Klió 2008/1.

17. évfolyam

Historiográfia

Egy XX. századi olasz történész, Piero Treves

Egy reprezentatív, de távolról sem kimerítőgyűjtemény a XX. századi olasz

történésziskola egyik kiemelkedő alakjának írásaiból.

Ki is volt Piero Treves?

A könyv Bevezetője nagyon rövid biográfiát ad róla: született 1911.

november 27-én Milánóban. Tizenöt éves korában rendőri felügyelet alá

került politikai okok miatt. Egyetemista a Torinói Egyetemen, majd Franciaországba

és Angliába emigrált, ez utóbbi országban élte meg a II. világháborút,

amelynek ideje alatt a Londoni Rádiónak dolgozott. A háború után

hazatért, görög történelmet tanított először Triesztben, majd Firenzében és

Velencében. 1992. július 17-én halt meg.

A kötetben közölt írásait 1945 után adta közre. Mi most és itt két olyan

cikkéről szólunk, amelyek konkrétan történelmet idéznek, és mellőzzük

azokat, amelyekben személyekről emlékezik meg.

1949-ben Rómában jelent meg az 1938–1948 között kiadott Enciclopedia

Italiana Függelékében az Anglia címszóhoz írt cikke, amelynek

„főszereplője” az 1937-ben Anglia miniszterelnökévé kinevezett Neville

Chamberlain. Őróla elmondja, azt tartotta szerencsés megoldásnak,

hogy közvetlenül a diktátorokkal – Mussolinivel és Hitlerrel – tárgyalt,

s az amerikaellenes hangulatot közvetve oroszellenes hangulattá kívánta

változtatni. Ezalatt Anglia egyre kevésbé tudta kontinentális hatalmát

megőrizni Európában, hiába próbálta ez utóbbi szovjet-ellenességét felhasználni

politikája alátámasztására. Chamberlain „minden áron” békét

akart, politikai nézetei megegyeztek Hitler antibolsevik nézeteivel, míg

az USA-t az Európa-ellenesség mozgatta; ezen erők között Chamberlain

mintegy angol égisz alatt megvalósítandó európai koalíció helyett az

angol impérium belső önállóságára törekedett. Az angol baloldal is téves

gondolatokkal közeledett az európai diktatúrákhoz, ugyanis abban a

meggyőződésben politizált, hogy a kemény beszéd és a kitartó, erős demokrácia

megijeszti azokat; a nép nagy része azonban rémülten reagált

az említett diktatúrák fenyegető kijelentéseire, megmozdulásaira, s nem

szívesen fogadta volna egy orosz – német konfliktus kitörését elsősorban

a munkásosztály és az Októberi Forradalom ideáljainak esetleges elvesztése

miatt. A müncheni egyezményt Treves Chamberlain politikai bukása

tetőpontjának és katasztrófának, a találkozón aláírt szerződést, amelyet

az angol politikus a repülőgépből kiszálláskor lobogtatott, csak egy darab

papírnak titulálja, melynek értéke egyedül Hitler akaratától függött, s nem

akadályozta meg a küszöbön álló háború kitörését, amivel már csak „fegyverrel

a kézben” lehetett szembeszállni. Chamberlain esetleges lemondása

népe egységbe tömörülését segítette volna elő az igazi veszéllyel történő

szembenállásban; „szolgai féltékenysége és félelme” azonban megakadályozták

abban, hogy Winston Churchillnek átadja a kormányzást. Az elfásultságot

csak fokozta a Maginot-vonalon kialakult helyzet. A változást

az angol politikai életben a Munkáspárt Kongresszusa adta: megalakult

a Churchill-vezette nemzeti koalíció kormánya. Az esemény elősegítette

a népnek az őt vezető politikusokba vetett hitének megerősödését, hiszen

közvetlenül részt vehetett a hatalom gyakorlásában, hiszen Churchill

nagyon fontos pozíciókhoz juttatta a nép bizalmát élvező politikusokat,

a nép által is kívánt politika megvalósítását. Az áldozatokért cserébe a

bevonult munkások családjairól a kormány kiemelten gondoskodott, ami

a gazdasági, ezt kísérően az „etikai és társadalmi egyenjogúság” megvalósulásához

