Klió 2008/2.

17. évfolyam

Összefoglalás

Montenegró története.

Az őskortól a berlini kongresszusig, 1878-ig

I. rész.

A 2006. május 21-én megtartott népszavazás eredményeképpen Montenegró

88 év után újra önálló, szuverén állam lett. Nevét a nemzetközi közvélemény

1918 óta csupán egy Jugoszlávián belüli turisztikai célpontként

tartotta számon. A Fekete-hegység, azaz Montenegró/Crna Gora azonban

1918 előtt közel 1000 évig többnyire önálló politikai képződmény volt, s a

XIX. század első háromnegyedének pánszláv romantikája „szláv Spártaként”

dicsőítette. Oroszországon kívül ugyanis Montenegróban élt akkor az

egyetlen önálló állammal bíró szláv nép.

Az ország történetírása ugyan már a XVIII. században megkezdődött, a

modern történettudomány módszereit felhasználó, rendszerező szemléletű

kiadványsorozat megjelentetését azonban csak 1967-ben kezdték meg. 1975-től

majd 30 évet kellett arra várni, hogy 2004-ben, immár a kilátásba helyezett

népszavazás feszült hangulatában, végre megjelenhessen a sorozat IV. kötete,

amely 1878-ig vezeti el az olvasót. Az V. kötet, amely a Montenegró első

nemzetközi elismerésétől (1878, a Berlini Kongresszus) a II. világháborúig

tartó időszakot tárgyalja majd, várhatóan 2008-ban jelenik meg.

I. könyv. Az őskortól a XII. század végéig

A mű a mai politikai határokon belüli földrajzi egységekkel, megnevezésekkel

kezdődik. A nevét meg nem hazudtoló magas hegyvidéki tájjal, a

Podgorica (akkori nevén Titograd) vidékén elterülő síksággal, valamint a

fennsíkokkal, ahol egyes fontosabb városok találhatók. A fontosabb tájegységek

a következők. A Tengermellék, kezdve a jellegzetes Boka Kotorskával

(a továbbiakban az Öböl), s a hegyekbe emelkedő szűk parti sávval, ami

Bar környékén kibővül, Ulcinjnál pedig szélesen lapályossá válik. Ómontenegró

karsztos hegyvidéke a Szkutari (Shkodrai)-tótól Nikšić közeléig.

Zeta, amely a Szkutari-tó környékével és a Zeta folyó völgyével a róla el

nevezett alföldet fogja be. Brda (Hegységek), az alpesi jellegű Közép- és

Észak-Montenegró elnevezése. Bihor és Budimlje, az ország előbbihez hasonló

jellegű északkeleti csücske.

Paleolit-kori ásatásokat csak egy helyen végeztek, a montenegrói–hercegovinai–

horvát hármashatárnál. 5000–4500 évvel ezelőtti mezolit-kori

leletek a mediterrán-jellegű területeken vannak. A neolit kultúrák is főleg

mediterrán vonatkozásúak, de északon a közép-balkáni kultúra felé is hajlanak.

Kiemelkedő bronzkori emlékmű egy nyílt szentélyféle, Lipci falunál

az Öbölben, sziklára festett szarvasokkal és egyéb jelekkel, amelyek

az észak-olaszországi Val Camonica sziklaábrázolásaival vethetők össze. A

Kr. e. VIII–IV. századok halstatti kultúrájára számos tumulus emlékeztet,

helyenként egyszerű erődítmények nyomaival is.

Az első történeti emlékeket a görögök szolgáltatták, akiktől az illír népről

értesülünk, s akik megemlítették a tengermelléki törzsek neveit, valamint a

mai Budva helyén lévő görög kereskedelmi települést is. Risannál, valamint

a Podgoricától nem messze, a Medun erődítménynél megalit falmaradványok

találhatók. Az e területen létrejött illír törzsszövetség veszélyeztette a római

hajózást, ezért a rómaiak hadjáratot indítottak ellenük. Az illír királynő, Teuta,

kénytelen volt Risanba menekülni. A Kr. e. 228-ban kezdődő római uralomról

nem csupán a Risanban, hanem két fontos útvonal mentén talált leletek is

tanúskodnak. A partmenti római út Risinum (Risan)–Butua (Budva)–Olcinium

(Ulcinj) településeket kötötte össze, a másik a Nikšić-Szkutari útvonalon

haladt a Zeta és a Morača folyók összefolyásánál található Dioclea (Duklja)

városáig. Mivel az újabb korban itt nem volt komolyabb építkezés, itt található

Montenegró legjelentősebb ókori és kora középkori régészeti lelőhelye.

