Klió 2008/2.
17. évfolyam
Ókor
Jézus-hívő zsidók az ókorban
Az ókeresztény kor történetének egyik legvitatottabb
problematikája a zsidó
(származású) keresztények kérdése, amely az elmúlt évtizedben
markánsan a
kutatói érdeklődés középpontjába került.1 Ebben elsősorban az
játszott szerepet,
hogy megújult és új szempontokkal bővült az ókereszténység és
az ókori
zsidóság tudományos vizsgálata. Ennek köszönhető az a
felismerés, hogy
mind a Zsinagóga, mind pedig az Egyház által elvetett és
peremre (a „senki
földjére”) szorított zsidókereszténység2 lényegében köztes
helyett foglal el a
normatívvá szerveződött (rabbinikus) zsidó és keresztény
vallások között.3
Hiszen azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben – és
együtt a judaizáló
pogány-keresztényekkel – átjárhatóvá tették azt a határt
(„border-crossers”),
amelynek világos kikristályosításán és meghúzásán mind a
zsidó, mind pedig
a keresztény vezetők fáradoztak. Nem véletlen tehát, hogy
mindkét oldalon
problematikusnak látták őket, hiszen a fokozatosan
összeegyeztethetetlenné
váló identitásokat próbálták még hosszú ideig
összeegyeztetni.
1. A teljesség igénye nélkül íme néhány, a kérdésre
vonatkozó, és a közelmúltban megjelent
mű: Simon C. Mimouni – F. Stanley Jones: Le
judéo-christianisme dans tous ses états. Actes
du colloque de Jérusalem, 6-10 juillet 1998. Paris, 2001;
Peter J. Tomson – Doris Lambers-
Petry: The Image of the Judaeo-Christians in Ancient Jewish
and Christian Literature.
Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen Testament 158.
Tübingen, 2003; Matt
Jackson-McCabe (ed.): Jewish Christianity Reconsidered.
Rethinking Ancient Groups and
Texts. Minneapolis, 2007.
2. Tulajdonképpen közösségek és irányzatok olyan
gyűjtőfogalma, amely egy nagyon sokrétű
és változatos valóságot takar.
3. A zsidóság és a kereszténység szétfejlődésére vonatkozóan
lásd: D. Marguerat (éd.): Le
déchirement: juifs et chrétiens au premier siecle. Geneve,
1996; J. D. G. Dunn (ed.): Jews
and Christians. The Parting of the Ways A.D. 70 to 135. Grand
Rapids (Mich.), 1999; D.
Boyarin: Dying for God. Martyrdom and the Making of
Christianity and Judaism. Stanford,
1999; A. H. Becker – A. Y. Reed (eds.): The Ways that Never
Parted: Jews and Christians
in Late Antiquity and the Early Middle Ages. Texte und
Studien zum antiken Judentum 95.
Tübingen, 2003; D. Boyarin: Border Lines: The Partition of
Judaeo-Christianity. Philadelphia,
2004; D. Jaffé, Le judaisme et l’avenement du christianisme.
Orthodoxie et hétérodoxie
dans la littérature talmudique, Ier-IIe siecle. Paris, 2005
(Rec. Jakab A. in: Katekhón 3,
2006/3 [n° 9], 415-418); D. Jaffé: Le Talmud et les origines
juives du christianisme. Jésus,
Paul et les judéo-chrétiens dans la littérature talmudique.
Paris, 2007.
A zsidó-keresztény kérdés átfogó (Kr. u. az elsőtől az ötödig
századik
kiterjedő) és paradigmaváltó tárgyalását célul kitűző, és egy
nemzetközi
együttműködés eredményeképpen megszületett impozáns mű hat
részre –
összesen huszonhárom fejezetre – oszlik. A bevezető rész első
fejezetében
Oskar Skarsaune a Jézus-hívők meghatározását, a kutatás
módszertanát és
a források problematikáját taglalja (Jewish Believers in
Jesus in Antiquity
– Problems of Definition, Method and Sources, 3–21. o.).
