Klió 2008/1.

17. évfolyam

Összefoglalások

Az arisztokrácia

Ellis Wasson Az arisztokrácia és a modern világ című könyvében rendkívül

gazdag adat- és szakirodalmi anyagon alapuló, igen széleskörű áttekintést

nyújt az európai uralkodó osztályról a XIX–XX. századból. A szerző

a Cambridge-i Egyetemen szerezte PhD-fokozatát, jelenleg a Tower Hill

School Történeti Tanszékének vezetője, és társprofesszor a Delaware-i Egyetemen.

Korábbi munkái: Whig Renaissance: Lord Althorp and the Whig

Party, 1782–1845 (1987) és Born to Rule: British Political Elites (2000.)

Wasson az arisztokrácia meghatározásával kezdené, de mindjárt le is

szögezi, nincs a fogalomnak egységesen elfogadott értelmezése. Sokan

összekeverik az arisztokráciát az uralkodóval és családtagjaival, mások

társadalmi osztálynak tartják, ajánlják a státus, a felsőbb osztályok, elit,

patríciusok, notabilitások elnevezéseket is, szerzőnk szerint azonban a legalkalmasabb,

mindenki számára érthető szó az arisztokrácia (bár ő maga

nagyon gyakran használja az elit és a mágnások szavakat is).1

Ki tartozott közéjük? Az arisztokrata nemes volt, eredetileg az uralkodó

adományozta a címet az egyénnek, később az továbböröklődött generációkon

át. A legtöbb esetben földtulajdonosról van szó, a birtokot többnyire

adományként kapta, de vehette is, s a továbbiakban örökölte. Pompás rezidencia,

nemesi életmód járt vele, amely kiterjedt a vendégszeretetre, neveltetésre,

vidéki és városi szórakozásokra, kocsikra, öltözködésre, kultúrára.

Hozzátartozott a hatalomban való részvétel, a hivatalviselés egyházi, állami

vagy katonai szolgálatban és a helyi közigazgatásban. A mezőgazdálkodás

kevésbé jellemző, azt inkább közvetve az intézők segítségével végezték. Az

arisztokratákat közös értékek kapcsolták össze, s különítették el másoktól:

az exkluzivitás tudata, a becsület, a magas színvonalú kultúra, munkálkodás

a köz érdekéért, ragaszkodás a családhoz, a származáshoz. Mindezt hosszú

évszázadok és a családi emlékezet alakították ki bennük.

1. Papp Imre idézi a Francia Akadémia szótárából a XVII. század végéről: nemes az, „aki a

közrendűek felett áll születésénél vagy az uralkodótól származó adománylevelénél fogva”.

Saját megfogalmazása szerint: „A nemesség tehát olyan társadalmi csoport volt, amely

számára a törvények privilégiumokat ismertek el”. (Papp Imre: A francia nemesi társadalom

a XVIII. században. L’Harmattan, Bp., 2005. 39. old.). Az Oxford English Dictionary szerint:

a nemesek „a közösségben ahhoz az osztályhoz tartoznak, amely nemesi rangjánál fogva

felsőbbrendű, mint a többi”, az arisztokrácia pedig „a nemesség kormányzó testülete”.

A görögben az „arisztokrácia” szó szerint azt jelenti: „egy állam kormányzása a legjobb

polgárai által”. (Idézi: Jonathan Dewald: Az európai nemesség története 1400–1800,

Cambridge University Press, 1996. Fordította F. Nagy Piroska, Pannonica Kiadó, 2002.

13. old.)

Az arisztokráciát persze a főnemesi rangja különíti el a többi nemestől.

A főnemesek jegyzékét a Gothai Almanach tartalmazza. Ezt az almanachot

1763-ban a Justus Perthes kiadó adta ki Thüringiában, a Szász-Gothai Hercegségben.

