Klió 2007/3.

16. évfolyam

Az Atlanti világ birodalmai. Britannia és Spanyolország Amerikában, 1492–1830

A könyv szerzője az angolszász nyelvű hispanológia doyenje, akinek első alapműve közel fél évszázada, 1963-ban jelent meg Birodalmi Spanyolország, 1469–1716 (Imperial Spain, 1469–1716) címmel. Jelen munkája a két nagy gyarmatbirodalom összehasonlító elemzése egy olyan narratívában, amely a nem történészek számára is olvasmányélményt nyújt. A nagy ívű következtetések ugyanis aprólékos adatok ezreiből állnak össze, melyek mindegyike egy-egy érdekes történetet tár elénk.

A spanyol és a brit gyarmatbirodalom alapjainak lerakását két esemény részletes leírásával indítja a szerző: a spanyol gyarmatbirodalom Amerikában Cortes tevékenységével kezdődött Mexikó meghódításával, az első angol gyarmat pedig Virginia volt, ahol 1607-ben jött létre az akkor uralkodó I. Jakab angol királyról (skót királyként VI. Jakab) elnevezett első állandó település, Jamestown. E tankönyvekből ismert tények hátterét bemutatva Elliott mindjárt a spanyol és az angol gyarmati terjeszkedés hasonlóságait és különbségeit is megvilágítja (a nyilvánvaló időbeli eltérésen túl).

Cortes 1519-ben indult el Kubából 10 hajóval, hogy becserkéssze a Yucatán-félsziget partvidékét, majd (az 530 fős legénységből) kb. 200 emberrel csónakon haladt Mexikó belseje felé, míg Christopher Newport mindössze 3 hajóval indult el Londonból 1606 végén. Cortes-nek Kuba kormányzójának utasítását kellett (volna) követnie, azaz felderíteni a kereskedelmi lehetőségeket. Cortes azonban partraszállása után hamarosan birtokba vette a területet Kasztília uralkodója, I. Károly király (német-római császárként V. Károly) nevében, azaz a kormányzói paranccsal ellentétesen cselekedett! Miért cselekedhetett Cortes felettese ellenében? Az 1493–1494-es pápai bullák felhatalmazták Kasztília királyait, hogy bármilyen új szigetet, területet fedeznek fel Ázsia felé, azt uralmuk alá vonják abban az esetben, ha megvédik és megtérítik az ott lakókat. Másrészt pedig a kasztíliai jogban létezett egy olyan rendelkezés, miszerint egy közösségnek megvolt a joga, hogy bizonyos esetekben kollektíven lépjen fel a „zsarnok” királyi hivatalnokok, vagy akár a király ellen is! Ezért Cortes és társai hivatalosan jogi közösséggé alakultak és kimondták egy város létrehozását, melyet rögvest el is kezdtek építeni: tehát a király nevében, az ő érdekében ténykedtek a kormányzó ellenében! Ezután Cortes (a király érdekét nézve) embereit a helyi uralkodó, Montezuma ellen vezette és a névleges birtokbevételt hamarosan valóságos uralommá változtatta. Mexikó a Kasztíliai Korona birtoka lett és hamarosan alkirálysággá vált, Új Spanyolország néven.