297-ben, a Római Birodalom közigazgatási reformja idején ezt a vidéket Provincia

Praevalis (Prevalis) megnevezéssel leválasztották Dalmáciáról, majd

az Impérium kettéosztásakor a Keleti Birodalomhoz került. A két birodalom

határa nem esett egybe a mai országhatárral: az akkori határ kettéosztotta a

Kotori-öblöt, s Risan Dalmáciában maradt. Prevalis fővárosa Szkutari lett, a

provincia innen terjeszkedett tovább a mai Albánia felé.

A népvándorlás-kori keleti gót-dalmát birodalomhoz prevalisi részek is tartoztak,

Dioclea így keleti határváros lett, amelynek keresztény püspöksége a

szaloniki exarchia alá tartozott. A VII. század elején bekövetkezett avar-szláv

támadás után kő kövön nem maradt. Konsztantinosz Porphürogennétosz írásaiban

már megkülönböztette a horvátokat és a szerbeket. Bár azt nem határozta

meg, hogy kik telepedtek le Prevalisban, de az 1118-ban Kotorban székelő

Mihajlo királyról ezt írja: „uralkodója azoknak, akik horvátoknak nevezik

magukat”. Amíg más városok romba dőltek, addig Kotor a római lakosság jól

megerősített menhelyeként már a VI. században püspöki székhely volt. A népvándorlás

utáni konszolidációval a partvidéken ismét fejlődésnek indultak a román

lakosságú városok, míg a szlávok a hegyvidékek falvait lakták.

Porphürogennétosz külön tájegységnek tekintette Duklját illetve Travuniát

(ez utóbbi Kelet-Hercegovina és Dubrovnik vidéke). A XI. századra

datálható „Bari genealógia” Szerbiát a hegyeken túlra (Transmontana) teszi.

A legnagyobb jelenőséget a Kotortól Durazzóig terjedő Duklja fejedelemségének

tulajdonította. E fejedelemségek eredetileg bizánci vazallusok

voltak, de 1043-ban a dukljai Vojislav megverte a bizánci hadat és önállóan

kezdett uralkodni. Sőt, Travuniát is elfoglalta, egyik fiát pedig megtette

Raška uralkodójának. Másik fia Mihajlo (1050–1082) lett Duklja örököse,

s elfoglalta Kotort is. Az unokák örökségi viszályai miatt azonban Duklja

meggyöngült, és a partmenti sávra visszaszorulva ismét bizánci vazallus

lett. Miután a szerb uralkodók – részben magyar segítséggel – kezdtek eredményesen

szembeszállni Bizánccal, Duklja államisága megszűnt, és a kotori

városi tanács 1186-ban elismerte Nemanja szerb nagyfejedelem uralmát.

II. könyv: a XII. század végétől a XV. század végéig

I. kötet: Montenegró a Nemanják korában

Duklja meghódításakor Nemanja ugyanúgy járt el, mint minden más hódításnál,

valamennyi várost kíméletlenül lerombolta, lakosságát elűzte. Kivételt

csak Kotorral tett, ahol rezidenciát rendezett be magának. Mivel a

fentebb tárgyalt I. könyv kultúrát ismertető része a dukljai romok között

gyönyörű építészeti töredékeket mutat be, feltételezhető, hogy ott egy virágzó

kultúra lett egyszerre semmivé.

