Klió 2008/2.

17. évfolyam

Ókor

Választási harc az ókori Rómában

A Pompejiben járó-kelő, falfeliratokat böngésző látogatónak könnyen támadhat

az az érzése, hogy a városban mindenki a választások lázában égett,

és méghozzá nem csupán a végzetes Kr. u. 79. évben, amikor a Vezúv

váratlan kitörése elpusztította az addig virágzó itáliai várost. A hamueső

konzerváló hatásának köszönhetően ugyanis Pompeji házainak falain több

rétegben őrződtek meg a feliratok, így azok egészen a köztársaságkorig vissza-

menőleg nyújtanak értékes információkat a helyi választásokról. A római

történelem rendkívül becses forrásai közé tartozó pompeji-i graffitik között

külön csoportot alkot az a mintegy 2800 darab választási felirat, amelynek

egy részét külön összegyűjtve és magyarázva tárja olvasói elé Karl-Wilhelm

Weeber, több, az ókori Rómával foglalkozó nagysikerű könyv szerzője. Jóllehet

ez a könyvecske – magától értetődően – csak Pompejiből ránk maradt

falfeliratokat tartalmaz, néhány más városból fennmaradt hasonló felirat

alapján a szerző szerint jó okunk van azt feltételezni, hogy az ezekből kirajzolódó

kép az egész birodalomra jellemző volt.

A szerzőhatározott különbséget tesz a császárkor idején Rómában, valamint

a birodalom kereken kétezer más városában zajló választások között.

Míg az előbbiben maga a császár gondoskodott arról, hogy a választások a

„megfelelő” eredménnyel záruljanak – és ez nem éppen lelkesítően hatott

a polgárokra –, addig a vidéki városok, így Pompeji lakói (a választásra

jogusult szabad férfi polgárok) igen intenzíven éltek azzal a jogukkal, hogy

a helyi tisztségviselők megválasztása révén – legalább részben – ők maguk

döntsenek a római senatus megfelelőjének tekinthető városi tanács (ordo

decurionum) összetételéről. A megválasztott tisztviselők ugyanis hivatali

idejük leteltével a tanács tagjai lettek. (Az ordo decurionum száz tagjának

többsége ugyanakkor egy meghatározott összegért, honorariumért megvásárolhatta

tagságát.) A választások során a jelöltek bizonyosan felléptek a

nyilvánosság előtt, beszédeket tartottak, nagyszabású színházi és amphitheatrumi

látványosságokkal, no meg a választási harc más formáival igyekeztek

befolyásolni a választókat. A választási harc legszembetűnőbb jelei

azok a nagy betűkkel, széles ecsetvonásokkal felvitt piros és fekete színű

választási felhívások (tituli picti, olasz műszóval: dipinti) voltak, amelyek

a „kampány” idején városszerte valósággal ellepték a házak falait. Mivel a

tisztségviselők hivatali ideje – az annuitas elvének megfelelően – egy évig

tartott, így minden évben voltak választások, ezért azok után fehér réteggel

vonták be a feliratokat: így teremtettek üres „reklámfelületet” az újabb

választási „plakátok” és más hirdetmények számára. A régészeknek ennek

köszönhetően sikerült igen régi, a Kr. e. 80 és 30 közötti időszakból származó

választási feliratokat is „előcsalogatniuk”. Mindenesetre a legtöbb

természetesen a Vezúv kitörésének évéből, Kr. u. 79-ből származik.

A választási harc menete a következő volt: a jelölteket hivatalosan bejelentették

és bevezették a pályázók listájára (professiones petentium). Csak

az aktív választójoggal rendelkező polgárok jelöltethették magukat. (Passzív

választójoga volt minden szabadon született, 30. életévét már betöltött

férfi polgárnak.) A lista elkészülte után vette kezdetét a hónapokig tartó

választási harc, mígnem márciusban a választásokon eldőlt, ki töltheti be a

helyi közigazgatás élén álló két aedilis és ugyancsak két duumvir (a római

consulok helyi megfelelői, akik a volt aedilisek közül kerültek ki) tisztségét.

Ötévente került sor a nagy tekintélyű helyi „censorok”, a duumviri

quinquennales megválasztására.

