Klió 2007/3.

16. évfolyam

Etnikai tisztogatás, kommunizmus és környezetrombolás Csehszlovákia határvidékein, 1945–1989

 

Az Észak-Csehországba látogatókat döbbenetes látvány fogadta az 1960-80-as években: néptelen falvak, omladozó épületek, sűrű szmog, amely belepett mindent. A tartomány társadalmi szempontból is a mélységes hanyatlás képét mutatta: a halálozási mutató itt volt a legmagasabb, az alkoholizmus, bűnözés és az öngyilkosság rémítő méreteket öltött. Ez a példátlan pusztulás azután következett be, hogy 1945–46-ban a szudétanémeteket, l,2 millió embert elűztek a területről. Szembetűnő volt a kontraszt, ha a határ két oldalát összehasonlította valaki: Németországban ragyogó tisztaság, jólét, a Cseh Köztársaságban romos épületek, szürkeség, pusztulás. A cseh kormány az elüldözöttek helyére cseheket és szlovákokat telepített, de ez nem jelentett szerves fejlődést, az újonnan érkezettek nem érezték a sajátjuknak, német szóval Heimat-nak, azaz hazájuknak a területet. Ebből elhanyagoltság, erkölcsi, gazdasági és kulturális hanyatlás következett, s mindez a kezére játszotta a tartományt a kommunista rendszernek.

A pusztulást a szülőföldhöz kötődés hiányával magyarázni kézen­fekvőnek látszik, azonban a szerző több kérdést vet fel. Mi a meghatá­rozása a fogalomnak, hiszen az identitás-értelmezések meglehetősen megfoghatatlanok. Továbbá: el lehet-e különíteni a kiűzetés, az 50-es évek erőszakos sztálinista iparosítása, erőltetett szénbányászata és Gusztáv Huszák 1968 utáni „normalizálási” politikája hatását egymástól? Ki tudja, miként alakult volna a terület fejlődése, ha nem űzik el a lakosságot, és nem hoznak új lakókat ide?

A szerző, Eagle Glassheim, a Brit Columbia Egyetem oktatója úgy véli, hogy az etnikai tisztogatás, a kommunista társadalmi rendszer és a túlhajtott iparosítási-korszerűsítési politika mind jelen volt, és együttesen okozta az észak-csehországi jelenséget. A három elem mindegyike – David Harvey szavaival – az általános, magas fokú modernizmus (high modernism) elképzelésében gyökerezett. Ez az áramlat az 1920-30-as években tört előre, és különösen a II. világháború elején virágzott. Követői „hittek a lineáris haladásban, az abszolút igazságban, az ideális társadalmi rendszer ésszerű megtervezésének és a tudás és termelés egységes szintre emelésének lehetőségében”. Néhány kutató például a modern nemzetállam ésszerűsítési hajlamával magyarázza a közép-európai és máshol előfordult etnikai tisztoga­tásokat. James Scott viszont úgy véli, a szélsőségesen modern állam kedveli a grandiózus utópikus elrendezéseket, hogy ezek révén leigázhassa az embert és a természetet.

Mindhárom romboló hatású tényező tulajdonképpen az itt lakók azonosságtudatának átalakítását szolgálta: a cél az volt, hogy a Heimat-hoz fűződő romantikus német érzés helyébe munkára, termelékenységre és ipari korszerűsítésre alapuló materialista azonosságtudatot ültessenek el az emberekben. Ez a kiürített és újra betelepített ország­rész alkalmasnak látszott erre, itt nem jelentett akadályt a lakosság egészségének és a környezetnek feláldozása, itt kísérletezhettek a szocialista rendszer bevezetésével.

I. A kiűzetés és az újratelepítés. A II. világháború végén, 1945 nyarán a cseh katonák, partizánok és civilek mintegy hétszázezer német nemzetiségű lakost űztek el az otthonaikból. Módszerük kiszámítottan hasonlított a zsidóüldözésekhez: az áldozatoknak meg­különböztető karszalagot kellett viselniük. Egy részüket koncentrációs táborokba szállították, más részüket áthajtották a német vagy az osztrák határon. Közülük harminc ezret meggyilkoltak, vagy az erőltetett menetben, illetve a táborokban vesztették életüket. Ugyanekkor a cseh kormány és az újságok biztatására százezrek keltek útra a csehek közül, hogy elfoglalják az elhagyott német házakat, üzleteket, állásokat, javakat. Őket anyagi érdekek hajtották. A csehek odaköltöztetését Benes elnök több rendeletben szabályozta, majd letelepítési hivatalt hozott létre. A hivatal munkája következtében 1946-ban már szervezet­tebben ment a további két millió német elszállítása és újabb egy millió cseh beköltöztetése. A hivatalnak gátat kellett vetnie az ide irányuló „aranyásó”-áradatnak is, mert valósággal „vadnyugati” körülmények jöttek létre. A délről jövő csehek ugyanis sokan egysze­rűen csak rabolni jöttek az elhagyott német házakba, lakásokba, s miután megszedték magukat, távoztak. Persze sokukat valódi hazafiság vezetett, hittek abban, hogy itt valami új fajta társadalmat fognak teremteni.