Szerbia ekkor már a Duna és az Adria között elterülő hatalmas birodalom

volt, amely Boszniáig, illetve Bulgáriáig is kiterjedt. Nemanja egyes

birodalmi részeket kiosztott a régenseknek, legidősebb fia, Vukan Duklját

kapta meg. Igazi örökösének azonban ifjabb fiát, Štefant szemelte ki, aki

azután koronát is kért magának a pápától a következő indokkal: a birtokában

lévő Duklja „elejétől fogva nagy királyság volt”. Vukan azonban, Imre

magyar király támogatásával, intrikát szőtt a koronaadás ellen és ideiglenesen

sikerült is elűzniük Štefant. Utóbbi visszatérve mégis csak megkapta

a római koronát. Volt még egy fivér, az agilis Sava szerzetes, aki a birodalom

ortodox vallási jellege felett őrködött. Duklja így teljesen háttérbe

szorult, nagybecsű ókori tartománynevét is felváltotta az általánosan használt

Zeta. Politikailag csak a saját önkormányzattal bíró Kotor tűnt ki, kiváló

polgárainak miniszteriális és diplomáciai szolgálata révén. Figyelmre

méltó azonban, hogy a középkori Szerbia legjelentősebb uralkodója Dušan

(1308–1355) mégiscsak Zetában kezdte karrierjét. Még gyermek volt, amikor

megbízták Zeta kormányzásával, s az itteni urak segítségével sikerült

detronizálnia apját. Az ő császárságának idején nyerte el Szerbia – Bizánc

rovására – a legnagyobb kiterjedését. Szerbia egyre erősödő keleti irányultsága

Zetában is a bizánci kultúra befolyását erősítette. E hatás alól kivételt

képezett Kotor, amelynek tartós nyugati irányultsága kiváltképp az építészet

területén hatott vissza Szerbiára.

2. kötet. Montenegró a regionális urak korában

Dušan birodalmát csak a személyi autoritás tartotta össze, halála utána az

egész birodalom összezavarodott, minden nagyúr azután kapott, amit elérhetőnek

talált. Ugyanakkor Nagy Lajos királyunk kiverte Velencét az Adria-

partról. Dubrovnik is az ő védelme alá helyezte magát, mert az egykori

Travunia új ura zaklatni kezdte. Megjegyzendő, hogy ugyanazon úr bírta

a mai Herceg-Novihoz tartozó partvidéket is. Eközben Zetát mindinkább

uralmuk alá vonták a történelem homályából felbukkanó Balšić fivérek,

akik Dubrovnikkal jó viszonyt ápoltak, Kotort ellenben fenyegették. Emiatt

1371-ben Kotor is Nagy Lajos védelme alá helyezte magát. Fel kell azonban

figyelnünk a bosnyák bánra is, Tvrtko ugyanis „Isten és Lajos király

kegyelméből” Bosznia uralkodója volt. Ő alapította Herceg-Novi városát.

Nagy Lajos 1382-ben meghalt, mire az árván maradt Kotor az időközben

királlyá lett Tvrtko védelme alá helyezkedett. Itt kell megemlíteni a törökök

1389-es rigómezei győzelmét, amelynek eredményeképpen ők is történelmi

tényezővé váltak a Balkánon. 1391-ben meghalt Tvrtko, s Kotor ismét magára

maradva, Velence uralma alá helyezte magát.

Így az Öböl keleti része, Kotorral együtt a következő harmadfél évszázadra

elrendezte politikai helyzetét. Igaz, függött az Öböl bejáratától, amit

Herceg-Novi „új” vára uralt, s amely a XV. század végéig egy hercegi család

birtokában volt. II. Balšić 1385-ben halt meg. Ő Kotorból uralkodott

Albánián, egészen Koszovóig. Utódai azonban nem örökölhették e jogokat,

és visszaszorultak Zetára meg Észak-Albániába, fővárosuk Ulcinj volt.

Minderre hatással volt Zsigmond magyar király politikája is. Sőt 1396-ban

Zsigmond maga is járt erre, mikor az elvesztett nikápolyi csatából kerülő

úton menekült. Amikor 1420-ban a Balšićok végleg kihaltak, Velence foglalta

el Zeta egész tengerpartját nagyrészt a Szkutari-tóval együtt.