Newport expedícióját ezzel szemben egy londoni részvénytársaság, a Virginia Company finanszírozta és szervezte, mely 1606-ban kapott I. Jakabtól kiváltságlevelet! Nemcsak az időbeli késés szembetűnő, hanem a motiváció és a királyi hatalom szerepe is más volt. VII. Henrik angol király 1496-os felhatalmazását ugyanis, melyet John Cabotnak adott, hogy minden területet „meghódítson és birtokba vegyen” a király nevében (így fedezte fel Newfoundlandot), I. Erzsébetig nem követték hasonló próbálkozások a későbbi uralkodók részéről. Az 1580-as évekre azonban már egy bizonyos társadalmi csoport igényeként jelentkezett a tengerentúli gyarmatosítás megkezdése, és nem véletlen, hogy ez főként olyan emberekből állt, akik az írországi angol telepekben voltak érdekeltek. Nem szabad elfeledni ugyanis, hogy Írország volt Anglia első gyarmata és az ottani módszereket plántálták át aztán az Újvilágba is! Jellemző, Elliott szerint, hogy még az elnevezések is azonosak voltak: akik az észak-amerikai gyarmatokra vándoroltak ki, azokat ugyanúgy telepeseknek (planters), a birtokba vett területet telepnek (plantation) hívták, mint Írország esetében. Első látásra tehát úgy tűnhet, hogy az angolok nem annyira hódítók, mint inkább telepesek voltak: nem volt szó olyasfajta hódításról szó, mint Cortes esetében. Mindazonáltal Elliott szerint nem szabad élesen szembeállítani az angol és a spanyol tengerentúli terjeszkedést, mivel a hódítás nem állt messze a XVI–XVII. századi angol gyarmatosítás szószólóitól! Ugyanis mind Anglia, mind Kasztília esetében mély történelmi gyökerei voltak az „agresszív terjeszkedésnek”, amelyet a Wales-be (1066 után) és Írországba irányuló (1169-től) hódítás, illetve a másik oldalon a Reconquista bizonyít.

Persze a pápai jóváhagyás angol részről szóba sem jöhetett a tengerentúli terjeszkedés elismertetésében az Anglikán Egyház megteremtése (1534) után, mégis voltak olyanok, akik az angol királyok által viselt a Hit Védelmezője címet úgy értelmezték, hogy ez nemcsak a hit (azaz a protestáns hit) védelmét, hanem annak terjesztését is magában foglalja. (E cím fonáksága egyébként abban állt, hogy eredetileg a pápa adományozta VIII. Henriknek 1521-ben, amiért a hét szentséget védelmező művet írt Luther ellen – mégis a címet hivatalosan csak jóval később, már a Rómával való szakítás után vette fel Henrik 1541-ben!)

Fontos megemlíteni ebben a vonatkozásban, hogy „mind a protestánsok, mind a katolikusok számára Amerika különleges helyet foglalt el az isteni Gondviselés tervében”, amit Elliott külön fejezetben tárgyal. 1702-ben egy puritán teológus pl. úgy nyilatkozott, hogy az isteni terv része volt az, hogy egészen a reformációig rejtve maradt Amerika a keresztények számára, hogy aztán itt teljesedhessen ki az Úr Egyháza! A Tudor-kori, és korai Stuart-kori apokaliptikus tradíció szerint ugyanis „minden angolok által benépesített és benépesítendő terület Amerikában eleve elrendelt hellyel bír Isten nagy tervében, minthogy az angolok az Úr által kiválasztott nép!” (Megjegyzendő, hogy ebből az angol protestáns tradícióból alakult ki a XIX. században az USA-ban az ún. „nyilvánvaló elhivatottság” eszméje, amely az amerikaiak küldetését fejezte ki Észak-Amerikában, manapság pedig már az egész világban!)

Katolikus oldalon nemcsak a spanyolok, hanem mások is azt vallották, hogy az isteni Gondviselés adta az Újvilágot a katolikus uralkodók kezébe. Giovanni Botero 1595-ben az írta, hogy az isteni Gondviselésnek tudható be a tény, hogy nem a francia vagy az angol királyhoz ment Kolumbusz (akik aztán a kálvinizmus eretnekségébe estek), hanem helyettük Portugália és Spanyolország kegyes királyai lettek az új föld birtokosai.

A vallási kérdés kapcsán fontosnak tartja Elliott, hogy Anglia I. Erzsébet alatt egyfajta felekezeti pluralizmus felé mozgott, ami aztán a majdani gyarmatok felekezeti jellegében is megmutatkozott (lásd pl. a puritán Új Anglia és a katolikus Maryland esetét). Nyilvánvaló ugyanakkor az is, hogy az angolok esetében a vallási szempont az áttelepülők egy részénél (a felekezeti kisebbségeknél) döntő szerepet játszott. Ezzel ellentétben viszont a spanyol korona tiltotta a zsidók, mórok és az eretnekeknek tartott protestánsok betelepülését a gyarmatokra, ezért a gyarmatok katolikusok lettek.