A konszolidációt hátráltatta, hogy a frissen érkezett cseheknek gyakran osztozniuk kellett a még ott lakó németekkel a lakásokon, ellátáson, emiatt gyakran véres összeütközésekre került sor közöttük, pl. Ústí nad Labemben és Brnoban. Emellett kb. 90 ezer cseh–német vegyes házasságú lakossággal is számolni kellett, továbbá az olyan németekkel, akiket szaktudásuk miatt meghagytak a lakóhelyükön. Mindez csak növelte a feszültséget a két népcsoport között. Nehezítette a helyzetet, hogy kb. 39 ezer csehül beszélő ukrajnait és volhíniait, továbbá 42 ezer szlovákiai magyart, százezer szlovákot és 16 ezer szlovákiai cigányt is idetelepítettek. A magyarokból 1950-re 15 ezren visszaköltöztek Szlovákiába. Mindemellett még a korábban itt élt, és a később érkezett csehek között is állandóak voltak a konfliktusok.

A letelepedőket az anyagi érdekek és a gazdasági viszonyok vonzották: a gyors gyarmatosítás, a kisvállalkozások és a házak egyéni tulajdonba adása, és a nagyipar állami tulajdonban tartása. A szerző azonban hangsúlyozza, hogy a szudéta németek kultúrájának nyomai, a temetők, az üvegmunkák, a jellegzetes fagerendás házak, Karlsbad és Marienbad árkádjai még sokáig a régi lakókra emlékeztettek.

II. A regionális azonosságtudat megteremtése. A cseh letelepítési hivatal, s maguk az ide költözők mindent megtettek a német kulturális örökség kisajátítására vagy megsemmisítésére. Benes elnök és a kommunista vezetők kijelentették, hogy nem érvényesek többé az 1620-as fehérhegyi csata következményei. A Habsburgok akkor ugyanis a cseh arisztokrácia helyébe németeket ültettek, s ezzel megkezdődött a történelmi cseh földek elnémetesítése. Most tehát el kellett törölni a német uralomnak még a nyomait is. Felkutatták a határvidék szláv-cseh történelmi emlékeit, romokat, dokumentumokat, híres szülötteket, ezeket újságokban, kiállításokon mutatták be; mindezzel azt bizonygatták, hogy a Szudéták ősi lakói mindig is a csehek voltak. A kampány legnevezetesebb momentuma az 1947. évi prágai kiállítás volt. Az új területi azonosságtudat megteremtésének másik módszere volt, hogy elősegítették: a csehek érezzék otthonuknak ezt a vidéket. (Sajnos, az erre szolgáló intézkedéseket nem ismerteti a szerző.) Így könnyebben konszolidálhatták a kaotikus munka- és lakáshelyzetet, a sikerekre hivatkozva meggátolhatták a külföld beavatkozását, és a kommunisták a gyors szervezéssel az azonosságtudat kialakulására is hatással lehettek.

Az új identitás formálásában szándékosan szakítottak a korábbi, romantikus német Heimathoz fűződő ragaszkodással, amely a vidék, a természet szeretetéből, a falusi szokásokból táplálkozott. Most egy fajta végletesen antiromantikus azonosságtudatot igyekeztek elültetni az emberekben. Ezt szolgálta az 1946-ban Liberecben (Reichenbergben) megrendezett (BOK néven emlegetett) kiállítás, amelyen kiemelték, hogy a határvidéket ismét csehek uralják, akik megteremtik a saját cseh munka- és ipari kultúrájukat. A kiállításon az ipari modernizációt, koncentrációt, a termelés és a nyersanyag-felhasználás ésszerűsítését, a legkorszerűbb gépek, eszközök alkalmazását és az okos tervezés fontosságát hangsúlyozták. A határvidék átalakítását a szocializmus felépítése kísérleti laboratóriumának és az ország más részei számára mintának szánták.

A Letelepítési Hivatal azzal kezdte, hogy megnyitotta a munkások előtt Marienbad, Teplice és Karlovy Vary híres gyógyfürdőit. Ezután fejleszteni kezdték a vidék szénbányászatát, bár e téren munkaerő-hiánnyal küszködtek. Ezért óriási propagandát fejtettek ki a szén és a bányászok körül. Az 1946-os szabad választásokon itt, a Szudéta-vidéken 50–60 százalékban a Kommunista Pártra szavaztak az emberek, míg az országban általában 40 százalékos volt ez az arány. Ennek oka a szerző szerint egyrészt az volt, hogy az ott maradt német vagyont a kommunisták osztották szét a betelepülők között, másrészt ők voltak a németek leghatározottabb ellenfelei, és végül az emberek bíztak a rendszer szovjet garantálóiban, s a modern agrár- és ipari fejlődésben.