Montenegró történelmének a Crnojevićek lettek a folytatói. Ómontenegró

járhatatlan karszthegységeiben, a törökkel szemben Velencére támaszkodva,

a XV. századtól kezdve létrehoztak bizonyos államiságot. Jelentőségük 1474ben

domborodott ki, Szkutari ostrománál ugyanis a felmentő velencei hadak

éppen a Crnojevićek által birtokolt területen át léphettek közbe. Három év

múlva azonban Szkutari mégis török kézre került, 1482-ben pedig elbukott

Herceg-Novi is. A gyáva várnagy ugyanis annak ellenére nem várta be Mátyás

király energikusan megindított felmentő hadjáratát, hogy a várban magyar

katonaság is állomásozott. Crnojevićet száműzték, a törökök elfoglalták

birtokait. De rajtaütésszerűen visszatérve sikerült ismét befészkelnie magát,

egy járhatatlan fennsíkon ekkor lett Montenegró székhelye Cetinje.

A középkor végén ennyi maradt meg Dukljából: név szerint egy török

szandzsák, valójában azonban egy eldugott, szabadon működő államocska.

Itt jegyzem meg, hogy maga a Crna gora megnevezés írásban először 1376-ban

jelent meg.1

1. Igaz, más források szerint Milutin szerb király egyik XIII. század végén keletkezett oklevelében

bukkant fel. Az első olasz forrás 1348-ban még ugyancsak az eredeti megjelölést, a

Cerna gorát használja. Ez a név fokozatosan váltotta fel a korábban használt Duklja illetve

Zeta megnevezést.

Crnojević Djuradj az 1490–1496-os években uralkodott a szultán kegyéből,

velencei asszonnyal az oldalán. Nevéhez fűződik e zűrzavaros korszak

legfényesebb létesítménye: messze földön az első nyomdászműhely,

Velencéből hozott gépekkel, de Montenegróban öntött cirill betűkkel. Az

első könyvet 1484-ben nyomtatták, esztétikailag magas minőségű reneszánsz

díszítményekkel. A kiadványok egyházi célokra készültek, az újonnan

alapított – később megsemmisült, reneszánsz stílusú – cetinjei kolostor,

valamint a nagy hiányokat szenvedő parókiák számára. Azután a szkutari

basa mindezzel végzett és Djuradj Velencébe menekült.

III. könyv. A XVI. század elejétől, a XVII. század végéig

XVI. század: A zavaros történelmi idők következményeképpen az emberek

egy része a hegyekben keresett magának a megéhetést lehetővé tevő biztonságos

helyeket. A legalkalmasabb életmód az állattenyésztéshez társuló

bizonyos mértékű földművelés volt. Társadalmilag a nagycsaládok szaporodásával

törzsek alakultak ki, úgy, hogy a települések rendszerint a rokonsági

ős nevét viselték, s önkormányzati rendszerben éltek a “fejes” (glavar)

vezetésével, aki a falusi gyűléseket elnökölte, a szűk közösséget pedig kifelé

is képviselte. A vérrokonság volt az első, s csak azután következett

a többi közösségi forma, alulról felfelé egészen az államig. Az államiság

elvesztésével a törzsek teljes autarkiába süllyedtek. Mindez névleg török

fennhatóság alatt történt, de a fejesek kívánságára velencei oltalommal. Ez

az ellentmondás valójában a törzsi világ tulajdonképpeni szabadságát példázza.

A velencei érdek is az volt, hogy a Velencénél megmaradt partvidék

háta mögött a török hatalom is laza legyen. Háborúskodások nem voltak

többé, mindenki visszavonult a magáéba, kivéve, hogy a montenegrói pásztorok

időnként felkeltek a török-tímár próbálkozások ellen. Harácsfizetésről,

katonai szolgálatról hallani se akartak, s a törökök se igen kívántak a

montenegrói szakadékokon hadakozni. Mindez odáig ment, hogy a montenegróiak

körében spekulációk születtek arról, hogy valamely keresztény

országhoz kellene csatlakozni. Magyarországot szemelték ki és küldöttséget

is indítottak – Ulászló királyhoz! A természetes társadalmi evolúció viszont,

tekintettel a török gyakorlatilag nem létező hatalmára és a heterogén

törzsi rendszerre, végül is a cetinjei vladikánál (püspöknél) összpontosította

a legfőbb autoritást.

