagy hangsúlyt helyezve a topográfiai viszonyokra. Hildesheimot

a IX. század elején alapították Jámbor Lajos császár uralkodása idején. A

X–XI. század fordulóján már egy településkomplexum alakult ki, amelynek

két piaca is volt. A városmag körüli templomok jelentették a kiindulópontját

a későbbi településeknek; ezek a középkor során összenőttek Hildesheimmal.

A XII. század derekán bővül a források köre: ezekből kiderül,

hogy 1145-ben már több vár is volt a város körül, 1161-ben pedig a St.

Andreas nevű városrészt civitasnak nevezik az oklevelek. 1167-ben a különböző

települések körüli erődítések egyetlen nagy erődrendszerré álltak

össze, mely magába foglalta a Dómhegyet, St. Michael városrészt és a St.

Andreas piaci negyedet. 1196-ban kezdődött a Dammstadt, Hildesheim

tervezett városrészének kiépítése, de nem ez volt az első ilyen városrész.

1215-ben a székeskáptalan prépostja az Óvárostól délkeletre megalapította

az Új Várost (Neustadt): ez egy szabályos, négyzet alapú városrész, négy

utcával és egy térrel kialakítva. 1246-ban az Óváros és a Dammstadt között

egy újabb városrészt alapítottak; ezt 1329-ben ki akarták bővíteni, hasonló

tervek alapján, de a bővítés végül is nem valósult meg. Ezekkel a fejlődésekkel

egy időben zajlott az Óváros felszabadulása a püspöki joghatóság

alól, melynek eredményeképp 1281-ben a városi tanács megkapta az önálló

jogalkotás privilégiumát. Mindez azonban nem ment zökkenőmentesen: a

püspökökkel szembeni konfliktusban felértékelődött az újonnan alapított

városrészek politikai, katonai és gazdasági jelentősége.

A harmadik rész foglalkozik a Dammstadt megalapításával. A városrész

létrehozásának legfontosabb indoka a posztógyártás fellendítése volt; ebből

a célból a Szent Móric-kolostor és annak prépostja, Poppo Flandriából hívott

telepeseket az Innerste folyó medencéjébe, ahol a Dammstadtot kialakították,

és ahonnan a település a nevét kapta. Flandriából és a Németalföld

többi részéből már korábban is hívtak telepeseket Németországba, például

Hamburgba, Brémába, vagy 1166-ban Braunschweig Hagen nevű, korábban

már említett városrészébe. Hildesheim ezzel a telepítéssel be tudott kapcsolódni

a nyugat-európai kereskedelembe, a szakképzett flandriai munkások

meghonosították a legújabb technológiákat Alsó-Szászországban is. 1268ban

Hildesheim már számottevő kereskedelmet bonyolított Flandriával. A

fejlődéshez hozzájárult a XIII. század eleji Welf-Stauf viszály, ami felértékelte

Hildesheim jelentőségét, Hartbert és Siegfried püspökök hatalmának

növekedése pedig hatással volt a Dammstadt fejlődésére is. 1232-ben

létrejött az ún. „Kis Gát” („Kleiner Damm”), ami a lutzingewordeni Szent

István-kolostor területéhez tartozott, szemben a Szent Miklós-templom joghatósága

alatt álló „Nagy Gáttal” („Großer Damm”). Ez a két városrész

lakossága közösen választotta meg polgármesterét és a hattagú, szabálytalan

időközönként megújuló összetételű tanácsát. Megkezdték az egyesülő

városrészek megerősítését, ez kezdetben egy palánkfal volt, 1288-ban azonban

már tudomásunk van egy erődített városfal építéséről is. A „Kis Gát” és

a „Nagy Gát” közös erődítményrendszerére bizonyíték Dammstadt pecsétje,

amelyen Szent Miklós myrai püspök és Szent István első vértanú látható

– egy közös háztető alatt (34. oldal, 3. ábra). A városfal-építési munkálatok

azonban 1330 után erősödtek fel igazán, miután előzőleg az Óváros rendeletet

hozott a Dammstadttal szemben a posztókereskedelem tilalmáról. A

hildesheimi püspök II. Henrik az új városrész javára döntött és feloldotta

a kereskedelmi tilalmat, ez azonban elmérgesítette a helyzetet az Óváros

és a Dammstadt között. 1330-ban a Dammstadt tanácsa saját hatáskörén

belül megadta a városrésznek a posztókereskedelem jogát. A nyílt összecsapás

nem sokat váratott magára: 1332 karácsonyán az óvárosiak betörtek

a Dammstadtba, kegyetlen öldöklés után felgyújtották a testvérvárost. A

harc Henrik püspök és az Óváros katonai vezetője, Schaumburg-Holsteini

Erik gróf, a II. Henrikkel szembeni pápai jelölt között 1346-ig tartott váltakozó

