Klió 2008/1.

17. évfolyam

Középkor

Az erdő mint gazdasági színtér és konfliktusforrás

a virágzó és késő középkorban

A középkori társadalom mindennapi életéhez szervesen hozzá tartozott az

erdő, és ebből következően az erdőhasznosítási jogok körüli konfliktusok

is. Ennek érzékeltetésére a szerző tanulmánya elején egy 1070 körüli példát

idéz, amikor II. Benno osnabrücki püspök és a Teutoburger Wald északi

részén lévő Iburg falu parasztjai között komoly viszály támadt az erdőhasznosítás

joga miatt. A parasztok régi szokás alapján az Iburg környéki, bőséges

makktermést hozó tölgyesekben tartották disznóikat. Benno püspök

azonban energikusan a püspöki uradalom kiépítésére törekedett, s ennek

során kétségbe vonta a hagyományos paraszti erdőhasználati jogokat, az

Iburg környéki erdőket földesúri magántulajdonnak tekintette, püspöki erdővé

nyilvánította. Amikor a püspöki tisztségviselők erőszakkal akarták a

parasztokat és állataikat kitiltani az erdőből, a parasztok elkergették őket.

A XIII. század elején Dél-Németországban, a Bodeni-tótól északra, Salem

ciszterci apátság birtokán hasonló viszály tört ki az erdőkérdésében az apátság

és a szomszédos paraszti közösség között. Az apátság korlátozása miatt

a feldühödött parasztok feldúlták a kolostor egyik majorját. Az 1210-ben

született bírósági döntés értelmében a szokásjog alapján a kolostornak biztosítani

kellett a parasztok erdőhasználati jogát.

Jacques le Goff francia történész megfogalmazása szerint „a középkor

a fa korszaka” volt, utalva arra a fontos szerepre, amit az erdő a kor gazdaságában

és mindennapi életében betöltött. Az erdő fája építőanyagot,

nyersanyagot, tüzelőt biztosított, energiaforrást a vaskohászathoz, fémfeldolgozáshoz,

üveggyártáshoz, mész- és téglaégetéshez, hajógyártáshoz

stb. A virágzó középkor mezőgazdaságának extenzív növekedése viszont

az erdők rovására történt, ezért hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de az

erdőirtás egyre több helyen idézett előfaszűkösséget. A XI. század második

felétől jelentkező erdőhasznosítás körüli viták hátterében az egyre nagyobb

ütemben szaporodó új szántók kialakításának, s az ezzel járó erdőirtásoknak

a folyamata állt. A demográfiai növekedés, mely a XI. századtól a XIV. század

elejéig Közép-Európa térségében megháromszorozta a népességet és a

városok felvirágzásához vezetett, a mezőgazdasági haszonföldek, a szántók

kiterjesztését kényszerítette ki. Ebben a kolonizációs folyamatban az egyházi

és világi földesurak fontos ösztönző szerepet játszottak, mint például

a Fekete-erdő északi részén a Hohenberg grófok, Malsch grófjai, vagy Baden

őrgrófjai. Ennek következtében a XIII. század végére az erdőterületek

jelentős mértékben visszaszorultak. A XIV. század közepétől azonban a

sorozatos pestisjárványok miatt a népességszám visszaesése, valamint az

időjárási viszonyok kedvezőtlenebbre fordulása következtében számos település

elnéptelenedett, s ezzel együtt visszaszorult a szántók területe. A kevésbé

termékeny talajú területeken következett be a nagyobb arányú „pusztásodás”,

elnéptelenedés, mert a demográfiai visszaesés következtében az

itt élők inkább a kedvezőbb gazdasági adottságú területekre költöztek. Az

elhagyott szántókat idővel újra birtokba vette az erdő. A Weser–Diemel térségében

a virágzó középkori telepesmozgalom idején a terület 26 százaléka

volt erdővel borított. A pusztásodási folyamat következtében ez az arány 53

százalékra nőtt. A hesseni Vogelberg térségében a mai erdőzóna 25 százaléka

az egykori középkori nyomásokon, azaz szántókon terjeszkedett ki. Míg

a virágzó középkorban a nagyobb népességszám miatt a földesúri bevételek

szempontjából is az agrárgazdaság játszotta a döntő szerepet, a késő középkorban

a szántók visszaszorulása és a demográfiai visszaesés miatt jelentősebbé

vált az erdőgazdálkodás és az erdők ipari célú hasznosítása. A késő

középkori erdőterületek növekedése azonban nem csak a népességszám

fogyásának a következménye volt, hanem a korabeli klímaváltozással is összefüggött:

hűvösebbé és csapadékosabbá vált az időjárás. Ez megnövelte

a mezőgazdasági termelés kockázatát, míg a XI–XII. századi klíma meleg

nyarakat és enyhe teleket, általában magas átlaghőmérsékletet jelentett, ami

kifejezetten kedvezett a gabonatermelésnek.

