Klió 2008/1.
17. évfolyam
XX. század
Vereség
a győzelem kapujában: a politika uralma
a
stratégia felett? A dekolonizációs politika kudarca
Dél-Arábia
esetében
Bár
a dekolonizációs folyamat már a két világháború közötti évtizedekben
kezdetét
vette, igazi lendületét csak a II. világháború után nyerhette el. Felgyorsult
a
még fennálló gyarmati rendszer erodálódása és a harmadik világ
országai
fokozatosan megteremhették önálló nemzeti létüket. A szuverenitás
elnyerését
azonban az esetek többségében az európai gyarmattartókkal
vívott
véres felszabadító harcok előzték meg. Ebben a tekintetben Nagy-
Britannia
sokkal szerencsésebbnek bizonyult például Franciaországnál. A
változásokat
időben észlelve és arra a megfelelő időben és formában végrehajtott
kivonulással
reagálva sikerült olyan katasztrófákat elkerülnie, mint
amilyeneket
például a franciáknak Indokínában, vagy Algériában kellett
elszenvedniük.
Az
egyetlen kivétel talán Dél-Arábia esete volt. Bár korábban Ciprus
és
Malajzia feladása sem volt minden konfliktustól mentes, az Arab-félsziget
déli
részének elhagyása a brit külpolitika tragédiájának bizonyult. Négy
évre
visszatekintő függetlenségi harcot kellett megvívniuk a régió nacionalista
mozgalmaival,
hogy aztán a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság
néven
létrejövő marxista állam Moszkva szövetségesévé váljon. Emellett
azzal
a tudattal kellett elhagyniuk a térséget, hogy lett volna lehetőségük
ennek
megakadályozására: ha nem is uralmuk fenntartására, de legalább
a
szakaszosan végrehajtott békés kivonulásra és térségbeli érdekeltségeik
biztosítására.
Az
elszalasztott esélyt, ami végül vereségük katalizátorát képezte, az
Észak-Jemen
területén 1962-ben kirobbant polgárháború jelentette. A konfliktus,
amit
később Nasszer egyiptomi elnök csak a maga Vietnámjaként
emlegetett,
vagy a résztvevő és támogató országok miatt az ’Arab Hidegháború’
úgynevezett
helyettesítő háborújának is tekinthetünk, lehetőséget
biztosított
volna Nagy-Britanniának, hogy titkos akcióival vereséget mérjen
a
köztársasági erők oldalán küzdő egyiptomi csapatokra és ezáltal az arab
nacionalizmus
eszméjére.
Clive
Jones nyolc fejezetre osztott könyvében elsőként elemzi Nagy-
Britannia
részvételét a jemeni polgárháborúban, illetve annak a külpolitikára
gyakorolt
hatásait. A téma szigorúan történeti megközelítésének és rendkívül
részletes
tárgyalásának köszönhetően az olvasó objektív képet kaphat
arról,
hogy a titkos akciók miképpen válhattak a brit külpolitika legitim
eszközévé
a Dél-Arábiai Federáció integritásának megóvása érdekében.
Clive
Jones a beavatkozás előzményeit az 1956-os szuezi krízistől vizsgálja.
A
brit hatalom tekintélyes vereséget szenvedett el ekkor, az általa
teremtett
hegemónia pedig egyértelműen hanyatlásnak indult a régióban. A
konfliktus
feszülté tette viszonyát Washingtonnal, Izraelhez fűződőkapcsolatai
szembefordították
vele az arab világ országainak többségét. Mindezek
arra
kényszerítették a Whitehallban székelő politikai döntéshozókat, hogy
egyoldalúan
és nyíltan biztosítsák térségbeli érdekeltségeiket. A politikai
eszközök
alkalmazása került ekkor előtérbe, azonban nem rettentek vissza
a
katonai erő alkalmazásától sem, mint ahogy azt mutatta Jordánia esete
1958-ban,
a Közel Keleti Főparancsnokság (MIDCOM) felállítása Ádenben
még
ugyanabban az évben, az ománi hadjárat 1959-ben, illetve az Irak által
fenyegetett
Kuvait 1961. júniusi megszállása.