szerencsével, végül azonban a püspök maradt alul. Henrik püspök

visszakapta a gátat, de az Innerste folyó partján fekvő terület nagy része

már elpusztult, parlaggá változott; a házakat a békeegyezmény értelmében

nem volt szabad megerősíteni, követ csak a pincék építéséhez és alapozáshoz

lehetett használni, de a lakóépületeket gyúlékony és nehezen védhető

favázzal (Fachwerk) volt szabad megépíteni. Maga a Dammstadt azonban

már romokban feküdt, egyedül a Szent Miklós-templomot és a Szent János-

kórházat építették újjá 1352-ben, amint arról a tanulmány mellékletében

közölt felirat is beszámol (33. oldal, 2. ábra). A házak helyén kertek voltak,

a XVI. századra nyomai sem maradtak az 1332 előtt virágzó városrésznek;

Heinrich Bünting 1586-ból származó „Braunschweig-Lüneburgische Chronica”

című munkájában látható egy fametszet Hildesheimról, amelyen már

semmi sem látszik a Dammstadtból. Azonban a lakosság emlékezetében

tovább élt az, hogy a kertek helyén valamikor egy városrész volt.

A XVIII. században készültek olyan térképek, melyek pontosan bemutatták

a Dammstadt alaprajzát és elhelyezkedését. Ezek szerint a települést

minden oldalról folyóvizek vették körül, de ezeken túl is volt még egy védősánc.

Az Innerste folyó alkotta a Dammstadt keleti határát, ez választotta el

az Óvárostól. 1332-ben súlyos károkat szenvedett a Szent Miklós-templom,

de már 1346-ban helyreállították; 1422-ig plébániaként, 1477-től kápolnaként

említik a források. A János-templomot a XVI. században a város védművének

kiépítése során lebontották, de a templom 1520-ban készült oltárát 1542-ben

a Szent Márton-, a XIX. század közepén pedig a Szent Mihály-templomba

vitték át. A régi Dammstadtból gyakorlatilag mára csak az Innerste partján

fekvő régi városfal egy részlete maradt meg (33. oldal, 1. ábra).

A következő részben (amit ugyancsak hármas számmal jelölnek)

Küntzel kísérletet tesz a Dammstadt eredeti méreteinek meghatározására.

Itt nehézséget jelent az, hogy a XII. századi okleveles forrásokban szereplő

mértékegységek mai értékét nem ismerjük; viszont a hildesheimi városi levéltárban

található egy katasztertérkép 1860-ból, amely a mai Bergsteinweg

menti birtokhatárokat tünteti fel (9. ábra); egy másik, ugyancsak 1860 körüli

vázlat már pontos adatokat közöl a kerti parcellák utcáinak szélességéről.

Egy 1875-ből származó várostérkép teljes egészében bemutatja Hildesheim

birtokhatárait. A gondot itt csak az jelenti, hogy 1860 és 1875 között a belterületek

beépítése miatt némi változás következett be a birtokszerkezetben.

A térképek mellett a Dammstadt középkori városképének rekonstrukciójához

rendelkezésre állnak még a vásárlási és bérleti szerződések, valamint

a birtokokat terhelőilletékek listái. Az egyes birtokok pontos lokalizáláshoz

szolgál még három adójegyzék, amelyek a hildesheimi okleveles könyvben

maradtak fenn: az egyik 1282-ből való, ez a Szent János-kórház környékén

lévőházak által fizetett adók jegyzéke. 1300-ból származik az a másik jegyzék,

amelyben a Szent Móric-kolostornak a „Kis Gát” területéről származó

adóbevételeit regisztrálták; míg 1437-ben készült az a másik jegyzék, amely

ugyancsak a Szent Móric-kolostornak az egykori „Nagy Gát” területéről

beszedett adóbevételeit tartalmazza – a szerző azonban adós marad annak

magyarázatával, hogy voltaképpen milyen területről van is itt szó, hiszen a

két „Gát” ekkor már lakatlan terület volt.