A középkori oklevelekben a forestis szó királyi, tartományúri erdőt jelentett,

a nem ilyen jogi státusú erdő megnevezése a silva volt. A forestis

eredetileg a lakott térségeken kívüli, óriási kiterjedésű, nagy erdőségeket

jelentette, melynek hasznát egyedül tulajdonosa élvezhette, azaz közös erdőhasználat

ehhez az erdőhöz nem kapcsolódott. Az ilyen erdőkben tilos

volt irtást végezni, megtelepedni, vadászni, vagy ipart űzni (ti. szénégetést).

A tulajdonos kívülállóknak ugyan engedélyezhetett bizonyos haszonvételi

jogokat, de ez kizárólag csak tőle függött. A középkorban a falu határa alapvetően

három részre oszlott, magára a falura, a lakóterületre, ahol a paraszti

porták és gazdasági épületek álltak a hozzájuk csatlakozó kertekkel, melyek

a telkek birtokosainak kötöttségektől mentes haszonterületét alkották, amit

mindenki úgy és akkor művelt, ahogy és amikor akarta. A falu körül terültek

el a nyomásokra osztott szántóföldek, melyek a faluközösség rendje szerinti

nyomáskényszer alá tartoztak, ahogyan a rétek/kaszálók is. A szántókon és

réteken túl terült el a falu határának harmadik része, az ún. Allmende, a legelőkből

és erdőből álló közös használatú terület, amit a faluban élő összes

paraszt közösen használhatott. A legelőre a falu minden jószágát ki lehetett

terelni, ahogyan az erdőből is mindenki szabadon kielégíthette szükségleteit.

Az erdő ugyanakkor legeltetésre, állattartásra is szolgált. A faluhoz

tartozó Allmende rendszerint a falu lakóinak közös birtoka volt, de haszonvételi

jogát gyakran csak a ténylegesen portával és egész telket kitevő gazdasággal

rendelkezőkre korlátozták. A résztelkesek vagy telek nélküliek, a

falu alsóbb rétegeihez tartozók többnyire csak részlegesen, korlátozottan

használhatták, ami gyakran okozott a falun belül feszültségeket. Az Allmende

ugyanakkor a földesúr által is használt volt, aki nemegyszer a közös

használatú területekre vonatkozó határhasználati rend megváltoztatásával

próbálkozott. A földesurak általában magukat tartották az erdőurának, s ebből

a jogi felfogásból eredeztették azt, hogy meghatározhassák mi történhet

egy-egy erdőben. A késő középkorban az Allmende-erdő, azaz földesúri és

paraszti közös használatú erdőmellett ún. Mark-erdőis volt, amelynek több

falu volt együttesen a birtokosa. Egyes vélemények szerint az ilyen típusú

ún. Markgenossenschaft-ok annak az időszaknak a „termékei” voltak, amikor

a kolonizáció, az erdőirtás szükségessé tette a haszonvételi szférák körülhatárolását

és szabályozását. A Malterdingen, Kondringen, Mundringen

és Heimbach falu alkotta Mark-közösség erdőre vonatkozó szabályzatát a

XIV. században írásba is foglalták. Eszerint 24 erdőbíró részvételével erdőbíráskodást

tartottak, s itt döntöttek a falvak közötti faelosztás, vitás ügyek

vagy bírságok kérdésében.

Annak alapján, hogy egy erdőnek milyen hasznosítása volt elsősorban,

különböző erdőtípusokat különböztettek meg a középkorban. A virágzó középkor

nagyarányú erdőirtása, s az új falvakkal gyarapodó állattartás következtében

számos helyen az eredeti erdők eltűntek, helyükön – természetesen

jóval kisebb kiterjedésben – ún. pagonyerdők jöttek létre, másodlagos

vegetációk, vagy egyszerűen csak legelők. Az erdő hasznosításának jellege

lényegében a hasznosítás tartósságának és intenzitásának függvényében

alakult ki. Így például volt legeltetési célú erdő, fakitermelésre alkalmas középmagas

erdő, vagy sarjerdő. Közép-Európa számos régiójában, mint például

az ún. Lüneburger Heide vagy a Rajnai-középhegység térségében már

a késő középkorban eltűntek a kiterjedt szálerdők (magas erdők), helyükön

pagony- és sarjerdők voltak. A késő középkorra a szálerdők már nagyon

megfogyatkoztak, megőrzésük, megvédésük céljából ezeket a tartományurak

gyakran védetté nyilvánították, azaz kivették a paraszti hasznosításból.

