Klió 2007/3.

16. évfolyam

Új szövetségesek keresése: Jugoszlávia és az el nem kötelezett államok

2003. november 3–4-én rangos nemzetközi konferenciára került sor Belgrádban. A konferencián, amelyen szerb történészek mellett neves angol és amerikai egyetemek kutatói (mint például James Hersberg, a washingtoni George Washington Egyetem professzora és Odd Arne Westad, a londoni School of Economics and Political Science tanára) vettek részt, Jugoszlávia szerepét elemezték a hidegháború első tíz évében (1945–1955), vizsgálva a jugoszláv külpolitika lehetőségeit a nagyhatalmi erőviszonyok közötti mozgástérben. Ennek megfelelően a konferencián a hidegháború fontosabb csomópontjairól szóló előadások mellett beszédek hangzottak el a keleti és nyugati nagyhatalmakkal kapcsolatos jugoszláv külpolitikáról, valamint a titói állam és szomszédai viszonyáról. A külpolitika mellett az előadók hangsúlyt fektettek a gazdasági, társadalmi és ideológiai folyamatok elemzésére, valamint a hidegháború megnyilvánulására a sajtóban és a karikatúrákban.

Jugoszlávia és a szovjet tábor kapcsolatát vizsgáló előadások között hangzott el Svetozar Rajak, a brit London School of Economics and Political Science tanárának előadása Jugoszláviának az el nem kötelezett országok (más néven tömbön kívüliek) mozgalmában játszott szerepéről, amelyben a történész arra kereste a választ, hogy milyen okok és mely tényezők vezettek oda, hogy a szovjet és az amerikai szuperhatalom éppen formálódó világhatalmi konfliktusában Tito és a jugoszláv vezetés aktív szerepet játszhatott egy, a két katonai és ideológiai tömbön kívüli mozgalom létrehozásában. Előadása második felében pedig azt mutatta be, hogy hogyan vették fel a jugoszlávok a kapcsolatot a tömbön kívüliek mozgalmának másik vezető hatalmával, Indiával.

Rajak abból a megállapításból indul ki, hogy Tito már a szovjet–jugoszláv konfliktus kezdetétől (1948) megpróbált a két katonai tömbön kívül pozíciót találni Jugoszlávia számára. Az előadó szerint túlzottan leegyszerűsítő és félreértésekhez vezethet az a hidegháború történetét vizsgáló történészi megközelítés, ami szerint miután elmérgesedett a jugoszláv vezetők konfliktusa Sztálinnal, Tito egyszerűen a nyugati nagyhatalmakhoz fordult segítségért. Majd miután Hruscsov idejében normalizálódtak a szovjet–jugoszláv kapcsolatok, a „hálátlan” jugoszlávok az el nem kötelezett mozgalom politikáját fogadták el.

A Londonban tanító történész véleménye szerint 1948 után Jugoszláviát egyszerre fenyegették a szovjetek és a nyugati hatalmak. A Szovjetunió 1948. március 18-án, illetve 19-én visszavonta polgári és katonai tanácsadóit Jugoszláviából, majd a két kommunista párt közötti levélváltás során több kérdésben bírálták a jugoszláv vezetést. Válaszul Tito 1948. április 12–13-ra összehívta a Jugoszláv Kommunista Párt Központi Bizottságát, ahol sikerült a párt támogatását megszereznie a Szovjetunió ellen. Ezzel egy időben Londonból és Washingtonból is fenyegető lépésre kerül sor Jugoszlávia ellen. Március 20-án az Egyesült Államok és Nagy-Britannia döntött a trieszti kérdés rendezéséről, habár a párizsi békeszerződés értelmében a nagyhatalmak mellett ebbe az olaszokat és a jugoszlávokat is be kellett volna vonniuk. Jugoszlávia számára ez azonnali és súlyos fenyegetést jelentett, beleértve az esetleges katonai konfrontáció lehetőségét is. Tito számára ugyanakkor a város megszerzése politikai tőkét jelentett, annak elvesztése viszont komolyan megnehezíthette volna a kommunista rendszer belpolitikai elfogadását.

