Klió 2008/2.

17. évfolyam

A rokontudományok köréből

 

Címertudomány

 

Ottfried Neubecker (1908–1992) a XX. századi német heraldika talán legjelentősebb

alakja volt. A Címertudomány először több mint húsz éve jelent

meg,1 a könyv népszerűsége, valamint az, hogy Magyarországon eddig még

nem ismertették, mindenképp indokolja, hogy szélesebb közönség előtt is

bemutassuk. Változatlan kiadásról lévén szó, már a fellapozáskor nyilvánvaló,

hogy a „jelenkori” címerek aktualitása az időmúlás következtében

némiképp elavult, ismervén az elmúlt két évtized politikai változásait jól

szemléltető állami, kommunális jelképhasználatban bekövetkezett változásokat.

Neubecker jelen kötetének címe sajnos a magyar terminológia szűkszavúsága

miatt leginkább a címertan szóval lenne visszaadható (a német–

magyar nagyszótárban is ez a jelentés szerepel), lévén a köztudatba nem

igazán épült be az első magyar tudományos heraldika szerzőjének pontos

definíciója, amely szerint a heraldika (címerészet, vagy a tágabb értelemben

vett címertan) két nagy területre osztható fel: címertudományra (Wappenkunde)

és címerművészetre (Wappenkunst), és előbbin belül beszélhetünk

a szűkebb értelemben vett címertanról (Wappenlehre), amit még további

alterületekre oszthatunk.2

 

1. Ottfried Neubecker: Wappenkunde, München, 1980. Angol nyelven is: A Guide to Heraldry.

Luzern, 1988.

2. Címertörténet, címerismeret, címerjog. Nyáry Albert: A heraldika vezérfonala. Bp., 1886. 1.

 

Rövid történeti bevezető után az első fejezetben a heroldok szerepéről

értekezik a szerző. Értelemszerűen ide kerültek a fontosabb forráscsoportokat

bemutató részek a középkori pergamentekercsektől a mai (brit) címereslevelekig.

 

A címer részeinek ismertetése egy szemléletes példával történik: a porosz

királyi nagycímer gyakorlatilag minden heraldikai díszt felvonultat. A

többszörösen osztott pajzsmezőn három egymás alatt elhelyezett szívpajzs

is van. Az alappajzson teljesen nyílt, királyi sisak nyugszik, sisaktakaróval;

márvány talapzaton pajzstartóként két „vadember” szerepel, akik a fejüket

és ágyékukat övező babérkoszorút kivéve teljesen meztelenek, kezükben

egy-egy zászlót tartva. A címerpajzsra felülről ún. címersátor került, királyi

koronával a csúcsán, amely mögül a birodalmi lobogó emelkedik ki.3

 

Külön fejezet szól a pajzsokról: a védőfegyver történeti fejlődése követhető

nyomon a bayeux-i falikárpit preheraldikus ábrázolásokat mutató

normann típusú pajzsaitól egészen a pusztán heraldikai ábrázolásokon

használatos típusokig. Egészen különleges az a táblázat, amelyben kilenc

európai országban használt pajzsformák fejlődését vizsgálja a szerző fennmaradt

források alapján.4 A táblázatos forma lehetőséget nyújt arra is, hogy

egy-egy ország azonos időintervallumban használt pajzsai is összevethetőek

legyenek. Nyilvánvaló azonban, hogy a kiragadott példáknál jóval több

típus is használatban volt.

 

Kevésbé megszokott, hogy egy címertani alapismereteket közlőkötetben

a szerző nem a klasszikus címerképek–geometriai formák felosztás szerint

halad, hanem egyszerűen felsorolja a lehetséges ábrákat, ez esetben itt tárgyalja

a heraldikában használatos színeket és a prémeket ábrázolni hivatott

mintákat, a pajzs alapvető felosztásait.

 

Ezután következnek a címerleírásra vonatkozó szabályok (Blasonierung),

illetve példák, valamint a különböző módosító jelek. Az egyes családon

belüli jelvények megkülönböztetésére szolgáló jelek, az un. címertörés

eszközei, a kegyelmi jelek, amelyek egy bizonyos területhez való tartozást

voltak hivatva jelezni (ti. az uralkodó kegyéből az adott államra, vagy az

uralkodócsaládra utaló jel), illetve említés szintjén a pártjelvényeket is itt

mutatja be a szerző.

 

Külön kiemelve esik szó néhány jelentősebb heraldikai alakzatról, majd

példaként a „jelenkori” államcímerekben való szerepeltetésükről. Így a keresztek

különböző típusairól, ezen belül a két ismert zászlóról a „Union Jack”-ről

és a Dänenbrog-ról („Dán szövet”, a dán zászló),5 és olyan államcímerekről,

amelyekben a kereszt szerepel (pl. Izland, Jamaika, Svájc).