Ezeknek az erdőknek a megoltalmazása az ott élő vadállomány megőrzését

is szolgálta a fejedelmi vadászatok számára. Néhány haszonvételi jogot,

mint például a rőzsegyűjtést, lombszéna gyűjtését, szabályozott legeltetést

azonban cenzus ellenében a tartományurak a védett erdőkben is engedélyeztek.

A paraszti haszonvételű erdőkben viszont szabályozatlan volt a

legeltetés, ami ugyancsak hozzájárult bizonyos erdőrészek leromlásához.

A lombos erdőkben nagy jelentősége volt a sertéstartásnak, sertésmakkoltatásnak,

így a makknk komoly gazdasági jelentősége volt, és nagy értéket

képviseltek a tölgyesek és bükkösök. A sertéstartás évszázadokon át az erdő

funkcionális felosztásán alapult. A makktermő erdőben (ligna fructifera)

tilos volt fát vágni, hogy elegendő makktermő fát őrizzenek meg. Az ún.

nem termő erdő (ligna infructiferad) szolgált fakitermelésre, legeltetésre.

A középkorban az erdő értékét és nagyságát az ott makkoltatható sertések

számával határozták meg. A növekvő erdőirtások következtében azonban

csökkent a sertéstartás addigi élelmiszerbázisa, így korlátozó intézkedéseket

kellett bevezetni. Így például a Bodeni-tó melletti schwaderlochi erdőben,

ahol az erdőn osztozó falvak és földesurak hosszú időn keresztül korlátlanul

makkoltathattak disznót, 1274-ben írásban rögzítették az erdőben

tartható sertések számát. De máshol is hasonló volt a helyzet: a XIII–XIV.

századi erdőhasználati rendelkezések általában már szabályozták, limitálták

a tartható jószágok számát. Ugyanez történt a legeltetett állatok (ló, marha,

juh, kecske) esetében is, mert azzal, hogy letaposták a magvakból sarjadó

új hajtásokat, lerágták a rügyeket, kérgeket (különösen a kecske és a juh),

a legeltetés megnehezítette az erdő természetes megújulását. Éppen ezért

nem csak az itteni jószágállomány nagyságát korlátozták, hanem az erdő

védelmében előírták a pásztorok alkalmazásának kötelezettségét. A szabályozás

következtében a parasztok többnyire csak annyi állatot legeltethettek

a közösségi erdőben, amennyit istállóikban képesek voltak átteleltetni. Az

erdei rendtartásokban pedig többnyire megtiltották, hogy a jószágokat az új

irtványokra, vágásokra hajtsák, hogy lehetővé tegyék az erdő újbóli növekedését,

sőt számos falu erdőhasználati szabályozása kifejezetten tiltotta,

hogy az erdőbe kecskéket tereljenek.

A késő középkorban egymással párhuzamosan zajlott a tartományúri hatalom

kiépítése, erősödése, valamint az erdő értékének földesúri, uradalmi

felértékelődése. Ez utóbbiban a gazdasági hasznosítás elemei éppúgy szerepet

játszottak, mint a fejedelmi vadászat aspektusa. Ezzel párhuzamosan

nemcsak a parasztok erdőhasználatában jelentkezett egyre több korlátozás,

hanem vadászati joguk is csorbult. Ugyanakkor a földesúri vadászat reprezentációs

jellegének felértékelődése és az ilyen célú vadászatok kiterjedése

a paraszti terhek növekedését is eredményezték, mert a vadászathoz

kapcsolódóan különféle szolgáltatásokat kellett teljesíteniük: elszállítani az

elejtett vadakat, vadászatok alkalmával hajtóként kellett közreműködniük,

vadfigyelő„szolgálatot” láttak el, a vadászaton résztvevők ellátásának terhe

rájuk hárult stb. A földesúri erdők vadállománya egyúttal komoly károkat is

okozott a paraszti szántókon.

Werner Rösener: Der Wald als Wirtschaftsfaktor und Konfliktfeld in der Gesellschaft des

Hoch- und Sätmittelalters. (Az erdő mint gazdasági tényező és konfliktusforrás a virágzó késő

középkor társadalmában). Zeitschrift für Agrargeschichte und Agrarsoziologie. 55. évf. 1.

szám, 2007. április, 14–31. o.

Pósán László