Rajak hangsúlyozza, hogy a jugoszláv vezetés számára nem volt menekülési stratégia. A nyugati hatalmak támogatását nem sikerült azonnal megszerezniük, sőt azok egyenesen a legdoktrinerebb kelet-európai rendszernek tekintették az országot. A kapcsolatok felvétele pedig jugoszláv részről azzal a veszéllyel járhatott, hogy kizárják őket a nemzetközi kommunista mozgalomból, mivel ideológiai szempontból árulókká válnának. A II. világháborús pusztítás, a Szovjetunióval és a többi kelet-európai állammal kötött kereskedelmi és gazdasági szerződések felmondása, valamint az országot sújtó gazdasági blokád és a katonai támadás lehetősége miatt Tito bárkivel kész volt tárgyalni Jugoszlávia függetlenségének megőrzéséről.

Mivel a nyugati nagyhatalmak meggyőzése másfél évbe telt (Tito és a jugoszláv vezetés bízott abban, hogy végül sikerül rendezni ellentéteiket a Szovjetunióval; Rajak szerint a jugoszlávok ideológiai okokból a politikai feltételek miatt nem voltak hajlandóak a nyugati segélyeket elfogadni), Jugoszlávia kénytelen volt a kisebb kapitalista országoktól – Belgium, Kanada és Törökország – nagyon kedvezőtlen feltételekkel segélyeket kérni.

Ezt követően, az előadó szerint, két, egymással összefüggő ok járult hozzá ahhoz, hogy módosult Jugoszlávia álláspontja a nyugati nagyhatalmakkal szemben. 1949 nyarától kezdve a jugoszlávok komolyan tartottak attól, hogy a Szovjetunió csatlósaival közösen megtámadja országukat. Ennek hátterében, ahogy azt Rajak kiemeli, az állt, hogy 1949. augusztus 18-i jegyzékükben a szovjetek ultimátummal felérő fenyegetést intéztek Jugoszláviához, amit a hamarosan elkezdődő titoista perek tovább fokoztak. A másik ösztönzést a koreai háború kitörése jelentette, mivel a jugoszláv vezetés ekkor már biztosra vette, hogy a Szovjetunió hasonló támadásra készül ellenük. Ennek kivédéséhez pedig elengedhetetlenek voltak a nyugati katonai és gazdasági segélyek. Ezért már 1950. december 4-én döntést hoztak a katonai segítségnyújtással kapcsolatos tárgyalások azonnali megkezdéséről.

Az elkövetkező években Jugoszlávia jelentős nyugati gazdasági és katonai segélyben részesült, az utóbbit szinte teljes egészében az amerikaiaktól kapták. Az előadó ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a segítség ellenére a jugoszláv vezetés nem volt hajlandó betagozódni a nyugati katonai tömbbe. Továbbá végig tisztában voltak azzal, hogy az Egyesült Államoknak elsősorban a Szovjetunió elleni propaganda-hadjárat miatt volt szüksége Jugoszláviára. A számukra fenyegető helyzetet Tito a következőképpen szerette volna megoldani: a nyugati katonai segítségnyújtás biztosításával akarták a szovjet vezetést elrettenteni Jugoszlávia megtámadásától (hiszen ez könnyen a harmadik világháború kitöréséhez vezethetett volna), az Észak-Atlanti Szövetségbe belépés helyett pedig biztonsági védernyőt szerettek volna országuk fölé kiterjeszteni. Ennek fontos állomását jelentette az Ankarában 1953. február 28-án kötött megegyezés, ami a Jugoszlávia, Görögország és Törökország közötti Balkán-paktum révén a következő évben realizálódott.