Ebben, rangok szerint különböző színű kötetekben, számba vették

az európai arisztokráciát. Német rendszerezéssel, alapossággal készült

jegyzékről van szó. Az egyes országok kékvérűi számára külön kompendiumokat

is készítettek. Britanniában 1826-ban jelent meg Burke hasonló

jegyzéke Peerage and Baronetage címmel. Ebben minden személyt számmal

láttak el, így nem volt gond, mondjuk az ültetési rendnél, hogy kinek

hol a helye a ranglistán. A franciáknál 1839-ben jelent meg a Mémorial

historique de la noblesse. Szerzőnk felsorolja a nemesi rangokat (viscount,

count, earl, marquis, duke, prince, Fürst, herceg, gróf, báró), melyeknek

sorrendjét pontosan jelezte az ajtónálló hangereje is: minél magasabb rangú

érkezett, annál nagyobb hangerővel jelentette be az ajtónálló. A hercegi cím

általában egyetlen emberé volt a családban, és az elsőszülött fiú örökölte.

Az oroszoknál, olaszoknál, belgáknál, lengyeleknél azonban minden férfi

és hajadon leány is használhatta ezt a rangot. A száli törvény nem engedte,

hogy nők örököljék a rangokat, ez vonatkozott Franciaországra és a Római

Szent Birodalomra. Magyarországon, Skóciában, Szicíliában, Nápolyban,

Milánóban, Portugáliában és Spanyolországban továbbvihette a rangot a nő,

ha nem volt férfi örökös.

Szerzőnk mindjárt az elején tisztázza: tévedés, hogy az arisztokrácia filiszteus,

dekadens, amatőr, és hanyatló, visszahúzó réteg volt. Nem igaz,

hogy nem értette meg a modern kormányzás, és gazdálkodás kívánalmait.

Wasson elismeri, hogy egyenetlen, mechanikus jellemzést nyújtott (hiányolhatjuk

például, hogy nem esett szó az arisztokrácia privilégiumairól,

azok eredetéről, gyakorlásáról), de a felsorolt tulajdonságok, vonások

együttesen adnak teljes képet a gazdagokról. Érdekes, hogy a nemességnek

vannak rétegei, de lumpen elit nincs. Mielőtt a vidéki dzsentri egy részére

utalva ezzel vitába szállnánk, a szerző leszögezi, hogy vele nem foglalkozik,

mert nem azonos az arisztokráciával. Minden nemzetnek van egy

erős, kiemelkedő családokból álló arisztokrata csoportja. Ez egy tucatnyi

dinasztia, pl: az osztrák Starhemberg és Schönborn, a francia Polignac és

Rochefoucauld, az angol Percy és Howard, a német Hohenlohe, Stolberg,

a svéd Oxenstierna, Oroszországban a Galicin s a Dolgorukij, a cseheknél

a Lichtenstein és Schwarzenberg család, Magyarországon a Széchenyiek,

Eszterházyak, stb. Többnyire hercegi rangúak. A címek, rangok a

társadalmi hierarchiának országonként más-más rendszerét tükrözték. Pl.

Hessen-Kassel tartományban a jeles családok mind bárók voltak. Lengyelországban

az összes nemes egyenlő volt, rangokat csak az 1780-as évektől

használhattak. Hollandiában 1813-ban élesztették újjá a gróf és báró ran-

got, akkor, amikor az ország királyság lett. Poroszországban, Piemontban,

Nápoly-Szicíliában túlzott számban adományozták a nemesi rangokat. Az

orosz cárok szintén hercegekkel, grófokkal vették körül magukat. Angliában

szinte minden nagybirtokos családot bevettek az arisztokrácia közé az I.

világháború előtt.

Az arisztokrácia létszámát csak becsülni lehet, inkább a nemességről tu-

dunk adatokat. Franciaországban a forradalom előtt 110 ezer és 400 ezer

között lehettek, 1815 után már csak 30 ezer és 200 ezer között, Britanniában

10–15 ezren voltak. Közép- és Kelet-Európában hatalmas ez a szám:

Oroszországban 1858-ban 600 ezer, Magyarországon félmillió a számuk.

