Klió 2008/2.

17. évfolyam

Ókor

 

Jézus-hívő zsidók az ókorban

 

Az ókeresztény kor történetének egyik legvitatottabb problematikája a zsidó

(származású) keresztények kérdése, amely az elmúlt évtizedben markánsan a

kutatói érdeklődés középpontjába került.1 Ebben elsősorban az játszott szerepet,

hogy megújult és új szempontokkal bővült az ókereszténység és az ókori

zsidóság tudományos vizsgálata. Ennek köszönhető az a felismerés, hogy

mind a Zsinagóga, mind pedig az Egyház által elvetett és peremre (a „senki

földjére”) szorított zsidókereszténység2 lényegében köztes helyett foglal el a

normatívvá szerveződött (rabbinikus) zsidó és keresztény vallások között.3

Hiszen azt lehet mondani, hogy bizonyos értelemben – és együtt a judaizáló

pogány-keresztényekkel – átjárhatóvá tették azt a határt („border-crossers”),

amelynek világos kikristályosításán és meghúzásán mind a zsidó, mind pedig

a keresztény vezetők fáradoztak. Nem véletlen tehát, hogy mindkét oldalon

problematikusnak látták őket, hiszen a fokozatosan összeegyeztethetetlenné

váló identitásokat próbálták még hosszú ideig összeegyeztetni.

 

1. A teljesség igénye nélkül íme néhány, a kérdésre vonatkozó, és a közelmúltban megjelent

mű: Simon C. Mimouni – F. Stanley Jones: Le judéo-christianisme dans tous ses états. Actes

du colloque de Jérusalem, 6-10 juillet 1998. Paris, 2001; Peter J. Tomson – Doris Lambers-

Petry: The Image of the Judaeo-Christians in Ancient Jewish and Christian Literature.

Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen Testament 158. Tübingen, 2003; Matt

Jackson-McCabe (ed.): Jewish Christianity Reconsidered. Rethinking Ancient Groups and

Texts. Minneapolis, 2007.

2. Tulajdonképpen közösségek és irányzatok olyan gyűjtőfogalma, amely egy nagyon sokrétű

és változatos valóságot takar.

3. A zsidóság és a kereszténység szétfejlődésére vonatkozóan lásd: D. Marguerat (éd.): Le

déchirement: juifs et chrétiens au premier siecle. Geneve, 1996; J. D. G. Dunn (ed.): Jews

and Christians. The Parting of the Ways A.D. 70 to 135. Grand Rapids (Mich.), 1999; D.

Boyarin: Dying for God. Martyrdom and the Making of Christianity and Judaism. Stanford,

1999; A. H. Becker – A. Y. Reed (eds.): The Ways that Never Parted: Jews and Christians

in Late Antiquity and the Early Middle Ages. Texte und Studien zum antiken Judentum 95.

Tübingen, 2003; D. Boyarin: Border Lines: The Partition of Judaeo-Christianity. Philadelphia,

2004; D. Jaffé, Le judaisme et l’avenement du christianisme. Orthodoxie et hétérodoxie

dans la littérature talmudique, Ier-IIe siecle. Paris, 2005 (Rec. Jakab A. in: Katekhón 3,

2006/3 [n° 9], 415-418); D. Jaffé: Le Talmud et les origines juives du christianisme. Jésus,

Paul et les judéo-chrétiens dans la littérature talmudique. Paris, 2007.