Ebből világosan
kitűnik, hogy a szerkesztők és a szerzők a vizsgálódás
kritériumaként az etnikai
szempontot részesítették előnyben, szemben az ideológiaival.4
„Jézushívő
zsidók” (hoi apo Ioudaión eisz ton Iészoun piszteuontesz)
tehát azok
„a született vagy megtért zsidók, akik ilyen vagy olyan
formában hitték,
hogy Jézus az ő Megváltójuk” (3. o.). Ez egyben azt is
jelenti, hogy többé
vagy kevésbé „ortodox” keresztények voltak, akik gyakran egy
pogánykeresztény
többségű közösségben éltek. Ily módon a szerzők nem az egyes
keresztény irányzatok, hanem bizonyos népcsoportok történetét
igyekeznek
felvázolni, ami azt is jelenti, hogy nem foglalkoznak az
ellentétes irányú
mozgást megtestesítő „judaizáló pogánykeresztényekkel”
(Gentile Christian
Judaizers).5 Ez a megközelítés elsősorban a forrásszövegek
tanúságára
épül. Az ókori szerzők ugyanis nem beszélnek ideológiai
értelemben vett
„zsidókeresztényekről”. Ők a keresztényeket (helyesebben a
Jézusban, mint
Khrisztosz/Messiás-ban hívőket6) etnikai alapon osztályozzák;
aszerint,
hogy zsidó (hoi Iudaioi Khrisztianoi / Ioudaei Christiani),
avagy pogány
(ethnikoi / gentiles) származásúak.7
4. S. C. Mimouni pl. elsősorban azt tekinti
zsidó-kereszténynek (Jewish Christian, Judenchrist,
judéo-chrétien), aki a Jézus-hit mellett a zsidó törvényeket
és szokásokat is megtartotta.
Ebből kifolyólag a zsidó életmódot (way of life) feladó
zsidót (Christian Jew) már a
pogány-keresztények közé sorolja. Lásd S. C. Mimouni: Pour
une définition nouvelle du
judéo-christianisme ancien. In: New testament Studies 38
(1991) 161-186.
5. A „judaizáló pogány-keresztények”-re vonatkozóan lásd
Michele Murray: Playing a Jewish
Game: Gentile Christian Judaizing in the First and Second
Centuries C.E. Studies in
Christianity and Judaism 13. Waterloo (Ontario), 2004.
6. Lásd ApCsel 11,26.
7. Lásd pl. Martyrium Petri et Pauli (görög) / Passio
sanctorum apostolorum Petri et Pauli (latin).
A második fejezetben James Carleton Paget továbbviszi a
„zsidókeresztény”
és a „zsidókereszténység” fogalmak meghatározásának kérdését,
és
annak kutatástörténeti áttekintését kínálja az olvasóknak
(The Definition of
the Terms Jewish Christian and Jewish Christianity in the
History of Research,
22–52. o.). Ebben a tekintetben rendhagyó, hogy a szerző
igyekszik
felhívni a figyelmet a kérdés első kutatójaként
nyilvántartott Ferdinand Christian
Baur (1792–1860) életművét megelőző – esetleg azt inspiráló –
al-
kotókra is, mint pl. August Neander (1789–1850), Johann
Salomo Semler
(1725–1791), John Toland (1671–1722) vagy Thomas Morgan
(†1743).
Ugyanakkor kiemeli, hogy eléggé képlékeny és nem egészen
egyértelmű
meghatározásokkal kell számolnunk, amelyek szerzőnként és
nyelvek szerint
(német, angol, francia) is változnak. Tulajdonképpen a gnózis
/ gnoszticizmus
összetett és vitatott jelenségéhez hasonló esettel találjuk
szembe
magunkat.8 Ezért talán nem lenne érdektelen új alapokon és új
fogalmi
rendszerrel újra kezdeni a kutatást!
