Klió 2007/3.

16. évfolyam

Szociáldemokrácia és nemzeti kérdés Triesztben a XIX. század végén

 

Mivel az alább ismertetendő cikk szerzője néhány dolgot közismertnek vesz (vagy eszébe se jut, hogy ezeket ismertetnie kellene), a háttér megértéséhez néhány korábbi írás alapján meg kell említeni bizonyos tényeket. A XVIII. század közepétől a XX. század elejéig az osztrák fennhatóság alá tartozó Trieszt minden tekintetben hatalmasat fejlődött. A városnak 1758-ban még csupán 6400 lakosa volt, 1910-re ez a szám 226 458-ra nőtt. A XX. század elején Trieszt – Ljubljanát megelőzve – a legnagyobb lélekszámú szlovénok lakta város volt: 45 717 szlovént tartottak számon. Trieszt városa azonban ezzel együtt is olasz többségű volt. Az 1846-tól 1910-ig tartó időszakban jelentősen nőtt a város környéki agglomeráció lélekszáma, a szlovénok aránya azonban e területeken ugyanebben az időben 70 százalékról 55 százalékra csökkent.1 Ez utóbbinak egyebek között azért van jelentősége, mert olaszok és szlovénok eltérő véleményt fogalmaztak meg a város és vidéke egymás közötti viszonyáról. Az olasz közvélekedés hosszabb időre visszanyúló hagyománya szerint a civilizáció természetes központja a város, a vidéknek ennek útját kell követnie. A főleg vidéken élő, mezőgazdasági termelést folytató szlovénok képviselői – akik nemzeti követeléseiket nagyrészt a német és olasz többségű városokkal szemben fogalmazták meg – viszont úgy vélték, hogy a politikai határoknak az etnikai határok mentén kellene húzódni, tehát a kompakt szlovén agrár települések határán, az e határok között lévő (idegen) városi enklávéknak pedig el kell fogadniuk, követniük kell a (szlovén) környezet etnikai sajátosságait.2 Triesztben 1850 és 1908 között meglehetősen bonyolult szabályok írták elő a vagyoni/adófizetői cenzusra épülő négy választási osztály rendjét. Az agglomerációban élő adófizetőket és az értelmiségieket nem osztályokba osztották, hanem hat körzetbe. A városi tanácsnak 54 tagja volt: városi osztályonként 12, illetve körzetenként egy.3

A trieszti munkások 1888-ig a polgári pártok körében megszervezett segély szervezetekbe tömörültek. Az 1888/89-ben létrehozott Osztrák Szociáldemokrata Párt (ASDS) elítélte a polgári pártok nacionalizmusát, szabad sajtót, egyesülési jogot, általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot, ingyenes, világi jellegű általános iskolát, az állam és az egyház szétválasztását, nyolcórás munkaidőt követelt. 1889-ben Triesztben az internacionalizmus szellemében létrehozták az olasz, a szlovén és a német munkások három nyelvű közös konföderációját,  amely a későbbiekben minden jel szerint az ASDS helyi szervezeteként működött, bár a tanulmányból ez nem derül ki egyértelműen. A konföderáció programja az volt, hogy a munkásság helyzetének javítása érdekében a munkásokat nemzetiségüktől, nyelvüktől és vallásuktól függetlenül egyesítse. Ennek kezdettől fogva szembe kellett néznie a többnemzetiségű város többnyelvűségéből és eltérő identitásaiból fakadó problémáival: az olasz nacionalizmussal, a kétnyelvűség megoldatlan­ságával, a szélsőségesen megosztott politikai színtérrel, a tradicionális szlovén nemzeti mozgalommal.

A tanulmány szerzőjének felfogását jól mutatja, hogy bár a XIX. század végére koncentrál, a nemzetiségi viszonyok kiindulópontjául a fent idézett szerzővel ellentétben egy német statisztikus 1857-ből származó adatát használja, amely szerint a városban akkor 39 533 szlovén és 27 949 olasz élt, azaz abból indul ki, hogy a „természetes, eredeti” állapot az volt, hogy a szlovénok voltak többségben. Ez a megközelítés pedig azért is fontos, mert a szerző szerint „az olasz nacionalisták, a risorgimento örökösei, szemben álltak a demokratikus választási rendet szorgalmazó munkáskonföderációval, hiszen a [vagyonos] kisebbség így elveszítette volna a többség feletti uralmát”. Az olasz nacionalisták ellenezték a szlovénok által szorgalmazott kétnyelvűség bevezetését is, meg akarván őrizni Trieszt olasz jellegét, amely állítás annak fényében, hogy a szerző szerint a szlovénok voltak többségben, részletesebb kifejtést igényelt volna.

