Klió 2008/1.

17. évfolyam

Középkor

Perújrafelvétel III. Tasziló ügyében

A Lothar Kolmer és Christian Rohr által szerkesztett tanulmánykötet darabjai

új megvilágításba helyezik, mintegy perújrafelvételt kezdeményeznek

III. Tasziló, Bajorország hercege ügyében.1 A Nagy Károly által létrehozott

egységes birodalom megteremtése számos áldozatot követelt, ezek egyike

volt III. Tasziló, a Bajorországban két évszázadon át uralkodó Agilolfing dinasztia

utolsó hercege, akit trónjától a frank uralkodó nem valamiféle véres

katonai vereség következményeként fosztott meg, hanem egy 788-ban

megrendezett – mai szóhasználattal élve: koncepciós – perben. A pert megelőzően

Károly jól kiszámított diplomáciai lépésekkel mind kül-, mind pedig

belpolitikailag elszigetelte Taszilót, s végül – iurisdictiója alá vonandó

– 787-ben vazallusává tette. Fő vádként a Károlyhoz hű bajorok az infidelitast,

vagyis a hűbérúr iránti hűtlenséget, valamint a harislizt, azaz a királyi

sereg engedély nélküli elhagyását hozták fel Tasziló ellen – igaz, az utóbbi

cselekményre állítólag negyed századdal a per előtt került sor.

Az utolsó bajor herceg trónfosztása és az önálló Bajor Hercegség megszűnése

történetének nehezen rekonstruálható volta a forrásanyag jellegéből

adódik: a korabeli eseményekről csak frank elbeszélő forrásokból értesülhetünk,

s e textusok a történéseket a 788-as trónfosztás tükrében, s azt

legitimáló szemszögből adják elő.2 Az események láncolatának rekonstrukcióját

alapvetően két forrás, az Annales regni Francorum és az Annales qui

dicuntur Einhardi alapján ismerhetjük meg, az egyéb forrásokat inkább e

két textus kiegészítéséhez, pontosításához, esetlegesen a velük való ütköztetéshez

hívhatjuk segítségül. Sem az Annales regni Francorum, sem az

Annales qui dicuntur Einhardi nem az adott történés esztendejében, hanem

valamivel később keletkezett.

1. Kolmer, L.: Tassilo überschreiben (9–21); Erkens, F.-R.: Summus princeps und dux quem

rex ordinavit: Tassilo III. im Spannungsfeld von fürstlichem Selbstverständnis und königlichem

Auftrag (21–38); Becher, M.: Zwischen Macht und Recht: Der Sturz Tassilos III. von

Bayern 788 (39–56); Pohl, W.: Bayern und seine Nachbarn im 8. Jahrhundert (57–66); Freund,

S.: Von Tassilo zu Karl dem Großen: Die Salzburger (Erz-)Bischöfe und die Reichspolitik.

(67–88); Rohr, Chr.: Hagiographie als Spiegel der Machtverhältnisse? Arbeo von

Freising und die Gesta Hrodberti (89–102); Rob-Santer, C.: Die Darstellung des Feindes

in der karolingischen Geschichtsschreibung. Historie zwischen Tradition und Innovation

(103–120); Lošek, F.: Sieben Fragen zu sieben ausgewählten lateinischen Denkmälern des

Salzburger Frühmittelalters: Gemeinsamkeiten und Unterschiede (121–136); Dienstbier,

P.: Bildung in der späten Agilolfingerzeit (137–154); Prochno, R.: Der Tassilokelch. Anmerkungen

zur Forschungsgeschichte (155–174); Diesenberger, M.: Spuren des Wandels.

Bayerische Schriftkultur zwischen Agilolfinger- und Karolingerzeit (175–190); Lohmer,

Chr.: Mythos Agilolfinger. Das Nachleben der Bayernherzöge in Mittelalter und Neuzeit

(191–210); Dopsch, H.: Zur Gründung der Abtei Mattsee. Die erste Klosterstiftung Herzogs

Tassilos.? (211–236); Knorr, B.: Zum Erkenntniswert der mittelalterlichen Epigraphik. Ein

Regensburger Domherr und Stiftpropst in Mattsee (237–252).