Ádennek
a brit külpolitikában betöltött szerepét elemezve a szerzőhangsúlyozza,
hogy
az 1956 után értékelődött fel London szemében, amikor is a
szuezi
kivonulás után a „Szueztől keletre” külpolitika stratégiai kulcspontjává
nőtte
ki magát. Az 1950-es évektől rohamosan terjedő és mind szélesebb
körben
népszerűségnek örvendő arab nacionalizmus ideológiája azonban
alapjában
véve kérdőjelezte meg jelenlétének jogszerűségét, ami termékeny
talajra
talált a régió lakossága körében is. Így hiába sikerült Londonnak
megnyernie
magának a térség uralkodó köreit és a Déli Arab Emirátusok
Államszövetségének,
a későbbi Dél-Arábiai Szövetségnek a létrehozásával
legitimálnia
védnöki szerepét. Mindez nemhogy csökkentette volna, de még
inkább
növelte irányukba az ellenállást és az Ádeni Szakszervezeti Mozgalom
keretében
kibontakozó politikai aktivitás tulajdonképpen kiindulópontjává
vált
a későbbi brit-ellenes fegyveres küzdelemnek.
Külön
kihívást jelentett Nagy-Britannia számára az északi jemeni Imamátus,
amelynek
uralkodói, különösen az 1948–1962 között regnáló Ahmed
Imám,
fegyveres erővel próbálták kiterjeszteni befolyásukat az angolok által
uralt
területek rovására. Ezek az akciók azonban összességében minimális
eredményekkel
jártak, nem utolsó sorban az északi Jemen archaikus jellege,
illetve
társadalmi-vallási megosztottsága miatt. Az 1962. szeptemberi
forradalom
azonban döntő változást eredményezett ebben a tekintetben. A
köztársaságiak
segítségére siető egyiptomi expedíciós erők ugyanis komoly
kihívást
jelentettek Londonnak. Az általuk vallott és képviselt, a britek érdekeltségeit
alapvetően
fenyegető ideológia tulajdonképpen a közvetlen
szomszédságukban
emelkedett állami szintre. A modern felszerelésekkel
ellátott
egyiptomi egységeket pedig már nem lehetett légierővel, vagy helyi
reguláris
erőkkel visszaszorítani, arról nem is beszélve, hogy bármilyen
összecsapás
a Szovjetunióval való konfrontáció kirobbanását kockáztatta
volna
Szuez példája nyomán.
Jones
külön fejezetben részletezi azokat a komoly vitákat, amelyeket
1962
őszén az új szanaai köztársasági kormány elismerésének kérdése váltott
ki a
brit kormányon belül. Az a tény ugyanis, hogy ekkor a köztársasági
erők
ellenőrizték az ország urbanizált régióit, és ezzel a lakosság mintegy
75
százalékát, illetve a royalista erők katonailag mindössze elszórt és
koordinálatlan
gerilla
rajtaütésekre voltak képesek, az előbbiek gyors győzelmét
vetítette
előre. A régió stabilitásának – USA által is szorgalmazott – biztosítása
érdekében
az elismerés mellett szólt az is, hogy általa lehetőség
nyílott
volna nyomásgyakorlásra a Szallál-kormányra, hogy az ne támogassa
az
Ádenben élő jemeni közösség brit-ellenes tevékenységét. Ezzel
szemben
a ’revans Szuezért’ szellemében élő Gyarmatügyi Minisztérium
tisztségviselői
– az ún. ’Ádeni Csoport’ hivatalnokai és katonatisztjei – arra
hívták
fel a figyelmet, hogy az új jemeni rendszer elismerése - különösen
az
egyiptomi beavatkozás függvényében – komoly morális válságot eredményezhet
a
protektorátus brit-párti uralkodóinak és sejkjeinek körében, és
alapvetően
negatív befolyást gyakorolhat a Dél-Arábiai Szövetség sorsára.
Utóbbiak
véleményét igazolták és a kabinet habozását növelték a kérdésben
az
október végi események: támadás érte a Jemennel szomszédos, brit
védnökség
alatt álló területeket, jelentős csapást mértek a royalista erők a
köztársaságiakra
Marib környékén, az egyiptomi erők megjelenése miatt támogatásukat
kérte
Husszein jordániai király, valamint Szaúd király október
végi
trónfosztásával és Fejszál király hatalomra kerülésével kezdetét vette
az
Imám-párti erők intenzív szaúdi segélyezése.
A
jemeni polgárháborúnak az angol–amerikai kapcsolatokra gyakorolt
hatását
elemezve, Jones megállapítja, hogy a Whitehall állásfoglalását a
kérdésben
csak tovább bonyolította a Jemeni Arab Köztársaság amerikai elismerése
1962
decemberében, majd pedig a Washington és az ENSZ együttes
nyomásgyakorlása
Londonra a konfliktus békés rendezése érdekében.