Százalékban a XIX. században az összlakosságból: Cseh- és Finnországban

0,1–0,2 százalék, a német államok többségében és Franciaországban kevesebb

mint 1 százalék, Oroszországban 1–2 százalék, Spanyolországban

4 százalék, Magyarországon 4–9 százalék, Lengyelországban 8–15 százalék.2

A vagyon eredete, összetétele fontos kritérium volt az arisztokráciánál. Ez

a föld mellett a hivatali fizetéstől a bányajáradékig sokféle lehetett. Ahogy

távolodunk a XVIII. század végétől, s közeledünk a XX. század közepe

felé, úgy egyre csökken a földtulajdonból eredő jövedelmek, s egyre nő az

üzleti vállalkozásokból, bányászatból, vasútépítésből, bankokból, tőzsdéből

eredő jövedelmek, vagyonok aránya. A földvagyon méretével, jelentőségével

külön fejezetben is foglalkozik a szerző (33–56. old.). Mekkora birtokokról

volt szó? Angliában, Magyarországon, Oroszországban például egy-

egy kézen gigantikus birtokok halmozódtak fel, ellentétben Skandináviával,

Németalfölddel és Franciaországgal. A balti bárók, a piemonti márkik és a

porosz junkerek esetében inkább kisbirtokosokról beszélhetünk. A szerző

táblázatot közöl a nagybirtokokról az 1870-1930 közötti időkből. Ebben

első helyen Sztoganov orosz gróf szerepel 3955 acre földdel, a második

Thurn und Taxis német–osztrák herceg 3057 acre-val, az ötödik a sorban

Eszterházy herceg 558 acre-val, a 14. pedig Festetics herceg 169 acre földdel.3

Oroszországban 1905-ben az összes nemes 3 százaléka birtokolta az

összes föld háromnegyedét, Olaszországban a 15 százalékáé volt a vagyonok

65 százaléka.

2. A különböző becslések különböző idő- és térbeli adatokat nyújtanak, ezért nagyon nehéz

egységes, megbízható képet kapnunk. J. Dewald főnemesi táblázatából az látszik, hogy a

XVI–XVIII. század folyamán Angliában 57-ről 204-re, Franciaországban 11-ről 52-re, a

Nápolyi Királyságban 56-ról 649-re, Spanyoloszágban 55-ről 654-re emelkedett a főnemesi

címet viselők száma. Alsó-Ausztriában az emelkedés 212 fő volt. Voltak kirívó esetek:

Angliában a király 1615–1628 között 56 százalékkal növelte a főnemesek létszámát, vagy

a Habsburgok 1606–1657 között több mint száz nemesi adománylevéllel megháromszorozták

a magyar főnemesség számát. Dewald i. m. 33–34. old., lásd még: Papp Imre i. m.

10. old és Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról, Magvető, Bp. 1983. 64,

67. old.

3. Az acre angol területmérték 0,406 hektárnak, azaz 4046,78 m2-nek felel meg.

Az életmódja látványosan elkülönítette az arisztokráciát a társadalom

többi rétegétől. A gazdagok nagyvonalúan éltek, vidéki kastélyaik mellett

palotákat építettek maguknak a városokban is. Az udvar közelében laktak,

tudomást szereztek a divatról, a kultúráról. Gyerekeik mellett nevelők voltak,

illetve külföldi egyetemekre jártak. Az orosz fiúk számára létesített két

katonai akadémiára pl. csak a legalább 100 éves főnemesi múltú családok

gyerekei kerülhettek be. Az elit tagjai több nyelven tudtak, hiszen külföldi

nevelőktől tanultak. A román arisztokrácia tagjai Franciaországban tanultak,

az orosz elit is franciául beszélt, s nem használta a saját anyanyelvét a

cseh, lett, wales-i felső réteg sem. A magas hivatalokban mindenütt arisztokraták

ültek, Oroszországban egészen 1917-ig ők voltak a kormányzók,

Magyarország miniszterelnöke 1940-ig rendszerint gróf volt. A londoni

osztrák követek 1748–1938 között mindannyian magas rangúak voltak.