A zsidó-keresztény kérdés átfogó (Kr. u. az elsőtől az ötödig századik

kiterjedő) és paradigmaváltó tárgyalását célul kitűző, és egy nemzetközi

együttműködés eredményeképpen megszületett impozáns mű hat részre –

összesen huszonhárom fejezetre – oszlik. A bevezető rész első fejezetében

Oskar Skarsaune a Jézus-hívők meghatározását, a kutatás módszertanát és

a források problematikáját taglalja (Jewish Believers in Jesus in Antiquity

– Problems of Definition, Method and Sources, 3–21. o.). Ebből világosan

kitűnik, hogy a szerkesztők és a szerzők a vizsgálódás kritériumaként az etnikai

szempontot részesítették előnyben, szemben az ideológiaival.4 „Jézushívő

zsidók” (hoi apo Ioudaión eisz ton Iészoun piszteuontesz) tehát azok

„a született vagy megtért zsidók, akik ilyen vagy olyan formában hitték,

hogy Jézus az ő Megváltójuk” (3. o.). Ez egyben azt is jelenti, hogy többé

vagy kevésbé „ortodox” keresztények voltak, akik gyakran egy pogánykeresztény

többségű közösségben éltek. Ily módon a szerzők nem az egyes

keresztény irányzatok, hanem bizonyos népcsoportok történetét igyekeznek

felvázolni, ami azt is jelenti, hogy nem foglalkoznak az ellentétes irányú

mozgást megtestesítő „judaizáló pogánykeresztényekkel” (Gentile Christian

Judaizers).5 Ez a megközelítés elsősorban a forrásszövegek tanúságára

épül. Az ókori szerzők ugyanis nem beszélnek ideológiai értelemben vett

„zsidókeresztényekről”. Ők a keresztényeket (helyesebben a Jézusban, mint

Khrisztosz/Messiás-ban hívőket6) etnikai alapon osztályozzák; aszerint,

hogy zsidó (hoi Iudaioi Khrisztianoi / Ioudaei Christiani), avagy pogány

(ethnikoi / gentiles) származásúak.7

 

4. S. C. Mimouni pl. elsősorban azt tekinti zsidó-kereszténynek (Jewish Christian, Judenchrist,

judéo-chrétien), aki a Jézus-hit mellett a zsidó törvényeket és szokásokat is megtartotta.

Ebből kifolyólag a zsidó életmódot (way of life) feladó zsidót (Christian Jew) már a

pogány-keresztények közé sorolja. Lásd S. C. Mimouni: Pour une définition nouvelle du

judéo-christianisme ancien. In: New testament Studies 38 (1991) 161-186.

5. A „judaizáló pogány-keresztények”-re vonatkozóan lásd Michele Murray: Playing a Jewish

Game: Gentile Christian Judaizing in the First and Second Centuries C.E. Studies in

Christianity and Judaism 13. Waterloo (Ontario), 2004.

6. Lásd ApCsel 11,26.

7. Lásd pl. Martyrium Petri et Pauli (görög) / Passio sanctorum apostolorum Petri et Pauli (latin).

 

A második fejezetben James Carleton Paget továbbviszi a „zsidókeresztény”

és a „zsidókereszténység” fogalmak meghatározásának kérdését, és

annak kutatástörténeti áttekintését kínálja az olvasóknak (The Definition of

the Terms Jewish Christian and Jewish Christianity in the History of Research,

22–52. o.). Ebben a tekintetben rendhagyó, hogy a szerző igyekszik

felhívni a figyelmet a kérdés első kutatójaként nyilvántartott Ferdinand Christian

Baur (1792–1860) életművét megelőző – esetleg azt inspiráló – al-

kotókra is, mint pl. August Neander (1789–1850), Johann Salomo Semler

(1725–1791), John Toland (1671–1722) vagy Thomas Morgan (†1743).

Ugyanakkor kiemeli, hogy eléggé képlékeny és nem egészen egyértelmű

meghatározásokkal kell számolnunk, amelyek szerzőnként és nyelvek szerint

(német, angol, francia) is változnak. Tulajdonképpen a gnózis / gnoszticizmus

összetett és vitatott jelenségéhez hasonló esettel találjuk szembe

magunkat.8 Ezért talán nem lenne érdektelen új alapokon és új fogalmi

rendszerrel újra kezdeni a kutatást!