Rajak ugyanakkor felhívja hallgatósága figyelmét arra, hogy ezzel egy időben a jugoszláv vezetés már elkezdett egy újabb, vagyis harmadik irányban tapogatózni. Ennek első nyilvános jelét Edvard Kardelj külügyminiszter 1950 szeptemberében az Egyesült Nemzetek Közgyűlésén elmondott beszéde jelentette. Kardelj felszólalásában kifejtette, hogy Jugoszlávia elveti azt, hogy csak a nyugati és a szovjet tábor között létezne választási lehetőség. Hangsúlyozta, hogy a jugoszlávok egy olyan útban hisznek, amely a szabad és egymással egyenlő nemzetek közötti demokratikus kapcsolatokon, a belügyekbe történő be nem avatkozás elvén és az egyenlőségen alapuló békés együttműködésen nyugszik. Habár ez, ahogy Rajak hangsúlyozza, még nem jelentette egyfajta koherens külpolitikai koncepció megfogalmazását, több volt egyszerű morális választásnál. A jugoszlávok ezt tekintették önállóságuk megőrzésének egyetlen járható útjának, országuk függetlenségét pedig azonosították a két szuperhatalom hegemón törekvéseivel szembeni ellenállással.

A sikerhez azonban a jugoszláv vezetésnek még több taktikai lépést kellett megtennie. Kardelj már az 1949. decemberi pártplénumon megfogalmazta, hogy a két katonai tömb rivalizálását kellene előnyükre fordítaniuk azzal, hogy az egyik tábort a másik ellen kijátszanák. Ehhez viszont támogatókra és szövetségesekre volt szükségük. Ennek első lépéseként a liberális baloldalhoz, a nyugat-európai szocialista és szociáldemokrata pártokhoz fordultak. Különösen az SPD-hez, a nyugat-német szociáldemokrata párthoz szerettek volna közeledni, akikkel 1952. március 12-én felvették a pártközi kapcsolatokat. Ezt követően vezetőiket több esetben meghívták Jugoszláviába, így a IV. pártkongresszusra is 1953-ban.

Rajak nem mulasztja el megemlíteni, hogy bár előnyös volt a szociáldemokrata vezetők támogatásának megnyerése, Jugoszláviának potenciális szövetségesekre volt szüksége. Ez irányba az első jelentősebb, az előadó megfogalmazásából véletlenszerűnek is tekinthető lépést a jugoszláv külügyminisztériumi államtitkárok 1951. őszi ülése jelentette, ahol Josip Đerđa volt indiai nagykövet felvetette, hogy Jugoszlávia számára India jelentheti a kilépést az elszigetelődésből. A megjegyzést követően Kardelj azonnal telefonált Titónak, aki további megbeszélésre a rezidenciájába rendelte őket.

Habár Jugoszlávia már 1948. szeptember 5-én felvette Indiával a diplomáciai kapcsolatokat, az előadó nem mulasztotta el leszögezni, hogy a kétoldalú kapcsolatok egészen 1954-ig jelentéktelenek maradtak. Ugyanakkor a jugoszlávok már 1950-től kezdve próbálkoztak ennek elmélyítésével. Ennek fontosságára utal szerinte, hogy 1950-es, indiai nagykövetté történő kinevezéséig Đerđa külügyminiszter-helyettes volt. A nagyköveti poszton utóda pedig az a Joze Vilfan lett 1953-ban, aki később Tito kabinetjének volt befolyásos tagja. A kapcsolatok javításáért mindent elkövető jugoszlávok többször küldtek küldöttséget Indiába, majd 1953 januárjában, útban hazafelé az ázsiai szocialisták I. rangooni konferenciájáról, Milovan Đilas és Aleš Bebler külügyminiszter-helyettes tett ott látogatást. A jugoszlávok számára India elsősorban népessége, geostratégiai helyzete és gazdag történelmi öröksége miatt lett vonzó, ezek ugyanis a jugoszláv vezetők szemében világpolitikai szerepre predesztinálták az ázsiai államot.