A kötet második részének tanulmányai a Jézus-hívőket
vizsgálják az
Újszövetségben, és az ahhoz kapcsolódó iratokban. Elsőként
Richard Bauckham
írását kell megemlítenünk, amely a mű harmadik fejezetét
teszi
ki. A szerző Jakab (az Úr testvére) és a jeruzsálemi
ősközösség kérdését
tárgyalja (James and the Jerusalem Community, 55-95. o.),
amely önmaga
meghatározására többféle kifejezést is használt: az út (hé
hodosz), a szentek
(hoi hagioi), Isten gyülekezete (hé ekklészia tou Theou), a
tanítványok (hoi
mathétai), a testvérek (hoi adelphoi), a Nazoreusok (hoi
Nadzóraioi). Ezen
belül a vezetőket a Tizenkettő9, illetve az „Oszlopok”
(Jakab, az Úr testvére,
valamint a Zebedeus fiak: Péter és János10) elnevezéssel
illették. Életét
tekintve a közösség ragaszkodott a Templomhoz, ugyanakkor
azonban saját
kultikus gyakorlatot (kenyértörés) is kifejlesztett, amelynek
keretében Jézusra
emlékezett. Kétségtelen, hogy Jakab (†Kr. u. 62) szerepe az
első évtizedekben
sokkal jelentősebb volt, mint ahogy azt az Újszövetség
sugallja.
8. Erre vonatkozóan lásd pl. Francesco Franco: Gnosi
cristiana e gnosticismo. Attualita di un
confronto. In: Ricerche Teologiche 11 (2000) 55-92; Jens
Holzhausen: Gnostizismus, Gnosis,
Gnostiker. Ein Beitrag zur antiken Terminologie. In: Jahrbuch
für Antike und Christentum
45 (2002) 58-74; Karen L. King: What is Gnosticism? Cambridge
(Ma.) – London,
2003; Paul-Hubert Poirier: Comment les gnostiques se sont-ils
appelés? Comment doit-on
les appeler aujourd’hui? In: Studies in Religion / Sciences
Religieuses 33 (2004) 209-216;
A. Marjanen (ed.): Was There a Gnostic Religion? Publications
of the Finnish Exegetical
Society 87. Helsinki – Göttingen, 2005; Birger A. Pearson:
Ancient Gnosticism. Traditions
and Literature. Minneapolis, 2007.
9. Erre vonatkozóan lásd pl. Enrico Norelli: „Ne costitui
dodici che stessero con lui” (Mc
3,14): i Dodici nelle fonti canoniche e in quelle apocrife.
In: E subito lo seguirono: i discepoli
di Gesů. Atti del Seminario invernale Vico Equense (Napoli)
26-29 gennaio 2006.
Settimello, 2007, 43-102. o.
10. Gal 2,9.
Jelentőségét a Péteréhez és a Páléhoz hasonlíthatjuk, hiszen
irányítása alatt
a jeruzsálemi ősközösség széleskörű missziós tevékenységet
fejtett ki. Emlékének
háttérbe szorítása összefügg, a Templom és a város
pusztulását (Kr. u. 70)
követően, a jeruzsálemi ősközösség szerepének a
csökkenésével. Ez
az a Bar Kokhba vezette felkelésig (Kr. u. 132–135) terjedő időszak,
amikor
is Palesztinában a Jézus-hívő zsidók zsidósága egyre jobban
megkérdőjeleződik
az önmaga identitásának újra-meghatározására kényszerülő
zsidóság
körében; miközben a kereszténység szintén markánsabban
határozza meg
az identitását (verus Israel), történetesen a zsidósággal
szemben. A felkelés
pedig paradigmaváltó fordulópont, mivel ekkor a felkelő
zsidók üldözik a
Jézus-hívőket.11
A negyedik fejezetben Donald A. Hagner Pál leveleit a
Jézus-hívő perspektívájában
elemzi (Paul as a Jewish Believer – Accordig to His Letters,
96–120. o.). Érdeklődésének középpontjában az áll, hogy Saul
judaizmusa és
Pál kereszténysége között milyen mértékű a folytonosság,
illetve a törés. A
kérdést a szerző egy összefoglaló kutatástörténeti felvezetés
után12 tárgyalja.
Szót ejt a megtérésről, a Törvényről és a megváltásról, az
Ószövetség
páli értelmezéséről, a Templomról, valamint Pál Izrael
jövőjére vonatkozó
reményeiről (lásd Róm 9-11). Mindent összevetve megállapítja,
hogy a páli
teológiában „régi” és „új” szervesen és összetetten épül
egymásra. Ezért a
„keresztény” nem a „zsidó” valamiféle ellentéte; ellenben a
kereszténység
több mint a judaizmus egyszerű továbbfejlődése.