 

A kötet második részének tanulmányai a Jézus-hívőket vizsgálják az

Újszövetségben, és az ahhoz kapcsolódó iratokban. Elsőként Richard Bauckham

írását kell megemlítenünk, amely a mű harmadik fejezetét teszi

ki. A szerző Jakab (az Úr testvére) és a jeruzsálemi ősközösség kérdését

tárgyalja (James and the Jerusalem Community, 55-95. o.), amely önmaga

meghatározására többféle kifejezést is használt: az út (hé hodosz), a szentek

(hoi hagioi), Isten gyülekezete (hé ekklészia tou Theou), a tanítványok (hoi

mathétai), a testvérek (hoi adelphoi), a Nazoreusok (hoi Nadzóraioi). Ezen

belül a vezetőket a Tizenkettő9, illetve az „Oszlopok” (Jakab, az Úr testvére,

valamint a Zebedeus fiak: Péter és János10) elnevezéssel illették. Életét

tekintve a közösség ragaszkodott a Templomhoz, ugyanakkor azonban saját

kultikus gyakorlatot (kenyértörés) is kifejlesztett, amelynek keretében Jézusra

emlékezett. Kétségtelen, hogy Jakab (†Kr. u. 62) szerepe az első évtizedekben

sokkal jelentősebb volt, mint ahogy azt az Újszövetség sugallja.

 

8. Erre vonatkozóan lásd pl. Francesco Franco: Gnosi cristiana e gnosticismo. Attualita di un

confronto. In: Ricerche Teologiche 11 (2000) 55-92; Jens Holzhausen: Gnostizismus, Gnosis,

Gnostiker. Ein Beitrag zur antiken Terminologie. In: Jahrbuch für Antike und Christentum

45 (2002) 58-74; Karen L. King: What is Gnosticism? Cambridge (Ma.) – London,

2003; Paul-Hubert Poirier: Comment les gnostiques se sont-ils appelés? Comment doit-on

les appeler aujourd’hui? In: Studies in Religion / Sciences Religieuses 33 (2004) 209-216;

A. Marjanen (ed.): Was There a Gnostic Religion? Publications of the Finnish Exegetical

Society 87. Helsinki – Göttingen, 2005; Birger A. Pearson: Ancient Gnosticism. Traditions

and Literature. Minneapolis, 2007.

9. Erre vonatkozóan lásd pl. Enrico Norelli: „Ne costitui dodici che stessero con lui” (Mc

3,14): i Dodici nelle fonti canoniche e in quelle apocrife. In: E subito lo seguirono: i discepoli

di Gesů. Atti del Seminario invernale Vico Equense (Napoli) 26-29 gennaio 2006.

Settimello, 2007, 43-102. o.

10. Gal 2,9.

 

Jelentőségét a Péteréhez és a Páléhoz hasonlíthatjuk, hiszen irányítása alatt

a jeruzsálemi ősközösség széleskörű missziós tevékenységet fejtett ki. Emlékének

háttérbe szorítása összefügg, a Templom és a város pusztulását (Kr. u. 70)

követően, a jeruzsálemi ősközösség szerepének a csökkenésével. Ez

az a Bar Kokhba vezette felkelésig (Kr. u. 132–135) terjedő időszak, amikor

is Palesztinában a Jézus-hívő zsidók zsidósága egyre jobban megkérdőjeleződik

az önmaga identitásának újra-meghatározására kényszerülő zsidóság

körében; miközben a kereszténység szintén markánsabban határozza meg

az identitását (verus Israel), történetesen a zsidósággal szemben. A felkelés

pedig paradigmaváltó fordulópont, mivel ekkor a felkelő zsidók üldözik a

Jézus-hívőket.11

 

A negyedik fejezetben Donald A. Hagner Pál leveleit a Jézus-hívő perspektívájában

elemzi (Paul as a Jewish Believer – Accordig to His Letters,

96–120. o.). Érdeklődésének középpontjában az áll, hogy Saul judaizmusa és

Pál kereszténysége között milyen mértékű a folytonosság, illetve a törés. A

kérdést a szerző egy összefoglaló kutatástörténeti felvezetés után12 tárgyalja.

Szót ejt a megtérésről, a Törvényről és a megváltásról, az Ószövetség

páli értelmezéséről, a Templomról, valamint Pál Izrael jövőjére vonatkozó

reményeiről (lásd Róm 9-11). Mindent összevetve megállapítja, hogy a páli

teológiában „régi” és „új” szervesen és összetetten épül egymásra. Ezért a

„keresztény” nem a „zsidó” valamiféle ellentéte; ellenben a kereszténység

több mint a judaizmus egyszerű továbbfejlődése.