Thomas Küntzel ezután a forrásokban megadott területmértékeket határozza

meg. A Dammstadt alapító oklevele szerint a flandriai telepesek

átlagosan 6 x 12 mérővessző nagyságú parcellát kaptak. Ez pontosan egy

negyede a római eredetű Juchartnak, ami kb. 2520 m2, és ez a mai holddal

azonos nagyságú terület. A X. században az ilyen nagyságú birtokot Aurillac-i

Gerbert után táblának (tabula) is nevezték. Ideális esetben az éves

dézsmabevétel egy parcella után 2 schilling (solidus) volt, ez azonban függött

attól is, hogy egy adott birtokot összevontak-e más birtokokkal, vagy

sem. A szerző elismeri, hogy a hossz- és területmértékek pontos meghatározásánál

a legfőbb gondot az jelenti, hogy egészen a XIX. századig a Német-

Római Birodalomban a mértékegységek egész sokaságával találkozunk; az

egyes mértékek közötti különbségek gyakran igen tetemesek voltak, így

korántsem közömbös az, hogy éppen milyen mértékegységet használunk

– ez területenként, sokszor városonként is változott. Hagen esetében például

valószínűleg a Rajna-vidéki mérővesszőt használták a terület kijelölésénél,

melynek értéke 3,767 m volt, de elképzelhető a németalföldi változat is, ami

3,844 m hosszú; az újkorban használt hildesheimi, vagy osztfáliai mérővessző

hossza viszont már 4,473 m. A földbirtokok nagysága így a különböző

mérővesszőknél 1000–1500 m2 között ingadozik. A Dammstadt esetében

szinte teljes biztonsággal állítható, hogy az ekkor már ismert helyi, hildesheimi

mértéket vették figyelembe a parcellák kijelölésénél.

Az 1282. évi adójegyzék szerint a Szent János-kórház körzetéhez tartozó

házak 1 és 9 schilling közti pénzösszeget fizettek évente. Küntzel szerint a 9

schillinget fizető házak akár 4,5 parcella kiterjedésűek lehettek – ez azt jelenti,

hogy a normál összegű adóktól magasabb összegű adót fizettek ennek

a körzetnek a lakói. Az 1300-ból származó jegyzék tanúsága szerint 1 és

5 schilling közötti adóösszeget fizettek a Szent Móric-kolostorhoz tartozó

házak a „Kis Gát” területén. Összesen 33 schillinget fizetett ez a körzet, ami

16 és egy fél parcellát jelent. Ennek hossza – az alkalmazott mértékegységtől

függően – 370 és 460 m között van. A legrészletesebb forrás az 1437.

évi adójegyzék, amelyben 30, a „Nagy Gát” területén található parcelláról

szedtek be. 1 és 14 schilling közötti összeget szedtek pénzt a házaktól. A

14 schilling több birtokról származik; a maximális adóbevétel, amit egy ház

fizetett, az szintén 5 schilling volt. Összesen 77 schilling származott ebből

a városrészből, ez kereken 40 parcella: a hildesheimi mérték szerint ez 5,8

hektárt jelent. Nem véletlen az sem, hogy az újabb keletű forrásokban már

egyre gyakrabban találkozni összevont telkekkel: az 1332 után elnéptelenedett

és jobbára csak mezőgazdasági célokra használt városrészben gazdátlanul

maradt telkek sokasága állt az új tulajdonosok rendelkezésére.