Nem örültek azonban az új munkásszövetségnek a már korábban létrehozott szlovén munkásvédelmi szervezetben sem, hiszen így elveszítették egyedüli befolyásukat az egyre számosabb, újonnan betelepülő szlovén fölött. A munkáskonföderációt ráadásul minden oldalról nemzetietlennek, nemzetellenesnek minősítették, amit a konföderáció egy új paradigma, az internacionalizmus felvállalásával igyekezett ellensúlyozni, „hiszen a kapitalizmus nemzetközi kizsákmá­nyo­lásával szemben a proletariátus nemzetközi harcára van szükség, ami elhozza a felszabadulást”. A nemzeti kérdés, illetve az ezzel összefüggő problémák kezdettől fogva megosztották az új munkásszer­vezetet. Bár a szervezet – a szerző által sokat kritizált – olasz vezetője elismerte, hogy a munkásokat a saját nyelvükön kell nevelni, ugyanakkor azt mondta, hogy „a konföderáció statútuma szerint azonban mindennapos használatra, illetve a szövetség egyetlen hivatalos nyelve­ként az olasz szolgál, hiszen a szövetség tagságának többsége ezt beszéli és ez annak a tartománynak a nyelve, amelyben élünk és dolgozunk”. A konföderáció szlovén vezetője viszont úgy vélte, hogy a szlovénokat háttérbe szorítják azzal, hogy a vezetőségben kevés a szlovén.

Mivel a konföderáció olasz tagjai már korábban létrehoztak egy olasz nyelvű újságot, a szlovén vezetők, annak érdekében, hogy a szlovén munkások érdekvédelmét ugyanarra a szintre emeljék, mint amit az olasz lappal az olaszok már elértek, Delavski list címen megkezdték egy szlovén nyelvű lap kiadását. A szlovén nyelvű szocialista lap megjelenését, eltérő okokból, mind az említett olasz nyelvű lap, mind a szlovén újságok némi szkepszissel fogadták. Az utóbbi reményét fejezte ki, hogy a testvérlap nem fogja túlhangsúlyozni szlovénságát, mert ha így lesz, akkor „szedheti a sátorfáját”.

A szerző ezután az olasz és a szlovén munkások vezetőit jellemzi, ami azért is fontos, mert egyfelől fontos információkat tudhatunk meg ezen személyiségekről, másrészt láthatjuk, hogy a szerző, a tények szigorú leírása mellett is, meglehetős  ellenszenvvel jellemzi az olasz munkásvezetőt, Ucekart. Megtudjuk róla, hogy ez a karizmatikus vezető az olasz nacionalistáktól jutott el a szocialista táborba, hogy cselszövő, ravasz, intrikus  jellem, aki féltékeny volt a szlovén vezetőkre. Ez utóbbiakról pedig egyfelől az derül ki, hogy „a szlovén migránsok tömegének nyomában jutottak Triesztbe, mindenekelőtt azok felé a szlovénok felé fordultak, akik a társadalom peremén maradtak. Ezek a bevándorlók az öböl menti városban teljesen egyedül érezték magukat, mindenféle segítség nélkül lévén könnyű prédái voltak a spekulánsoknak és az asszimilációnak. Sciavik, azaz szolgák voltak és nem csupán a társadalmi státust illetően, hanem nemzeti hovatarto­zásuk miatt is.”. Másfelől viszont a tanulmány szerzője azt sugallja, igaz ugyan, hogy a szlovén munkásvezetők időnként követtek el hibákat, néha egymással is szembe kerültek, de alapvetően népük érdekeit képviselték.

Ez az (egyébként, amint majd látni fogjuk, sok szempontból jogos és érthető) nemzeti sérelmen alapuló történelemszemlélet megakadá­lyozza a szerzőt abban, hogy világosan felvázolja az olasz és a szlovén lakosság közötti valódi viszonyokat, hogy tisztázza a XIX. század közepétől a XX. század elejéig tartó (olasz és szlovén) népmozgásokat. Az 1910-es népszámlálási adatokkal összefüggésben közli, hogy a növekvő gazdaság mindenekelőtt szlovén, s emellett olasz munkásokat vonzott a városba. A népszámlálás adatai szerint akkor a városban 118 959 olasz, 59 319 szlovén, 12 000 más nemzetiségű és 39 597 külföldi állampolgár élt. A szerző elismeri, hogy a népszámlálások szerint Triesztben soha sem voltak többségben a szlovénok, „köztudott azonban, hogy népszámlálás kivitelezője a járási közigazgatás volt, amely az adatokat mindig manipulálta. Az 1910-es népszámlálás adatainak összehasonlítása az 1911-es választási adatokkal megerősíti azt a feltevést, hogy az olaszok és a szlovénok száma a trieszti járásában közel azonos volt”.