Az előbbi fejezethez szervesen kapcsolódik az ötödik. Ebben
Reidar
Hvalvik Pál személyét veszi górcső alá, ahogy az az Apostolok
Cselekedeteiben
megjelenik (Paul as a Jewish Believer – According to the Book
of
Acts, 121–153. o.).13 A lukácsi portréból tulajdonképpen egy
törvénytisztelő
zsidó képe bontakozik ki, aki látogatja a zsinagógákat,
körülmetélteti
a zsidó anyától és görög apától született munkatársát,
Timóteust (ApCsel
16,1–3), megtartja a fogadalmait, és részt vesz az ünnepeken;
ami végeredményben
összhangban van a páli levelek sugallta képpel is.
11. Lásd Péter apokalipszise. Jakab Attila: The Reception of
the Apocalypse of Peter in Ancient
Christianity. In: Jan N. Bremmer – István Czachesz (eds.):
The Apocalypse of Peter.
Studies on Early Christian Apocrypha 7. Leuven, 2003,
174-186. o.
12. Pálra vonatkozólag évente könyvtárnyi irodalom jelenik
meg. Íme néhány a legfrissebb
szakmunkákból: Eve-Marie Becker – Peter Pilhofer (hrsg.):
Biographie und Persönlichkeit
des Paulus. Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen
Testament 187. Tübingen,
2005; E. Porter (ed.): Paul and His Opponents. Pauline
Studies, 2. Leiden, 2005; William
Sanger Campbell: Paul and the Creation of Christian Identity.
Library of New Testament
Studies 322. London – New York, 2006; Alexis Bunine, Paul:
„Apôtre des Gentils” ou
„des Juifs d’abord, puis des Grecs”? In: Ephemerides
Theologicae Lovanienses 82 (2006)
35-68. o.
13. Erre vonatkozóan lásd még Odile Flichy: La figure de Paul
dans les Actes des Apôtres.
Un phénomene de réception de la tradition paulinienne a la
fin du premier siecle. Lectio
Divina 214. Paris, 2007.
A hatodik fejezetben ugyancsak Reidar Hvalvik folytatja az
elemzést.
Írása tulajdonképpen egy proszopográfiai számbavétel, amely
felsorol
ja mindazokat a személyeket, akik Pállal valamiféleképpen
kapcsolatba
hozhatók (Named Jewish Believers Connected with the Pauline
Mission,
154–178. o.). Ebben a vonatkozásban kiegészíti Richard
Bauckham tanulmányát,
s a kettő együtt rendkívül hasznos kutatói segédeszközt
alkot.
A hetedik fejezetben szintén Reidar Hvalvik az, aki most már
a római
keresztény közösségben igyekszik feltérképezni a
Jézus-hívőket (Jewish
Believers and Jewish Influence in the Roman Church until the
Early Second
Century, 179–216. o.). Ez érthető és logikus folytatás,
hiszen a keresztény
hagyomány Pált és Pétert tekinti a római egyház oszlopainak.
Ezért is sajnálatos,
hogy a szerkesztők nem gondoltak Péter személyének és a
péteri
hagyománynak a vizsgálatára; pedig ez az ókeresztény kor és a
Jézus-hívő
zsidók kérdéskörének egy megkerülhetetlen aspektusa.14
Tanulmánya első részében a szerző gyakorlatilag összegzi a
római egyház
eredetére és kezdeti időszakára utaló forrásszövegeket (pl.
ApCsel,
Római levél, Suetonius, Claudius rendelete) és az erre
vonatkozó kutatási
eredményeket. Ezt követően szól a római zsidó közösségről,15
elemzi Pál
római levelét, tárgyalja a Nero16 uralkodása alatti
keresztényüldözést, illetve
keresi a zsidó befolyás fellelhető nyomait a római egyházhoz
köthető
ókeresztény iratokban (1 Péter-levél, Zsidókhoz írt levél, 1
Kelemen-levél,
Hermasz Pásztora). Érdekes módon ugyanis a zsidó eredet
egyáltalán nem
merült homályba. Ezt beszédesen bizonyítja a Szent Szabina
(Santa Sabina)
templom egyik, 422 és 432 között készült, mozaikja, amely
két, kezében
könyvet tartó női alakot ábrázol, alattuk a felirattal:
Ec[c]lesia ex circumcisione
és Ec[c]lesia ex gentibus.