Mint
ahogy a szerző is hangsúlyozza, újra igazolódott a korábbi tapasztalat:
Nagy-Britannia
már nem tehette meg, hogy politikájában figyelmen kívül
hagyhassa
az USA elvárásait. Kennedy halálával azonban változás következett
be
az USA jemeni politikájában. Utóda, Johnson ugyanis figyelmét
elsősorban
Délkelet-Ázsiára koncentrálta, az Arab-félszigeten pedig főleg a
kialakult
egyiptomi–szaúd-arábiai ellentét feloldására törekedett. A szerző
szerint
a jemeni probléma ebből a szempontból már csak elhanyagolható
jelentőséggel
bírt számára, ezért inkább annak korlátozását, mintsem megoldását
akarta.
A
következő fejezetben Jones azokat a tényezőket veszi sorra, amelyek
rákényszerítették
Nagy-Britanniát a küzdelembe való bekapcsolódásra a rá
nehezedő
nemzetközi nyomás ellenére. 1963 februárjában Szanaa megszakította
kapcsolatait
Londonnal a köztársasági rendszer elismerésnek késlekedése
miatt.
Hiábavalóak voltak a konfliktus békés rendezésére irányuló
nemzetközi
erőfeszítések is, az ENSZ helyszínre küldött csapatszétválasztási
erőinek
tevékenysége hamar kudarcnak bizonyult. Nasszer egyiptomi
elnök
sem volt hajlandó betartani a Szaúd-Arábiával is elfogadtatott Bunker
egyezményt
(Jemenben állomásozó csapatai teljes kivonása és légitámadások
felfüggesztése),
amivel csak azoknak a malmára hajtotta a vizet, akik
az
ádeni pozíciók fenntartása mellett a ’bosszú az 1956-os megaláztatásért’
szellemét
is szorgalmazták. Pozíciójukat csak erősítette, hogy 1963 októberében
lemondott
Harold Macmillan miniszterelnök, aki bár végig tartózkodott
a
jemeni köztársasági kormány elismerésétől, diplomáciájában
azonban
végig nyitott tudott maradni Washington és az ENSZ irányában.
Ugyancsak
az angolok eredménnyel kecsegtető közbelépését sürgették az
egyiptomiak
royalista szimpatizánsnak tartott falvak ellen intézett megtorló
akciói,
a jelenlétük ellen a lakosság mind szélesebb körében elterjedőelégedetlenség,
illetve
a szanaai kormány működésével kapcsolatban mind gyakrabban
megmutatkozó
kritika. Mindezeknek, illetve az Áden és a Federáció
területén
egyiptomi és észak-jemeni támogatással kibontakozó zavargásoknak
köszönhetően
a brit kabinet a diplomáciai lépések helyett fokozatosan
a
megtorlás alkalmazása és – nem kis mértékben a Federáció uralkodóinak,
illetve
Szaúd-Arábia diplomáciai nyomásgyakorlásának köszönhetően
– az
ekkor súlyos csapásokat elszenvedő royalista erők támogatása mellett
kötelezte
el magát, ami az 1963. december 2-i kabinetgyűlésen nyerte el
legitimitását.
Jones
hangsúlyozza, hogy a hivatalos ’be nem avatkozás politikája’, a
határ
mentén kialakult válsághelyzet súlyosbodása, valamint az intenzívebb
egyiptomi
és észak-jemeni válaszcsapások esélye mind a konfliktusba való
nyílt
belesodródás veszélyét rejtette magában. London emiatt csak korlátozott
jellegű
büntető akciók végrehajtását rendelhette el. Csakhogy a köz-
társasági
Harib városa ellen ezzel a céllal végrehajtott légitámadást követő
nemzetközi
felháborodás egyértelműen bebizonyította, hogy erő alkalmazására
kizárólag
titkos akciók keretében kerülhet sor.
Utóbbiak
végrehajtására mind politikai, mind stratégiai szempontból kellő
harctéri
tapasztalatokkal rendelkező katonák szerződtetése kínálkozott a
legideálisabb
megoldásnak. Párizsban már 1963 júniusától egykori francia
és
belga veteránokat toboroztak a royalista erők kiképzésére. Ez a francia
vezetés
alatt megvalósuló akció azonban kevés bizalmat szült az Imám-párti
erők
körében csekély anyagi és tárgyi támogatottságának köszönhetően.
