Klió 2008/1.

17. évfolyam

XX. század

A II. Állami Duma frakciói

V. A. Demin bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az Orosz Birodalomban az

1907. február 20-tól június 3-ig ülésező II. Állami Dumában voltak jelen az

összes fő politikai párt képviselői. A dumáról először publicisztikai és memoár

jellegű művek láttak napvilágot, majd nagyobb forrásbázison nyugvó

monográfíák. A szerző kiemeli többek között V. I. Gerje, V. D. Nabokov

és A. I. Kaminka, V. Obnyinszkij, A. Levin, V. V. Selohajev, D. A. Kolesznyicsenko

és a legújabbak közül V. A. Kozbanyenko könyveit. Pótlandó

hiányosságként említi ugyanakkor a frakciók létszámának, összetételének,

ideológiájának és egymással összefüggő taktikai lepéseinek vizsgálatát.

A II. Állami Dumában kezdetben 491, az ülések végén pedig 517 küldött

tevékenykedett. Demin frakciónként elemzi a létszám változásait, a képviselők

földrajzi térségek és társadalmi rétegek szerinti sajátosságait, átlagéletkorát,

iskolai végzettségét és az adott csoport politikai programjának

és taktikájának alakulását. A duma balszárnyán a szociáldemokrata frakció

helyezkedett el. 64 küldöttjük a duma 12 százalékát tette ki. A frakció

elnöke I. G. Cereteli volt. Demin igen fontosnak tartja, hogy az Oroszországi

Szociáldemokrata Munkáspártnak a minimális programját se lehetett

az 1906-os alaptörvények szerint működő dumával megvalósítani. Így a

szociáldemokraták értelmetlennek vélték a testületbeli munkát, azonban a

frakció mensevik és bolsevik része között lényeges taktikai és stratégiai eltérések

voltak. Az előbbiek úgy vélték, hogy a polgári forradalom során a

hatalom a polgári (kadet vezetésű) erőké lehet. A bolsevikok viszont nemcsak

a kormányt, hanem a forradalmi mozgalmat dezorganizáló kadetokat

is támadták és harcoltak hatalomra jutásuk ellen. Demin érdeme, hogy az

egyes frakciókat primer források (az Oroszországi Föderáció Állami Levéltára,

a Társadalom-, Politikatörténet Oroszországi Archívuma és a duma

gyorsírásos anyagai) és politikai publicisztikájuk alapján elemzi.

A szociálforradalmár (eszer) képviselők közül sokan mint pártonkívüliek

kerültek a dumába, és főleg Nagy-Oroszország európai része értelmisége

középrétegét és parasztságát reprezentálták. A dumában a taktikai kérdé

sekben pártjuknál mérsékeltebb álláspontot foglaltak el. A népi szocialisták

(eneszek) erős szellemi potenciáljuk révén, létszámuknál (18 fő) nagyobb

befolyással rendelkeztek. Vezető posztokat töltöttek be, pl. az agrárbizottságban,

a jogi és a föld-albizottságokban. A trudovik csoport létszáma és

összetétele a II. Állami Duma idején többször változott. Az ülésszak végén

a 78 küldött igen eltérő paraszti, eszer, enesz, liberális és szociáldemokrata

szervezetekből és pártokból került ki. A delegáltak között a szélső-baloldaliak

éppúgy megvoltak, mint a mérsékelt beállítottságúak. Kétharmaduk

földműveléssel foglalkozott, de a többiek is paraszti közegből származtak.

Vezetőik a zemsztvo-értelmiség soraiból kerültek ki. Közülük M. Je. Berezin

vezette az agrárbizottság törvényhozási albizottságát.