 

Az előbbi fejezethez szervesen kapcsolódik az ötödik. Ebben Reidar

Hvalvik Pál személyét veszi górcső alá, ahogy az az Apostolok Cselekedeteiben

megjelenik (Paul as a Jewish Believer – According to the Book of

Acts, 121–153. o.).13 A lukácsi portréból tulajdonképpen egy törvénytisztelő

zsidó képe bontakozik ki, aki látogatja a zsinagógákat, körülmetélteti

a zsidó anyától és görög apától született munkatársát, Timóteust (ApCsel

16,1–3), megtartja a fogadalmait, és részt vesz az ünnepeken; ami végeredményben

összhangban van a páli levelek sugallta képpel is.

 

11. Lásd Péter apokalipszise. Jakab Attila: The Reception of the Apocalypse of Peter in Ancient

Christianity. In: Jan N. Bremmer – István Czachesz (eds.): The Apocalypse of Peter.

Studies on Early Christian Apocrypha 7. Leuven, 2003, 174-186. o.

12. Pálra vonatkozólag évente könyvtárnyi irodalom jelenik meg. Íme néhány a legfrissebb

szakmunkákból: Eve-Marie Becker – Peter Pilhofer (hrsg.): Biographie und Persönlichkeit

des Paulus. Wissenschaftliche Untersuchungen zum Neuen Testament 187. Tübingen,

2005; E. Porter (ed.): Paul and His Opponents. Pauline Studies, 2. Leiden, 2005; William

Sanger Campbell: Paul and the Creation of Christian Identity. Library of New Testament

Studies 322. London – New York, 2006; Alexis Bunine, Paul: „Apôtre des Gentils” ou

„des Juifs d’abord, puis des Grecs”? In: Ephemerides Theologicae Lovanienses 82 (2006)

35-68. o.

13. Erre vonatkozóan lásd még Odile Flichy: La figure de Paul dans les Actes des Apôtres.

Un phénomene de réception de la tradition paulinienne a la fin du premier siecle. Lectio

Divina 214. Paris, 2007.

 

A hatodik fejezetben ugyancsak Reidar Hvalvik folytatja az elemzést.

Írása tulajdonképpen egy proszopográfiai számbavétel, amely felsorol

ja mindazokat a személyeket, akik Pállal valamiféleképpen kapcsolatba

hozhatók (Named Jewish Believers Connected with the Pauline Mission,

154–178. o.). Ebben a vonatkozásban kiegészíti Richard Bauckham tanulmányát,

s a kettő együtt rendkívül hasznos kutatói segédeszközt alkot.

 

A hetedik fejezetben szintén Reidar Hvalvik az, aki most már a római

keresztény közösségben igyekszik feltérképezni a Jézus-hívőket (Jewish

Believers and Jewish Influence in the Roman Church until the Early Second

Century, 179–216. o.). Ez érthető és logikus folytatás, hiszen a keresztény

hagyomány Pált és Pétert tekinti a római egyház oszlopainak. Ezért is sajnálatos,

hogy a szerkesztők nem gondoltak Péter személyének és a péteri

hagyománynak a vizsgálatára; pedig ez az ókeresztény kor és a Jézus-hívő

zsidók kérdéskörének egy megkerülhetetlen aspektusa.14

 

Tanulmánya első részében a szerző gyakorlatilag összegzi a római egyház

eredetére és kezdeti időszakára utaló forrásszövegeket (pl. ApCsel,

Római levél, Suetonius, Claudius rendelete) és az erre vonatkozó kutatási

eredményeket. Ezt követően szól a római zsidó közösségről,15 elemzi Pál

római levelét, tárgyalja a Nero16 uralkodása alatti keresztényüldözést, illetve

keresi a zsidó befolyás fellelhető nyomait a római egyházhoz köthető

ókeresztény iratokban (1 Péter-levél, Zsidókhoz írt levél, 1 Kelemen-levél,

Hermasz Pásztora). Érdekes módon ugyanis a zsidó eredet egyáltalán nem

merült homályba. Ezt beszédesen bizonyítja a Szent Szabina (Santa Sabina)

templom egyik, 422 és 432 között készült, mozaikja, amely két, kezében

könyvet tartó női alakot ábrázol, alattuk a felirattal: Ec[c]lesia ex circumcisione

és Ec[c]lesia ex gentibus.