Az ötvenes években, persze, már az egész országra kiterjesztették az iparosítás programját, de a nehéziparnak, a bányászatnak, „a munka hőseinek” fő központja a Szudéta-vidék maradt. Itt a lakosság 48 százaléka dolgozott az iparban, míg az országos átlag 35 százalék volt. A sajtó a termelés állandó fokozásáról és a dolgozók lelkesedéséről cikkezett, és tele volt a moszti szénbányászok hősi munkáját ábrázoló képekkel. Az új regionális identitás tehát a sztálinista materialista ideológia és a termelés, gazdasági gyarapodás gondolatának ötvözetére épült.

III. A környezet, az újratelepítés és a kommunizmus. 1982 január­jában bekövetkezett a tragédia: hatalmas savas felhő borította el a területet Ústí nad Labemtől egészen Chomutovig. A gyerekek köhögtek, az öregek fulladoztak és meghaltak, a forgalomnak gyakran le kellett állnia a sűrű szmog miatt. A levegő kéndioxid szintje jóval meghaladta a veszélyes mértéket, olyannyira, hogy már a mérő műszerek sem tudták regisztrálni. A kommunista iratok szerint a „kibocsátás és szétszórás rendkívül kedvezőtlen körülményei” okozták a tragédiát, a meteorológusok a feltételek sajátos, fordított működésével magyarázták, azzal, hogy a felsőbb légrétegek hőmérséklete meghaladta az alsóbbakét, ezért a mérgezett levegőt valósággal a földhöz nyomták. A savas levegő súlyosan károsította az emberek egészségét (a 6o év fölöttiek ekkor négyszer annyian haltak meg, mint máskor), és tönkre tette az erdőket s a folyók élővilágát. Az észak-csehországi barnaszénbányák környezetében lakók várható élettartama 3–5 évvel rövidebb volt, mint másutt az országban.

A gazdaságnak szüksége volt a szén energiájára, és a bányakonszer­neknek igen nagy volt a hatalma. A felszíni bányászattal egyre csak terjeszkedtek, ennek folyamán 116 falut és Moszt történelmi városköz­pontját is letörölték a föld színéről. 88,7 millió tonna szenet termeltek ki innen. Mosztnál 50 ezer ember számára kellett új lakásokat építeniük az elpusztítottak helyébe. Új-Mosztot azután mint a panel-stílus, a szocialista korszerűség mintáját dicsérték, s szembeállították az elavult, hanyatló Régi-Moszttal. Ráadásul a régi városrészben főleg romák laktak, s azt gondolták, azzal, hogy felszámolják a régi részt, egyszers­mind megoldják a cigány-problémát is. Az új rész azonban a kultúra semmi jelét nem mutatta, alig volt zöld terület, gyatra volt a szolgálta­tások színvonala. Olyan lett, de még a kommunizmus bukása után 15 évvel is olyan a környék képe, mint valami holdbéli táj, lakatlan, terméketlen pusztaság. Teljes az ökológiai és társadalmi pusztulás.

Az okokat keresők közül némelyek a kommunizmus bűnéül róják fel a környezeti pusztulást. A szerző azonban azt kérdezi: miért tételezzük fel, hogy egy diktatúra nem képes védeni a környezetet, vagy hogy egy szabad társadalom viszont magától értetődően igen. Hiszen a környezeti válságért a demokratikus társadalmak is felelősek. Mások a borzalmas pusztulásért a németek kiűzését, az új lakosok betelepítését teszik felelőssé mondván, az újak nem kötődtek a tájhoz, sem új közösségükhöz, hiányzott belőlük az identitás tudata. Szerzőnk úgy véli, ez részben igaz, és bár később kialakult a materialista gondolkodáson és érdekeken alapuló identitás, ez azonban éppen is a környezet elhanyagolását inspirálta.

A Kommunista Párt már a 60-as években észlelte a környezeti problémákat, hivatkozott az alkotmányra is ez ügyben, az Ústí Körzeti Nemzeti Bizottság bírságokat rótt ki a vegyi üzemekre, de mindez nem használt. A kár borzalmas volt  a mezőgazdaságban és az erdőkben, nem beszélve az emberi egészségről. Az ipari termelés fontosságát szem előtt tartó központ azonban nem törődött a környezeti pusztu­lással.