A Tasziló által a frank uralkodóknak, Pippinnek és Károlynak tett esküket

a következőképpen összegezhetjük: 757-ben nagy valószínűséggel,

781-ben pedig bizonyosan hűségesküt tett, majd 787-ben vazallusként vetette

magát alá Károlynak. A 757-es hűségesküt a források szerzői a 787-es

vazallusi esküből következtették vissza, s annak alapján értelmezték, vagyis

pontosabban értelmezték tudatosan félre. Tekintsük át, hogy miben állhatott

a hűségeskü(k) esszenciája. A hűségeskü lényegét kétségkívül a fidelitas

képezte, ám e fogalom meglehetősen nehezen rekonstruálható. Érthetjük

alatta két személy olyan viszonyát, amely alapján ezek kötelesek tanáccsal

és tettel segítségére lenni, egymás javát előmozdítani és kárát megakadályozni.

Semmiképpen nem határozhatunk meg azonban egy statikus definíciót,

tekintve, hogy a (hűség)eskü az érintettek személyétől és helyzetétől

függött. A VIII. században többfajta hűségesküvel találkozhatni a forrásokban:

786 vagy 792 után – a datálás vitatott – az alattvalói eskük újra szokásba

jöttek, ekkortájt ugyanis egy összeesküvés résztvevői azzal próbálták

kimenteni magukat, hogy nem ígértek Károlynak hűséget; ez szolgáltatta az

okot, hogy minden tizenkét év feletti alattvalót eskü tételére kötelezte. Az

eskü szövegét nem ismerjük, a 789-ből származó Legationis Edictumban

ránk maradt, a királynak és fiainak teendő

sacramentum fidelitatisban az

eskütevő életének hátralevő részére ígéri meg hűségét (fidelis sum et ero)

– ám e hűség bővebb tartalma nincsen kifejtve. Egy 802-ben keletkezett capitulare

tartalmaz ugyan egyfajta felsorolást, amely a sacramentum fidelita-

tist tevők számára kötelezőerővel bírt, ám az alattvalói eskü és a (vazallusi)

hűségeskü közötti kapcsolat nem határozható meg pontosabban.

2. E tárgykör közelmúltban megjelent magyar nyelvű irodalmából lásd Nótári T.: A salzburgi

historiográfia kezdetei. Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 23. Szeged 2007; Források

Salzburg kora középkori történetéből. Szeged 2005; III. Tasziló trónfosztása – adalék egy

koraközépkori koncepciós perhez. Jogtudományi Közlöny 2005. 503. skk.; Tassilo III’s

dethronement – contributions to an early-middle-age show trial. Publicationes Universitatis

Miskolciensis. Sectio Iuridica et Politica 2005. 65. skk.; Személyállapot és társadalomszerkezet

a kora középkori Bajorországban. Acta Facultatis Politico-Iuridicae Universitatis Budapestinensis

42. 2005. 163. skk.; III. Leó pere és az Salzburgi Érsekség megalapítása.

Collega 2005/4. 55. skk.

Az eskük szövegét nem ismerjük, tartalmukra legkönnyebben megszegésük

eseteiből következtethetünk: ezek közé tartozott az adófizetés megtagadása

és a contumacia, a frank hatalom alóli megszabadulás kísérlete

(dictione abstrahere) akár lázongás, akár harci cselekmények révén, ugyanakkor

az önhatalmú katonai akciók tilalmának megszegése is a promissiones,

a sacramenta és a fidelitas semmibevételének minősült, tekintve,

hogy a frank király engedélye nélkül senki ellen sem volt szabad támadást

indítani. Ezek alapján nagy valószínűséggel megállapíthatjuk, hogy a hűségesküt

tevő általában a frank főhatalmat volt köteles elismerni, s ennek

keretében mindentől tartózkodnia kellett, ami ennek megsértését vonhatta

maga után, azonban nem állapítható meg, hogy főszabályszerűen ezenkívül

hadsereg kiállításának kötelessége hárult volna rá, illetve a belpolitika

autonómiáját szintén nem érintette. A frank uralom elleni lázadás, vagyis a

hűségeskü megszegése különféle szankciókat, végül pedig az adott államnak

(királyságnak, hercegségnek) a Frank Birodalomba történő annexióját

vonta maga után; tehát a fidelitas eskükénti kikényszerítése többek között

az államközi kapcsolatok fontos eszközének bizonyult, azonban alkalmazásának

ez csupán egyik tere, nem kevésbé volt jelentős országon belül az

alattvalók hűségének biztosítására, valamint a vazallusi viszonyok létrehozására

– mindezek közös momentuma a semper fidelis esse ígérete.

