Klió 2007/3.

16. évfolyam

Emlékek a títóizmus napos oldaláról

Ivan Ivanji 1965 és 1989 között, vagyis a titóizmus legsikeresebb korszakában volt Tito személyes német tolmácsa. Ez azt jelenti, hogy minden fontosabb találkozón részt vett, ami Tito, Kelet- és Nyugat-Németország valamint Ausztria között zajlott. Ezenkívül alacsonyabb szintű találkozókon is fordított. Mindezért a könyv nagyon ígéretesnek tűnt, azonban a szerzőből akkoriban, amikor ezt a munkát végezte, nem merült fel emlékeinek rögzítése és rendszerezése. Ezmellett bizonyos dolgokról nem is akart írni.

A szerző önmagára mint íróra tekint és nem diplomatára, noha sokat köszönhet diplomáciai szolgálatának is. Lényeges momentum a szerzővel kapcsolatban, hogy Nagybecskereken (ma Zrenjanin) nőtt fel, amely akkoriban még háromnyelvű város volt. Szülei biztatására hamar felismerte, hogy a német, a magyar és a szerb nyelvet is jól kell beszélnie. A II. világháborúban családja a koncentrációs táborokban pusztult el, ő pedig Belgrádba került, és szerbül írta meg regényeit.

A rövid bevezető után a német irodalmárokkal fennálló kapcsolatait ecseteli. Kiemeli, hogy a Nobel-díjas Günther Grasst és Heinrich Böllt is személyesen ismerte. Már ebben az első fejezetben sejteni lehet, hogy a csúcsértelmiségiek kapcsolatrendszere mennyire át volt politizálva. Különösen érvényes volt ez Kelet- és Nyugat-Berlin relációjában.

A Titóval való találkozást népmeseszerűen írta meg, ami teljesen beleillik abba a miliőbe, amit a titóizmus aranykora hozott létre magáról. A szerző kísérletet sem tesz rá, hogy némi távolságtartással vizsgálja ezt a találkozást. A könyvben ki is fejti, hogy nem érdekli, mi állhat az aktájában, amit róla gyűjtöttek a biztonsági, kémelhárítási és hasonló szervezetek. A könyv legnagyobb hibája ez a naivitás, és az, hogy a titóizmust bevallottan ilyen kedvező formában akarja bemutatni. Persze a kortársak leírásából világos, amit Ivanji is kiemel, hogy Titóban jókora érzék volt a rögtönzésre, a szimpatikus, váratlan fordulatok alkalmazására, és nemcsak a beszédben, hanem a helyzetek kezelésében is. Az is bizonyos, hogy jól tudott bánni az emberekkel, sőt még a tőle rangban annyira távoli emberekkel is törődött, mint amilyen Ivanji volt. Mindezt azonban tudtuk Ivanji könyve előtt is. Ám a szerző mindezt ki akarta emelni, mert Titót manapság szerbellenesként ócsárolják, és ironikusan, lekicsinylően, egyszóval inkorrekten beszélnek róla. Mégis ez a másfajta beszéd – másfajta inkorrektség – nem visz közelebb a jelenség megértéséhez.

A következő fejezetekben sorra veszi azokat a kapcsolattípusokat, amelyekben fordítói szerepe volt. A nyugatnémet szociáldemokratákkal való találkozásoknál segített. Tito ugyan jól tudott németül, de természetesen nem akarta nélkülözni a tolmács segítségét sem, ami bevett diplomáciai szokás. Fordított Tito és Willi Brandt, Helmut Schmidt, Herbert Wener és Leo Bauer beszélgetéseikor, illetve maga is beszélt némelyikükkel. Egy külön fejezetet szentel a külügyminiszternek történt fordításairól. A következő fejezetben az NDK-val kapcsolatos élményeit osztja meg velünk. Walter Ulbrichttal és Erich Honeckerrel is találkozott. Különösen érdekes az a rész, amikor a nyugat- és keletnémet „nyelv” különbségéről beszél, és szinte hihetetlen, hogy egy németül jól beszélő néhány sor elolvasása után tudhatta, hogy melyik Németországban írták a szöveget. Érdekes példákkal szemlélteti ezt a következő fejezetben (pl. Präsident és Vorsitzener, és lieber Genosse, és teuer Genosse).