XVII. század: A montenegrói kormányzás legfelsőbb orgánuma a „zbor”

(gyűlés) volt, amelyben minden montenegrói férfi részt vehetett. A döntések

törvényerejűek voltak. A XVII. század elejétől azonban ismert a fejesek

tanácsa is, amely a zbor végrehajtó szerve volt, s kivételes esetekben jogerős

döntéseket is hozhatott. A tanács elnöke pedig a cetinjei vladika volt, mert

az üléseket ott tartották. Így a főpap lett egyrészt Montenegró diplomáciai

képviselője, másrészt belügyi döntőbírája is. A peres ügyek, a vidéki fejesek

szokásjogi ítéletein át, ugyancsak a vladikánál végződhettek. A vladikát

azonban a fejesek tanácsa választotta meg. A törökök mindezzel szemben

igyekeztek érvényesíteni császár-centrikus rendszerüket, de elkerülhetetlenül

ellenállásba ütköztek. Ezért valóságos hadjáratokat kezdtek indítani a

Hegységekbe, de a magas hegyek előtt rendszerint megtorpantak. Éppúgy,

mint Ómontenegró előtt is. Ez utóbbi esetében azonban más jellegű volt a

baj – a szokásos rablóportyázások voltak ezek, amelyek nem csak a török,

de a velencei területekre is kiterjedtek. Az ebből fakadó problémákat a vladikának

kellett orvosolnia. Az ilyen jellegűincidensektől eltekintve, Ómontenegró

nyugati irányultsága úgy nyilvánult meg a legnyomatékosabban,

hogy ortodox egyháza vallási unióra lépett a Vatikánnal.

A Candia-háborúzás alatt (1645–1669) a törökök visszaszorították Velencét

Korfura és az Adriára. Ekkor kezdődött Ómontenegró és Velence hadi és

politikai szövetsége. Sőt, a Kotor és Petrovac közötti négy határmenti törzs

velencei fennhatóság alá helyezte magát. Ezt más törzsek is fontolóra vették,

törekvésük azonban elakadt, mert a törökök sikertelenül ugyan, de igen keményen

megostromolták Kotort. A montenegróiak körében azonban megmaradt

az a megfontolás, hogy Velence segítségével lerázható lenne a török iga. Velence

nem volt képes arra, hogy megfelelő segítséget nyújtson, igazi népfelkelés

viszont azért nem jöhetett létre, mert más sem kellett volna, minthogy a

törökök megakadályozzák a téli legeltetést. A moreai háborúban aztán, ami-

kor Velence 1687-ben elfoglalta Herceg-Novit, a montenegróiak verték meg

a török felmentősereget. A velenceiek megszállták Cetinjét, őket azonban kiverték

onnan a törökök. Nagy remények lettek így semmivé, a moreai háború

idején időnként – a Kotor feletti hegységben pedig tartós – sikerekkel járó

önfelszabadítási harcok viszont más megfontolások szülőivé lettek.

XVIII. század: A két háború csalódásai kikezdték Montenegró törzsi szeparatizmusát

is, és az állami öntudat felé terelték. A rablóportyázások beképzeltséget

eredményeztek: mi vagyunk a hősök, mások pedig gyávák. A harácskövetelésekre

fegyveres felkelés volt a válasz. Mindennek gyújtópontjában álltak

az Öböl feletti, járhatatlan hegység valóban felszabadult törzsei, amelyek

már Dubrovnikot sarcolták meg a béke fejében. Oroszország Montenegró

iránti érdeklődése nyilván összefüggött az 1710-es orosz-török háborúval.

Nagy Péter cár küldöttei azért jártak Montenegróban, hogy felkelésre bíztassák

az ottaniakat. Ez be is következett, de a háborúskodás török győzelemmel

zárult, Danilo Petrović vladika (1670–1735) elmenekült. Először Bécsbe

ment, ahol tárgyalásokat folytatott, majd tovább utazott Szentpétervárra.

Visszatértekor, az újonnan kifejtett orosz ideológiára támaszkodva, felvetette

Montenegró önállóságának gondolatát. Tőle erednek az első törvényi intézkedések

a vérbosszú nyűgei ellen, illetve az, hogy a vladika tisztség örökös joga

szálljon a Njegušból (Njegoš néven is) származó Petrović családra.

