Klió 2007/3.

16. évfolyam

Vallások olvasztótégelyében

          

Európában minden római kori múzeumi gyűjtemény tükrözi egy kicsit a Római Birodalom soknemzetűségét. Őshonos – kelta és germán – kultúrák éppúgy megtalálhatók bennük, mint rómaiak vagy keletiek. Ezek az emlékek nemcsak Kelet és Nyugat futólagos találkozását jelentik, hanem sokkal inkább a Római Birodalom több kultúrát magába olvasztó jelensége mutatkozik meg bennük, amelyre végül is a nyugati kultúrtörténet épült. A Kelet a kereszténységen keresztül végső soron a mai napig formálja azt a civilizációt, amit mi a Nyugatnak nevezünk.

A szerző a nyugati – római, kelta, germán és raetus – vallások Ázsia vallásaival való szinkretizmusát mutatja be. A művét négy részre osztotta.

A bevezetőben a rómaiak által létrehozott birodalom soknemzetűségét, és annak a kultúrára, vallásra gyakorolt hatását írja le. A multikulturális társadalmat nem az újkor, hanem 2000 évvel ezelőtt a rómaiak hozták létre, amikor Európa nagy részét uralmuk alatt egyesítették. Keletet és Nyugatot összekötötte az a tudat, hogy a birodalom lakói és részben polgárai. Az ember – ellentétben a római határokon kívüli „barbárok­kal” – a görög-római civilizáció része lett, ugyanakkor megőrizte hazája kulturális és vallási identitását. Ennek a személyes hozzáállásnak köszönhetően lett a társadalom olyan sokféle, a római életmód minden dominanciája ellenére. A meghódított területeken a romanizáció különböző mértékben ment végbe. A görögül beszélő Keleten a régebbi görög kultúra sok területen, mint irodalom, képzőművészetek vagy filozófia, alakította a római hódítókat. A kelták és germánok lakta egykori barbár északon sem szorította ki teljesen a római kultúra az őshonos hagyományokat. A térség kultúrája és vallása az őshonos, a római és a keleti kultúrákból és vallásokból alakult ki.  

Az első részben a szerző a Római Birodalom északi területein élő népeket mutatja be. Felteszi a kérdést, milyen emberek éltek Közép-Európában, amikor a Kr. e. I. sz. közepén Caesar galliai hódítása során a rómaiak szembetalálkoztak a „barbárokkal”. A keltákon és a germánokon kívül olyan törzsek is laktak itt, amelyeknél bizonytalan, hogy melyik néphez tartoztak. Ennek a Közép-Európában gyakori népmozgás az oka, a két nép területe közötti határvonal bizonytalan volt, így beszélhetünk a térségben kelta-germán szimbiózisról. Közép-Európa déli részén, az Alpokban és az északi Alpok lábánál élt a raetusok titokzatos és rejtélyes népe, akikről Raetia provincia a nevét kapta. Az antik szerzők – egymásnak ellentmondva – az alpesi népek nagy részét részben a raetusokhoz, részben a keltákhoz sorolják. A tropaeum Alpium csaknem 50 legyőzött alpesi népet nevez meg (gentes Alpinae devictae), de nem tesz különbséget raetusok és kelták között. Az újonnan alapított római provinciákban a legyőzött törzsi közösségeket civitasokba fogták. Városi tanácsot (ordo decurionum), két, évente választandó polgármestert (duumviri) állítottak élükre. A férfiaknak a segédcsapatokban (auxilia) kellett 25 éves katonai szolgálatot teljesí­teniük. 

A következő részben azokat a vallási képzeteket veszi sorra a szerző, amelyek az alávetett népek római kultúrával való találkozásából alakultak ki. Az első alkalommal Galliában járó római igencsak meglepődött, amikor egy templomba belépve megpillantott egy gall kultusz-szobrot: szakállas, háromfejű istent látott szarvasaganccsal, törökülésben ülve, barbár öltözékben. A jelenségben a leginkább meglepő a római számára mégis az istenség neve volt, Mercuriusnak hívták. Mivel Caesar a gallok vallását az interpretatio Romana jegyében mutatta be, az istenség kelta nevét nem ismerjük. A kereskedők és tolvajok római istenében – legalábbis a neve alapján – a kelták háromfejű főistenüket tisztelték. Az itáliai Mercurius attributumai a szárnyas sisak, a pénzes erszény és a caduceus volt, a kelták ezeket a kosfejű kígyóval egészítették még ki. Az ülésmód az indiaiak meditációs ülésével, a Buddha-üléssel mutat hasonlóságot, a szerző azonban kizárja, hogy az ábrázolásmód Indiából került volna Galliába. Az isten törökülésben való ábrázolását a kelta étkezési hagyományokra vezeti vissza, az alacsony asztaloknál a földön ülve csak ilyen tartásban tudtak étkezni.       