A nyolcadik fejezetben Peter Hirschberg a kereszténység első
századi
története szempontjából szintén nagy fontosságú kis-ázsiai
Jézus-hívők
és a jánosi hagyomány kérdését vizsgálja (Jewish Believers in
Asia Minor
according to the Book of Revelation and the Gospel of John,
217-238. o.).
Itt tulajdonképpen a judaizmussal (Evangélium17), illetve a
római biroda
lommal (Apokalipszis18) való konfliktus már markánsan jelenik
meg. Olyan
történelemteológiai szemléletről van szó, amely a kezdet és a
vég között
elhelyezkedő eszkatológikus perspektívába helyezi Isten (új)
népe történetét.
14. Lásd pl. Joachim Gnilka: Petrus und Rom. Das Petrusbild
in den ersten zwei Jahrhunderten.
Freiburg i. Br., 2002; F. Lapham: Peter. The Myth, the Man
and the Writing. Journal
for the Study of the New Testament Series 239. London, 2003;
Bruce Chilton – Craig
Evans (eds.): The missions of James, Peter, and Paul.
Tensions in Early Christianity. Supplements
to Novum Testamentum 115. Leiden, 2005.
15. A római zsidóságra vonatkozóan lásd még Silvia
Cappelletti: The Jewish community of
Rome from the second century B.C. to the third century C.E.
Supplements to the Journal
for the Study of Judaism 113. Leiden – Boston. 2006.
16. Személyével kapcsolatban lásd Claude Aziza: Néron. Le mal
aimé de l’Histoire. Découvertes
Gallimard 493. Paris, 2006.
17. Lásd Francis J. Moloney: The Gospel of John. Text and
Context. Biblical Interpretation
Series 72. Boston, 2005; Jerome H. Neyrey: The Gospel of
John. New Cambridge Bible
Commentary. New York, 2006; Edward W. Klink: The Sheep of the
Fold. The Audience
and Origin of the Gospel of John. Monograph Series. Society
for New Testament Studies
141, Cambridge, 2007. Magyarul olvasható Bolyki János: „Igaz
tanúvallomás”. Kommentár
János evangéliumához. Budapest, 2001; Uő.: János evangéliuma
a görög tragédiák tükrében.
Budapest, 2002.
A kötet harmadik része a Jézus-hívők irodalmi hagyatékát
feldolgozó tanulmányokat
tartalmazza. Ennek keretében, a kilencedik fejezetben, Craig A.
Evans
a zsidókeresztény evangéliumi hagyományt ismerteti (The
Jewish
Christian Gospel Tradition, 241-277. o.): Máté evangéliuma,
apokrif evangéliumok
(a nazoreusok, az ebionitak, valamint a héberek19
evangéliuma),
evangélium töredékek (pl. POxy 840, POxy 1224, PBerlin
11710). Ebből a
szájhagyomány fontossága, Izrael visszaállításának a
gondolata, valamint
egy adopcionista (az Istenné lett Krisztus emberségét
hangsúlyozó) krisztológia
körvonalazódik.
A tizedik fejezetben Torleif Elgvin a zsidókeresztények és az
ószövetségi
pszeudepigrafák (A próféták élete, A tizenkét pátriárka
testamentuma,
Izajás próféta felemelkedése, 4 Báruk/Paraleipomena Jeremiou,
4, 5 és 6
Ezdrás, Ábrahám apokalipszise, Sibylla-jóslatok) viszonyát
elemzi (Jewish
Christian Editing of the Old Testament Pseudepigrapha,
278–304. o.). Megítélése
szerint ezek az iratok, az I–II. században, a Jézus-hívő
zsidók közvetítésével
kerültek be a keresztény irodalmi hagyományba, és magukon
viselik a kezük nyomát.