Montenegróban azonban ekkoriban anarchia uralkodott, olyan elgondolások

kísértettek, hogy a török birodalom szlávjai egyesülhetnének

Oroszországgal – túl absztrakt volt még az önállóság perspektívája. Danilo

utódai is egymás után jártak Szentpétervárra, ahol Vasilije vladika

1754-ben kiadta Montenegró első történetét, a hatáskeltés érdekében sok

kitalációval. Elérte, hogy az isztanbuli orosz követség hivatalos lépéseket

tegyen Montenegró érdekében, azaz nemzetközi nyilatkozatban vállalja

Oroszország védelmező szerepét. Vasilije Oroszországban halt meg, de

hazájában sem bírt már senki valódi tekintéllyel. Az orosz mítosz azonban

különös eredménnyel járt. 1766-ban egy (Dalmáciából való szerb) kalandor

állított be Montenegróba, aki magát III. Péter orosz cárnak és Isten küldött-

jének mondta. Šćepan Malit rajongva fogadták, szót fogadtak neki,

a rend és a béke helyreállt. A fejesek utóbb keresztül láttak a jöttmenten,

de sikere miatt békén hagyták. 1773-ban azonban egy török orvgyilkos

eltette láb alól. Šćepan hagyatéka egy hivatásos karhatalmi csapat maradt,

és az a felismerés, hogy mit is kíván igazán a nép. E felismerés birtokában

indult 1782-től Petar Petrović vladika. Mindenekelőtt a beszámíthatatlan

zbort váltotta fel a képviseleti népgyűléssel, majd kikiáltotta Montenegró

és a Hegységek függetlenségét.

A Montenegró története III. könyv 1. kötetének figyelemre méltó része

a „Városok a török uralom alatt” alcímet viselte. Tudnivaló persze, hogy az

orientális külső mögött általában keresztény hívők is laktak. Igen jól példázza

ezt a katolikus érseki székkel rendelkező Bar. A keleties jelleg ott

maradhatott meg, ahol megmaradt a muzulmán lakosság, mint Ulcinjban

és az északi vidékeken. Az egykor muzulmán jellegű Herceg-Noviban és

Risanban teljesen kiveszett.

A III. könyv 2. kötete sohasem jelent meg. Alighanem ennek kellett volna

tartalmaznia a XVI–XVIII. századi keresztény kultúra áttekintését, mindenekelőtt

a belső kotori öböl emlékeit (amely világörökségként védett táj). Ezt

a történész szempontjából hatalmas tartalmi űrt az teszi különösen fájóvá,

hogy Montenegró nyilvántartott műemlékeinek oroszlánrésze éppen ide tartozik.

Ezzel a témával sajnos tekintélyes helyi történész nem foglalkozik, más

montenegrói történészek érdeklődése pedig nem irányul e téma felé. Az Öböl

ugyanis csak a második világháború után lett politikailag Montenegró része, s

hangulatilag ma is „Montenegrón kívülinek” érzékeljük e tájat.

Montenegró történelmének eddig tárgyalt, régen megjelent kötetei tárgyilagos

benyomást keltenek ugyan, s gondosak a lábjegyzetek is, de különös

módon nem tartalmaznak irodalomjegyzéket.

Istorija Crne Gore. Redakcija za istoriju Crne Gore, Titograd.

Zarije Bešić–Draga Garašanin–Jovan Kovačević: Od najstarijih vremena do kraja XII vijeka.

I. könyv, 1967.

Dr. Sima Ćirkoivć–Dr. Dimitrije Bogdanović–Dr. Vojislav Korać–Dr. Jovanka Maksimović–

Dr. Pavle Mijović: Od kraja XII do kraja XV vijeka. Crna Gora u doba Nenjiča. II. könyv,

1. kötet, 1970.

Dr. Sima Ćirković–Dr. Ivan Božić–Dr. Dimitrije Bogdaović–Dr. Vojislav Čurić: Od kraja XII

do kraja XV vijeka. Crna gora u doba oblasnih gospodara. II. könyv, 2. kötet, 1970.

Dr. Gligor Stanojević–Dr. Milan Vasić: Od početka XVI do kraja XVIII vijeka. III. könyv, 1.

kötet, 1975.

Megvalósítatlan maradt a III. könyv, 2. kötet.

(A cikk második része az augusztusi számunkban jelenik meg.)

Magyar Zoltán (Lektorálta: Szilágyi Imre)