 

A nyolcadik fejezetben Peter Hirschberg a kereszténység első századi

története szempontjából szintén nagy fontosságú kis-ázsiai Jézus-hívők

és a jánosi hagyomány kérdését vizsgálja (Jewish Believers in Asia Minor

according to the Book of Revelation and the Gospel of John, 217-238. o.).

Itt tulajdonképpen a judaizmussal (Evangélium17), illetve a római biroda

lommal (Apokalipszis18) való konfliktus már markánsan jelenik meg. Olyan

történelemteológiai szemléletről van szó, amely a kezdet és a vég között

elhelyezkedő eszkatológikus perspektívába helyezi Isten (új) népe történetét.

 

14. Lásd pl. Joachim Gnilka: Petrus und Rom. Das Petrusbild in den ersten zwei Jahrhunderten.

Freiburg i. Br., 2002; F. Lapham: Peter. The Myth, the Man and the Writing. Journal

for the Study of the New Testament Series 239. London, 2003; Bruce Chilton – Craig

Evans (eds.): The missions of James, Peter, and Paul. Tensions in Early Christianity. Supplements

to Novum Testamentum 115. Leiden, 2005.

15. A római zsidóságra vonatkozóan lásd még Silvia Cappelletti: The Jewish community of

Rome from the second century B.C. to the third century C.E. Supplements to the Journal

for the Study of Judaism 113. Leiden – Boston. 2006.

16. Személyével kapcsolatban lásd Claude Aziza: Néron. Le mal aimé de l’Histoire. Découvertes

Gallimard 493. Paris, 2006.

17. Lásd Francis J. Moloney: The Gospel of John. Text and Context. Biblical Interpretation

Series 72. Boston, 2005; Jerome H. Neyrey: The Gospel of John. New Cambridge Bible

Commentary. New York, 2006; Edward W. Klink: The Sheep of the Fold. The Audience

and Origin of the Gospel of John. Monograph Series. Society for New Testament Studies

141, Cambridge, 2007. Magyarul olvasható Bolyki János: „Igaz tanúvallomás”. Kommentár

János evangéliumához. Budapest, 2001; Uő.: János evangéliuma a görög tragédiák tükrében.

Budapest, 2002.

 

A kötet harmadik része a Jézus-hívők irodalmi hagyatékát feldolgozó tanulmányokat

tartalmazza. Ennek keretében, a kilencedik fejezetben, Craig A. Evans

a zsidókeresztény evangéliumi hagyományt ismerteti (The Jewish

Christian Gospel Tradition, 241-277. o.): Máté evangéliuma, apokrif evangéliumok

(a nazoreusok, az ebionitak, valamint a héberek19 evangéliuma),

evangélium töredékek (pl. POxy 840, POxy 1224, PBerlin 11710). Ebből a

szájhagyomány fontossága, Izrael visszaállításának a gondolata, valamint

egy adopcionista (az Istenné lett Krisztus emberségét hangsúlyozó) krisztológia

körvonalazódik.

 

A tizedik fejezetben Torleif Elgvin a zsidókeresztények és az ószövetségi

pszeudepigrafák (A próféták élete, A tizenkét pátriárka testamentuma,

Izajás próféta felemelkedése, 4 Báruk/Paraleipomena Jeremiou, 4, 5 és 6

Ezdrás, Ábrahám apokalipszise, Sibylla-jóslatok) viszonyát elemzi (Jewish

Christian Editing of the Old Testament Pseudepigrapha, 278–304. o.). Megítélése

szerint ezek az iratok, az I–II. században, a Jézus-hívő zsidók közvetítésével

kerültek be a keresztény irodalmi hagyományba, és magukon

viselik a kezük nyomát.

