Klió 2008/1.

17. évfolyam

Historiográfia

Történelem, mítoszok, politika a szlovénoknál

A szerző gondolatmenetének kiindulópontja a ljubljanai püspöki székesegyház

1996-ban felavatott új kapuján ábrázolt relief. A reliefen egyebek

között látható egy hársfa, a szlovénok jelképe, egy a mitikus karantán időket

ábrázoló jelenet, valamint a jelenleg Ausztriában őrzött, úgynevezett

hercegi kő, a felirat szerint „az első szlovén államiság jelképe”. A reliefen

látható jelenetek és ábrák a szlovén nemzeti történelem repertoárjának jól

ismert elemei, amelyek mélyen bevésődtek a kollektív szlovén tudatba. Az

említett elemek a XVIII. század végén alakultak ki, s a velük kapcsolatos

felfogás lényegében azóta is változatlan.

Peter Štih írásának következő részében a legfontosabb elméletírókra hivatkozva

a középkori nemzetek (nationes) és a modern népek közötti látszólagos

kontinuitás problémakörét mutatja be. A kettő között ugyanis olyan

nagy a strukturális és tartalmi különbség, hogy a kontinuitást semmiképpen

sem tekinthetjük valóságosnak. A középkori „nemzeti” tudat szociális

tekintetben csak bizonyos társadalmi rétegekre (a nemesség és a papság)

terjedt ki, és nem volt olyan katalizátor szerepe, amely a különböző társadalmi

csoportokat egy és ugyanazon közösségbe fogta volna. Ráadásul a

natio nem is volt az akkori társadalmi elit elsődleges identitás-közössége. A

modern népeknél azonban a nemzeti tudat és ideológia olyan tömegjelenséggé

vált, amely összeköti a különböző társadalmi csoportokat és egyetlen

politikai mozgalom és párt sem számíthat sikerre, ha nem kapcsolódik

ehhez a nacionalizált masszához. A nemzet szuggesztív ereje azon alapul,

hogy az emancipáció és a participáció ideológiájává vált, az egyenlősítés

alapelvévé. A nemezetté válás során pedig a történelmet nem a történelmi

igazság feltárásnak eszközeként használták, hanem a „mi tudat” kialakítására

és megőrzésére, a nemzeti legitimáció, emancipáció, integráció, de

ugyanakkor az elhatárolódás eszközeként is. Mindennek eredményeképpen

a modern európai nemzetek történelme inkább konstruált, mint rekonstruált,

inkább fiktív (mitologikus), mint reális.

Mindezek eredményeképpen a nemzeti ideológia szolgálatában az európai

népek körében olyan még mindig uralkodó pszeudo-történelmi szemlélet

alakult ki, amely az európai népeket egymástól elhatárolt, stabil és objektíve

meghatározott szociális és kulturális közösségeknek látja. E felfogás szerint

a nemzeteket olyan világos és megváltoztathatatlan jellemzők választják el

egymástól, mint a nyelv, a történelem, a szokások, a nemzeti karakter stb.

Ezek a nemzetek – eszerint a felfogás szerint – már az őstörténeti időkben,

de legkésőbb a kora középkor századaiban létrejöttek és azóta lényegében

nem változtak, kétségkívül kontinuusak: úgyszólván a történelmi időn kívül

léteznek és nincsenek alávetve a történelem szabályainak.

A szerző ezután a szlovén történetírás példáján illusztrálja a fentieket.

Az 1918 előtt több állam területén elő szlovénokat a körülmények (az állami

és az osztrák tartományi határok) inkább elválasztották, mintsem öszszekötötték,

ezért az elsődleges identitásképző a nyelv volt. A reformáció

idején készültek azok a művek, katekizmusok és bibliafordítások, amelyek

kialakították a nyelvi normákat. Ebben az időben jelent meg a szlovén, illetve

a szlovén nyelv kifejezés. Ezek azonban akkoriban egyfelől szemantikailag

még nem kristályosodtak ki, másfelől használatuk mögött nem

nemzeti megfontolás húzódott meg, hanem vallási: az Istent minden nyelven

dicsőíteni kell. A korabeli szerzők azonban azt is felismerték, hogy a

nyelv a tartományi határokon túlnyúlva összeköti őket, s ez egyfajta hazaszeretet

kialakulásának kezdetét jelentette. A XVIII. század végén a XIX.

