Klió 2008/1.

17. évfolyam

Historiográfia

Nietzsche és a történelem

Érdekesen új felfogású tanulmányt közöl a History and Theory című, nagy

tekintélyű folyóiratban Thomas H. Brobjer svéd szerző, aki – cikkének

jegyzetei szerint – évek óta nagy filológiai apparátussal kutatja a nagy német

filozófus életművét, különösen a történelemmel kapcsolatos nézeteit,

illetve általában a történelemhez és a történészekhez való viszonyát.

Az ezzel foglalkozó szakirodalom mind a mai napig Nietzsche híres, „A

történelem hasznáról és káráról” című, magyarul is megjelent írásából indult

ki, amelynek alapján joggal vonható le az a következtetés, hogy Nietzsche

lényegében károsnak ítélte meg a kultúra és az alkotás szemszögéből

a túlzottan bőséges történelmi-filológiai ismereteket. Helyesebben szólva

– így a közkeletű (jelen sorok írója által is osztott és közvetített) felfogás

– Nietzsche még ebben a művében hajlandó leginkább elismerni (de inkább

mérlegelni) a pozitív történeti tudás előnyeit, de lényegét tekintve végső

álláspontja itt is negatív, hogy azután életművének későbbi részében tökéletesen

hátat fordítson a történelemnek, s teljesen azonosuljon az ahistorikus

görögség álláspontjával. (Érzékletes jelképe mindennek Thomas Mann

Doktor Faustusának Adrian Leverkühnje, aki a „történelmit” már nevében

is megtestesítő s így középszerű Serenus Zeitbloommal szemben a nagy

kultúraalkotók és vallásalapítók történelemfelettiségét, történelmen kívül

állását jelképezi. Mint ismeretes, Leverkühn sok vonatkozásban Nietzsche

alter egoja.)

Ezzel a közkeletűvé stilizálódott és merevedett Nietzsche-értelmezéssel

száll szembe merészen és provokatívan a svéd szerző, aki szerint Nietzschének

szóban forgó műve nem mérvadó, hiszen későbbi írásaiban sohasem

hivatkozott rá, sőt egyenesen megtagadta és visszavonta az ott kifejtett

gondolatokat.

De ennél lényegesen többet is állít a szerző: szerinte ugyanis kb. 1875től

kezdődőden (tehát A történelem hasznáról és káráról megjelenése után

rövidesen) egyenesen egyfajta historista, történelempárti fordulatról beszél-

hetünk Nietzsche életművében, ami diametrálisan áll szemben ifjúkori alkotásainak

alapvetően metafizikus jellegével.

Olyan műveket citál a szerző ennek bizonyítására, mint az Ecce homo,

Antikrisztus, Menschliches allzu menschliches, Túl a jón és a rosszon, Az

erkölcs genealógiája stb. Ezen felül Nietzsche levelezéséből és kéziratos

hagyatékából idéz, amelyből kitűnik, hogy a filozófus több alkalommal a

filozófiában a Herdertől Hegelig végbemenőtörténeti fordulatot (azaz a történelem

felé való fordulást, sőt annak a középpontba való helyezését és így

a történelemfilozófia megalkotását) a legnagyobb teljesítménynek tartja.

Számos helyet találhatunk azután Nietzsche életművében (akár a Zarathustrában

is), ahol a változót, a levőt, a mozgásban lévőt és az alakulót

(Hegel és Lukács György kedvenc werden-jét) sokkal magasabbra becsüli,

mint a kész, befejezett, megmerevedett és mozdulatlan létet (a seint.) Ezért

van az, hogy a görög filozófiában is a „pantha rheit” hirdető Herakleitosz a

kedvenc gondolkodója, más kérdés, hogy semmi nem utal arra, miszerint a

görög filozófusnál a minden változik kerete a történelem lenne.

De Nietzsche történelem iráni szimpátiájának még számos egyéb bizonyítéka

van, a szerző szerint. Ilyen például az, hogy a XIX. században a

historizmus, illetve a professzionális történetírás kialakulásának korában a

történeti tudás és a történészi képzettség alfájának és omegájának a filológiai

akríbiát, a filológiai-kritikai módszerben való alapos jártasságot tartották.

Márpedig Nietzsche elsőrangú filológus volt, ismeretes mind az ókori, mind

a modern nyelvekben való lenyűgöző jártassága (most pedig a Varázshegy

Naphtájára gondoljunk, aki szintén Nietzsche alter ego), s 24 éves korában

éppen ennek a stúdiumnak volt Bázelben egyetemi professzora.

Nietzsche azonban külön munkát is írt a filológia tudományának mibenlétéről

(Wir Philologen), amiben a filológiát módszeres és szigorú, igen

nagy erőfeszítéseket igénylő (mondhatnánk: kemény) tudománynak tartotta,

amelyet minden érdemleges filozófusnak alaposan el kell sajátítania. Ezt

a művet Nietzsche azonban nem fejezte be, töredékben maradt ránk. Igaz

ugyanakkor, hogy nem tekintette azt végső célnak és instanciának (mint,

ahogy a történelmi tudást sem, ami számára sok tekintetben egyenlő a filológiával).

Szerinte ugyanis – s innen ered számos vitája a klasszika filológusokkal,

pl. Willamowitz-cal – a filológia csak a filozófia szolgálóleánya,

előszobája, azaz előkészület a magasabb fokú tudásra, a filozófiára.