 

A tizenegyedik fejezetben Graham Stanton azokban a rendkívül összetett

pszeudo-klementinákban keresi a zsidókeresztény elemeket (Jewish

Christian Elements in the Pseudo-Clementine Writings, 305–324. o.), amelyekben

a Pál-ellenes hagyomány nyomai is fennmaradtak. Megítélése szerint

mindenekelőtt a Recognitiones I,27–71 tekinthető olyan összefüggő

résznek, amely a Jézus-hívő zsidók apológiáját foglalja össze. Keletkezését

a II. század közepére datálja, és közösségalapító történetnek (community

foundation story) tekinti. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a

különböző rétegekben ne lennének más nyomok, illetve elemek. Azonban

mindennek a felderítése még számos mellékkutatást igényel.

 

18. Lásd Thomas Witulski: Die Johannesoffenbarung und Kaiser Hadrian: Studien zur Datierung

der neutestamentlichen Apokalpyse. Forschungen zur Religion und Literatur des

Alten und Neuen Testaments 221. Göttingen, 2007.

19. Lásd Pier Franco Beatrice: The „Gospel According to the Hebrews” in the Apostolic Fathers.

In: Novum Testamentum 48 (2006) 147-195. o.

 

A tizenkettedik (Fragments of Jewish Christian Literature Quoted in

Some Greek and Latin Fathers, 325–378. o.) és a tizenharmadik (Jewish

Christian Sources used by Justin Martyr and Some Other Greek and Latin

Fathers, 379–416. o.) fejezetekben Oskar Skarsaune a görög és latin

ókeresztény szerzők írásaiban töredékekben fennmaradt zsidókeresztény

művek emlékeit térképezi fel. Ezért ez a két fejezet tulajdonképpen egységet

alkot, és kimagasló kutatói teljesítményt tükröz. Két részletben ugyanis

összegyűjti és felsorolja mind az idézeteket, mind pedig az elveszett művekre,

illetve azok tartalmára történő utalási helyeket. Papiasz20, Irenaeus,

Hégészipposz, Julius Sextus Africanus, Órigenész, Jeromos és Jusztinosz

elemzésével a szerző tulajdonképpen módszert teremt és irányt mutat, hogy

miképpen lehetne a vizsgálódást kiterjeszteni a II–III. század további ókeresztény

íróira is.

 

20. Lásd még Papia di Hierapolis: Esposizione degli oracoli del Signore. I frammenti. A cura

di Enrico Norelli. Letture Christiane del Primo Millennio 36. Milano, 2005.

 

A kötet negyedik része mintegy logikus folytatása a harmadiknak. Az irodalmi

hagyaték után ugyanis a görög és latin ókeresztény szerzők zsidókeresztény

csoportokról szóló tanúságtételei kerülnek górcső alá. A tizennegyedik

fejezetben Oskar Skarsaune az ebionitákról (The Ebionites, 419–462. o.); a

tizenötödikben Wolfram Kinzig a nazoreusokról (The Nazoraeans, 463–487.

o.); a tizenhatodikban pedig Gunnar af Hällström és Oskar Skarsaune Kerinthoszról,

Elkaszairól és az elkaszaitákról, illetve más, vélelmezhetően zsidó-keresztény

tanítókról vagy csoportokról (Cerinthus, Elxai, and Other Alleged

Jewish Christian Teachers or Groups, 488–502. o.) ír. Ezekben az összefoglaló

tanulmányokban elsősorban a források, az elnevezések és a terminológia,

valamint a tanítás és a gyakorlat kérdéseiről esik szó.