A tizenegyedik fejezetben Graham Stanton azokban a rendkívül
összetett
pszeudo-klementinákban keresi a zsidókeresztény elemeket
(Jewish
Christian Elements in the Pseudo-Clementine Writings,
305–324. o.), amelyekben
a Pál-ellenes hagyomány nyomai is fennmaradtak. Megítélése
szerint
mindenekelőtt a Recognitiones I,27–71 tekinthető olyan
összefüggő
résznek, amely a Jézus-hívő zsidók apológiáját foglalja
össze. Keletkezését
a II. század közepére datálja, és közösségalapító történetnek
(community
foundation story) tekinti. Mindez természetesen nem azt jelenti,
hogy a
különböző rétegekben ne lennének más nyomok, illetve elemek.
Azonban
mindennek a felderítése még számos mellékkutatást igényel.
18. Lásd Thomas Witulski: Die Johannesoffenbarung und Kaiser
Hadrian: Studien zur Datierung
der neutestamentlichen Apokalpyse. Forschungen zur Religion
und Literatur des
Alten und Neuen Testaments 221. Göttingen, 2007.
19. Lásd Pier Franco Beatrice: The „Gospel According to the
Hebrews” in the Apostolic Fathers.
In: Novum Testamentum 48 (2006) 147-195. o.
A tizenkettedik (Fragments of Jewish Christian Literature
Quoted in
Some Greek and Latin Fathers, 325–378. o.) és a tizenharmadik
(Jewish
Christian Sources used by Justin Martyr and Some Other Greek
and Latin
Fathers, 379–416. o.) fejezetekben Oskar Skarsaune a görög és
latin
ókeresztény szerzők írásaiban töredékekben fennmaradt
zsidókeresztény
művek emlékeit térképezi fel. Ezért ez a két fejezet
tulajdonképpen egységet
alkot, és kimagasló kutatói teljesítményt tükröz. Két
részletben ugyanis
összegyűjti és felsorolja mind az idézeteket, mind pedig az
elveszett művekre,
illetve azok tartalmára történő utalási helyeket. Papiasz20,
Irenaeus,
Hégészipposz, Julius Sextus Africanus, Órigenész, Jeromos és
Jusztinosz
elemzésével a szerző tulajdonképpen módszert teremt és irányt
mutat, hogy
miképpen lehetne a vizsgálódást kiterjeszteni a II–III.
század további ókeresztény
íróira is.
20. Lásd még Papia di Hierapolis: Esposizione degli oracoli
del Signore. I frammenti. A cura
di Enrico Norelli. Letture Christiane del Primo Millennio 36.
Milano, 2005.
A kötet negyedik része mintegy logikus folytatása a
harmadiknak. Az irodalmi
hagyaték után ugyanis a görög és latin ókeresztény szerzők
zsidókeresztény
csoportokról szóló tanúságtételei kerülnek górcső alá. A
tizennegyedik
fejezetben Oskar Skarsaune az ebionitákról (The Ebionites,
419–462. o.); a
tizenötödikben Wolfram Kinzig a nazoreusokról (The
Nazoraeans, 463–487.
o.); a tizenhatodikban pedig Gunnar af Hällström és Oskar
Skarsaune Kerinthoszról,
Elkaszairól és az elkaszaitákról, illetve más, vélelmezhetően
zsidó-keresztény
tanítókról vagy csoportokról (Cerinthus, Elxai, and Other
Alleged
Jewish Christian Teachers or Groups, 488–502. o.) ír. Ezekben
az összefoglaló
tanulmányokban elsősorban a források, az elnevezések és a
terminológia,
valamint a tanítás és a gyakorlat kérdéseiről esik szó.