Rajak ugyanakkor hangsúlyozta, hogy ez a közeledés kezdetben eléggé egyoldalú volt. Az indiai vezetés Jugoszláviát 1948-ig a szovjetek csatlósának, majd azt követően a nyugati tömb részének tekintette. Az indiaiak továbbá kételkedtek abban, hogy a velük összehasonlítva kicsi kelet-európai ország képesnek bizonyulna függetlensége megőrzésére. Ezért kezdetben római nagykövetük révén képviseltették magukat Jugoszláviában, első belgrádi nagykövetük csak 1954 októberében, Tito indiai látogatása előtt egy hónappal érkezett meg. Az előadó szerint nézőpontjuk India elszigetelődésével kapcsolatban változott meg. Pakisztán ugyanis a Törökországgal kötött katonai szövetség révén a nyugati nagyhatalmakhoz közeledett. Ezzel egyidejűleg pedig megromlottak az indiai–kínai és az indiai–szovjet kapcsolatok is. Ez vezetett oda, hogy Nehru testvérének, Virjaya Lakshmi Pandit vezetésével delegációt küldtek 1954 augusztusában Jugoszláviába. Pandit pozitív tapasztalatai végleg eloszlatták az indiai vezetés gyanúját, amit az is jelzett, hogy Tito személyesen tőle kapott meghívást Indiába.

Rajak a meghívással kapcsolatban megemlíti, hogy Tito ekkor még óvatos volt. Tartott attól, hogy a semlegesség vádja miatt elvesztheti a nyugati segélyeket, ezért csak a szovjet–jugoszláv kapcsolatok normalizálódását követően kezdték meg az indiai látogatás tényleges előkészítését. Hruscsov hatalomra kerülésével és a két állam közötti kapcsolatok normalizálódásával ugyanis jelentősen megnőtt Jugoszlávia manőverezési tere, a Balkán-paktum 1954. augusztus 9-i megkötésével, valamint a trieszti kérdés 1954. október 5-i londoni rendezésével pedig a nyugati táborral is éppen ekkor voltak a legjobbak a jugoszláv kapcsolatok. Ez a kedvező külpolitikai helyzet tette lehetővé Tito 1954. december 17. és 1955. január 17. közötti indiai és burmai látogatását, amelyet Rajak részletesen bemutatott előadása második felében.

Titót eredetileg U Nu burmai elnök hívta meg 1953 szeptemberében, de a jugoszlávok a látogatásra ekkor még csak 1955 végén láttak esélyt. Nehru meghívása azonban felgyorsította az eseményeket, és a kettő összekapcsolásával egy évvel korábban sor került rájuk.

Tito a Galeb (magyarul: Sirály) jacht fedélzetén 1954. november 30-án indult útnak, és 1954. december 17-én érkezett meg Új-Delhibe, ahonnan január 3-án indult tovább Burmába. Indiai tartózkodása alatt 14 várost látogatott meg, közben számos találkozóra és megbeszélésre került sor, de részt vett egy tigrisvadászaton is. Nehru elnökkel személyesen december 18-án találkozott először, amit további három megbeszélés követett.

Az első találkozókor Tito külpolitikai nézeteit fejtette ki vendéglátójának. Elsőként tájékoztatta Nehrut a Hruscsovval folytatott titkos levélváltásról, amely lehetővé tette a szovjetek felé közeledést, de nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a jugoszlávok nem fogják megengedni, hogy a Szovjetunió beleszóljon belpolitikai ügyeikbe. Azért, hogy eloszlassa a Balkán-paktummal kapcsolatos indiai gyanút, Tito leszögezte, hogy erre a szovjet katonai fenyegetés miatt volt szükség. Az indiaiak megnyugtatására kitért áprilisi törökországi látogatására is, ahol vendéglátója arról tájékoztatta, hogy a török–pakisztáni szerződés nem irányul India ellen. Nehru a tárgyaláson mindössze a kínai-jugoszláv kapcsolatok felől érdeklődött. Tito elismerte, hogy nem elleneznék a két állam közti viszony javulását, de hangsúlyozta, hogy ezzel kapcsolatban nem Jugoszláviának kell az első lépéseket megtennie.