A szerző felfogását jól példázza mindaz, amit Ucekarról, illetve az egyik szlovén  munkásvezetőről, Nabergojról elmond. Ucekarról megtudjuk, hogy nem volt képes megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy a szlovén bevándorlók tömeges megjelenésévvel a város elveszíti olasz jellegét. Ennek ellenére a szlovén vezetők egyikének 1891-ben választási együttműködést javasolt azzal a feltétellel, hogy a szlovénok és az olaszok csak olyan jelöltet támogatnak, aki az általános és egyenlő választójog mellett áll ki. Mindezt annak érdekében tette, hogy megakadályozza a Trieszt városát 1873 óta a bécsi parlamentben képviselő Nabergoj ismételt megválasztását. Nabergoj, egy Trieszt környéki előváros vendéglőse ugyanis köztudottan az általános és egyenlő választás ellen volt, „mivel az érvénytelenítette volna azon város környéki, számszerűen nagyobb szlovén lakosság szavazatait, amely rendszeresen leszavazta a harmadik választási osztály olasz szavazóit”.

A szerző (aki számára nem probléma az, ha a szlovénok szavazzák le az olaszokat) azonban ebben az esetben nem ennek a ténynek a társadalmi hátterén elmélkedik, nem azon, hogy ez ellentétben állt az ASDS célkitűzéseivel, nem a probléma komplexitását vizsgálja, hanem úgy véli, Ucekarnak nem volt szimpatikus az a gondolat, hogy a várost egy szlovén képviselje Bécsben. Mindezek okán Ucekar két nagy gonoszságot követett el. Egyfelől arra törekedett, hogy a képviselői helyet egy olyan nacionalista irányultságú olasz munkásvezető (Mauroner) nyerje el, aki az általános és egyenlő választójog mellett állt ki. Ezt tetézte azzal, hogy az egyik szlovén vezetőt rávette, menjen el a Nabergoj által tartott választási gyűlésre, és ott tegye fel a kérdést, mit gondol Nabergoj a választójogról. Nabergoj „taktikázás nélkül úgy válaszolt, hogy: ’mindig a munkások jogait fogja képviselni (…) az általános választójogról azonban azt gondolja, (…)  hogy az nálunk nem szükséges, hiszen itt mindenkinek van választójoga, aki csak 50 krajcár adót (is) fizet”. Mindezek után mind az olasz, mind a szlovén munkások lapja kijelentette, hogy nem hajlandók Nabergojt támogatni. Ucekar pedig ezt „a primitív választási manővert” azzal toldotta meg, hogy az erről szóló felhívást négy szlovén munkásvezetővel is aláíratta.

A szerző által közölt, s más tanulmányokból rendelkezésemre álló anyagok alapján úgy vélem, hogy a ködösítés mögött az a szándékosan nem tisztázott, de valószínűsíthető tény húzódik meg, hogy Nabergoj olyan „munkásjelölt” volt, aki valójában a vagyonosok osztályát képviselte, s az adott társadalmi valóság pedig az lehetett, hogy a város környéki vagyonosabb szlovénok nagyobb lélekszámuk miatt leszavazhatták az ugyanahhoz a vagyoni osztályhoz tartozó kisebb lélekszámú olaszokat. A szerző így elfedi azt, hogy a szlovénok egy része ugyanúgy a nemzeti/nacionalista megfontolásokat követte, mint az olaszok egy része, illetve azt, hogy ezt a tényt az Ucekarral együttmű­ködő szlovén munkásvezetők egy része is felismerte, és nem volt hajlandó az osztályszempontokat a nemzeti megfontolás alá rendelni. A tradicionális szlovén nemzeti vonal képviselői pedig azt ismerték fel, hogy az adott választási időszakban az említettek ellenére is sikerült ugyan Nabergoj választási győzelmét biztosítani, de az idő már nem nekik dolgozik. Tovább nehezíti a tisztán látást, de a fenti állításomat látszik igazolni a szerző azon közlése, hogy az olasz nacionalisták „a státus quót a régi választási rend hibernálásával és a szlovén iskolák betiltásával, az asszimiláló olasz iskolák létrehozásának felgyorsításával, a szlovén elővárosokban felépített munkásnegyedekkel őrizték meg, amely utóbbiakkal a szlovénoktól elvették a földet és az identitásukat”. Az olaszok tehát minden jel szerint a nagyszámban betelepülő olasz munkások szlovénok közé telepítésével igyekeztek megbontani az elővá­rosok gazdaságilag erős és etnikailag homogén szlovén lakosságát.