A tanulmánykötet ötödik része a zsidó Jézus-hívőkre
vonatkozó, előzőleg
azonban még nem tárgyalt irodalmi és régészeti bizonyítékokat
sorolja
fel. A tizenhetedik fejezetben Oskar Skarsaune tulajdonképpen
tovább
folytatja a tizenkettedik és tizenharmadik fejezetekben már
elkezdett patrisztikus
tanúságtételek feltérképezését (Evidence for Jewish Believers
in
Greek and Latin Patristic Literature, 505–567. o.). Ez
alkalommal Antiókhiai
Ignatiosz, (újra) Jusztinosz, Kelszosz, efezusi Polükratész,
Epiphaniosz,
(újra) Jeromos, Gennadius, Szókratész és Szózomenosz
történetírók, illetve
Severus de Minorca püspök, kerülnek sorra. A tizennyolcadik
fejezetben
Sten Hidal a szír szerzőkkel folytatja a sort (Evidence for
Jewish Believers
in the Syriac Fathers, 568–580. o.). Röviden szól a
kereszténység szíriai
elterjedéséről (Antiókhia, Edessza, Adiabene), majd számba
veszi a szóba
jöhető forrásszövegeket (Salamon zsoltárai, Tamás
evangéliuma, Tamás
cselekedetei, Afraat, a Didascalia Apostolorum és a Caverna
Thesaurorum,
illetve Efrém). Ebben, a római birodalom perem- és
határvidékén húzódó,
régióban minden más, mint a görög és latin uralta területeken.
Egyértelműbb
a pluralizmus, és erősebbek a zsidó közösségek is. Mindez
azonban
messze nem egyértelműsíti a zsidó Jézus-hívők látható és
érzékelhetőjelenlétét
Szíriában – a peremhelyzetben levő ebionitákat leszámítva.
Zsidóság
és kereszténység ugyanis világosan elkülönülnek egymástól.
Afraat és Efrém
zsidó ellenfelei valóságosak – és elutasítják Jézus Messiás
voltát.
A tizenkilencedik fejezetben Lawrence Lahey (Evidence for
Jewish Believers
in Christian-Jewish Dialogues through the Sixth Century
(excluding
Justin), 581–639. o.) az ókori zsidó – keresztény
dialógusokat (pl. Pellai
Arisztón, Jázon és Papiszkosz vitája; Poxy 2070; Athanasziosz
és Zakeus
vitája; Consultationes Zacchaei et Apollonii; Evagriosz, A
zsidó Simon és
a keresztény Theophilosz vitája, Sarugi Jakab, Altercatio
ecclesiae et synagoga;
Actus Silvestri21; A keresztény Timóteus és a zsidó Aquila
vitája;
Taphari Gregentius, Disputatio cum Herbano Iudaeo; Párbeszéd
Krisztus
papságáról; Anonymous Dialogus cum Iudaeis Saeculi ut Videtur
Sexti),
illetve a zsidók ellen (contra Iudaeos) írt traktátusokat
sorolja fel és elemzi.
Végkövetkeztetése szerint az iratok mögött szinte minden
egyes esetben valós
konfliktust lehet feltételezni a helyi kereszténység és
zsidóság között.
A huszadik fejezetben Anders Ekenberg (Evidence for Jewish
Believers
in „Church Orders” and Liturgical Texts, 640–658. o.) azokat
a dokumentumokat
veszi górcső alá, amelyeket Alexandre Faivre – kinek munkáit
a
szerző szemmel láthatólag nem ismeri – „kánoni-liturgikus”
irodalomnak
nevez.22 Ezek a Didakhé,23 a Traditio Apostolica, a
Didascalia Apostolorum
és a Constitutiones Apostolorum. Szerinte az ezekben
tükröződőkeresztény
és zsidó liturgia, illetve közösségi intézményrendszer
hasonló vagy párhuzamos
vonásai nem feltétlenül vezethetők vissza egy kezdeti
kialakulási
időszakra (earlier formative period). Annál is inkább mivel
ezek a dokumentumok
egy időben (II–IV. század) és térben (Szíria) jól körülhatárolható
kereszténység emlékét és gyakorlatát őrzik, amely nem
általánosítható
igazán.
21. Lásd még Tessa Canella: Gli Actus Silvestri. Genesi di
una leggenda su Costantino imperatore.
Uomini e mondi medievali 7. Spoleto, 2006.
22. Lásd Alexandre Faivre: Ordonner la fraternité. Pouvoir
d’innover et retour a l’ordre dans
l’Église ancienne, Paris, 1992, 361–394. old.
23. Lásd még Marcello del Verme: Didache and Judaism. Jewish
Roots of an Ancient Chris-
tian-Jewish Work. New York, 2004; Huub van de Sandt (ed.):
Matthew and the Didache.