A választási feliratok – ezek közül a szerző könyvében kb. 140-et közöl

bizonyos témák szerint csoportosítva, fordításukkal együtt –, nyelvi megfor-

máltságukat tekintve, meglehetősen egyszerűek és egyhangúak: kevés

kivételtől eltekintve, rövid felhívások a pályázó nevének, az elnyerni kívánt

tisztségnek a megjelölésével, melyhez esetenként a támogató (rogator)

neve, esetleg foglalkozása járul a „kérlek benneteket, …-t válasszátok

meg!” (oro vos faciatis) formula rövidítésével (ovf). Politikai szempontból

teljesen tartalmatlanok, a jelölt programjára vonatkozó kijelentéseknek

(egyetlen eset kivételével, amikor a jelölt a rogator szerint kímélni fogja a

városi kincstárat) nyoma sincs. Kizárólag a pályázó személyisége számított,

a politikai elképzelései egyáltalán nem.

A könyv külön csoportba sorolva foglalkozik azokkal a dipintokkal,

amelyekben a pályázó támogatói a szomszédok (vicini). (Példa: M Lucretius

Frontonem aed(ilem) vicini rogamus / „Mi, szomszédok, kérjük, hogy

Marcus Lucretius Frontót válasszátok aedilisszé.”) A külvilág számára nem

kis információértéke volt annak, hogy olyanok szálltak síkra a pályázó mellett,

akik őt jól ismerték: ha ők állították róla azt, hogy „érdemes arra, hogy

a polgárok érdekében politikai szerepet vállaljon” (dignus rei publicae, rövidítve:

drp), akkor azt kétségkívül inkább el lehetett hinni, mintha őt csu-

pán távolról, vagy személyesen egyáltalán nem ismerők írták ugyanezt. Az

ilyen vicini-felhívások a legsűrűbben természetszerűleg a pályázó lakóhelye

környékén tűnnek fel, de arra is van példa – talán a rossz szomszédság,

vagy a pályázó előnytelen tulajdonságai miatt – hogy lakóhelyének közvetlen

környezetében egyetlen ilyet sem lehet találni.

Gyakran ugyanazon foglalkozást űzők a választási felhívások „aláírói”

(Pl. M Cerrinum pomari(i) rog(ant) / „A gyümölcskereskedők kérik, hogy

Marcus Cerrinust válasszák meg.”) Jóllehet ilyenkor gyaníthatóan egy collegium

állt a jelölt mögött, egyetlen egy olyan választási felirat sincs, amely

ezt egyértelműen bizonyítaná.

Meglepő módon, a feliratokon meglehetősen nagy számban jelennek meg

nők mint valamelyik pályázó támogatói, jóllehet ők sem aktív, sem passzív

szavazati joggal nem rendelkeztek. Nem tudni, hogy általános, vagy speciálisan

Pompejire jellemző jelenségről van-e szó, mindenesetre a nőknek a

választások során megnyilvánuló politikai aktivitása Pompejiben is új fejleménynek

számított: a Kr. u. 62. évi földrengés előtti időkből egyetlen ilyen

feliratunk sincs (ami persze lehet véletlen is). Mindazonáltal a „férfi” és a

„női” dipinti között semmiféle különbség nincs. Ugyanakkor figyelemreméltó,

hogy amikor a pályázónak egyszerre két támogatója van – egy férfi és

egy nő –, akkor néhány esetben a nő neve áll az első helyen, míg a férfinek

csupán a kísérő szerepe jut. [Pl. A Vettium Firmum aed(ilem) ovf. dignus

est Caprasia cum Nymphio rog(at) una et vicini / „Kérlek benneteket, hogy

Aulus Vettius Firmust válasszátok aedilisszé. Megérdemli. Caprasia kéri ezt

Nymphiusszal együtt; a szomszédok is (kérik).”] Nem tudhatjuk, hogy mi

indította ezeket a nőket arra, hogy részt vegyenek a választási harcban, de

a személyes ismeretség, rokonság sokat nyomhatott a latban, mint például

Taedia Secunda esetében, aki unokáját ajánlja lelkesen a választók figyelmébe:

L Popi(dium) S(ecun)dum aed(ilem) ovf. Taedia Secunda cupiens avia

rog(at) et fecit / „Kérlek benneteket, Lucius Popidius Secundust válasszátok

meg aedilisszé. Nyomatékosan kér erre benneteket nagymamája, Taedia Secunda,

és ő készíttette (a feliratot?)”. Úgy tűnik, hogy a férfiak eltűrték a nők

efféle szerepvállalását. Csupán két olyan esetről tudunk, amikor bizonyíthatóan

közbeavatkoztak: az egyébként jól olvasható választási felhívásokban a

javaslattevők nevét lefestették. A rávitt réteg eltávolítása után kiderült, hogy

egy bizonyos Cuculla és Zmyrina „korteskedett” C. Iulius Polybius mellett.