A duma narodnyik frakciói blokkot alkottak. A parasztság súlyos helyzetéért

a kormányt, a földbirtokosokat és a rajta élősködő többi réteget tették

felelőssé. A duma segítségével akarták elérni, hogy az összes földesúri föld

ingyenesen a parasztoké legyen. Fokozatos reformokkal, többségük a duma

révén igyekezett megoldani a földkérdést és demokratizální az állami és a

helyi közigazgatást. A narodnyik értelmiség egy része, miután meggyőződött,

hogy a radikális reformok a kormányzati akadályok és a dumai döntéshozatali

mechanizmus miatt kivihetetlenek, a forradalmárok irányába tolódott

el. Miután a kormány elutasította a földek erőszakkal való kisajátítását,

a duma védelme a parasztképviselők számára jórészt értelmetlenné vált.

A trudovikok ugyan elérték a sztolipini agrárreform-rendeletek bizottsági

tárgyalását, visszavonásukat azonban nem. Jelentős részük az amnesztiáról

szóló törvényjavaslat mellett szavazott, amit azonban az Államtanács és a

cár nem hagyott jóvá.

A szerző szól a duma kisebb csoportjairól is. Az ukrán frakció autonómiát

próbált elérni. A híres történész és közgazdász, P. A. Scserbina által

vezetett kozák csoport, noha ellenségesen viszonyult a kormányhoz, szavazáskor

nem támogatta a radikális lépéseket. A lengyel Kolo (Kör) frakció

46 tagja rendelkezett a dumában a legmagasabb iskolai végzettséggel. Közülük

harminchárman R. Dmowski Nemzeti Demokrata Pártjából kerültek

ki. A lengyel autonomisták alapcélja a konföderatívvá átalakított birodalmon

belüli önállóság elérése volt. A muzulmán frakció fellépett a demokratizálásért

és a mohamedán kultúra ápolásáért, konkrét politikai kérdésekben

azonban megosztottság jellemezte.

Az alkotmányos demokraták az ülésszak kezdetén 105, a végén 114 képviselővel

(sőt, más számítás szerint 124-gyel) rendelkeztek, ami a delegáltak

24 százalékát jelentette. A kadetok az összes régióból és társadalmi rétegből

verbuválódtak. Demin azonban kiemeli a gazdaságilag fejlett térségek és a

középrétegek túlsúlyát. Tényleges vezetőjük az Alkotmányos Demokraták

Pártjának elnöke, a híres történész, P. N. Miljukov volt, bár magába a dumába

nem delegálták. A kadetok a dumában vezető tisztségeket töltöttek be, és

döntően befolyásolták a napirendet és a kormányzati törvénytervezetek sorsát.

Noha radikális reformokat hirdettek, értelmetlennek vélték a kormány

és a duma összetűzését és a vagyonos rétegek érdekeinek negligálását. Az

előbbiek a dumabeli bal- és jobboldal elégedetlenségét váltották ki és hozzájárultak

a testület összeomlásához. Demin a (pártonkívüli) progresszivistákkal

kapcsolatban kiemeli, hogy legtöbbször az oktobristákkal együtt szavaztak.

Az utóbbiakról ellentmondásos levéltári adatok vannak, az biztos,

hogy az ülésszak végén a duma létszámának 7 százalékát tették ki. Összes

képviselőjük az ország európai részéből került a dumába, 46 százalékuk a

birtokos nemességhez tartozott és jelentős hányaduk a bürokráciát képviselte.

Mérsékelt liberális reformokat akartak, legtöbbször a kormány programja

alapján és a jobboldallal összefogva. A duma 49 tagja (9 százalék) a

szélső és a mérsékelt jobboldalhoz tartozott. Az előbbiek pl. az Orosz Nép

Szövetségéből, míg az utóbbiak a beszarábiai centristák soraiból kerültek

ki. Az oktobristákhoz közel hasonló volt a jobboldalon a földbirtokosok

aránya. Demin a dumai jobbszárny vezetői közül kiemeli P. A. Krusevant,

V. A. Bobrinszkijt és V. M. Puriskevicset. A jobboldalt egyesítette a forradalmi

mozgalom és a föld nacionalizálása elleni küzdelem. Ugyanakkor a

hozzá és az oktobristákhoz csatlakozó paraszt képviselők – igaz különböző

módon és fokban – a paraszti földtulajdon kiszélesítésére törekedtek. Míg

a szélsőjobb kezdettől akadályozta a duma munkáját, addig a mérsékeltek

bíztak törvényalkotó tevékenységében, és csak kiélezett szituációban csatlakoztak

az előbbiekhez.