Változás
1963 őszétől következett be, amikor ezek a zsoldos hadműveletek
a
Whitehall politikai irányvonala módosulásának köszönhetően fokozatosan
brit
irányítás alá kerültek. Jones kiemeli, hogy a brit támogatás elsősorban
a
royalista erők legfőbb fogyatékosságainak – összeköttetés és a stratégia
elégtelensége
– kiküszöbölésére irányult. Segítségükkel rövid idő alatt sikerült
a
kommunikációs hálózat kiépítése, illetve a katonai tanácsadóknak
köszönhetően
tekintélyes fejlődés következett be a royalisták gerillahadjáratában.
Továbbra
is problémaként jelentkezett azonban a hatékony vezetés
hiánya.
Komoly gondot jelentett emellett a megfelelőutánpótlás folyamatos
biztosítása
is, amit még Izrael, majd később Irán titkos közreműködése sem
tudott
enyhíteni. Ez ugyanis nemcsak az egyiptomiakkal vívott küzdelem
lehetőségeit
és mértékét határolta be, hanem éreztette hatását a lakosság
körében
is. Mivel a törzsek többségének lojalitása a kapott anyagi és
fegyvertámogatástól
függött, így az egyiptomiaknak lehetőségük volt csapataik
elégtelen
kiképzését és felszerelését, valamint azok nem megfelelő irányítását
megvesztegetéssel
kiküszöbölni, ami nyomasztó légi fölényükkel és
felújított
offenzíváikkal párosulva együtt eredményezte az Imám-párti erők
1964.
tavaszi kudarcsorozatát.
A
szerző a következő egységben az 1964. októberi választásokat megnyerő
Wilson-kormány
hivatalba lépése után a Nagy-Britannia jemeni politikájában
bekövetkezett
változásokat tárgyalja. Bár a kabinet továbbra is
megtagadta
a köztársasági kormány elismerését, ezzel párhuzamosan azonban
a
határ menti megtorló akciók minimális szinten tartására törekedett,
és
felfüggesztette a Jemenben folyó titkos műveletek addigi támogatását. A
délen
eluralkodó erőszakhullám miatt figyelmét elsősorban a Kairóval való
szívélyesebb
kapcsolatok kialakítására, illetve a Federációra koncentrálta,
aminek
archaikus felépítése helyett az egységes és független dél-arábiai állam
létrehozásának
gondolatát hangsúlyozta.
Az
új irányvonal azonban – mint ahogy azt a szerző is hangsúlyozza –
több
szempontból is elhibázottnak bizonyult. A Brit Zsoldos Szervezet a ka-
binet
döntése miatt kénytelen volt áttelepülni Szaúd-Arábiába, ahol további
működését
jelentősen behatárolta az ország anyagi és politikai támogatásától
való
kiszolgáltatottság, illetve a Federáció területén kialakított
információforrásainak
elveszítése.
Az új Dél-Arábia jövőjéről kialakított koncepció
szintén
tévedésnek bizonyult. Az ugyanis egyfelől felbátorította a nacionalista
mozgalmakat,
mivel abban a brit befolyás megszűnésének kezdetét
látták,
másrészről elidegenítette Londontól a privilegizált pozícióikhoz
ragaszkodó
Federáció uralkodóit. Ugyancsak kiváló lehetőséget hagyott
ki –
különösen a royalisták 1965-ben elért győzelmei tükrében – amikor a
korlátozott,
alapvetően védelmi célokat szolgáló titkos akciók támogatása
és
kiterjesztése helyett a Jemenben kialakult egyensúlyi helyzet fenntartása
mellett
kötelezte el magát. A status quohoz való ragaszkodással ugyanis
London
elveszítette a lehetőséget, hogy előnyt kovácsoljon Nasszer elnök
szorult
helyzetéből. Emiatt időt adott az egyiptomiaknak meggyengült pozícióik
megerősítésére,
nem sikerülhetett befolyásának biztosítása még az
1966-os
sterlingkrízis kirobbanása előtt, valamint a Federáció területén a
britek
és szövetségeseik ellen irányuló terror remélt csökkenése helyett, annak
növekedése
következett be. Helyzetének kiszolgáltatottá válásával így
nem
maradt más választása, mint a „Szueztől keletre” politika radikális
felülvizsgálata
és
Dél-Arábiában elfoglalt pozícióinak feladása. Jones végső
konklúziója
London arábiai politikájával kapcsolatban az, hogy 1956-hoz
hasonlóan
Nagy-Britanniának ismét politikai vereséget kellett elszenvednie
akkor,
amikor már a katonai győzelem küszöbén állt.