A Taszilóval szembeni koncepciós perre 788-ban, Ingelheimban került

sor: a frankok és az uralmuk alatt álló nationes találkozóján – az Annales

regni Francorum szerint a többi vazallushoz hasonlóan, az Annales Mettenses

priores szerint a többi bajor principesszel együtt – Taszilónak is meg

kellett jelennie. Miután Tasziló elment Ingelheimbe, Károly elvitette Bajorországból

a hercegnét, Liutpirget, a hercegi gyermekeket és a kincseket,

valamint hogy a herceg megaláztatása teljes legyen, fegyvertelenül kellett

a király elé járulnia. A frank optimates jelenlétében megtartott tárgyaláson

a Károlyhoz „hűséges” bajorok súlyos vádakkal illették Taszilót, miszerint

az még akkor sem volt hajlandó hűségesküjét betartani, miután túszokat

– s ezek között saját fiát is – bocsátott Károly rendelkezésére; mindezen

tetteit felesége, Liutpirg sugallatára tette, hasonlóképpen a hercegné – apja

trónfosztását megbosszulandó – bujtotta fel férjét, hogy lépjen szövetségre

az avarokkal. (Az avarokkal kötött szövetség kiváltképp nagy súllyal esett

latba, lévén hogy ezek a keresztény világ, s ezzel a korabeli ius gentium

határain kívül helyezkedtek el, következésképpen aki velük szövetkezett, az

egész keresztény világgal fordult szembe.) Tasziló a vádak egy részét nem

tagadhatta, hiszen önálló külpolitikája részét képezte, hogy más népekkel

kapcsolatot vegyen fel, s ezeket saját belátása szerint alakította, ami természetesen

a frank uralkodó szemében hűtlenségnek tűnt. Mindezen vádpontok

azonban nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy Taszilót halálra

ítéljék, illetve őt és utódait megfosszák a hercegségtől, valamint hogy a hercegséget

a frank király kezére játsszák: a herceg korábbi állítólagos bűneit

kellett előhozni, többek között a 757-es aquitániai hadjáratban elkövetett

harislizt, vagyis a királyi had önkényes elhagyását. A vád jogi háttere ugyan

– amint utóbb az elemzés kimutatja majd – pusztán a sereg engedély nélküli

elhagyásával nem volt megalapozott, tekintettel arra, hogy a harisliz csak

a IX. századtól számított halállal büntetendő cselekménynek. A bűnösség

kimondása után Károlyt „kegyessége” és „rokoni érzései” arra indították,

hogy ne engedje a halálos ítéletet végrehajtani; Taszilónak azt kellett kérnie,

hogy hátralevő életét kolostorban tölthesse, ahol bűneit megbánhatja,

s így legalább lelke üdvéről gondoskodhatik – a herceg tonzúrázására 788.

július 6-án került sor, majd Jumieges-be száműzték. Hasonlóképpen fiait,

Theodót és Theodbertet, valamint feleségét, Liutpirget és leányait, Cotaniát

és Hrodrudot is – egymástól szigorúan elkülönítve, feltehetően más-más

– kolostorba zárták, amivel még azt is meggátolták, hogy az Agilolfing-dinasztia

házasságok révén fennmaradhasson.

Az Annalesek elbeszélése túlontúl harmonikusnak és lekerekítettnek

tűnik ahhoz, hogy teljességgel megfelelhessen a valóságnak: Tasziló védekezése

mindenestül hiányzik – hiszen hivatkozhatott volna a 763-as események

kapcsán betegségére –, beismerő vallomása is irreálisan bűnbánó

benyomást kelt. Mind Tasziló gyermekei kolostorba zárásának, mind Bajorország

a Karolingok birodalmába történt annektálásának jogi megalapozottsága

igen kétséges, hiszen Tasziló tonzúrázását követően de iure fiának

kellett volna az Agilolfingek öröklési jogát biztosító Lex Baiuvariorum rendelkezése

szerint átvennie a hercegséget. Ugyanakkor ezen eset némiképp

jellemzi a középkori jogérzék működését, mivel nem a sérthetetlennek vélt

jogot változtatták meg, illetve interpretálták a tényállásnak megfelelően,

hanem olyan, a törvénynek megfelelő tényállást konstruáltak, ami a kívánt

politikai eredményre vezetett – nem vitatták el Tasziló gyermekeinek és

feleségének igényét a Bajor Hercegségre, viszont személyi státuszukat változtatták

meg oly módon, hogy de iure már nem illette meg őket igényük

érvényesítése. (Természetesen Nagy Károlynak lehetősége nyílott volna

Tasziló mellett a család többi tagját is halálra ítéltetni, ám e drasztikus, a

kortársakban és a bajor alattvalókban is várhatóan visszatetszést keltő megoldástól

nyilvánvalóan visszariadt, s ezért megelégedett a Klostertoddal.)