Glassheim két fő okot lát a környezetvédelmi politika kudarca mögött. Az egyik: a szén- és ipari érdekeltségeknek óriási volt a hatalma, minden reformkísérletet meg tudtak torpedózni. A szénbányá­szok érdekeit nem lehetett megbántani semmiképpen sem, pl. a bányászlobby nem engedte, hogy legalább részben áttérjenek a kevésbé szennyező szovjet gáz felhasználására. A másik ok az volt, hogy a központi hatalom mindvégig valamiféle laboratóriumnak tekintette a határvidéket, ahol ki lehet próbálni, hogy annyira fokozzák a termelést amennyire lehetséges a lehető legkisebb költségekkel, s közben megnézzék, mennyit bír elviselni a lakosság a szennyező tényezőkből. Volt, persze, tiltakozás is e politika ellen, pl. 1968-ban Sluknovból írtak nyílt levelet a kormánynak „a régióval szemben megnyilvánuló diszkriminációt” bírálva. A terület és az emberek kizsákmányolása minden fenyegető környezeti jelzés ellenére is folytatódott, és a 80-as években érte el a csúcspontját: ekkor, a hidegháború vége felé még inkább hajszolták a még több szén, még több energia előállítását.

A szerző összefoglaló következtetéseiben arra utal, hogy a cseh példa nem volt egyedülálló a kommunizmus történetében; az előzmény a szovjet Magnitogorszk városa volt, ahová az ország minden részéből telepítettek be lakosokat, akikből „új, szocialista embereket” szándé­koztak faragni, és ahol embert, környezetet, mindent alárendeltek a termelésnek. A hasonló példákat megtaláljuk Lengyelországban (Nova Huta), Magyaror­szágon (Sztálinváros), Kelet-Németországban (Eisen­hüttenstadt). (Kiegészítésül hozzáfűzhetjük: a volt szocialista országok lakói számtalan esetben tapasztaltak környezeti pusztulást városukban, szűkebb vidékükön is, gondoljunk a panelépítkezésekre, a szovjet katonai repülőterek állapotára, az erdőirtásokra, stb.) Az erőszakos iparosításhoz még hozzáadódott az etnikai tisztogatás, melynek során 30 millió embert űztek el az otthonából. Az új regionális identitás kialakítása az elüldözöttek vagyonára épített, anyagi érdekeltségű volt, s az erkölcsi értékek felfüggesztésével járt. Glassheim megismétli: a Szudéta-vidéken megteremtették a modern iparosításra alapuló cseh nemzeti identitást. A szerző véleménye az, hogy a tragikus pusztulást nem egyedül a kommunista rendszer számlájára kell írni, s nem is csak az etnikai betelepítést kell okolnunk, hanem azt a körülményt is, hogy a gazdasági teljesítmények növeléséért folyó késő modern hajsza során egyáltalán nem voltak tekintettel az emberre és a környezetre. Vagyis a materializmus uralma idején feláldozták a lelki és erkölcsi értékeket.

Hozzátehetjük: az egész mögött ott volt a szándék, hogy homogén, azaz azonos nemzetiségűekből álló államot teremtsenek. Amit a németekkel szemben a háború után több országban elkövettek, az egyfelől faji megkülönböztetés volt, másfelől a kollektív bűnösség elve alapján döntöttek róluk. Meg kell jegyeznünk, hogy a németeket nemcsak a Szudéta-vidékről vagy a Szovjetunióból űzték el, hanem sajnálatosan Magyarországról is. Tőlünk 1946 eleje és 1948 közepe között több mint 200 ezer németet és svábot kényszerítettek arra, hogy a több évszázada otthonuknak tekintett magyar földet elhagyják.

A cikk alapján sejtjük, elképzeljük, hogyan élhették át a fentieket az érintett emberek, de nem sok szó esik a tanulmányban az egészségügyi károsodás adatairól, és utalás sincs arra, milyen óriási szenvedésen mehettek át mind a kitelepítettek, mind pedig a végletekig gépesített, termelési hajszába, egészségtelen körülmények közé kényszerített emberek (egy példa a túlhajtott munkára: az ún. „sztahanovista betegség” kialakulása). 

1989 novemberében Teplice lakói végül az utcára mentek, oxigénért, friss levegőért tüntettek. Egy hét múlva elkezdődött a bársonyos forra­dalom. A kommunizmus bukása óta a csehek elfordultak a materia­lizmustól, megpróbálják újjáéleszteni a természeti és történelmi hagyo­má­nyokat, és környezetvédelemre, emberi módon szabályozott kapita­lizmusra épülő új identitást próbálnak teremteni maguknak Észak-Csehországban.

 

Eagle Glassheim: Ethnic Cleansing, Communism, and Environmental Devastation in Czechoslovakia’s Borderlands, 1945–1989 (Etnikai tisztogatás, kommunizmus és környezeti pusztulás a csehszlovák határvidéken, 1945–1989). The Journal of Modern History, 78. évf., 2006. március, 65–92. old.

 

Fodor Mihályné