A főnemeseknek garantált helyük volt a felsőházban. A felső osztály

életéről, építészetéről (olykor 100 szobás kastélyok), hatalmas szolgahadairól

(az orosz Kurakin hercegnél 1820-ban 800 fő szolgált), kitüntetéseiről

(Szent György-, Mária Terézia-, Bogáncs-, Térdszalag-, Szent Móric-rend),

műveltségéről (könyvtárak, festmény-, ékszer-, fegyver- és szoborgyűjtemények),

szórakozásairól (hatalmas vendégségek, bálak, vadászatok, krikett,

tenisz, vitorlázás, lovaglás, autóversenyek) részletes, árnyalt képet kapunk

a könyvből. Az arisztokrácia művészetpártoló volt, ő adta a pénzt, és

természetesen az ízlést is ő szabta meg.

A család és a becsület című fejezet az arisztokrácia életszemléletét, erkölcsi

felfogását mutatja be. Csak néhány vonást emelünk ki: rendkívül

fontos volt számukra a származás, a család, a szoros összetartozás; állandó

küzdelem zajlott bennük az egyéni boldogulás és a dinasztia iránti kötelesség

között; a családhoz kapcsolódott a becsület fogalma, párbajaikban is

a család becsületét védték. Társadalom fölöttinek tartották magukat, mert

függetlenek voltak, amit a föld, a jó nevelés, és tegyük hozzá, a jó kapcsolatok

biztosítottak. A családi pecsétgyűrű, vésett ezüstnemű, saját zászló és

címer, libériás szolgák, címeres kocsik – mind kellékek, egyszersmind kulturális

örökség is. Büszkék a családfára, külön családi kápolnájuk, papjuk

van. Nem keverednek másokkal, a házasságkötésekkel is igyekeznek zárttá

tenni köreiket. Minél magasabb rangú volt a család, annál inkább beltenyészetet

alkotott. Genealógiai szolidaritással, elsőszülötti örökléssel védték

a birtokot. A családban nem volt szeretetteljes légkör, különösen a fiúkat

nevelték szigorúan, sokszor brutálisan. A fiúk katonai, papi vagy hivatali,

üzleti pályát választhattak.

A vagyon megőrzésére két megoldás szolgált: a primogenitúra és a hitbizomány,

a gyarapítására pedig – az adomány, vásárlás mellett – a jó házasság.

A primogenitúra nem volt mindenütt egyformán szigorú, pl. Franciaországban

7 fokozta volt, Romániában nem is volt divatban. Rendszerint

enyhítették azzal, hogy a szülők a lányaiknak is adtak vagyont hozományul.

Lengyel- és Magyarországon a birtok negyede a lányokat illette. A hitbizomány

a legelterjedtebb a briteknél volt, utána a lengyeleknél, magyaroknál,

itt a földek 80 százalékát érintette. Persze, ez alól is volt kibúvó, az uralkodó

felmentést adhatott, vagy eleve nem terjedt ki a föld egészére, avagy

vásároltak újabb birtokokat. A hitbizomány szigora 1815 után enyhült, a

primogenitúra szokását pedig a XIX-XX. század fordulóján törölték el egyre

több helyen.

Wasson sorra veszi, milyen veszélyek fenyegették az arisztokrácia létét.