század elején pedig ennek a hazaszeretetnek az örököseként kezdték – a

felvilágosodás és a romantika eszméit is felhasználva – kialakítani saját

történelemszemléletüket a nemzetébresztők. A szlovénoknál ez Marko Pohlin

(1735–1801) nyelvtanának kiadásával, azaz a szlovén nyelv szociális

emancipációjára irányuló eszme megjelenésével kezdődött a XVIII. század

közepén. A század végén, a mecénás báró, Žiga Zois (1747–1819) köré

szerveződő értelmiségiek alakították ki a szlovén kulturális nacionalizmus

elemeit. Jernej Kopitar (1780–1844), a szlavisztika egyik megalapítója tudományos

megalapozottsággal írt a szlovén nyelvről, de a szlovén nemzeteszme

szempontjából legalább ilyen fontos az az egyébként hibás elmélete,

hogy az óegyházi szláv nyelv őshazája Pannónia, illetve a mai Ausztria déli

részén húzódó Karantánia (Karintia) volt. A másik fontos személyiség a

történetíró Anton Tomaž Linhart (1756–1795) volt, aki a szlovénok nyelvi

alapozású közösségében immár történelmi közösséget is látott. Ezzel a

szlovénok olyan identitás-elemet és történelmi koncepciót kaptak, amely

nem csupán a saját korában számított modernnek, de amelyet a szlovén történetírás

a XX. században piedesztálra is emelt. Linhart, bár ennek nem

volt tudatában, a saját korának körülményeit vetítette vissza a történelembe,

hiszen olyan időket illetően írt a szlovén nemzetről, amikor a szlovénok

mint etnikai közösség még nem léteztek, s feltette a kérdést, hogy kik is

vagyunk mi. A korabeli nyelvtudomány eredményeit is felhasználva a szlovénokat

a szláv törzs egyik ágának vélte, amely a többiektől történelmileg,

nyelvileg, és kulturálisan is világosan elhatárolt, kétségkívüli kontinuitással

bíró közösség. Az ő elképzelése szerint a szlovén nemzet kezdetei a kora

középkorba nyúlnak vissza, területileg pedig a szlovénok többségét magába

foglaló Krajna és Karintia (Karantánia) tartományokra terjedt ki. Linhart

ezért a szlovénokat krajnaiaknak és karantánoknak nevezi.

Štih ezután egyebek között arra mutat rá, hogy a XVI. századtól a XIX.

század közepéig a szlovénok között terminológiai bizonytalanság uralkodott,

hiszen a sloven kifejezést (illetve ennek latin és német megfelelőit)

egyaránt használták a szlovénokra, illetve a szlávokra általában. A kettő

a XIX. század első harmadában vált el egymástól cseh hatásra, ettől kezdve

használták széles körbe a szlovén megnevezést, s ekkor keletkezett a

Szlovénia (Slovenija) fogalom is. A Linhart által megkezdett utat azután a

költő France Prešeren (1800–1849) folytatta, amikor a nemzeti történelem

kezdeteit máig használt sztereotípiákkal jellemezte: az idegenek (Pipin) által

a szlovénokra rakott igáról, az atyák széthúzásáról, véres lázadásról, stb

írt egyik nagyhatású költeményében. Mindezeket az elemeket a következő

értelmiségi nemzedék tovább gazdagította, s a XIX. század második felében

már a tömeggyűléseken népszerűsítették. E tömeggyűlések voltak azok,

ahol a szlovénok amorf masszából politikailag szervezett tömeggé váltak. E

tömegmozgalom végül azt igényelte, hogy a kor szintjén, azaz a historizmus

eszköztárát (kutatás, forráskritika, és interpretáció) felhaználva készüljön

el a szlovén középkorról szóló mű. Ezt az igényt Franc Kos (1853–1924)

teljesítette, aki művével végképp legitimálta a szlovén középkorról vallott

felfogást. Az ő nagy erénye egy szlovén történész megfogalmazása szerint

abban rejlett, hogy a forrásokat immár nem a németek, hanem a szlovénok

szemével elemezte. „Felismerte, hogy saját történelmünkről sokáig azért

nem kaptunk szlovén választ, mert mindig németül kérdeztünk.”