Az 1890-es évek elején mind az olasz, mind a szlovén munkás­egyesület újjászervezte magát. Ucekar azonban továbbra is ellenezte a szlovén nyelv érvényesülését mondván „Triesztben a kommunikáció nyelve, mindenféle taktikai megfontolás ellenére, a szlovén munkások számára csak az olasz lehet”. Önmagáról azt állította, hogy ő már nyilvánosan elhatárolta magát a (nacionalista olasz) liberálisoktól, a szlovén munkásvezetőről viszont azt mondta, hogy az nem cselekedett hozzá hasonlóan. A szerző ezután azokat a harcokat és intrikákat ismerteti, amivel az olasz és a szlovén munkásvezetők az ASDS bécsi központjában igyekeztek a saját igazukat érvényre juttatni, illetve a munkásszervezet többnemzetiségű jellegének megőrzése érdekében folytatott szlovén küzdelmet mutatja be. A helyzetet tovább bonyolította, hogy komoly vitákra került sor a trieszti és a ljubljanai szlovén munkásvezetők között is, amelyben a trieszti származású szerző szerint jelentős szerepe volt a ljubljanai vezetők irigységének. A szerző által kárhoztatott „szlovén ellenes” Ucekar a továbbiakban is meglehetősen jól együttműködött a szlovén vezetőkkel és közös erőfeszítéssel mobilizálták a szlovén munkástömegeket is. Sőt, ennek a mobilizá­ciónak az eredményeként 1897-ben Triesztben létrejött az első önálló szlovén szociáldemokrata párt is. A nemzeti jellegű szembenállás azon­ban tovább folytatódott. Ucekar egyik nyilatkozata arról tanúskodik, hogy az olasz munkásvezető valóban erősen nacionalista elveket hangoztatott. Kár, hogy a szerző nem az adott nyilatkozat forrását adja itt meg, hanem egyik régebbi saját munkájára hivatkozik, ami adott esetben nem változtat ugyan a tényen, de módszertani szempontból erősen kifogásolható.

A tanulmány egészéből az derül ki, hogy az olasz szociáldemokraták a város olasz nemzeti jellegének megőrzése érdekében hol az interna­cionalizmus eszméjét, hol a többségi olasz lakosság érdekeit hangoz­tatták. Ugyanakkor retrográdnak (az internacionalizmussal ellenté­tesnek) állították be azt, hogy a szlovénok, akiknek nyelvi jogait nem voltak hajlandóak elismerni, védekezésül saját nemzeti szervezet, vagy legalábbis szekció létrehozására, a szociáldemokrata párt föderalizá­lására törekedtek. Az olasz és a szlovén munkásvezetők így a mun­kásösszefogás és a nemzeti elkülönülés kényszerének malomkövei között őrlődtek. Az azonban részben a szerző által közöltekből, részben más tanulmányokból valószínűsíthető, hogy az adott körülmények között az olaszok nemzeti törekvései valóban nagyobb veszélyt jelentettek a szlovén nemzeti identitásra, mint a szlovénoké az olaszra. Azt pedig, hogy a nemzeti kizárólagosságra való törekvés a gyakorlatban mindkét oldalon hogyan valósult meg, egyfelől az első világháborút követő olasz fasizmus erőszakos szlovén ellenessége mutatta meg, másfelől pedig a második világháborút követő időszakban a jugoszláv partizán­hadsereg olaszok elleni megtorlásai, illetve az olaszok Jugoszláviából való elűzése.

 

Boris M. Gombac: Slovenska socialna demokracija v Trstu 1889–1990 (A szlovén szociáldemokrácia Triesztben 1889 és 1900 között), Zgodovinski casopis, 2006/1–2. 95–120.

 

Szilágyi Imre

 

1. Bogo Grafenauer: Slovensko-romanska meja – Lo čnica in povezava (A szlovén–olasz határ – elválasztó és összekötő vonal). In: Branko Marušič et al. (szerk.): Zahodno sosedstvo (Nyugati szomszédság). Ljubljana, SAZU, 1996, 12.

2. Janko Pleterski: Trst v slovenski politični misli do prve svetovne vojne (Trieszt a szlovén politikai gondolkodásban az első világháborúig). In: Branko Marušič et al. (szerk.):  i. m. 189.

3. Vasilij Melik: Tržaške opredelitve (Trieszti meghatározottságok). In: Branko Marušič et al. (szerk.):  i. m. 183.