A
könyv ismertetése nem lehet teljes anélkül, hogy ne hívnánk fel a figyelmet
az
abban található aránytalanságokra, illetve pontatlanságokra. Vitathatatlan,
hogy
Jones akadémiai szinten megírt munkája teljesebbé teszi
a
történetírásban eddig mellőzött, vagy többnyire törzsi háborúra, illetve
royalisták–köztársaságiak
harcára leegyszerűsített jemeni polgárháború képét.1
London
és a dél-arábiai események egymásra gyakorolt hatásának bemutatásával
a
konfliktus eddig ismeretlen aspektusaira hívja fel a figyelmet,
valamint
újabb érdekes/értékes adatokkal gazdagítja a brit gyarmatbirodalom
visszaszorulásának
történetét. Megítélésünk szerint azonban az egyes
folyamatok
és események tárgyalásánál aránytalanság figyelhető meg. A
szerző
az egyes résztémákat eltérőhangsúllyal mutatja be, gyakran elveszik
a
részletekben. Érzésünk szerint emiatt – az ismeretek tagadhatatlan színesítése
mellett
– sok esetben háttérbe szorul a munka főgondolatmenete, megnehezítve
ezzel
az olvasó számára a folyamatok komplexebb, átláthatóbb
értelmezését.
Hiányként értékeljük ezzel kapcsolatban azt is, hogy Jones
elsősorban
a brit döntéshozatalra, a különböző elvek és nézetek között zajló
összecsapásra
koncentrál. Ezzel szemben a dél-jemeni nacionalista mozgalmaknak
fokozódó
aktivizálódásáról, illetve a brit beavatkozás tulajdonképpeni
eredményéről,
azaz a zsoldosok jemeni működéséről csak eseti jellegű,
rövid
utalásokat találhatunk. Ezt már csak azért is sajnálatosnak tartjuk,
mert
véleményünk szerint ezzel pont az a mozzanat lett elhanyagolva, ami
a
könyv igazi lényegét adhatná.
1.
Két olyan, a polgárháború lezárulta után született mérvadó munkát szeretnék itt
kiemelni,
amelyek
a küzdelembe közvetve vagy közvetlenül bekapcsolódó országok részvételét
tárgyalják:
Badeeb, Saeed. The Saudi-Egyptian Conflict over North Yemen, 1962–1970.
Boulder,
Westview Press, 1986.; Rahmy, Ali Abdel Rahman: The Egyptian policy in the
Arab
world – intervention in Yemen, 1962–67. Washington, DC: University Press of
America,
1983.
E könyvek azonban amellett, hogy az 1980-as években születtek, elsősorban
az
egyiptomi beavatkozásra és annak az arabközi kapcsolatokra gyakorolt hatásaira
koncentrálnak.
A
bibliográfiát áttekintve ugyancsak feltűnő, hogy a szerző kizárólag
angol
nyelvű irodalmakat használt fel. Habár tisztában vagyunk a ténnyel,
hogy
a témával – érintettségének és adatgazdagságának köszönhetően – főleg
a
brit történettudomány foglalkozik, mellettük azonban több mérvadó
értekezés
is napvilágot látott már főleg arab, francia és német nyelven. Az
összefüggések
árnyaltabb érzékeltetéséhez emiatt szerencsés lett volna közülük
legalább
a jelentősebbeket felhasználni.
A
kötetet olvasva, megítélésünk szerint, Clive Jones több állítása kiegészítésre,
illetve
pontosításra szorul. Így például kissé elnagyoltnak tartjuk a
szerző
azon megállapítását, miszerint Áden előnyös földrajzi fekvése csak
1802-ben
keltette fel a brit külügymimisztérium érdeklődését (12. o.). Ezzel
a
kijelentésével ugyanis megfeledkezik arról a tényről, hogy a Brit Kelet-
Indiai
Társaság hajói már 1609-ben, illetve 1610-ben kikötöttek itt és sikertelen
kísérletet
tettek kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére. Szerencsés lett
volna
Áden stratégiai szerepének részletezésekor említést tenni Napóleon
egyiptomi
hadjáratáról is. A brit csapatok ugyanis a francia befolyás vissza
szorítására
1799 szeptemberében már megszállták ezt a területet, igaz azt
1801
márciusában – ha ideiglenesen is – feladták a franciák Egyiptomból
való
távozását követően.