A két államférfi még aznap délután ismét találkozott. Nehru ekkor fejtette ki az indiai külpolitikai álláspontot: India ellenez minden katonai jellegű szövetséget, a kasmíri problémát tekintik Pakisztánnal kapcsolatban a legsúlyosabbnak. Hosszan beszélt viszont a kínai-indiai helyzetről. Tibettel kapcsolatban elfogadták a kínai fennhatóságot, annak ellenére, hogy a britek bizonyos privilégiumot hagytak egykori gyarmatukra (vagyis Indiára). A kínai belpolitikába viszont nem szándékoznak beavatkozni.

Tito és vendéglátója között a harmadik találkozóra két nappal később, december 20-án került sor. A megbeszélést ismét a kínai ügynek szentelték. Tito beszédében elemezte a szovjet-kínai kapcsolatok alakulását, és kitért arra, hogy a szovjet politika megváltozására utal, hogy ellenzik a Kínai Népköztársaság felvételét az ENSZ-be. A jugoszláv államfő szerint Kína a Szovjetuniótól független regionális külpolitikát folytat. Mindezt saját tapasztalataira alapozta.

A jugoszláv és indiai vezető negyedik, utolsó hivatalos találkozójára másnap, december 21-én került sor. A megbeszélések során Nehru globális kérdéseket vetett fel, így az agresszió kerülését és a békés egymás mellett élést. Tito ezekkel egyetértett, a harmadik tömb elnevezést viszont a nyugati hatalmak esetleges ellenzése miatt kerülni szerette volna. Ezt követően a jugoszláv államfő arról tájékoztatta az indiaiakat, hogy moszkvai nagykövetükön keresztül a kínaiak felvetették a diplomáciai kapcsolatok rendezését Jugoszláviával. Ennek formáját és időzítését Tito ellenezte, mivel ez a jugoszlávokat tüntette volna fel kezdeményezőként, és csökkentette volna az indiai tárgyalások jelentőségét. Mivel Nehru javasolta a kínai javaslat elfogadását, Tito ígéretet tett annak megfontolására.

A két államférfi hivatalos tárgyalásait még aznap délután követte Tito beszéde az indiai parlamentben. Rajak előadása következő részében ennek részleteivel ismertette meg hallgatóságát. Hangsúlyozta, hogy a tömbön kívüli mozgalommal kapcsolatban ez volt Tito egyik legfontosabb beszéde, amelyet programadó beszédnek is lehet tekinteni. Tito ekkor beszélt először a nyilvánosság előtt a jugoszláv politika legfontosabb alapelveiről, majd megnevezte a világbékét fenyegető négy legnagyobb veszélyt, vagyis a nemzetek közötti egyenlőtlenséget, a nagyhatalmak beavatkozását más államok ügyeibe, a világ két táborra osztottságát, valamint a gyarmatosítást. Ellenezte viszont Nehru regionális megközelítését, és javasolta, hogy egyenlő távolságot tartsanak mindkét szuperhatalmi tömbtől. Sürgette továbbá az egykori ázsiai és afrikai gyarmatok gazdasági együttműködését. Rajak szerint Tito beszédének jelentőségét az adta, hogy az indiai passzív semlegességbe sikerült dinamizmust hoznia azáltal, hogy aktív együttműködésre tett javaslatot.

A két államférfi a megbeszéléseket követően közös nyilatkozatot adott ki, amely a Londonban élő történész szerint a nemzetközi rend feltörekvő államainak aspirációit tükrözte. A felek kifejtették, hogy a nemzetközi konfliktusokat tárgyalásos úton rendezik, a biztonság alapjának a kollektív békét tekintik. Felsorolták az államok közötti kapcsolatok alapelveit – a szuverenitás elismerése, függetlenség és integritás, agresszió kerülése, egyenlőség, tisztelet, más államok belügyeinek tiszteletben tartása és békés egymás mellett élés. Leszögezték, hogy nem tervezik egy harmadik tömb létrehozását, hiszen az ellentmondana annak, hogy ellenzik a politikai és katonai tömböket. Rajak szerint a nyilatkozat legfontosabb következménye az volt, hogy jugoszláv javaslatra eltértek az egyszerű semlegességtől, az indiaiaknak pedig elképzeléseikhez sikerült európai támogatóra szert tenni.