 

Államcímerekben szereplő geometriai formákat is bemutat a szerző,

szintén példákkal illusztrálva. Megjegyzendő, hogy itt szerepel a Magyar

Népköztársaság 1957-től használt államcímere is (az ún. Kádár-címer) példaként

arra, hogyan lehet a régi hagyományokat félretéve, új – a nemzeti

színeket azonban mégis megtartó – jelképet alkotni.6

 

3. Ottfried Neubecker: Wappenkunde2. München-Ljubljana, 2007. (Továbbiakban: I. m.)

38–39.

4. Holland, angol, francia, német, olasz, spanyol, magyar, lengyel, orosz pajzsformák I. m.

49–51.

5. I. m. 80–81.

6. I. m. 84–86.

 

A mesteralakok után a címerképek közül fontosságban kiemelkedő

oroszlánábrázolásokat taglalja a szerző, rövid történeti áttekintéssel. Érdekes,

hogy a címerhasználat kialakulásának időpontjában már nem éltek

oroszlánok Európában, ennek ellenére máig a leggyakrabban előforduló címerállat,

megelőzve e tekintetben az összes honos állatot. Kétségkívül nagy

szerepe volt ebben annak, hogy számos klasszikus műben és a Bibliában

is gyakran emlegetett állat kiemelkedett a Physiologus többi – homályba

vesző – lényeinek sorából. Népszerűségét jól tükrözi a régi francia mondás:

„Qui n’ a pas d’armes porte un lion”, azaz akinek nincs címere, oroszlánt

visel.7 Számos európai állam címerében is főszerepet játszik az „állatok

királya”: Belgium, Luxemburg, Nagy-Britannia, stb.

 

Egyéb a természetben valóban előforduló állat mellett a középkori

bestiáriumok szerzői által megalkotott számos képzeletbeli lényt ismertet

Neubecker, melyek közül sok a heraldikai ábrázolásokba is bekerült, sőt

némelyek éppen így menekültek meg a feledés homályából. A baziliszkusz

például kakasfejű kígyótestű lény sárkányszárnyakkal, amit varangy kelt ki

elaggott kakas tojásából. Érdekes, hogy a XV. században Baselban annyira

féltek a baziliszkusztól, hogy egy kakast bíróság elé állítottak azzal vádolva,

hogy tojásokat rakott.8 A per eredményéről nem maradt fenn információ,

mégis a baziliszkusz a város címerének pajzstartója volt.

 

Annak ellenére, hogy a középkorban igen gyakori volt az ember, vagy

inkább az emberi test részeinek címerben való ábrázolása (pl. Aragónia ősi

címerében a kereszt négy szára között lebegő mórfejek, a magyar nemesi

címerekről nem is beszélve), ezek mára jórészt kikoptak a használatból,

kivételként említhető például Argentína címere, melyben babérkoszorútól

övezett kék-fehér vágott mezőben „hű kezek” a botra tűzött frügiai sapkát

– a jakobinusok jelképét – tartják.9

 

Külön esik szó a sasról és a többi, a heraldikában szereplő repülő lényről.

Kultúrkörtől függetlenül a sas mint szimbólum fontos szerepet töltött

be és a heraldikában is igen jelentős szerepet játszott, különösen a német

nyelvterületen, ahol az egyfejű sas a német király, a kétfejű sas a császári

címerben szerepelt. Konrad Grünenberg híres címerkönyvében a németrómai

császárnak, mint Jeruzsálem királyának címerképeként háromfejű

sast ábrázolt.10 Míg Lengyelország címerében a sas évszázadok során szinte

semmit nem változott, addig Ausztriában 1918 után a sas fején a koronát un.

falkorona váltotta fel, karmaiba pedig sarlót és kalapácsot kapott a korábbi

uralkodói jelvények helyett, 1945-től lábairól széttört láncok lógnak.

 

7. I. m. 90.

8. Henry Bedingfeld–Peter Gwynn-Jones: Címertan. H. n., 1994. 82.

9. I. m. 109.

10. I. m. 113.

 

Talán a leghíresebb növényvilágból vett motívum a francia királyi címerből

jól ismert stilizált liliom, de emellett számos más növény is fontos

szerepet kapott a heraldikában. Angliában például a rózsák háborúja végén

a szembenálló felek színei a kétszínű Tudor-rózsában egyesültek. Libanoni

cédrus szerepel Libanon vörös mezejű pajzsának ezüst harántpólyáján,

Barbados „beszélő” címerében pedig szakállas fügefa (barbados~szakállas)

látszik.11

 

Míg a középkorban gyakran a Nap- és Hold-ábrázolások tűnnek fel, addig

a XX. században a legfontosabbá a csillag, leginkább ötágú formája vált.