 

A tanulmánykötet ötödik része a zsidó Jézus-hívőkre vonatkozó, előzőleg

azonban még nem tárgyalt irodalmi és régészeti bizonyítékokat sorolja

fel. A tizenhetedik fejezetben Oskar Skarsaune tulajdonképpen tovább

folytatja a tizenkettedik és tizenharmadik fejezetekben már elkezdett patrisztikus

tanúságtételek feltérképezését (Evidence for Jewish Believers in

Greek and Latin Patristic Literature, 505–567. o.). Ez alkalommal Antiókhiai

Ignatiosz, (újra) Jusztinosz, Kelszosz, efezusi Polükratész, Epiphaniosz,

(újra) Jeromos, Gennadius, Szókratész és Szózomenosz történetírók, illetve

Severus de Minorca püspök, kerülnek sorra. A tizennyolcadik fejezetben

Sten Hidal a szír szerzőkkel folytatja a sort (Evidence for Jewish Believers

in the Syriac Fathers, 568–580. o.). Röviden szól a kereszténység szíriai

elterjedéséről (Antiókhia, Edessza, Adiabene), majd számba veszi a szóba

jöhető forrásszövegeket (Salamon zsoltárai, Tamás evangéliuma, Tamás

cselekedetei, Afraat, a Didascalia Apostolorum és a Caverna Thesaurorum,

illetve Efrém). Ebben, a római birodalom perem- és határvidékén húzódó,

régióban minden más, mint a görög és latin uralta területeken. Egyértelműbb

a pluralizmus, és erősebbek a zsidó közösségek is. Mindez azonban

messze nem egyértelműsíti a zsidó Jézus-hívők látható és érzékelhetőjelenlétét

Szíriában – a peremhelyzetben levő ebionitákat leszámítva. Zsidóság

és kereszténység ugyanis világosan elkülönülnek egymástól. Afraat és Efrém

zsidó ellenfelei valóságosak – és elutasítják Jézus Messiás voltát.

 

A tizenkilencedik fejezetben Lawrence Lahey (Evidence for Jewish Believers

in Christian-Jewish Dialogues through the Sixth Century (excluding

Justin), 581–639. o.) az ókori zsidó – keresztény dialógusokat (pl. Pellai

Arisztón, Jázon és Papiszkosz vitája; Poxy 2070; Athanasziosz és Zakeus

vitája; Consultationes Zacchaei et Apollonii; Evagriosz, A zsidó Simon és

a keresztény Theophilosz vitája, Sarugi Jakab, Altercatio ecclesiae et synagoga;

Actus Silvestri21; A keresztény Timóteus és a zsidó Aquila vitája;

Taphari Gregentius, Disputatio cum Herbano Iudaeo; Párbeszéd Krisztus

papságáról; Anonymous Dialogus cum Iudaeis Saeculi ut Videtur Sexti),

illetve a zsidók ellen (contra Iudaeos) írt traktátusokat sorolja fel és elemzi.

Végkövetkeztetése szerint az iratok mögött szinte minden egyes esetben valós

konfliktust lehet feltételezni a helyi kereszténység és zsidóság között.

 

A huszadik fejezetben Anders Ekenberg (Evidence for Jewish Believers

in „Church Orders” and Liturgical Texts, 640–658. o.) azokat a dokumentumokat

veszi górcső alá, amelyeket Alexandre Faivre – kinek munkáit a

szerző szemmel láthatólag nem ismeri – „kánoni-liturgikus” irodalomnak

nevez.22 Ezek a Didakhé,23 a Traditio Apostolica, a Didascalia Apostolorum

és a Constitutiones Apostolorum. Szerinte az ezekben tükröződőkeresztény

és zsidó liturgia, illetve közösségi intézményrendszer hasonló vagy párhuzamos

vonásai nem feltétlenül vezethetők vissza egy kezdeti kialakulási

időszakra (earlier formative period). Annál is inkább mivel ezek a dokumentumok

egy időben (II–IV. század) és térben (Szíria) jól körülhatárolható

kereszténység emlékét és gyakorlatát őrzik, amely nem általánosítható

igazán.

 

21. Lásd még Tessa Canella: Gli Actus Silvestri. Genesi di una leggenda su Costantino imperatore.

Uomini e mondi medievali 7. Spoleto, 2006.

22. Lásd Alexandre Faivre: Ordonner la fraternité. Pouvoir d’innover et retour a l’ordre dans

l’Église ancienne, Paris, 1992, 361–394. old.

23. Lásd még Marcello del Verme: Didache and Judaism. Jewish Roots of an Ancient Chris-

tian-Jewish Work. New York, 2004; Huub van de Sandt (ed.): Matthew and the Didache.