Érdekes fejezet szól a szinkrontolmács mesterségének nehézségeiről. Még érdekesebb azonban, hogy ebben a fejezetben egy kicsit a korszak csillogó felülete alá is bepillanthatunk. Az történt ugyanis, hogy egy kevéssé művelt boszniai kádernek egy enyhe célzást tett az illemtudására. Ezek után a káder arra törekedett, hogy kettétörje karrierjét, csakhogy addigra Ivanji már eléggé ismert volt magasabb körökben. Hasonló esetet ír meg a következő fejezetben, amikor Dobrica Cosic irodalmi munkásságát dicsérte, aki a tűrt (Jugoszláviában is volt bizony ilyen!) kategóriába tartozott, és az említése miatt hosszan kellemetlenkedtek neki. Ízelítőt kaphatunk az 1975-ös helsinki forgatagból, a szűkösnek bizonyuló Finlandia palotában történő eseményekről.

A 7. fejezetben a Jugoszlávia-ellenes terrorizmusról ad némi képet, két támadást is leír, valamint azokat a védő intézkedéseket, amelyek néha abszurdak és nevetségesek voltak. A 8. fejezetben svájci élményeit mondja el. Oda egy katonai misszióval ment, egy hadgyakorlatot tekintettek meg. A szerző elismeréssel beszél a svájci hadsereg szervezettségéről és felépítéséről, valamint a civilek részvételéről benne, közben az ott megismert Viktor Bubanj élményeit is átadja olvasójának.

A szerző utoljára 1979 szeptemberében dolgozott Titónak. Ekkor tartották az El nem kötelezett mozgalom havannai értekezletét. Ivanji itt értelemszerűen nem németből fordított, hanem a Tito asztalára kerülő közlönyt szerkesztette. Nap közben adatgyűjtés folyt, hogy éjszaka ebből szövegeket alkossanak, és összeálljon a szigorúan bizalmas közlöny, amelyek számozott példányok voltak, és amelyek jegyzeteit a közlöny elkészülte után megsemmisítették.

Az utolsó fejezetben a szerző a Tito halála körüli időszakot írja le, és az azzal kapcsolatos érzelmeit és véleményét. Egy percig sem titkolja szimpátiáit, ilyen szempontból a szerző nyíltsága segít szövege értelmezésében.

A könyv egészének elolvasása után nem emelhetünk ki egyetlen olyan bővebb témát sem, amitől ez a könyv jelentős lenne, azonban sok érdekes részletkérdést illeszthetünk eddigi ismereteinkhez. Elsősorban megláthatjuk, hogyan gondolkodik és érez egy olyan ember, aki a titóizmus haszonélvezője volt, és akit a hozzá fűződő viszonyában semmilyen tradíció nem zavart (nyílván vívódásai lettek volna, ha valamilyen valláshoz, polgári ideológiához kötődött volna erősebben). Egyszersmind megismerhetjük a titóizmus „ideál típusát” a szerzőben (művelt, értelmes, fegyelmezett, odaadó). Ugyan ilyen fontosak azok a jellemzések, amelyekből több tucatot elszórt a szerző a könyvében. Ezek értéke abban van, hogy nem enciklopédikus adatokat sorol fel, hanem a helyzettől és viselkedésüktől függően kapunk sokszor találó, frappáns leírásokat a jugoszláv politikusokról, mégpedig az első, de a második vonalba tartozókról is. Ugyan ez érvényes a nem jugoszláv politikusokra is. Ezenkívül némi képet kaphatunk arról, hogy hogyan szerveződött a jugoszláviai diplomácia egy alacsonyabb szinten, milyen volt, mennyire vették komolyan az irodai ügyvitelt ilyen szinten. Nagyon fontos, hogy a szerző említést tesz arról, hogy minden diplomáciai tevékenységéről jelentést tett, tehát ezeket lehet majd keresni a levéltárakban. Ezekhez a kutatásokhoz jó inspiráció és némi útmutatás is ez a könyv. Mindazonáltal sajnálatos, hogy a szerző nem próbált meg jobban rendszerezni, több emléket felidézni, de ez azt is jelenti, ami viszont erény, hogy nem vegyítette a másodlagosan megismerhető köztörténelmet saját élményeivel. Summa summarum, ez a könyv azoknak való, akiket nagyon érdekel a jugoszláv történelem, és már sok ismeretük van róla. A könyv olvasható úgy is mint lektűr, jugónosztalgia is, hiszen a szerző irodalmi eszközöket használva szövi történeteit. Hasonlóképpen a kiadó is tehetett volna a könyv jobb használhatóságáért, ha lábjegyzetekkel látta volna el, ha névmutatót illesztett volna a könyv végére, noha a könyv nem adatszerűsége, hanem inkább élményszerűsége miatt érdekes.

Ivan Ivanji: Titov Prevodilac (Tito tolmácsa). Samizdat B92, h. n., 2005. 186 o.

Mészáros Zoltán