A szerző ezután az eddig elmondottakat abból a szempontból vizsgálja,

hogy miként váltak ezek, illetve a szlovén történelemről vallott elképzelések

a szlovén nemzeti mitológia részeivé. Amikor a XVIII. század végétől az

említett szemlélet elemei kialakultak, a szlovénoknak, akiket a német publicisztikában

másodrendű, paraszti népnek tekintettek, azért kellett küzdeniük,

hogy elismerjék őket egyenrangú népnek. Ezért a saját történelemről

vallott elképzelések ennek a harcnak a részeivé is váltak. Sőt azt igyekeztek

igazolni, hogy történelmi gyökereik nem csupán régiek, de dicsőségesek is.

Ennek jegyében a szlovén történészek azt állították, hogy a szlovén etnikai

terület a IX. században a jelenleginek háromszorosára terjedt ki, s egészen

a Bécs és Linz közötti Duna-szakaszig húzódott. Ennek az elképzelésnek az

alapjait már Linhartnál is megtaláljuk, de teljes egészében a két világháború

közötti időszakban öntötték formába: Milko Kos (1892–1972) 1933-ban

megjelent Zgodovina (Történelem) című könyvében jelent meg egy olyan,

a későbbiekben rendkívül népszerűvé, elterjedtté vált térkép, amely ennek a

felfogásnak a jegyében készült. Ez a még mindig forgalomban lévő térkép

jól mutatja, hogy milyen mértékben használta fel a történetírást a politika.

Az 1933-ban megjelent térkép magyarázatának jellegzetességei közé tartozik,

hogy a IX. századot ábrázolva szlovénokról beszél, hogy a „jelenlegi

délszláv etnikai területről” szól, és hogy a horvátok és a szlovénok között

a Kolpa és a Sotla mentén húzódó határ nincs bejelölve rajta. Mindez jól

mutatja, hogy a térkép az 1930-as évek jugoszláv unitarizmusának jegyében

készült. A második világháború utáni kiadványokban a térkép szlovénabb

jelleget kapott, a szöveg immár „jelenlegi szlovén etnikai területről” szól

és bejelölték rajta a horvátok és a szlovénok között húzódó határt is. Štih

szerint aligha lehetne ennél szebb illusztrációt találni arra, hogy miképpen

manipulálják a történelem bemutatását, s ez a hamis kép azután történelmi

igazságként jelenik meg a nemzeti tudatban.

A szerző ezután rátér e tematika részletes elemzésére. Hangsúlyozza,

igaz ugyan, hogy mai Ausztria területén valóban éltek szlávok, de azt is,

hogy nem lehet a nyelv és a nemzet közé automatikusan egyenlőséget tenni.

Mert hiába csinált a szlovén történetírás a korabeli szlávokból szlovénokat,

a felsorolt érvek alapján e Duna-menti szlávokat a szlovákok ugyanolyan

joggal tekintik szlovákoknak. Még erőteljesebben kritizálja a szlovén történetírásban

felrajzolt Karantánia-képet, illetve azt, hogy a karantánokról

mint szlávokról, majd ennek alapján egyenesen, mint szlovénokról szólnak.

A karantánokat és a szlovénokat azon az alapon azonosították, hogy

a karantán fejedelmeket egy sajátos szertartás keretében koronázták meg

(adták át nekik a hatalmat), s ennek szövege szlovénül maradt fenn. Ezt az

elképzelést erősítette, hogy a koronázási szertartást egy paraszt végezte el,

márpedig a XIX. század szlovén gondolkodóinak tudatában a paraszt és a

szlovén úgyszólván egymás szinonimáinak számítottak.

Végül az említett koronázás még egy szempontból volt fontos a XX.

századi szlovén önkép kialakításában. Amatőr történészek a fenti tények

alapján a koraközépkor szerintük szlovén társadalmát „paraszti arisztokráciával

rendelkező demokratikus társadalomként” írták le, amelynek élén a

családfőkből és egy kiemelkedő rétegből álló csoport „egyfajta parlamentként”

működött.

