Klió 2008/1.

17. évfolyam

Ókor

Nagy Theodosius vallásügyi rendeletei

Mint tudjuk, I. Theodosius császár (379–395), akit halála után néhány évtizeddel

Szent Ágoston – az Isten városáról (De civitate Dei) írott munkájában

– ideális keresztény uralkodónak festett le, s akit az egyház 451-ben

– a khalkédóni egyetemes zsinaton – a „Nagy” jelzővel tüntetett ki, 380

februárjában a Római Birodalom államvallásává nyilvánította a katolikus

kereszténységet. A császár e híres, Thesszalonikében kibocsátott edictumán

kívül számos további vallásügyi rendeletet alkotott, melyek az eretnekek, a

zsidók és a pogányok helyzetét szabályozták, s melyek szövegét a Codex

Theodosianus őrizte meg számunkra. (E császári rendeletgyűjtemény 429

és 438 között Nagy Theodosius unokájának, II. Theodosiusnak a parancsára

készült, s róla kapta nevét.) Iole Fargnoli, a Milánói Egyetem római jogász

professzora legutóbbi tanulmányában arra vállalkozott, hogy e rendeletek

alapján mutatja be Nagy Theodosius valláspolitikai irányvonalát.

Mivel a katolikus államvallás szilárdságát leginkább az eretnekségek

veszélyeztették, a császár az eretnekekkel szemben lépett fel a leghatározottabban.

Megtiltotta, hogy az eretnekek templomokat építsenek, s a már

meglévő templomaikat elkobozta az állam vagy a katolikus gyülekezetek

számára. Azt is megtiltotta, hogy az eretnekek magánházakban gyűljenek

össze, s azokban végezzék istentiszteleteiket. Ezen kívül az eretnekeket

megfosztotta végrendelkezési és végrendeleti öröklési képességüktől. Sokakat

vagyoni büntetéssel sújtott, s számos eretneket kiutasított a városokból.

Halálbüntetést azonban nem alkalmazott. A szankciók célja elsősorban

a javítás volt: a császár arra törekedett, hogy az eretnekeket rászorítsa a

katolikus hitre való áttérésre, s ha ez nem sikerült, az engedetleneket eltávolíttatta

a városokból. A legtöbb problémát az ariánusok okozták, akiket

a birodalom nyugati részében az uralkodóház is támogatott: Justina, II. Valentinianusnak,

a négyévesen trónra került nyugat-római császárnak (375–

392) az anyja, maga is az ariánus hitet vallotta, s állandó harcban állt Szent

Ambrussal, Milánó (Mediolanum) katolikus püspökével.

A zsidókkal szemben Theodosius rendkívül toleránsan viselkedett.

Egyik rendeletében világosan kimondta, hogy a zsidó vallás gyakorlását

semmiféle törvény nem tiltja. Igaz, hogy azokat a keresztényeket, akik 388ban

a szíriai Callinicumban a püspökük biztatására felgyújtották a helyi

zsinagógát, végül is – Szent Ambrus kérésére – nem büntette meg, az eset

után mégis kiadott egy rendeletet, melyben szigorúan megtiltotta, hogy a

jövőben bárki hasonló tettre vetemedjen.

Uralkodásának első szakaszában Theodosius a pogányokkal szemben is

nagyfokú türelmet tanúsított. Csupán a pogány áldozatbemutatást és a jóslást

tiltotta meg, a többi pogány vallási szertartás végzését nem gátolta. A

pogány templomokat nem záratta be, s a pogányok továbbra is összegyűlhettek

vallási célból. A pogány istenek szobrait nem az államvallást sértő

bálványoknak, hanem csupán művészi alkotásoknak tekintette. A pogány

kultúra ellen egyáltalán nem lépett fel, a pogány költők, szónokok és filozófusok

szabadon folytathatták tevékenységüket. Nem csoda, hogy a pogány

szerzők általában rendkívül pozitívan értékelték Theodosius valláspolitikáját.

A császár e toleráns magatartásával valószínűleg arra törekedett, hogy

biztosítsa a maga számára annak a római arisztokráciának a támogatását,

melynek jelentős része még pogány volt.

391-ben a császár valláspolitikája radikálisan megváltozott: ettől az időponttól

kezdve több rendeletet is kibocsátottak, melyek a pogány istentisztelet

valamennyi formáját szigorúan betiltották; semmiféle pogány rítust,

vallási szertartást nem volt szabad tovább végezni. Fargnoli szerint az ókori

olimpiai játékok is e tiltó rendeletek nyomán szűntek meg.

E valláspolitikai fordulat többek között azzal magyarázható, hogy a

császár egyre inkább Szent Ambrus hatása alá került. Azt, hogy a császár

valóban alávetette magát a milánói püspök akaratának, a szerző szerint jól

példázzák a 390-ben történt híres események. Mint tudjuk, ebben az évben

Thesszalonikében a katonaság egy helyi lázadás leverése után a császár

parancsára megtorlásul szinte az egész lakosságot lemészárolta. Amikor

Ambrus a vérengzésről tudomást szerzett, kijelentette, hogy Theodosius

mindaddig nem léphet be a templomba, s nem járulhat a szentségekhez,

amíg nyilvánosan bűnbánatot nem gyakorol. A császár meghajolt a püspök

akarata előtt, és 390 karácsonyán Milánóban nyilvánosan bűnbánatot

tartott.

Tanulmánya végén a szerző összegzi megállapításait és rámutat arra,

hogy Nagy Theodosius valláspolitikai döntéseiben számos ellentmondást

fedezhetünk fel. Úgy tűnik, hogy e döntések sokkal inkább eseti jellegűek

voltak, s nem egy előre átgondolt, szisztematikus terv, kidolgozott valláspolitikai

program részeit képezték.

Iole Fargnoli: Many Faiths and One Emperor. Remarks about the Religious Legislation of Theodosius

the Great (Sokféle hit és egyetlen császár. Észrevételek Nagy Theodosius vallásügyi

jogalkotásához). In: Revue Internationale des droits de l’antiquité LII (2005), 145–162. pp.

Sáry Pál