Az indiai látogatásához képest állapítja meg Rajak, hogy Tito burmai útja jelentéktelenebb volt. A jugoszláv államfő célja az volt, hogy terjessze az indiai megbeszéléseken elfogadott alapelveket, és új követőket szerezzen hozzájuk. A történész szerint ezért a burmai látogatás jelentősége abban rejlett, hogy az Indiában megfogalmazott alapelveket Tito a gyakorlatba próbálta átültetni. Emellett felvetette a gazdasági és a katonai kapcsolatok elmélyítését. A baráti kapcsolat jelképeként Tito egy burmai hadosztály felszerelését adta ajándékul a burmaiaknak, cserébe pedig rizst kapott U Nu burmai elnöktől a jugoszláv nép számára.

Tito indiai útjának összegzéseként Rajak hangsúlyozta, hogy erre a kölcsönös bizalom alapján került sor. Tito tisztelte az indiai elnököt, tanácsait szinte kivétel nélkül elfogadta. Látogatásának legfontosabb célja az volt, hogy az indiaiak révén egy nagy szövetségest szerezzen. A burmaiakkal történő tárgyalásaiban azonban más tényező dominált. Tito a gazdasági együttműködést azért hangoztatta, mert ezáltal vélte lecsökkenthetőnek a szuperhatalmaktól való függést, a katonai segítségnyújtást pedig azért, mert az megnövelné elrettentő erejüket. Rajak ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a látogatás paradox hatást fejtett ki a kortársakban. A nyugati sajtó szerint a mozgalom a Szovjetuniónak kedvezett, valójában azonban ennek éppen a fordítottja történt. Tito a Szovjetuniót egyenesen a hagyományos gyarmattartó hatalmakhoz hasonlította. Rajak ezzel szemben sokkal nagyobb jelentőségűnek tekintette a jugoszláv–indiai közös nyilatkozatot, hiszen ez tartalmazta azokat a nemzetközi kapcsolatokban elvárt elveket, amelyek később a tömbön kívüli államok mozgalmának alapelveivé váltak. Jelentőségét a történész szerint tovább emeli, hogy a mozgalom első deklarációja volt a nyilatkozat, és hogy Nehru dzsakartai látogatása előtt néhány nappal hozták nyilvánosságra, mielőtt elutazott volna a bandungi konferencia (1955. április) előkészítésére. Jugoszlávia szempontjából a látogatás nem csak azért volt fontos, mert Tito univerzalizmusa és aktivizmusa győzedelmeskedett az indiai, passzív ellenállásban gyökerező nézetek felett, hanem azért is, mert ezzel végérvényesen megszűnt Jugoszlávia nemzetközi bizonytalan helyzete.

Összefoglalva elmondható, hogy Svetozar Rajak előadásában alapos elemzést nyújtott azokról a folyamatokról és dilemmákról, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Jugoszlávia a tömbön kívüli államok mozgalmában vezető szerepet tölthessen be. Az előadásról készült tanulmányában jól rávilágított arra, hogy milyen nemzetközi politikai tényezők játszottak ebben szerepet, valamint mi jellemezte Tito és Nehru, a mozgalom két emblematikus vezetőjének kapcsolatát. Mindezt elsősorban jugoszláv levéltári forrásokra támaszkodva vizsgálta.

Svetozar Rajak: In Search of a Life outside the Two Blocks: Yugoslavia’s Road to Non-Alignment (A két táboron kívüli életet keresve: Jugoszlávia útja az el nem kötelezett államok mozgalmához). In: Ljubodrag Dimic (ed.): Great Powers and Small Countries in Cold War 1945–1955 – issue of ex-Yugoslavia. Proceedings of the International Scientific Conference, Belgrade, November 3rd–4th, 2003. Belgrad, 2005, 84–105. o.

Vukman Péter