A történészek többsége úgy véli, a XVII–XVIII. században létrejött abszolutizmusok

csökkentették az arisztokrácia függetlenségét. Szerzőnk szerint

éppen ellenkezőleg: az udvar igencsak igyekezett magas állásokkal, jó házasságkötési

lehetőségekkel kielégíteni az arisztokrácia igényeit, hiszen

a területi terjeszkedés, a hadsereg fejlesztése és a terjeszkedő bürokrácia

céljaira szüksége volt rá. Kölcsönös volt az egymásra utaltságuk. Vagyis

az abszolutizmus éppen is megerősítette az arisztokrácia hegemóniáját az

újnemességgel szemben. A jobbágyfelszabadítás szintén kárára lehetett az

elitnek. Végül azonban a földesurak általában ezzel is jól jártak, mert a föld

nagy része az övéké lett, és a kárpótlásból további földeket tudtak vásárolni,

vagy üzleti vállalkozásokba fektethettek be.

Az arisztokráciára nézve igazán veszélyes és romboló hatású a felvilágosodás

volt. Ekkor terjesztették el, hogy parazita, henye társaság, sok szatíra

és leleplező irat született róla. A születési előjogok helyett az érdem, az

ésszerűség és a hasznosság lett a valódi érték. Sokan olvasták az Enciklopédiát,

terjedt az írástudás. A mezőgazdasági újítások, a forradalom, a kiváltságok

megszűnése, a burzsoá tulajdon terjedése megroppantotta a régi rendszer

hierarchiáját, és úgy tűnt, az arisztokrácia meggyengülve, számában is

lecsökkenve lépett át a XIX. századba. Szerzőnk azonban megállapítja: az

arisztokrácia fontos volt és az is maradt, mert képességei és a kormány-

hivatalokban betöltött szerepe révén megmaradt az államrendszerre, a kül-

és belpolitikára gyakorolt befolyása, és megtartotta a vagyonát is. Emellett

kezdeményező újítók voltak az arisztokraták, korán bekapcsolódtak a pia-

ci gazdálkodásba. Wasson sok-sok példával érzékelteti, mennyire modern

gondolkodású, vállalkozó kedvű volt a XIX. században az arisztokrácia.

Csak néhány példát emelünk ki: agrár- és erdészeti iskolákat alapítottak,

részt vettek a gépesítésben, út-, híd-, vasútépítésben, élelmiszertermelésben,

technológiai fejlesztésben, pl. Széchenyi gróf, a lengyel Andrezej Zamojszki,

az orosz Kiselev gróf. A cseh arisztokraták bevezették a cukorrépa

termesztését. A francia, cseh, magyar urak, pl. Zichy gróf, lecsapolták a

mocsarakat. Lombardiában öntözéssel rizstermesztésre tették alkalmassá a

területet. Dél- és Közép-Németországban fát szállítottak a hajógyártáshoz,

építkezésekhez és a bányák számára. Mások hamuzsírt, kátrányt, hordót

gyártottak. Erdélyben sót bányásztak, másutt lovat tenyésztettek. A spanyol

grandok birkanyájakból gazdagodtak, az orosz Beckendorff grófok halastavakat,

keményítőgyárat, szeszlepárlót létesítettek. Foglalkoztak ingatlanok

építésével, bérbeadásával, szállodák, fürdőhelyek létesítésével, gőzhajó-, és

autógyártással (Rolls és Roys, Giovanni Agnelli), a gázvilágítás kiépítésével.

Számosan részvényesek vagy igazgatók voltak kereskedelmi társaságokban,

bányákban, bankokban. Sok feltaláló volt az arisztokraták között,

pl. Donnersmarck herceg (cellulóz, króm, drót, papír), Zeppelin gróf (léghajó),

Charles Parsons earl (gőzturbina), Chardonnet gróf (műselyem), stb.

A magyarok olyan sűrűvasúthálózatot hoztak létre, amellyel maguk mögött

hagyták a német, holland, francia vasútépítőket. Az arisztokrácia tehát nem

vetette meg az üzletet, nem volt „feudális szemléletű”, ahogy a marxizmus

állította – állapítja meg Wasson.