Egyetértünk
a szerzővel abban a tekintetben, hogy Ahmed imám területi
követelése
valóban fontos szerepet játszott a London által szorgalmazott
federációs
gondolat megjelenésében. (14. o.) Fontos azonban említést tenni
arról
a tényről is, hogy a brit részről felvetődött elképzelést a lokális sejkségek
és
emirátusok vezetői 1954-ben még elutasították. Hogy 1959. február
11-én
– és nem a szerző által megadott 1959. januári időpontban – az
elképzelés
Déli Arab Emirátusok Federációja néven mégis megvalósulha-
tott,
abban komoly szerepe volt a szocialista országok megjelenésének is
az
északi részen. Segítségükkel ugyanis jelentős modernizáció ment végbe,
különösen
a hadsereg területén. Így egyfelől Nagy-Britanniát a kommunista
veszély
megjelenése, míg a lokális uralkodókat a modernebb fegyverekkel
eredményesebben
harcoló északi reguláris és törzsi erők, illetve déli lázadók
együttesen
kényszerítették korábbi álláspontjuk felülvizsgálatára és a
megegyezésre.
Ki kell emelnünk ezzel kapcsolatban azt is, hogy a szerző
nem
értékeli megfelelően az arab nacionalizmus szerepét sem, azt mindössze
csak
az említés szintjén kezeli. Emiatt itt szeretnénk utalni arra a tényre,
hogy
ez az ideológia nemcsak a lakosságra, hanem a felsőbb körökre is
nagy
hatást gyakorolt. Amikor ugyanis 1958 márciusában az északi rész federációs
alapon
csatlakozott az Egyesült Arab Köztársasághoz – létrehozva
ezzel
az Egyesült Arab Államokat – az meghatározó folyamatokat indított
el a
déli részen is. Itt elsősorban nem az utcai tüntetésekre kívánunk utalni,
hanem
pl. Lahedzs szultanátus esetére. Ennek uralkodója ugyanis nemcsak
elhatárolódott
a brit elképzelésektől, hanem egyértelműen kinyilvánította
szándékát
az Egyesült Arab Államokhoz való csatlakozásról. Tervének valóra
váltását
Nagy-Britannia fegyveres erővel való beavatkozása és a lemondatása
akadályozta
meg.2
Sztereotip
általánosításnak kell értékelnünk a szerző azon megállapítását,
miszerint
Jemen diplomáciai fővárosában, Taizzban az uralkodó nem
engedélyezte
külföldi képviseletek nyitását és működését. (19. o.) 1961-ben
a 20
ország közül, amelyek Jemenben akkreditálták képviselőjüket, 9 tartott
fenn
állandó képviseletet az állam területén. Utóbbiak közül 3 (Egyesült
Arab
Köztársaság, Irak és Szaúd-Arábia) Szanaában, míg a további 6 (Etiópia,
Nyugat-Németország,
Nagy-Britannia, Olaszország, Egyesült Államok
és a
Szovjetunió) Taizzban látta el országa érdekképviseltét.3
2. A
Déli Arab Emirátusok megalakulásáról részletesebben lásd: Sheth, V. S.: South
Arabia:
1959–1967.
Mumbai, Somaiya Publications PVT. LTD., 1998. 45–63. o.
3.
Shafaraddin, A. H.: Yemen. „Arabia Felix”. Taiz, 1961. 70. o.
Pontatlan
a szerző azon megállapítása is, miszerint Ahmed imámnak
1948.
február 25-én sikerült megszilárdítania hatalmát. Szanaába, a felkelők
központjába
ugyanis csak március 14-én vonult be, s véleményünk szerint
ez
tekinthető a lázadás végpontjának, az önjelölt al-Wazír imám 26 napos
uralma
végének. Szanaa város ulemmája csak ezt követően, március 15-én
nyilvánította
hivatalosan is imámmá Ahmedet.4 Ugyancsak hozzávetőleges
számot
közöl a megtorlás során kivégzett személyek számáról. Bár ebben a
tekintetben
eltér az egyes szerzők által közölt adatok nagysága, annyi azonban
megállapítható,
hogy a Jones által közölt 30 embernél többet fejeztek
le a
vezető, al-Wazír mellett (23. o.). Az Ádenben székelő amerikai konzulátusnak
a
jemeni politikai foglyok helyzetéről készített 1953. februári
jelentése
szerint az 1948-as lázadás után az al-Wazír család öt tagja mellett
további
31 személyen hajtottak végre halálos ítéletet. Mellettük 138 embert
börtönöztek
be, akik közül 67-en nyerték vissza szabadságukat a beszámoló
elkészültéig.5
Ugyancsak
nem fedi teljesen a valóságot a szerző azon megállapítása,
miszerint
az 1962. szeptemberi forradalmat kirobbantó Ali Abdul al-Mogni
hadnagy
és 15 társa a későbbi köztársasági elnök, Abdullah asz-Szallál
hívei
voltak. (25. o.) Al-Badr hatalomra kerülése után ugyanis egyszerre
négy,
egymástól független szervezkedés alakult ki Jemen új uralkodójának
leváltására.