Mindezzel párhuzamos Nietzschének az a nézete (s ezt viszont A történelem

hasznáról és káráról című művében hosszasan fejtegeti), hogy egy

történész megítélése szempontjából számára a módszerbeli képzettségnél,

jártasságnál mindig fontosabb volt a történész személyisége, azaz annak

a látásmódnak/perspektívának eredetisége, merészsége, a bevett sémákkal

dacolni tudó volta, amelyből látja és megítéli a dolgokat.

De ugyanilyen fontosnak tartotta a kutatott tárgy iránti szimpátiát,

mondjuk az antik tanulmányok esetében az antikvitás szeretetét is. Ő maga

például nem a görögségnek a neohumanista ideál által kreált klasszikus,

apollói alakzatát kedvelte és értette meg, hanem inkább annak preszókratészi,

dionüszoszi-pesszimista és zenei gyökereit szerette.

Írásának további részében azután a szerző – változatlanul jelentős filológiai

apparátust mozgósítva – részletesen elemzi Nietzschének egyes történészekkel

és filológusokkal való kapcsolatát. Mindez további bizonyíték

lenne arra, hogy Nietzsche roppant mód érdeklődött a történelem iránt, s

azoknak megjelent történeti munkáit is folyamatosan nyomon követte. Nem

vizsgálja szerző a Burckhardthoz és Hyppolite Taine-hez való viszonyát,

itt felteszi, illetve más munkáiban bizonyítja a kölcsönös nagyrabecsülést

és az egymás művei iránti intenzív érdeklődést. Helyettük ezért különösen

Wolf, Niebuhr, Ranke és Mommsen alakjait helyezi előtérbe, akik valóban

a XIX. századi „Geschichtwissenschaft” óriásainak számítanak s a szerző

szerint Nietzsche jól ismerte őket és számos formában reagált életművükre,

illetve nem ritkán tanult is tőlük. Így rendkívül nagyra értékelte Wolf

esetében filozófia és filológia fentiek szerinti összekapcsolását, hiszen ő

fogalmazta meg a „philosphia facta est, quae philologia fuit” tételét is. Hozzá

lehet tenni persze, Nietzsche viszonya hozzájuk nem minden esetben

volt felhőtlen, hiszen feltehető, hogy „A történelem hasznáról és káráról”

egyik passzusában, amikor kora német történészeinek személyiség-nélküliségéről

és eunuch voltáról ír, tulajdonképpen Rankéra céloz. Ő fogalmazta

meg ugyanis a „sich selbst auslöschen” tézisét. Bírálja azonban Mommsent

is, de nem szigorúan érvényesített filológiai-kritikai módszere miatt, hanem

elsősorban történetírásának politikatörténeti egyoldalúsága (kitalálható:

Nietzsche számára a kultúrtörténet az ideális á la Taine és Burckhardt),

valamint heveny, túlfűtött és Bismarckot támogató politikai tevékenysége

okán. Jóllehet – jegyzi meg a szerző – 1866 körül Nietzsche maga is osztozott

a poroszok és a Bismarck iránti lelkesedésben.

Nem talál azonban Nietzsche semmi érdemlegeset az ún. kisnémet, borussziánus

történészek, így Sybel, Droysen és Treitzschke történetírói működésében.

Elítélően nyilatkozik szűk látókörű, nacionalista provincializmusukról,

politikatörténeti egyoldalúságukról, illetve például Treitzschke

esetében, útszéli és parlagi antiszemitizmusukról is. Megjegyzendő persze,

hogy Nietzsche minősítése Droysen esetében némileg meglepő, hiszen ő a

Nietzschéhez közel álló antikvitás történelmében is kiemelkedőt alkotott,

az általa „feltalált” és máig használatos hellenizmus fogalma és időszaka

éppen a kultúra terén alkotott kimagaslót, s valószínűleg nem ismerte Nietzsche

Droysen Historikját sem. Illetve itt feltehető, ha kezébe került is, szellemi-

filozófiai apparátusa már nem volt képes annak befogadására, főleg

nem megemésztésére. (Így azután persze ő is illethető a beszűkült minősítéssel,

valamint az is megjegyzendő, hogy mindez nemigen támasztja alá a

szerző által eredetinek gondolt tézist, miszerint Nietzsche olyan nagyon a

történelem felé fordult volna.)

Bárhogy is legyen, a szerző tanulmányának utolsó részében fő gondolatait

összefoglalva megismétli és megerősíti: jóllehet Nietzsche számos

alkalommal és tekintetben bírálta a történészeket, mindez azon a fordulaton

belül értelmezendő, hogy elfogadta a XIX. századi történeti gondolkodásnak

azt a forradalmi újdonságát, amelyet a történeti alapon történő megközelítés

és a filológiai-kritikai módszer jelentett. Amit nem akceptált, az a

történelemnek öncélként való tételezése (netán a filozófia ennek való alárendelése),

valamint a haladás iránti túlzott optimizmus, s a történészek idealizmusa

és katolikus elfogultsága. Emellett Nietzsche alkalmanként azt is

a szemére veti a történészeknek, hogy kevéssé ismerik az orvos-, valamint

a természettudományokat, egyesek pedig illúziókat táplálnak az egalitárius

és objektivista nézetek irányában (pedig Nietzsche szerint a kultúrához

arisztokráca és hierarchia kell) s mindemellett a kultúrtörténeti érdeklődés

kiszélesítését követeli.

Thomas H. Brobjer: Nietzsche’s relation to historical methods and nineteenth-century german

historiography. (Nietzsche viszonya a történeti metodológiához és a XIX. századi német historiográfiához.)

History and Theory, 46. 2007. május, 155–179. o.

Erős Vilmos