A korona és a gyarmatok viszonyában Elliott hangsúlyozza, hogy Amerikát Kasztília részének tekintették, nem pedig a Spanyol Korona részének, mint ahogy az angol gyarmatokat is Anglia, nem pedig Nagy-Britannia részének tartották. Jogi szempontból legalábbis bizonytalan volt, pl., hogy az Aragónia Korona országainak alattvalói áttelepülhetnek-e a gyarmatokra, és az is, hogy milyen lesz a jogállásuk az Újvilágban. (Ennek ellenére a gyakorlatban volt kivándorlás innen is, de a kasztíliaihoz viszonyítva sokkal kisebb létszámban.) A gyarmatokkal folytatott kereskedelem (földrajzi okok miatt is) szintén Kasztília kezében volt. 1707-ig pedig, azaz Nagy-Britannia hivatalos megalakulásáig, Skócia sem kereskedhetett az angol gyarmatokkal.

A koronák és a gyarmatok viszonyában azonban más szempontból is fontos volt, hogy Kasztília illetve Anglia részének tekintették őket: ez ugyanis a gyarmati politikai struktúra és igazgatás mikéntjét is meghatározta. Kasztíliában a hódítás idején egy erős királyi hatalom volt jellemző, szemben az Aragóniai Koronával, amelynek országai európai viszonylatban is igen erős rendi gyűlésekkel rendelkeztek. Kasztíliában azonban a rendiség a középkor végére gyenge elvi és intézményi lábakon állt a királyi hatalommal szemben! A korona szolgáltában álló jogászok a XV. században az abszolút királyi hatalom (poderío real absoluto) mellett érvelnek! A XVI. századi uralkodók örökölték ezt a formulát és ennek alapján rendezkedtek be gyarmatokon: így a spanyol gyarmatoknak nem lettek parlamentáris intézményeik, az uralkodók saját belátásuk szerint igazgathatták a területeket!

Az angol gyarmatosítás jellegzetessége viszont a spanyollal (azaz a kasztíliaival) szemben a kezdeti időszakban éppen a gyenge uralkodói felügyelet volt, minthogy a gyarmatosítás nem a korona vállalkozásaként realizálódott. Ez a tény, valamint a helyi viszonyok kényszere azt eredményezte, hogy hamarosan gyűlések jöttek létre (az első 1619-ben Virginiában), melyeken elvileg minden szabad ember részt vehetett, azaz a választásra és a választhatóságra való jogosultság sokkal demokratikusabb volt, mint a kortárs Angliában. Elliott megjegyzi, hogy paradox módon akkor jöttek létre a gyűlések Amerikában, amikor otthon a parlament visszaszorulóban volt: 1640-ig 8 gyűlés alakult meg, és ebből 6 I. Károly alatt, éppen abban az időben, amikor Angliában nem tartottak parlamentet! A kormányzók keze ezért sokkal jobban meg volt kötve az angol gyarmatokon, mint a spanyol alkirályoké.

Ez a különbség a politikai intézményekben aztán a két gyarmatbirodalom felbomlásának módjában és annak következményeiben is megmutatkozott!

1776-ban a 13 észak-amerikai angol gyarmat egyesült, hogy közösen lépjen fel az anyaország ellen! A szlogen, „Nincs adózás képviselet nélkül”, azt jelentette, hogy mivel a gyarmatoknak nem volt képviseletük Westminsterben, ezért Nagy-Britannia parlamentje nem jogosult arra, hogy adót vessek ki rájuk! Az egyesülés miatt az angol gyarmatokat függetlenségi harcuk, „amelyet egy közös alkotmányos testület égisze, a Kongresszus alatt, és egy közös Kontinentális Hadsereggel vívtak meg, hozzászoktatta ahhoz, hogy kooperáljanak, valamint a személyes ismeretségek és barátságok olyan hálózata jött létre, amely túllépett a helyi kereteken és az államhatárokon”. Éppen ezért a küzdelem befejezésére egy tartósabb unió megteremtése, ami nem ment ugyan könnyen, politikai realitás volt!