Ezek közül kettő a hadseregen belül bontakozott ki a Mogni
hadnagy,
valamint a Szallál ezredes vezette Szabad Tisztek körül. A döntő
különbség
a két csoportosulás között az volt, hogy a Szallál-vezette csoport
kereste
az együttműködést az északi törzsek vezetőivel. Amikor ez azonban
kudarcot
vallott, letettek tervük végrehajtásáról. Mogni és társai ezzel
szemben
az önálló katonai puccs végrehajtása mellett kötelezték el magukat,
amit
24 órával azt követően hajtottak végre, hogy figyelmeztették őket
tervük
leleplezéséről. Szallál ezredes előtt ez az akció mindaddig titokban
maradt,
amíg a puccsisták ellenőrzésük alá nem vonták Szanaa stratégiai
pontjait
és körül nem zárták az imám palotáját. Mogni hadnagy csak ekkor
küldött
el Szallálért, aki a felajánlott elnöki címért cserébe hajlandó volt a
csatlakozásra.6
Pontosításra szorul a Mogni-féle csoport 15 fős tiszti létszámával
kapcsolatos
adat is ugyanezen az oldalon. Csak az uralkodó otthonát
például
hat tank és négy páncélozott jármű zárta körül. Ezzel párhuzamosan
ellenőrzésük
alá vonták a katonai főparancsnokságot, laktanyákat, hírközlési
központokat,
egyéb katonai objektumokat, raktárakat. Ugyancsak
figyelemre
méltó az az incidens is, ami az al-kalai fegyverraktárnál robbant
ki.
Az itt szolgálatot teljesítő 300 tiszt és katona ugyanis szembeszállt
al-Mogniékkal
és a kirobbanó küzdelemben mintegy 80-an életüket vesztették.7
Szerencsésebb
lett volna mindezek miatt, ha a szerző az esetleges
félreértések
elkerülése érdekében egyértelműbben utal ezeknek a tiszteknek
az
irányító szerepére és megadja a nekik engedelmeskedő katonai egységek
legalább
hozzávetőleges létszámát.
4. Wenner,
M. W.: Modern Yemen 1918-1966. Baltimore, The John Hopkins Press, 1967.
104.
o.
5
al-Rashid, Ibrahim (ed.): Yemen under the rule of Imam Ahmad. Documentary
Publication,
N.C.,
Chapel Hill, 1985. 106–111. o.
6
Schmidt, D. A.: Yemen: The Unknown War. London, Bodley Head, 1968. 21–28. o.;
Step-
hens,
R.: Nasser: A Political Biography. London, 1971. 387. o.; Stookey, R. W.:
Yemen, The
politics
ofthe Yemen Arab Republic. Boulder, Colorado: Westview Press, 1978. 229. o.
7
Schmidt, D. A.: i.m.. 28–29. o.
Tisztában
vagyunk emellett azzal is, hogy szöveghűséget követel meg
a
szerző részéről, amikor az egyes minisztertanácsi jegyzőkönyvek tartalmát
ismerteti.
Szeretnénk azonban ezzel kapcsolatban utalni arra a tényre,
hogy
az ezekben az iratokban foglalt ismeretek nem fedik mindig pontosan
a
valóságot, gyakran kerülnek bele félreértelmezések és általánosítások,
így
szükség van azok kritikai vizsgálatára. Szerencsés lett volna emiatt, ha
Jones
ilyen esetekben – legalább lábjegyzetben – korrigálja az egyes
pontatlanságokat.
Így
például érdemes lett volna utalni arra, hogy valótlan az
az
1962. október 26-i kormányülésen elhangzott állítás, miszerint jemeni
repülőgépek
hajtották végre a beihani szultanátus ellen intézett támadást.