Más feliratokból tudjuk, hogy mindketten Asellina kocsmájában dolgoztak

„pincérnőként”. Bár ez a miliő sok férfit, és ezzel sok választót vonzott, a

törvények szerint „illetlennek” számított. Ezért dönthetett úgy – minden bizonnyal

– Polybius, hogy lelkes női híveinek nevét inkább eltüntetteti…

A nem anonym, vagyis a rogatort megnevező feliratok külön „osztályába”

sorolja Weeber azokat, amelyek minden más csoportból kilógnak: érdekes,

rendkívüli, néha bohókás, fura felhívások ezek. Itt kapnak helyet azok

a dipinti, amelyekben egy cliens a rogator, egy pap, egy bíró, az egész ordo

sanctus, a „nép”, a „lakosság”, a felszabadított rabszolgák legrangosabbja,

vagy éppen az (amphitheatrumi) látványosságok nézői. Némely „humoros”

választási felhívásról minden bizonnyal szívesen lemondtak volna a pályázók.

Nem éppen a derék polgár (vir bonus) képét erősítette az emberekben,

ha valakinek olyan támogatói akadtak, mint a „hétalvók” (dormientes), a

„zsebesek” (furunculi), a szökött rabszolgák (fugitivi), a „késő éjszakáig

lumpolók” (seribibi), a kockajátékosok (aliari) és bérgyilkosok (sicari).

Ezzel együtt a választások a szerző szerint igen korrektek voltak: negatív

kampányra, a politikai ellenfél lejáratására utaló példa („plakátjainak” átmázolása,

rosszindulatú megjegyzés, karikatúra formájában) csak elvétve

akad.

Maguk a feliratok – politikai program híján – kizárólag a pályázó jellemvonásaira,

alkalmasságának, erkölcsi feddhetetlenségének alátámasztására

helyezték a hangsúlyt. Ez általában két állandósult kifejezésben öltött

formát, amelyeket éppen ezért rövidítve használtak: vb, vagyis vir bonus

(„jó ember”, „derék polgár”) és drp vagyis dignus rei publicae (méltó a

közösséghez, méltó arra, hogy a közösség érdekében eljárjon). Egyértelmű

bizonyítéka annak, hogy a rómaiak a választások során személyek és

nempolitikai programok között döntöttek. Érthető, hogy a jelöltek minden tőlük

telhetőt megtettek – időnként a törvényesség határait is átlépve – annak érdekében,

hogy választóikban minél több rokonszenvet ébresszenek önmaguk

iránt. A különféle rafinériákról a vitatott szerzőségű Commentariolum

petitionis alapján számol be a szerző.1

1. Magyarul ld.: Nótári T.–Németh Gy.: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Quintus Tullius

Cicero A hivatalra pályázók kézikönyve. Lectum Kiadó Szeged, 2006.

Az utolsó fejezetet Weeber azoknak a segítőknek szenteli, akiknek köszönhetően

a választási feliratok a falakon megjelenhettek. Rendszerint magányosan

vagy csapatban dolgozó hivatásos scriptorokról („író”) van szó,

akik a választási felhívást nagy, jól látható betűkkel – a megbízó által kijelölt

helyen, az általa megfogalmazott formában – felfestették. Nekik persze

nem csupán a választások idején akadt munkájuk, hiszen más hirdetményeket,

így a különféle látványosságokra való meghívókat is velük festtették fel

a rendezők. Ha nem egyedül végezte a feladatát, akkor a dealbator volt a segítségére,

akinek a korábbi jelszavakat kellett eltüntetnie, a scalarius, aki a

létrát tartotta, hogy megfelelő magasságban lehessen elhelyezni a feliratot,

no meg a lanternarius, aki világított, ha éppen éjszaka kellett dolgozni. Persze

lehetett valaki egyszerre lanternarius és scalarius is: C Iulium Polybium

aed(ilem) v(iis) a(edibus) s(acris) p(ublicis) p(rocurandis) lanternari, tene

scalam! / „Válasszátok meg Gaius Iulius Polybiust aedilisnek, hogy gondját

viselje az utaknak, a szent- és középületeknek! Lámpatartó, tartsd a létrát!”

Karl-Wilhelm Weeber: Wahlkampf im Alten Rom. Patmos Verlag, Düsseldorf 2007, 93 old.

Szekeres Csilla