Two Documents from the Same Jewish-Christian Milieu? Assen –
Minneapolis, 2005.
A huszonegyedik fejezetben Philip S. Alexander a „másik
oldal”, vagyis
a korai rabbinikus zsidó irodalom tanúságtételeit vizsgálja
(Jewish Believers
in Early Rabbinic Literature (2d to 5th Centuries), 659–709.
o).
Megítélése szerint ezek rendkívül fontosak, ellenben csak
nagyon nehezen
meghatározhatók, mivel számos módszertani problémát vetnek
fel. Ilyen
pl. az azonosítás nehézsége, vagy a történeti forrásként való
felhasználás.
Ebből kifolyólag ezek a szövegek sokkal kevesebb használható
információt
tartalmaznak, mint azt remélni lehetne. Ellentétben a
kereszténységgel,
amely ideológiai vitát folytatott a judaizmussal, a
zsidóságon belül a kereszténység
nem jelentkezett problémaként. Úgy is lehetne fogalmazni,
hogy a
rabbinikus irodalmat a kezdeti időszakában (II–III. század)
elsősorban a kereszténység
tudomásul nem vétele jellemzi. Később (IV–V. század) természetesen
változik a helyzet, de ekkor már a fokozatosan hatalmi
pozicióba
kerülő Egyházról van szó; miközben a kétszeresen peremre
szorított zsidókereszténység
a végnapjait éli, és el is tűnik a történelem forgatagában.
A huszonkettedik fejezetben James F. Strange azt vizsgálja,
hogy léteznek-e
kézzelfogható régészeti emlékei a Jézus-hívőknek
(Archaeological
Evidence of Jewish Believers?, 710–741. o.): feliratok,
épületmaradványok.
Módszertani szempontból értelemszerűen az értelmezés okoz
gondot: mennyire
lehet ezeket kapcsolatba hozni a zsidókeresztényekkel?
A kötet hatodik, és egyben utolsó része a huszonharmadik,
záró fejezetet
tartalmazza. Ebben Oskar Skarsaune, miközben összefoglalja
mindazokat
az eredményeket, amelyek a tanulmányok szinkronikus és
diakronikus
elemzéseiből körvonalazódnak, a hangsúlyt a kutatási
perspektívákra helyezi
(The History of Jewish Believers in the Early Centuries –
Perspectives
and Framework, 745–781. o.). A sokrétű és dinamikus,
ugyanakkor konfliktusoktól
áthatott és folyamatos fejlődésnek kitett ókereszténység jobb
és
pontosabb megismerése kétségtelenül hozzásegíthet a későbbi
történések
és folyamatok (esetleg saját korunk) helyesebb megértéséhez
is. A zsidókeresztények
nem tartoznak a történelem nyertesei közé. Ez azonban
egyáltalán
nem jelenti azt, hogy ne lett volna szerepük benne, még akkor
is, ha ez
feledésbe merült. A kutatás feladata, hogy igazságot
szolgáltasson nekik.
Mindent összegezve azt mondhatjuk, hogy egy szerkesztői
szempontból
jól átgondolt és felépített műről beszélhetünk, amely egyben
egy átfogó
– mind a forrásokat, mind pedig a másodlagos irodalmat
felsoroló – szakirodalom-
jegyzéket is tartalmaz (783–884. o.). Ez a
tanulmánygyűjtemény
mindenképpen egy olyan (mutatókkal ellátott) munkaeszköz,
amely egyrészt
összegzi az eddigi kutatási eredményeket, másrészt pedig új
irányokat
jelöl meg. Joggal elmondható tehát, hogy nem csupán a
zsidókeresztény
séggel, de minden ókeresztény problematikával foglalkozó
kutató számára
is megkerülhetetlen – és vélelmezhetően felülmúlhatatlan – mű
marad egy
jó ideig.
Oskar Skarsaune–Reidar Hvalvik szerk.: Jewish Believers in
Jesus. The Early Centuries (Jézusban
hívő zsidók. Az első századok). Peabody (Massachusetts),
Hendrickson Publishers,
2007, xxx + 930 p.
Jakab
Attila