Az Agilolfing-dinasztia félreállítása kétségkívül nem volt jogilag megalapozott,

érdemes azonban megvizsgálni, hogy Tasziló elítélése mennyiben

tekinthető jogszerűnek, illetve az ellene felhozott vádak hogyan csoportosíthatók

és minősíthetők. Megoszlanak a vélemények arra vonatkozóan,

hogy az ítélet alapját elsődlegesen a 763-as harisliz jelentette-e, illetve a

harisliz crimen maiestatisnak minősült-e, vagy pedig a harisliz az egyéb, a

herceg ellen felhozott vádpontokhoz hasonlóan az infidelitas kategóriájába

tartozik-e, amelyek együtt szolgáltak indokul az ítélethez. A kora középkorban

a crimen maiestatis fogalma az antikvitás örökségének mintegy utolsó

összefoglalójánál, Isidorus Hispalensisnél fordul elő, majd hosszabb időre

kivész a használatból, s csak az Annales regni Francorum él e megnevezéssel

Nagy Károly császárrá koronázását követően a pápa elleni összeesküvők

kapcsán, ám ezen utóbbi előfordulás összefüggést mutat az antik hagyományt

– kiváltképp Itáliában – feléleszteni igyekvőKaroling-reneszánsszal.

A szintén a császárrá koronázás után keletkezett Annales qui dicuntur Einhardi

Taszilót maiestatis reusnak nevezi – ám épp e döntő fontosságúnak

tekinthetőfordulat hiányzik a korábban lejegyzett Annales regni Francorum

vonatkozó részéből, s nagy valószínűséggel későbbi betoldás eredménye. A

Capitulare Italicum 801-es bejegyzése is crimen maiestatisként határozta

meg a harislizt, vagyis a hadsereg elhagyását az uralkodó engedélye nélkül,

e capitulare azonban azt szolgálta, hogy a római és a langobard jog hiányait

pótolja, s így egy sajátos mixtum compositumot, a római crimen maiestatis

és a germán harisliz elemeit ötvöző, fő- és jószágvesztéssel járó tényállást

hozott létre.

Az Annales regni Francorum elbeszélését olvasva a per lefolyásáról feltűnővé

válik a narratíva hézagmentessége: a jelenlevők viselkedése túlságosan

megkomponáltnak tűnik, a vádak mintegy maguktól tolulnak elő, a vádemelők

személye homályban marad, a király passzivitásba vonul, egyetlen

aktív ténykedése a vádlott számára nyújtandó kegyelem kieszközlésében

nyilvánul meg, a herceg pedig önként, saját kezdeményezésére, nem pedig

királyi parancsra vonul kolostorba. Joggal merül fel a gyanú: a szerző nem

a valós eseményeket kívánta dokumentálni, hanem Nagy Károly uralkodói

nimbuszát növelve ideális keresztény uralkodóvá akarta stilizálni a Bajorországot

hatalma alá hajtó királyt. A hivatalos frank propagandát közvetítő

Annales regni Francorummal szemben reálisabb leírást olvashatunk az

Annales Laureshamensesben, hiszen itt a frankok elleni szervezkedés és

a felesége gonosz tanácsára megkötött avar szövetség indítják arra a herceg

addigi bizalmasait, hogy uruk ellen valljanak, ami végül a frankok által

meghozott, s csak Nagy Károly intervenciójának köszönhetően enyhített

halálos ítélethez vezet. Az események itt már reálisabbnak, életszerűbbnek

tűnnek, a passzív frank uralkodóról kibontakozó kép azonban változatlanul

kedvező – ez feltehetően a Nagy Károlyhoz közel álló szerző, Richbod trieri

püspök személyes rokonszenvének tudható be. A Murbachi Évkönyvek

(Annales Nazariani) az Annales regni Francorumtől teljességgel eltérő, azzal

szöges ellentétben álló verziót adnak elő – anélkül hogy következetesen

karoling-ellenes forrásnak nevezhetnénk e művet. Ezek szerint Nagy Károly

Bajoroszágból frank területre hurcoltatja Tasziló családját, a herceget

lefegyverezteti, majd elítéltként tonsuratiója után kolostorba záratja. A király

itt nem vonul háttérbe, illetve nem bújik meg a herceget vádoló bajorok

vagy frankok mögött, hanem maga tárgyalja a herceg ügyét, és hozza meg

az ítéletet, ami a kolostorba zárást jelenti – tehát nem halálos ítéletet, amit

csak a nagylelkű kegy enyhít elzárásra.