A II. Állami Dumában kulcspozícióban voltak a kadetok, a lengyel autonomisták

és a trudovikok. Közülük bármelyik kettő, ha egyformán szavazott

és megfelelő létszámú küldött volt jelen: többség jött létre. Demin elemzi,

milyen programpontok alapján alakulhatott ki különböződumabeli többség,

és melyek azok az ellentétek, amik erodálhatták ezeket a laza szavazói csoportokat.

A szerző a lehetséges variánsok között említi a balkadet, az ellenzéki,

a jobbcentrista (centrista) és a balautonomista többséget. A balkadet

többséget a kadetok és a trudovikok alkották, és a radikális demokratizálás

és a dumabeli jogalkotó munka kötötte őket össze, ugyanakkor a két tábor

másképp viszonyult a tulajdoni viszonyok átalakításához és a kormányhoz.

Az ellenzéki blokkot a dumán belüli és kívüli szélsőséges erők az ülésszak

végére teljesen destruktívvá tették. Demin komoly érdeme, hogy bemutatja

az egyes csoportosulások időrendi, szervezeti változásait és létszámuk ala-

kulását. A balkadet többség az agrárbizottságban pl. szemben állt a duma

jobbszárnyával és az autonomistákkal. A centrista és a jobbcentrista többségben

lévő erők a duma révén akartak radikális változásokat, ami viszont

elfogadhatatlan volt a kormánynak. A balautonomista többség a lengyeleket

és a szélsőbalt egyesítette. Ezt a csoportosulást Demin tisztán romboló

jellegűnek tartja. A II. Állami Duma munkájában fontos helyet foglalt el

az 1907. évi költségvetés vitája. A szerző külön is elemzi ebben a kadetok,

az eneszek, a trudovikok és a lengyel autonomisták szerepét meghatározó

motivációkat. Miközben a dumában a büdzséve1 szemben balautonomista

többség alakult ki, addig a költségvetési bizottságban a cikkelyenkénti tárgyaláskor

a kormány javaslatát támogató jobbcentrista csoportosulás jött

létre. Látható, hogy míg az előbbiek álláspontját a kormánnyal való szembenállás

határozta meg, addig az utóbbiban, különösen a kadetok, hajlottak

a megegyezésre. Demin szerint a büdzsé vitája jól mutatta, hogy lehetetlenné

vált a duma és a kormányzat együttműködése.

A szerző végkövetkeztetése az, hogy miután az Alaptörvények értelmében

a duma nem buktathatta meg a kormányt, az pedig nem tudott a jogalkotásban

rá támaszkodni, igy feloszlatása az alkotmányos rend védelme miatt

elkerülhetetlenné vált. A II. Állami Duma szélsőséges fragmentáltsága

az oroszországi társadalom állapotát tükrözte. A különböző társadalmi

rétegek kevéssé hajlottak arra, hogy számításba vegyék egymás jogait és

érdekeit. Ezért a választási törvény nem eredményezhetett tartós többségű

parlamentet. Oroszország nem állt készen a gyors demokratizálódásra. Az

alkotmányos rend és a népképviselet fenntartásának egyedüli lehetőségét,

Demin szerint, az jelentette, ha választások alapján, az államigazgatási tapasztalattal

rendelkező és más csoportok érdekeit legalább részben figyelembe

vevő, felső rétegek jutnak alapvető szerephez.

V. A. Demin: Frakciji II Goszudarsztvennoj dumi (A II. Állami Duma frakciói). Voproszi

Isztorii. 2006. 10. 25–41. o.

Kurunczi Jenő