A rómaiaknál Mars, a háborúk istene Iuppiter mellett megkülönböz­tetett állami istenség, a Róma-alapító Romulus atyja volt. A Mars-kultusz a római provinciákban is az állami- és császárkultusz részét képezte. A kelta Marsnak több mint 80 mellékneve van. Mars Lenusnak egy Tychikos nevű férfi feliratán súlyos betegsége meggyógyítását köszöni meg, Mars Iovantucarus a gyerekeket gyógyította és védelmezte, Mars Latobius a kelta latobicusok törzsi istene volt. A rómaiak hadi istene a keltáknál valamiféle gyógyító istenség szerepét töltötte be. A keltáktól indult hódító útjára a gyógyító Apollo Grannus, tisztelete a császárok körében is elterjedt volt. Caracalla és Constantinus császárok is kerestek fel Apollo Grannus-szentélyt. A kelta Apollo-Sirona gyógyító istenpár a római Aesculapius-Hygia istenpáros megfelelője.

Iuppiter a gall és germán provinciákban mint lovasisten jelenik meg: győzedelmeskedve lovagol át a mennydörgésisten kezében villámot tartva a földön kúszó gigászon.  Ez a tipikus jelenet látható a Iuppiter-gigászoszlopok  tetején, az olimposzi istenek és a gigászok harcát idézve fel, amikor az istenek Hercules segítségével győzték le a lázadó szörnyeket. A lovasisten-kultusz jó példa a szülőföldjéről elkerült és új, más motívumokkal gazdagodott vallásokra. Római és kelta hatások mellett keleti vallási hagyományok is kimutathatók benne.

Epona kultuszában kelta, barbár, görög-római és keleti hagyományok egyaránt jelen vannak. Az egyszerű nép az istállókban a kocsisok (iumentarii) és hajcsárok (muliones) védőistennőjeként tisztelte, ugyanakkor keleten a vadállatok hatalmas úrnőjeként jelent meg. Rómában már a Kr. u. I. században igen ismert volt. A császári testőrség, az equites singulares is nagy tiszteletben részesítette. Ikonográfiája kölcsönvett az egész Római Birodalom női istenségei, többek között a kelta-germán anyaistennők, Matres és Matronae, illetve a kisázsiai Kybele-Magna Mater hagyományaiból is. A keleti motívum hatására például az állatok úrnőjeként is ábrázolták, trónolva két ló, de akár két más vadállat között  is. Lovak társaságában ábrázolva gyakran tálból eteti azokat, vagy kezét az állatok nyakán nyugtatja. Bár lovak istennője volt, lóháton ritkán látható. A lovasistenek közül a lovasisten Iuppiteren kívül a trák lovasistent szokták még lóháton ábrázolni, akit Apollóval, Aesculapiusszal vagy Silvanusszal azonosítottak. Lóháton ülve paterát, vagy vadászként gerelyt tart kezében, kutya vagy oroszlán kíséretében látható, amely vadkannal küzd.

A mű következő részében a szerző a templomokkal, szentélyekkel és az áldozati helyekkel foglalkozik. A Gournay-sur-Aronde szentélye példáján mutatja be, hogyan alakult ki egy ókori áldozati helyből egy galloromán szentélykörzet. Gournayban már a Kr. e. IV. századtól volt egy fallal és árokkal elkerített, keleti bejáratú kultikus hely. A Kr. e. III. század elején az elkerített rész centrumában egy három méter hosszú és két méter mély áldozati vermet alakítottak ki, amelyet kilenc kisebb veremmel kelet felé nyitott félkörívben vettek körül. A Kr. e. II. század kezdetén a központi áldozati verem fölé egy apszis alakú, majd négyszögletes, kelet felé nyitott faépületet emeltek. A szentély elpusztulása után a Kr. e. I. század második felében egy újabb áldozati helyiséget terveztek, ami fölé egy kőtalapzaton álló, nyitott bejáratú fatemplom épült. Ezt a templomot, amely a Kr. e. I. század végén valószínűleg újra elpusztult, kell a Kr. u. IV. században ugyanezen a helyen kőből épített galloromán templom közvetlen elődjének tekinteni.

Tárgyak, termések, állatok vagy akár emberek feláldozása egy felsőbb lénynek, akár egy istenségnek, az emberek legősibb vallási megnyilvánulásai közé tartozik. Az áldozati rituálék a kőkorszakig vezethetők vissza. Az áldozatok kiváltó oka különböző lehetett. A hívők kívánsága állt a középpontban: megkérték az istenséget valamire, majd köszönetet mondtak neki érte. Ez fejeződik ki a római „do ut des” kifejezésben. A Római Birodalom északnyugati provinciáinak áldozati szertartásait nem ismerjük teljesen, nem maradt fenn kellő mennyiségű írásos és régészeti bizonyíték.  A római áldozati rituálék nagy részben átterjedtek ezekre a tartományokra is. A reliefeken találkozunk oltár előtt fedett fejjel (capite velato) áldozó emberekkel, kezében paterát tartó, valószínűleg italáldozatot bemutató személlyel, illetve áldozati állatokkal is. Ismerünk azonban eredeti kelta és germán áldozati rituálét is, mint például a germán mocsáráldozatot, amikor egy embert süllyesztettek el az iszapba. A kelták is mutattak be alkalmanként emberáldozatot.