Ellenben a spanyol gyarmatok nem mentek keresztül egy ilyen hasonló szoros együttműködésen alapuló, mondhatni, „tanulófázison”! Nemcsak később és más módon (a napóleoni háborúk következtében) lettek függetlenek, mint az angol gyarmatok, de maguk a felszabadítók (Bolivár, San Martin, Santander, O’ Higgins) is „nehezen tudták összehangolni tevékenységüket vagy félretenni rivalizálásukat”! Az eltérő politikai hagyományok a függetlenség által felszínre hozott új problémára, az államépítésre is alapvető kihatással voltak. Az angol hagyomány a korona részéről a minimális beavatkozás volt, így a függetlenség után nagyjából minden ment tovább a korábbi mederben, azaz az új államok a megszokott módon rendezték az ügyeket!

A spanyol területeken viszont az elszakadás egészen új helyzetet eredményezett: az államépítés itt „nehéz, időigényes” és buktatókkal teli feladat volt. A függetlenségi harcok ugyanis lerombolták azokat az intézményeket, amelyeket több mint 300 év alatt munkáltak ki és amelyek, hiányosságaik ellenére, funkcionáltak: „Minden hiányossága ellenére a spanyol birodalmi állam olyan nélkülözhetetlen kereteket hozott létre a gyarmati élet számára, amelyeket viszont a brit gyarmati állam nem teremtett meg Észak-Amerikában.”

Azaz „a Madridból küldött királyi rendeleteket lehetett negligálni, eltorzítani, de a birodalmi igazgatás jelenlétét nem lehetett nem figyelembe venni”. Ezért a brit korona kivonulása az észak-amerikai gyarmatokról nem okozott problémát, ellenben a „spanyol birodalmi állam eltűnése olyan vákuumot teremtett, amelynek betöltésére az utódállamok nem voltak felkészülve”. Bár a spanyol- amerikai kreol közösségek valós helyi autonómiát élveztek, ez nem parlamentáris intézményeket, hanem az oligarchák által dominált városi tanácsokat jelentett, és az ott született döntéseket kellett aztán a korona ügynökeivel elfogadtatni. A szabad emberek képviseletén nyugvó törvényhozói testületeket a spanyol gyarmatokon már a függetlenség elnyerése után kellett létrehozni.

A könyv részletes adatokat közöl a gyarmatok népességnövekedéséről, a helyiekhez való viszonyulásról, a kivándorlás alakulásáról, a gyarmatok és az anyaország közti kereskedelem alakulásáról, a gyarmatok városainak fejlődéséről stb. Spanyol-Amerika nagyvárosai mögött (Mexikóváros 112 ezer, Lima 52 ezer, Havanna 36 ezer) eltörpült az angol gyarmatok „nagyvárosainak” (Boston 16 ezer, Philadelphia 13 ezer, New York 11 ezer) népessége (1740 körüli állapot). A mű, szerteágazó tematikája, információbősége és a szerző egyéni megközelítése folytán a korai gyarmati rendszerről szóló irodalom alapműveként fog szolgálni a jövőben.

A 411 oldalas főszövegben leírt megállapításokat egy közel 70 oldalas jegyzetapparátus valamint egy 35 oldalas bibliográfia támasztja alá, a könyvben való tájékozódást pedig szószedet segíti.

J. H. Elliott: Empires of the Atlantic World. Britain and Spain in America 1492–1830 (Az Atlanti világ birodalmai. Britannia és Spanyolország Amerikában 1492–1830) Yale University Press, New Haven-London, 2006, 546.

Sashalmi Endre