A Lechfelden tett vazallusi commendatióval – amelynek segítségével

Tasziló illegitimmé tette a Bajorország elleni frank katonai akciót – súlyos

megaláztatás árán ugyan, de a herceg megtarthatta hercegségét, ám ezzel

keresztülhúzta Nagy Károly tervét, amely Bajorország teljes intergrálására

irányult. Az ingelheimi perben vádként előhozott infidelitas önmagában

nem állta volna meg a helyét, ezért Nagy Károly egy további vádpontot

kényszerült kreálni: ez lett az árulással egyenértékű harisliz. Ugyanakkor –

amint láttuk – sem az Annales regni Francorumban nem találhatni korábbi

utalást erre a tényállásra (sem Tasziló kapcsán, sem egyéb kontextusban), a

hivatalos verziótól független források pedig egyáltalán nem említik e kifejezést,

illetve cselekményt még a 788-as események kapcsán sem. A harisliz,

a királyi sereg 763-as elhagyása tehát nem más, mint fikció, s ezt, valamint

a – ténylegesen csak 787-ben létrejött – hűbéri alávetettséget előfeltételező

infidelitast legitimálandó torzította el a frank propaganda a korábbi évtizedek

eseményeit, amelyeknek emlékezete, főként pedig jogi besorolása

már egyébként is megfakult az egyre fogyatkozó kortársak körében. Más

nézőpontból szemlélve az eseményeket azonban feltételezhetjük, hogy az

infidelitas vádja elegendő lett volna Tasziló elítéléséhez – a koncepciós perek

természetrajza ezt sugallja. A harisliz kiemelésével a frank propaganda

valószínűleg külön hangsúlyt akart adni az immáron a királynak alávetett

nemesség függő helyzetének és ebből eredő hadviselési kötelezettségének.

Vizsgálódásunk végére talán nem maradt homályban, hogy Taszilót valóban

fraudator fideinek tekinthetjük-e, vagy pedig csak a frank források

tendenciózus beállításának tudható-e be e negatív jellemzés – világosan

megmutatkozott azonban, hogy milyen folyamatok vezettek e végeredményhez

és e kép kialakulásához. A frank uralkodó nagyhatalmi politikájának

nem volt feltétlenül szüksége katonai összeütközésre ahhoz, hogy miután

ellenfeleivel és ellenségeivel leszámolt, a hajdani Merowing-uralom alatt

álló területen önállóságát immáron egyedüliként megőrző Bajorországot is

beolvassza birodalmába, elegendőnek mutatkozott ravasz diplomáciai eszközökkel

elszigetelni a hercegséget, s a maga számára megnyerni a bajorok

egy, a majdani perben őt támogató csoportját. A perben nem csupán hajdani

vétkeit, nevezetesen a 763-ban elkövetett harislizt, vagyis a királyi sereg

önkényes elhagyását vetették Tasziló szemére, hiszen ez de iure nem lett

volna elegendő a halálos ítélet kimondásához, hanem súlyos hűtlenséggel

– számos, 757-ben és 781-ben tett hűségesküjének, illetve 787-es vazallusi

esküjének megszegésével –, s az infidelitas legsúlyosabb megnyilvánulásának

számító, az avarokkal kötött szövetséggel is vádolták. A halálos ítélet

végrehajtása ugyanakkor nem hozta volna meg Károly számára a kívánt

eredményt, hiszen Tasziló kivégzésével nem annektálhatta volna eo ipso

Bajorországot; Tasziló – s vele együtt családtagjainak – kolostorba zárása

viszont lehetővé tette a frank uralkodónak, hogy szabadon rendelkezzék az

immáron uratlanná vált hercegséggel. Az Évkönyvek elbeszélései a tényeket,

helyesebben a következményeket illetően számos ponton megfelelnek

a valóságnak, az oksági viszonyokat azonban nem egyszer meghamisítják,

illetve elkendőzik.

A jogi helyzet tisztázatlanságát és Károly Bajorország feletti uralmának

nem teljes legitimitását mutatja a 794-es Frankfurti Zsinaton Taszilótól kivett

nyilatkozat, amelyben maga és utódai Bajorországra vonatkozó minden

igényéről lemond – a továbbiakban a források nem tesznek említést Taszilóról,

az egyetlen tény, amit róla megtudunk, hogy az egykori bajor herceg

egy általunk nem ismert esztendő decemberének 11. napján egyszerű szerzetesként

távozott az élők sorából.

Tassilo III. von Bayern. Großmacht und Ohnmacht im 8. Jahrhundert. (III. Tasziló, Bajorország

hercege. Nagyhatalom és hatalomfosztás a 8. században.) Herausgegeben von Lothar

Kolmer – Christian Rohr. Regensburg, Pustet, 2005. 256 old.

Nótári Tamás