Štih arra hívja fel a figyelmet, hogy ilyen módon modern fogalmakat

próbálnak alkalmazni egy egészen másképpen működő társadalomra, egy

olyan korra, amelyik egyáltalán nem demokratikus elvek alapján működött.

Nem könnyű azonban a történészeknek felvenni a küzdelmet ezekkel az elképzelésekkel,

mivel különös módon néhány dolog látszólag ezeket igazolja,

s ilyen módon teret ad a mitikus gondolkodásnak. Enea Silvio Piccolomini

(1405–1464) a paraszt szerepe miatt az említett szertartást olyan ünnepélynek

írja le „amelyről sehol máshol nem hallani”. Jean Bodin (1530–1596) a

Köztársaságról írott művében ezt a szertartást arra használta fel, hogy általa

támassza alá az állam keletkezéséről szóló szerződéselméletét. Az pedig

már a történelem különös fintora, hogy egy Amerikába származott szlovén

történész felfedezte, hogy Thomas Jefferson (1743–1826) amerikai elnök a

birtokában lévő Bodin kötetben egyebek között azt az oldalt is megjelölte,

amelyen a fenti szertartásról van szó. Mindebből az említett szlovén történész

azt a következtetést vonta le, hogy a szertartás hatással volt az amerikai

Függetlenségi Nyilatkozatra. Túl azon, hogy ezt az elméletet az Amerikába

származott más szlovénok is propagálni kezdték, ez a mitikus elképzelés

beszivárgott a jelenkori szlovén politikába is. Amikor Bill Clinton amerikai

elnök 1999-ben ellátogatott Szlovéniába, az egyik kormányzati internetes

oldalon arról lehetett olvasni, hogy „az amerikai demokráciáról szóló történet

Karantániában, a XII. századi szlovén államban kezdődött”, s hasonlóképen

fogalmazott üdvözlőbeszédében az akkori szlovén államelnök is.

A Karantánia-mítosz kialakulásához mindenképpen hozzájárult még két

tény. Az egyik az, hogy a korabeli forrásokban Karantániának tekintett terület

akkor került el végleg a szlovénoktól, amikor az első világháború után

egy ideig úgy tűnt, teljesül a szlovénok régi vágya, és a tartományok által

szétszabdalt szlovén etnikai területek egyetlen új közigazgatási egységbe

olvadhatnak. Az 1920-ban megtartott karintiai népszavazáson azonban

a terület lakossága elutasította, hogy az új délszláv államhoz tartozzon, s

az ugyancsak újonnan létrejött Ausztriát választotta. Ilyen módon azután

a szlovénság bölcsőjének tekintett és elvesztett Karantánia „hálás metaforájává

lett a kollektív nemzeti frusztráció kifejezésének”. A másik tény

az volt, hogy az egyik legnevesebb szlovén történész, Bogo Grafenauer

(1916–1995) 1952-ben egy kötetet adott ki „A karintiai fejedelmek megkoronázása

és a karantániai szlovénok állama” címmel. Grafenauer azon

törekvése, hogy Karantániát és a karantánokat a későbbi Szlovéniával és a

szlovénokkal azonosítsa, Štih szerint teljesen tarthatatlan, hiszen egyetlen

forrás sem támasztja alá. Ezzel szemben a Karantánia elnevezés csak a mai

Szlovéniától északra húzódó terület egy részét jelölte, az úgynevezett hercegi

kő pedig csupán annak a szűkebb területnek, nem pedig a szlovénoknak

lehet a szimbóluma.

Štih úgy véli, hogy a Karantániára vonatkozó (téves) nézeteknek ugyan

fontos szerepük volt a szlovén nemzeti identitás kialakításában, de szerinte

a modern és nemzetközileg elismert Szlovéniának nincs szüksége továbbra

is az effajta mítoszokra.

Peter Štih: Poglavje iz nacionalizirane zgodovine ali o zgodnjesrednjeveški začetkih zgodovine

Slovencev (Fejezetek a nacionalizált történelemből, avagy a szlovénok történelmének

koraközépkori kezdeteiről). Studia Historica Slovenica, 2005/1–3, 105–132.

Szilágyi Imre