A mű utolsó részében a szerző a keleti vallásokról, és azoknak az északnyugati népek vallására tett hatásáról ír. Az Isis- és Serapis-kultusz Alexandriából terjedt át a görög és római világra. Rómába a Kr. e. I. század kezdetén vonult be, ahol erős ellenállást váltott ki, a senatus megtiltotta, hogy a város határain belül templomot emeljenek az istenpárnak.  A császárok, különösen a Flaviusok és Hadrianus uralkodása alatt változott a helyzet. Az északnyugati tartományokban elsősorban Isis és Serapis, valamint a hozzájuk társult Apis, Anubis és Harpocrates érvényesültek. Gallia egyiptomi kultuszainak centruma a Fölközi-tenger közelében, Gallia Narbonensis provinciában volt, ahol a kikötőket nemcsak az egyiptomi kereskedők, hanem az egyiptomi vallás is elérte. A keltáknak és a germánoknak is megvolt a maguk Isis-kultusza.

A szír kultuszokat a birodalom északi részébe többnyire az ide áthelyezett szír katonák hozták magukkal. A nyugaton legjelentősebb szíriai kultusz az Euphrates felső folyásánál fekvő Doliche városából származik. Doliche a római Commagene vazallusállamhoz tartozott, amelyet Kr. u. 72-ben a római Syria provincia kebelezett be. A város helyi istenét Iuppiter Dolichenusnak nevezték és időjárás-istenként ábrázolták: egy bikán állva jobb kezében kettős bárdot (bipennis), bal kezében villámköteget tart. A bikán álló isten ikonográfiai hagyománya a Kr. e. III. századra megy vissza. A Dolichenus-kultuszt a limes mentén főként a katonaság terjesztette el. Septimius Severus császár a szír kultuszok nagy tisztelője volt. Amikor Hemesában feleségül vette a szír Iulia Domnát, Elagabalus napisten főpapjának családjába házasodott be.  Ez súlyos következményekkel járt a Római Birodalom politikájára és vallására nézve. Kr. u. 218-ban a keleti legiók Iulia Domna testvérének akkor 14 éves unokáját emelték a császári trónra. Az ifjút Marcus Aurelius Antoninusnak hívták, már akkor Elagabalus napisten főpapja volt, császárként az isten neve alatt vonult be a történelembe. Az új császár és főpap Syriából átvitte a kultuszt az új fővárosába, Rómába.

Az összes keleti kultusz között – a kereszténység felemelkedéséig – Mithras kultusza volt a legsikeresebb nyugaton. Sok feliraton Sol jelenik meg társaként. A Mithras-kultusz nemcsak szimbólumai sokféleségében tűnik ki, hanem különböző származású istenségekkel egy új istenmítoszba való elegyedésében is. Perzsa hagyományok és a görög-római istenvilág alakjai éppúgy összekapcsolódhattak vele, mint az egyes régiók ősi istenségei.

A zsidó vallás és a kereszténység is Jeruzsálemből származik. Mindkét vallásban van szinkretista jelenség, vagyis olyan elem, amellyel az ókoriak más vallásaihoz kapcsolódik. A Seleukidák uralma alatt a Kr. e. IV. századtól Palesztina zsidói intenzív kapcsolatba kerültek a göröggel éppúgy, mint más keleti kultúrákkal. Egyiptom és Kisázsia zsidó diaszpórája még erősebb pogány befolyásnak volt kitéve. Az egyébként monoteista zsidók között voltak olyanok, akik pogány istenség, mint Sabazios kultusza mellett kötelezték el magukat. Az északnyugati tartományokban a zsidó közösség létezésére a bizonyítékot a kevés írásbeli forráson kívül a zsidó szimbólumokat hordozó kisebb régészeti leletek, mint pl. a gyűrűk jelentik. A zsidó Iao istennév, amely a Jahve rövidített alakja, gyakran jelenik meg a gemmákon egy kakasfejű, embertestű és kígyólábú lénnyel. A kereszténységet is szinkretista vallásnak tartja a vallástudomány. Krisztus halála, majd feltámadása ciklikus világképet mutat, ami például Attis és Osiris kultuszában is megtalálható.

A könyv végig gazdagon illusztrált, a 73 képből sok fotót maga a szerző készített. Az egyes fejezetekhez az adott kultusszal kapcsolatos fogalom-meghatározások járulnak. A kötet végén 9 oldalas helynév­katalógus és 7 oldalas függelék van bibliográfiával, jegyzetekkel és kép­katalógussal.

 

Roland Gschössl: Im Schmelztiegel der Religionen. Göttertausch bei Kelten, Römern und Germanen. (Vallások olvasztótégelyében. Istenek cseréje a kelták, rómaiak és germánok között). Sonderbände der antiken Welt. Mainz am Rhein, Philipp von Zabern, 2006, 140 o., 73 kép.

 

Szalai Krisztina