A tanulmány zárófejezetében Thomas Küntzel a vizsgálat eredményeit

összegzi és levonja tanulságait. Eszerint a Dammstadt alapítása nem egyszeri

aktus, hanem egy hosszabb folyamat volt. Ennek az ismert dátumai

1196 és 1232 voltak, de a betelepítési folyamatokról képet kaphatunk a

különböző összegű befizetett adókból. Mindezek ellenére a Dammstadt

egységes képet mutat, elsősorban a saját, a teljes városrészt védő erődítése

miatt. A településrész határát a Bergsteinweg képezte, amely távolsági

kereskedelmi útvonal volt – eme út mentén jött létre először a Szent János-

(1160/70) és a Szent Miklós-városrész (1190). Hasonló jelenséggel

találkozunk Göttingen esetében, ahol a város egyes részei a Groner Straße,

egy hajdanán forgalmas kereskedelmi útvonal mentén fejlődtek ki. Küntzel

egy másik fontos végkövetkeztetése az volt, hogy a középkori várostervezés

gyakorlatával ellentétben a Dammstadtnál nyoma sincs ideológiai koncepciónak,

a városrész tervezése és kivitelezése egyaránt gyakorlati szempontokat

vett figyelembe. A tervezés alapja a hildesheimi mérték volt, eszerint

a 6 x 12 mérővesszőnyi ideális hosszúságú telek 28 x 56 m volt, szemben a

braunschweigi Hagen 22,5 x 45 méterével. A „Nagy Gát” és a „Kis Gát” a

Szent János-kórházhoz tartozó házakkal együtt 72 és fél parcellát tett ki. A

XIII–XIV. század fordulóján negyven család élt ezen a területen, 1332 után

azonban gyökeres változás állt be a birtokstruktúrában: birtokokat osztottak

fel, de leginkább vontak össze, az adóbevételek azonban még azután is

nőttek, miután a területet jobbára már csak kertgazdálkodásra használták. A

szerző legvégül a vizsgálat további alkalmazási lehetőségeiről számol be:

Nienover elpusztított városában a parcellák határai elmosódtak, de a pincék

falai egyfajta támpontot nyújtanak az egykori település kiterjedésének

és birtokszerkezetének a megállapításához. A birtokok a kereskedelmi főút

mentén 40–42 kilométerre helyezkednek el, ugyancsak a 6 x 12 mérővessző

felosztást követve. A mérték nagy valószínűséggel a hildesheimi volt, mivel

Nienover alapítói és urai annak a Dassel családnak a tagjai voltak, amelyhez

Rainald von Dassel, I. (Barbarossa) Frigyes császár kancellárja, kölni érsek,

és a dammstadti Szent János-ispotály alapítója is tartozott. Nienover tervezése

így talán a Dammstadt példáját követte.

A cikk többi része függelékeket tartalmaz. Az elsőtáblázat a dammstadti

városi tanácsban résztvevő polgárokat ismerteti, aszerint, hogy melyik év-

ben voltak tanácstagok; a második táblázat a Szent János-kórházhoz tartozó

házakat sorolja fel a befizetett adó összege és aszerint, hogy ez az összeg

mennyivel tért el a normális 2 schilling összegéhez képest. A harmadik és a

negyedik táblázat a „Kis Gát” és a „Nagy Gát” adóbevételeit sorolja fel tételesen,

az előbbi szisztéma alapján. Az ötödik táblázat az 1860. évi kataszteri

összeírás a Bergsteinweg-en található birtokokról az elhelyezkedés, a tulajdonos

neve, a valódi szélesség decimális- és hildesheimi mértékegységben

egyaránt megadva, az ideális kiterjedés és a kettő közötti eltérés alapján;

majd a hatodik táblázat a Rajna-vidéki, a holland, a hildesheimi, a vesztfáliai

és a hannoveri mérővessző-mértékek összehasonlítása méterben, lábban

és parcellában megadva. A függelékben ezután képek következnek: az első

kép a dammstadti városfal mai maradványa az Innerste folyó partján; a második

a Szent János-ispotály 1352. évi helyreállítását tanúsító felirat; a harmadik

a Dammstadt pecsétje; a negyedik kép Hildesheim város fejlődését

mutatja be egy térképen; az ötödik ábra egy 1685-ből származó rajz Hildesheimról

és a Dammstadt helyén fekvőparcellákról; a hatodik kép ugyancsak

Hildesheimot és a Dammstadtot mutatja be egy 1763–1777 között készült

térképen. A hetedik ábra az 1875. évi birtokvázlat a Dammstadtról; a nyolcadik

kép egy 1556-os geometriakönyvből származik, amely a birtokfelmérést

mutatja be. A kilencedik ábra az 1860. évi kataszterjegyzék nyomán

készült vázlat a Bergsteinweg mentén elhelyezkedő birtokokról. A 10. kép

Sven Schütte tervvázlata Göttingenről a fentebb már említett keresztutakkal.

A 11. ábra ugyancsak Göttingent mutatja be, mégpedig a város alapításának

többlépcsős folyamatát. A 12. kép a braunschweigi Hagen birtokszerkezetének

rekonstrukciós rajza, az alapító oklevélben foglaltak alapján. A 13. és

utolsó ábra a Wolfsburghoz tartozó Vorsfeldét mutatja be két rajzban: az

első az 1761. évi felmérés nyomán készült birtokszerkezet, míg a második

az eredeti tervekben felvázolt városkép.

Thomas Küntzel: Die Dammstadt von Hildesheim. Ideal und Realität einer hochmittelalterlichen

Stadtgründung (A hildesheimi Dammstadt. Egy késő-középkori városalapítás eszménye

és valósága), in: Concilium medii aevi 10. 2007. 1–42.

Bradács Gábor