(35.
o.) Az akciót ugyanis csak egyiptomiak hajthatták végre, mivel ekkor
jemeni
légierő képzett pilóta és bevethető gépek hiányában gyakorlatilag
nem
létezett. Igaz ugyan, hogy csak 1956-ban 20 JAK vadászgépet szállítottak
le a
szovjetek Jemennek. Azonban sem ezek, sem pedig a később
szállított
gépek nem kerültek használatba: egy kezdő pilóta tragikus halála
után
a repülőtereken hagyták őket megrozsdásodni.8
Apró
kiegészítésre szorul a szerző azon megállapítása is, miszerint a
szaúdi
légierőt az uralkodói család a tisztek megkérdőjelezhető hűsége miatt
nem
vetette be. (41. o.) Erre ugyanis nem csak gyanú alapján, hanem
konkrét
esetnek köszönhetően került sor: a kairói rádió 1962. október 2-i
bejelentése
szerint a szaúdi légierő három tisztje repült az Egyesült Arab
Köztársaságba
a royalistáknak szánt fegyverekkel és lőszerrel megrakott
gépükkel,
ahol politikai menedékjogot kértek. Hat nappal később a Szaúd-
Arábiai
Légitársaság két kiképzőgépének legénysége követte példájukat.9
Hozzá
szeretnénk fűzi a szaúd-arábiai Najran ellen intézett egyiptomi
légitámadással
kapcsolatban, hogy arra már 1963. január 7. előtt sor került
(61.
o.). A Mekkai Rádió közlése szerint 1962. december 30-án az EAK
bombázói
két hullámban már támadták a várost, melynek során egy nő és
két
gyermek életét vesztette. Ezt követően az egyiptomi légierő a szerző
által
említett 1963. február 13-i Nadzsran elleni akció mellett február 28án
bombázta
még Khamis Musjat, illetve március 3-án támadást kíséreltek
meg
Dahra város ellen is, amit azonban sikeresen visszavert a szaúdi légelhárítás.10
Elírásnak
tudható be véleményünk szerint, amikor a szerző a jemeni
pénzegység
nevét Mother Theresa Dollar-nak adja meg Maria Theresa Dollar/
Taler
helyett (196–197. o.). Pontosításra szorul az a megállapítása is, miszerint
az
1934-es szaúdi–jemeni háborút lezáró békében utóbbi kénytelen
volt
átengedni Dzsizzan tengerparti városát és az attól több mint 100 km-re
elterülő
Nadzsran oázist Ibn Szaúdnak. Az 1934. május 20-án megkötött
„Muszlim
Barátsági és Arab Testvériség Szerződés”, vagy más néven Taifi
Szerződés
értelmében ugyanis a vitatott Nadzsran tartomány mellett Ásir
régiója
is szaúdi fennhatóság alá került, aminek Dzsizzan városa csak részét
képezte.11
8. O’Ballance, E.: The War in the Yemen.
London, Faber, 1971. 55–56. o.
9. Heikal, M. H.: Nasszer és kortársai.
Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1973. 248. o.; The
Middle
East Journal, XVII, No. 2. (Spring 1963)
10.
The Middle East Journal, XVII, No. 2. (Spring 1963)
11. A
szerződést részletesebben lásd: The Saudi Green Book 1934. Archive Editions,
Archive
International
Groups, Oxford, 1994.
Mindezek
ellenére azonban összefoglalóan elmondhatjuk a kötettel kapcsolatban,
hogy
az a XX. század történetének eddig ismeretlennek számító,
de
annál érdekesebb részletét világítja meg. Ez a tudományos kutatáson alapuló
munka
sikeresen egyesíti magában az eddig ismeretlen levéltári források
mellett
a témakörben megjelenő angol nyelvű szakirodalmat is, amelyek
rövid
áttekintése a bevezetésben lehetőséget nyújt az olvasó számára,
hogy
megérthesse és megítélhesse a brit külpolitika viszonyulását a jemeni
polgárháborúhoz
1962–1965 között. A munka külön erénye információgazdagsága
mellett
az ismeretek térképeken és ábrákon történő szemléltetése.
Olvasását
számos privát napló bejegyzéseiből, vagy magánlevelezésekből
vett
idézetek teszik tartalmasabbá és érdekesebbé, valamint segítik az események
elmélyültebb
tanulmányozását, a folyamatok teljesebb megértését.
Kézbe
vétele emiatt nemcsak a korszak történetével behatóbban foglalkozó
szakembereknek,
hanem a téma iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség
számára
is ajánlott.
Clive
Jones: Britain and the Yemen Civil War, 1962–1965. Ministers, Mercenaries, and
Mandarins:
Foreign
Policy and the Límits of Covert Action. (Miniszterek, zsoldosok és bürokraták:
külpolitika
és a titkos akciók korlátai) Sussex Academic Press, Brighton/Portland, 2004.
273. p.
Prantner Zoltán