További veszélyeket jelentett az arisztokrácia számára az eladósodásés az

I. világháború után az adók növekedése. Óriási anyagi veszteséget

okozott a gabonatermelő arisztokráciának a nagy mezőgazdasági válság

1873–1896 között, a francia bortermelőket pedig a filoxera sújtotta. Mindezzel

szemben különféleképpen védekeztek: a gabonáról áttértek a marhatenyésztésre,

tejtermékekre, épületfa-előállításra (a Baltikumban), hosszú

távú bérleti szerződéseket kötöttek (Piemontban), az angolok a szántóföldekből

legelőket csináltak, Francia- és Németországban védővámokat vezettek

be, Poroszországban a cukorrépa-termesztés és az alkohol-lepárlás

mérsékelte a veszteségeket. Másutt eladták ritka műgyűjteményeiket, vagy

eladtak a földjeikből. A szerzővitatja tehát, hogy a kapitalizmus életre hívása

a középosztályhoz kötődik. Az első lépéseket az arisztokrácia tette meg,

és alkalmazkodásával, üzleti aktivitásával élen járt az új gazdasági rendszer

megteremtésében. Az azonban tény, hogy ahogy az egyenlőség eszméje terjed,

és egyre fontosabbá válik a teljesítmény, úgy szorul egyre hátrább az

arisztokrácia.

Ami az uralkodó osztály és a középosztály viszonyát illeti, ez országonként

változott. Az angol arisztokrácia már a XVIII. századtól sok újgazdagot,

üzlet- és pénzembert fogadott be, ezért is volt oly sikeres Britannia

a gazdaságban. A francia, piemonti, nápoly-szicíliai arisztokrácia szintén

korán befogadta az új elitet. Nem volt zárt kaszt a svéd arisztokrácia és a

háborúban elesett porosz junkerek helyébe is újak léptek. Wasson szerint

éppen ez volt a legjellemzőbb a XIX. században: a nagy létszámú újnemes

óriási, iparból származó vagyonokat hozott magával, vagyis a középosztály

felemelkedett és beolvadt a nemességbe. Az arisztokrácia azonban magában

mindig lekezelte, megvetette a középosztálybelieket, az újgazdagok pedig

gyakran utánozva, túljátszva, csúszva-mászva, nevetségesen próbáltak

hasonulni, elsősorban nem hiúságból, hanem mert jó kapcsolatokat, üzletet

reméltek tőle.

Wasson itt másodszor veti fel a kérdést, hogy az arisztokrácia és a középosztály

összefonódásának volt-e szerepe abban, hogy Németország háborúba

vitte a világot. Marx, Barrington, Moore szerint ugyanis az volt a

baj, hogy a burzsoázia nem ragadta magához a vezetést 1848-ban, hanem

hagyta, hogy fennmaradjanak a feudális hagyományok, az erős katonai

szellem. Ez vezetett a liberális demokrácia elbukásához, majd Hitlerhez,

s a háborúhoz. A szerző sorban cáfolja e különút tétel egyes állításait.4 A

spanyol különútról is az a véleménye, hogy nem az 1834-ban hatalomhoz

jutott burzsoázia vált időközben konzervatívvá, hanem maga az eredeti spanyol

elit uralta a társadalmat a XX. században is. A francia és az olasz történetírásban

is megoszlik a vélemény: összeolvadt-e az új burzsoázia és az

arisztokrácia, vagy nem tűntek el a különbségek közöttük. Szerzőnknek az

a véleménye, hogy az arisztokrácia egész Európában különálló entitás maradt,

mert ragaszkodott a származásához, a földhöz, a katonai szolgálathoz,

a belsőkörökből való házassághoz, a társadalmi exkluzivitáshoz. Vagyis inkább

alkalmazkodásról van szó a középosztály részéről, nem beolvadásról.

Wasson úgy véli, igen kérdéses, hogy valóban a burzsoázia százada volt-e a

XIX. század. Túl korai volt még ekkor elsiratni az arisztokráciát.

Az arisztokrácia a helyi közigazgatásban különböző módokon és mértékben

vett részt: a briteknél a központ alig szólt bele a helyi ügyekbe; Franciaországban

szinte mindent Párizsban döntöttek el. A briteknél, osztrákoknál,

magyaroknál, poroszoknál a vidéki kormányzók majd minden esetben

mágnások, Franciaországban, Olaszországban és Romániában ezzel szemben

gyakran középosztálybeliek irányítják a helyi ügyeket.