Two Documents from the Same Jewish-Christian Milieu? Assen – Minneapolis, 2005.

 

A huszonegyedik fejezetben Philip S. Alexander a „másik oldal”, vagyis

a korai rabbinikus zsidó irodalom tanúságtételeit vizsgálja (Jewish Believers

in Early Rabbinic Literature (2d to 5th Centuries), 659–709. o).

Megítélése szerint ezek rendkívül fontosak, ellenben csak nagyon nehezen

meghatározhatók, mivel számos módszertani problémát vetnek fel. Ilyen

pl. az azonosítás nehézsége, vagy a történeti forrásként való felhasználás.

Ebből kifolyólag ezek a szövegek sokkal kevesebb használható információt

tartalmaznak, mint azt remélni lehetne. Ellentétben a kereszténységgel,

amely ideológiai vitát folytatott a judaizmussal, a zsidóságon belül a kereszténység

nem jelentkezett problémaként. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a

rabbinikus irodalmat a kezdeti időszakában (II–III. század) elsősorban a kereszténység

tudomásul nem vétele jellemzi. Később (IV–V. század) természetesen

változik a helyzet, de ekkor már a fokozatosan hatalmi pozicióba

kerülő Egyházról van szó; miközben a kétszeresen peremre szorított zsidókereszténység

a végnapjait éli, és el is tűnik a történelem forgatagában.

 

A huszonkettedik fejezetben James F. Strange azt vizsgálja, hogy léteznek-e

kézzelfogható régészeti emlékei a Jézus-hívőknek (Archaeological

Evidence of Jewish Believers?, 710–741. o.): feliratok, épületmaradványok.

Módszertani szempontból értelemszerűen az értelmezés okoz gondot: mennyire

lehet ezeket kapcsolatba hozni a zsidókeresztényekkel?

 

A kötet hatodik, és egyben utolsó része a huszonharmadik, záró fejezetet

tartalmazza. Ebben Oskar Skarsaune, miközben összefoglalja mindazokat

az eredményeket, amelyek a tanulmányok szinkronikus és diakronikus

elemzéseiből körvonalazódnak, a hangsúlyt a kutatási perspektívákra helyezi

(The History of Jewish Believers in the Early Centuries – Perspectives

and Framework, 745–781. o.). A sokrétű és dinamikus, ugyanakkor konfliktusoktól

áthatott és folyamatos fejlődésnek kitett ókereszténység jobb és

pontosabb megismerése kétségtelenül hozzásegíthet a későbbi történések

és folyamatok (esetleg saját korunk) helyesebb megértéséhez is. A zsidókeresztények

nem tartoznak a történelem nyertesei közé. Ez azonban egyáltalán

nem jelenti azt, hogy ne lett volna szerepük benne, még akkor is, ha ez

feledésbe merült. A kutatás feladata, hogy igazságot szolgáltasson nekik.

 

Mindent összegezve azt mondhatjuk, hogy egy szerkesztői szempontból

jól átgondolt és felépített műről beszélhetünk, amely egyben egy átfogó

– mind a forrásokat, mind pedig a másodlagos irodalmat felsoroló – szakirodalom-

jegyzéket is tartalmaz (783–884. o.). Ez a tanulmánygyűjtemény

mindenképpen egy olyan (mutatókkal ellátott) munkaeszköz, amely egyrészt

összegzi az eddigi kutatási eredményeket, másrészt pedig új irányokat

jelöl meg. Joggal elmondható tehát, hogy nem csupán a zsidókeresztény

séggel, de minden ókeresztény problematikával foglalkozó kutató számára

is megkerülhetetlen – és vélelmezhetően felülmúlhatatlan – mű marad egy

jó ideig.

 

Oskar Skarsaune–Reidar Hvalvik szerk.: Jewish Believers in Jesus. The Early Centuries (Jézusban

hívő zsidók. Az első századok). Peabody (Massachusetts), Hendrickson Publishers,

2007, xxx + 930 p.

 

Jakab Attila