A szerző számos államcímer példáján mutatja be a címerképek ezen másik

érdekes csoportját. Legtisztább formában Olaszország emblémájában tűnik

fel a babér- és olajágtól övezett fogaskerékre helyezett vörös szegélyűfehér

ötágú csillag, mára már történetivé váltak az egykori szocialista államok

vörös csillagai, de tenger mögül felkelő természetesen ábrázolt Nap van

Kuba és Libéria címerében.12

 

A mindennapi élet tárgyai már a heraldika hőskorában is gyakran bekerültek

a címerekbe, gyakran azért, mert a címerkép utalt a viselő személy

nevére (pl. kanalak~’spoons’ az angol Sponely család címerében), de olykor

terület elnevezésére is (Kasztília címerében a castillum~’vár’). Svédország

címerében három arany leveleskorona látszik kék mezőben, felül

kettő, alul egy elrendezésben, a Vatikán címerében szereplő pápai tiara és a

két egymásra helyezett kulcs egyértelmű vallási jelképek; Uruguay kékkel

és fehérrel negyedelt ovális címerpajzsának mezőiben a mérleg az igazságosság,

a hegytetőn álló erőd az erő, a ló a szabadság, a szarvasmarha a

gazdagság szimbóluma.13

 

11. I. m. 123., 126–127.

12. I. m. 139.

13. I. m. 148., 151.

 

Sisak fejezetcím alatt mutatja be a szerző a mindennapi fegyverhasználat

során használt sisakok történeti fejlődését, de kissé szokatlan módon a

sisakdíszek kialakulása és különböző tipizálási lehetőségei is e helyen szerepelnek.

Ez azért is érdekes, mert a sisakkoronák-koronák külön cím alá

kerültek. Különösen jelentős volt a sisakdíszek megkülönböztető jel funkciója

akár a csatatéren, akár a lovagi tornák alkalmával. Utóbbiakon un. sisakszemléket

tartottak, ahol a sisakdíszek alapján azonosították a heroldok

a résztvevőket és állapították meg, hogy ki vehet részt a játékokon. A példaként

hozott illusztrációk között találunk magyar vonatkozású képeket is:

Cillei Frigyes grófot teljes lovagi tornafegyverzetben, amint Konstanzban

az osztrák Frigyes herceg ellen vonul, valamint Nagy Lajos király patkót

harapó struccot ábrázoló sisakdíszét Gelre herold címerkönyvéből.14

 

A heraldikai koronák kétségkívül az uralkodói koronák mintájára terjedtek

el, a címerek viselőinek előkelőségére utalva. A szerző a pajzsformákhoz

hasonlóan itt is táblázatszerű összeállításokat közöl. Érdekes az angol

és német királyi koronaábrázolások nyomon követése a XIV. század végéig

fennmaradt pecsét és kódexfestmények alapján. Külön szerepelnek az európai

államok uralkodóinak koronái – köztük a magyar Szent Korona is – és

külön nemzetiségek szerint az ún. rangjelző (király, koronaherceg, herceg,

marquis, gróf, vicomte, báró, lovag, nemes) koronák.15

 

14. I. m. 157., 163.

15. I. m. 172–173., 177–180.

 

Neubecker az utolsó fejezetben nemcsak a külső heraldikai díszeket

– pajzstartók, talapzatok, címerköpeny és címersátor, jelmondatok, címerjelek,

rendjelek – tárgyalja, hanem itt kap helyet a címerfelvétel és adományozás,

címeregyesítés, az egyházi, egyetemi heraldika igen szűkszavú jellemzése is.

Az arisztokratikus és az egalitárius köztársaságok sajátos jelképhasználatáról,

a kommunális heraldikáról (külön kiemelve a fővárosok címereit) szintén

itt esik röviden szó, hasonlóképp a halotti és epitáfiumcímerekről is.

A kötet gazdag illusztrációs anyaga nagy segítséget nyújt a címerleírások

megértéséhez, mindez a felhasznált képek és a könyvben szereplő

nevek mutatójával egészül ki, amely ezáltal még áttekinthetőbbé válik. Eltekintve

attól, hogy bizonyos adatok mára elavultak – ami persze nyilván

nem a szerző hibája – a kötet jól használható heraldikai kézikönyv, aminek

fellapozása nemcsak a laikus érdeklődőknek lehet hasznos.

 

Ottfried Neubecker: Wappenkunde. (Címertudomány) Bassermann Verlag, München–Ljubljana,

2007. 264 p.

 

Szálkai Tamás