4. Hasonlóan vélekedik Jonathan Dewald is a már idézett munkájában, a 18. oldalon: „A főnemesség

társadalmi és politikai struktúrái mindenütt továbbéltek a XIX. századi Európában;

megmaradásuk nem szolgálhat magyarázatul Németország sajátos történelméhez.”

A szerző részletesen foglalkozik a továbbiakban azzal, hogyan szerepelt

a főnemesség a parlamentekben, milyen volt a helyzete a két világháború

között, hogyan viszonyult a fasizmushoz, és hogyan élte át a II. világháború

megpróbáltatásait, a Hitler ellen elkövetett merénylet megtorlását, Sztálin

börtöneit, gulágjait, vagy pl. a magyar arisztokrácia a kitelepítéseket.

A nyugati arisztokrácia a háború után ellenséges közegben találta magát:

Olaszországban minden címet, rangot eltöröltek, Britanniában az 1960-as

években megszüntették az örökletes peerség adományozását. Igaz, óriási

méretű földvagyonok maradtak meg az olasz, spanyol, angol, wales-i arisztokrácia

kezén, a francia birtokok ezekhez képest jóval kisebbek. Britanniában

és a Rajna mentén nagy számú alkalmazottal működnek ma is az

arisztokrata birtokok. Mégis jellemző, hogy a Gothai Almanach szereplői

közül egyre többen vallják magukat üzletembernek, jogásznak, orvosnak,

építésznek, újságírónak. Ma a leginkább a modern bürokrácia és a nacionalizmus

fenyegeti az arisztokrácia létét. Amit az elit azelőtt gyorsan elintézett,

az állam azt ma, a maga megsokszorozódott intézményeivel (adóhivatal,

egészségügy, rendőrség, katonaság, igazságszolgáltatás, biztosítás),

egy sereg hivatalnokkal végezteti – tegyük hozzá: drágábban és lassabban.

A nacionalizmus olykor segítette őket, a nemzet-gondolat felsorakoztatta

mögöttük a tömegeket, de többször ártalmukra volt, pl. a „mindnyájan testvérek

vagyunk” jelszó megfosztotta őket az exkluzivitás érzésétől, és egyes

területeken szó szerint veszélyeztette őket, pl. Galíciában az ukrán nacionalizmus

a lengyel urakat, Erdélyben a román a magyar urakat, a Baltikumban

a lettek és észtek részéről a német arisztokráciát.

A szerző nagyon sokat, talán mindent tud az európai arisztokráciáról.

Lépten-nyomon érzékelhetjük, hogy nagy rokonszenvvel van irántuk. Kutatásai

különböző időpontoktól, de főleg a XVIII. századtól napjainkig

terjednek, és számbaveszik Britannia, Svéd-, Dán-, Finnország, Belgium,

Hollandia, Német-, Francia-, Spanyol- és Olaszország, Portugália, Piemont,

a Nápoly-Szicíliai Királyság, Románia és Oroszország arisztokráciáját, és

komoly ismeretei vannak a magyarokról is. Az igen gazdag, sok adatot fel

táró anyag kissé lazán szerkesztett, az egyes fejezetek, résztémák egymásba

csúsznak, ismétlődnek. Hiányérzetet okoz, hogy nem kapunk pontos leírást

az arisztokrácia privilégiumairól. A bőséges hivatkozás (214–244. old.) és

a tekintélyes irodalomjegyzék (245–296.), végül a pontos mutató emeli az

egyébként is alapos feldolgozás értékét.

Ellis Wasson: Aristocracy and the Modern World. (Az arisztokrácia és a modern világ)

Palgrave, Macmillan, New York, 2006. 296 old.

Fodor Mihályné