vezetett; ezért is mondhatja a szerző, hogy ez a háború a nép

számára „forradalmi háború” volt, az új rend megvalósulása, „demokratikus

– liberális – parlamentáris forradalom”, amely mentes volt minden

bolsevik típusú vonástól. 1942 – 1943 között W. H. Beveridge feladata

volt egy jóléti állam létrehozása igazi társadalmi biztonsággal, a „bölcsőtől

a koporsóig” kötelező munkával, de egészségügyi biztosítással és

nyugdíjjal. Sajnos, Churchill egyre inkább eltávolodott a belpolitika s a

„nép lelkiállapotának” ellenőrzésétől; ez többek között a baloldal előretörését

segítette. 1945. július 26-án a szocialisták győzelme miatt azután le

is kellett mondania. Ugyanennek az évnek augusztusában György király

megadta a belpolitika és a gazdaság irányításának alapelveit: nacionalizálások

a vasútnál, a bányáknál, a gáz- és áramszolgáltatásban… Európában

az angolok igyekeztek helyrehozni a versailles-i békeszerződés hibáit. Az

amerikaiak által nyújtott gazdasági segítséget a fent említett nacionalizálások

finanszírozására használták fel, ami lelkesítette a népet, hiszen életük

jobbra fordulását jelentette egy olyan korban, amikor a fő félelemforrás a

munkanélküliség volt. A munkáspárt maga mögött tudhatta a középrétegek

és az entellektüelek támogatását is. Ezek a változások tagadhatatlanul

a minőség rovására mentek a mennyiséggel szemben, amire példa volt

– többek között – az Alsóház rendelkezésére álló egyetemi végzettségűek

szűkös kerete…

Lehetséges-e „zsidó antifasizmus”-ról beszélni? Piero Treves általunk

kiválasztott másik cikkének kiinduló kérdésében a szerző hangot ad azon

kétségének, nem járhat-e ez a kérdésfeltevés absztrakcióval, egy osztály

vagy egy blokk irrealitásának veszélyével? S a válasz: az 1920 – 1930-as

években „zsidó” fasizmusról vagy antifasizmusról beszélni egyfajta absztrakció

elfogadását jelenti, ami azonban valójában nem működött akkoriban.

Akik azokban az esztendőkben tevékenykedtek, nem egy feltételezett

„zsidóság”-hoz tartoztak, hanem mint individuumok cselekedtek. Ugyanakkor

az is az igazsághoz tartozik, hogy míg az antifasiszták az olasz népen

belül csak korlátozott számban leledztek, az „antifasiszta” zsidók a fasiszta

vagy fasiszta-barát zsidókhoz képest a „nemzeti” átlagnál nagyobb

számban képviseltették magukat. A termelői kategóriához tartozó zsidókat

megfélemlítette egy esetleges proletárforradalom, ezért, ha nem is magában

a fasiszta hatalomban, de annak állami szférájában történő részvételükkel

tűntek ki, így pl. a sztrájk-ellenes „fehér gárdák”-ban, vagy éppen a fasiszta

rohamosztagosokat fizették, akik a rendcsinálási akciók után eltűntek az

így bezsebelt fizetéssel. A fasizmus Olaszországban valójában nem jelentett

fenyegetést a zsidók számára, amit ez utóbbiak jelentős számú képviselőjének

a fasiszta hierarchiában, elsősorban annak kialakulásának kezdeti

időszakában való részvétele is igazolt. És fasiszták maradtak azok a tehetős

zsidók is, méghozzá hosszabb ideig, mint nem-zsidó társaik, akik a fent

említett vállalkozói – termelői réteghez tartoztak. És voltak azok a zsidók

(entellektüelek, akadémikusok, a fasiszta hatalmi apparátusban részt vevők

stb.), akik túlbuzgón teljesítették a rendszer elvárásait akár félelemből, akár

önmutogatásból, akár aljasságból, vagy hogy egyszerűen csak kövessék

a divatot. Másik tény: míg a fasiszta és fasisztabarát tettekben a zsidók a

nem-zsidók mellett voltak találhatók, az antifasiszta mozgalomban a zsidók

mellett nem lehetett nem-zsidókat látni.

A feketeingesekkel ellentétben, az antifasizmusban részt vevők könyvekkel

és kulturális célokkal vettek részt, de ezeknek a zsidóknak a zsidóság

mint olyan, csak másodlagos jelértékkel bírt, viselkedésüknek a

következménye, nem pedig hajtóereje volt, a külföldre menekült olaszok

számára pedig a zsidó kérdés mint a szabadság, ezen belül is a nemzeti szabadság

kérdése merült föl,, valamint egy „vallási–etnikai kisebbség tiszteletben

tartása és jogai”. A relatíve sok olasz zsidó antifasiszta gyakorlatilag

a szocializmustól indult, de mindenképpen az olasz patriotizmustól hajtva,

amely patriotizmus liberális volt, a risorgimento eszméit követte, s az olasz

zsidók ezeket az eszméket szem előtt tartva vállaltak szerepet az antifasizmusban…

Piero Treves: Inghilterra (Anglia). In: Piero Treves: Scritti novecenteschi (Huszadik századi

írások). Bologna, Il Mulino, 2006. XXIII – 197 o. pp. 1–16; uő.: Antifascisti ebrei od antifascismo

ebraico (Zsidó antifasiszták avagy zsidó antifasizmus). Uo. pp. 119–129.

Kun Tibor