Klió 2007/3.

16. évfolyam

Az olasz újságírás története

A könyv Előszavában a szerző vázolja jelen kutatási témájának mindvégig követett kiindulópontját, melynek lényege az olasz újságírás történetének összekapcsolódása és ebből kifolyólag szükségszerű összekapcsolása az egész ország történelmével; mindez a téma szigorú történelmi kibontását jelenti. E történelmi folyamatnak az újságírásra kivetített első adata: a hajdani Itália államai közül elsőként Firenzének és Genovának voltak újságjai, míg hírlapok (a szó szoros értelmében vett, híreket terjesztő lapok nagyon sok itáliai városban megjelentek, közöttük elsősorban Velencében és Rómában. A mennyiség azonban ne tévesszen meg bennünket, ugyanis ezeknek a lapoknak a kiadói nem sok szabadságot élveztek. A XVII. és a XVIII. században a „támogatott”, azaz uralkodók által privilegizált lapok Torinóban, Modenában, Bolognában, Pármában jelentek meg, az igényesebb, már irodalmi és tudományos jellegű periodikák a XVII. század második felében Rómában és főleg a „nyomdaművészet” fővárosában, Velencében láttak napvilágot. A felvilágosodás legnagyobb hatással a szabad olasz városok művelt közönségére volt, újfent egyrészt Velencében, valamint Milánóban. Mária Terézia és II. Lipót felvilágosult abszolutizmusa a véleménynyilvánításnak is nagyobb szabadságot biztosított, valamint ugyanezen a téren visszaszorította az egyházi cenzúrát; sajnos, ez csak Toscánára és Lombardiára vonatkozott, Róma, Torino és Nápoly világában ez már nem valósulhatott meg.

Sikert arattak a Franciaországból érkező lapok, mégha csekély volt is a számuk, viszont megszorítások érték a sajtót a francia – porosz háború idején, többek között ellenforradalmi propaganda formájában. 1791-től a feminista sajtó jelentett újdonságot, Napoleon 1796-os Milánóba történő bevonulása pedig egyrészt a lapok számát, másrészt a sajtószabadságot növelte. A lapkiadás „fővárosa” Milánó lett (maradt?!), a reakciós irányzatú újságok száma csökkent, az új politikai berendezkedéshez csatlakozás többnyire formális jellegű volt. 1799-ben a franciákat az orosz – osztrák szövetség elűzte, ez a demokrácia minden fajta – így a sajtó – szabadságát is megnyirbálta. 1806-tól csak néhány mediterrán szigeten (Szárdínia, Szicília, Málta) tűntek föl ellenzéki lapok, majd az erősödő politikai elnyomás kivédésére föltűntek az irodalmi indíttatású kiadványok.

A fejlettebb európai államok sajtójánál az itáliai lassúbb volt, kevésbé politikus, inkább továbbra is kulturális is irodalmi jellegű, művészettel és színházzal foglalkozott. 1831-ben, a modenai felkelés hatására egy rövid életű sajtószabadság volt megfigyelhető, az ezt követő esztendőkben már érezhető volt a fejlődés az újságírásban, hála a távírónak, a vasútnak és a fényképezésnek. Az 1847 – 1848-as években a liberális körök a politikai harcot választották, fegyverüknek a szabad sajtót; az eredmény az újságok számának szaporodása és az új technikai eszközöket magáévá tevő nyomtatás vált. A forradalmak azonban ellángoltak, s valamennyi olasz államra újból az elnyomás évei nehezedtek, kivéve a Szárd Királyságot, ahol Cavour hozott létre a korhoz képest modern sajtóügynökséget. Már ekkor viták zajlottak az újságírás véleményformáló és nevelő szerepét és céljait illetően, ezekkel azonban az Egyház szembeszállt. 1859 – 1870 között a sajtó fontos közvetítője volt a belpolitikának, azon belül a „történelmi” jobboldal és a baloldal csatározásainak, amelyekbe a prefektusok és a magisztratúra is beleszólt, mégpedig a baloldalt támadva. Kb. ugyanebben az időszakban új tartalmak segítették a vállalkozó szellemű újságokat: a reklámok és a halálhírek rovata. A vállalkozói szellem hatotta át az 1880 – 1890-es évtizedben a francia, angol és észak-amerikai példákat követő lapokat; megint új téma jelent meg, a gyarmatosítás, ami két táborra osztotta az Észak és a Dél sajtóját: az előbbi ellenezte, az utóbbi helyeselte. Szocialista és katolikus újságok mint ellenzéki orgánumok bukkantak fel, közülük azonban a XIX. század végén soknak a közreműködőjét perek, letartóztatások sújtották, s csak a XX. század elején tűnt ugy, hogy csatát nyer a liberális sajtó, de Giolitti ezt is igyekezett szemmel követni és a saját politikai irányvonalának alávetni. Pedig ez a sajtó súlyos pénzügyi nehézségekkel küzdött, s továbbélését az ipari és agrárkörök bevonásával próbálta biztosítani, miközben az egyre élesedő konkurenciát is kénytelen volt elviselni. A feminista újságok mellett a sportújságok is kezdtek megjelenni. Az egyre szaporodó lapok között a Corriere della sera kezdett vezető pozíciót kivívni nem kis mértékben repülési és sportrovatával, bár a kimondottan politikai sajtó erősebb pozíciót mondhatott magáénak, mint az informatív és a véleményformáló. Megerősödött a nacionalista sajtó, amely gyalázta a „kicsinyes és pacifista Itáliácskát”. Felforrósodott a hangulat a líbiai háború idején az olasz sajtóban, s a háborút dicsőítő orgánumok hatását csak a szocialista sajtó próbálta ellensúlyozni. Fontos esemény dátuma 1912. december 1., Mussolini ekkor vette át az Avanti! irányítását.

Az I. világháború elején az események inkább a napi sajtóban, semmint a közéleti megnyilvánulásokban zajlottak, s ebben Mussolini imént említett Avanti!-ja is kivette részét oly módon, hogy radikális harcot folytatott a semlegesek és a „bizonytalankodók” ellen, valamint megalapította a Popolo d’Italia-t. Hamarosan életbe lépett a katonai cenzúra, melynek érdekes mozzanata volt Mussolini Avanti!-jának s vele együtt más szocialista lapnak a betiltása a hadi övezetekben. A háború hamarosan egyre jobban éreztette hatását a sajtóra, egyre súlyosabban nehezedtek a gazdasági megszorítások. Mindazonáltal a katolikus sajtó – bankok és az ipari körök támogatása segítségével – megerősödött.

Az I. világháború utáni napilapok élénk érdeklődést tanúsítottak a világban végbemenő politikai és kulturális események iránt. Hamarosan azonban az életre kelt fasizmus egyre nagyobb és látványosabb fizikai támadásokat intézett bizonyos újságok irodái ellen a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Mindezek mögött, úgy tűnik, Mussolini állt, akinek kimondott célja volt a sajtószabadság visszaszorítása. A Mussolini által 1925. január 3-án bejelentett diktatúra sajtóra vonatkozó egyik óhaja volt a Corriere… és a La Stampa elhallgattatása. 1926. november 5-én a fasiszta kormány feloszlatta az ellenzéki pártokat és betiltotta a fasizmussal nem szimpatizáló újságokat; különleges pozíciót foglalt el és különleges bánásmódban részesült a katolikus sajtó, amely szimpatizált Mussolinivel. Létrehoztak egy Sajtószolgálatot, ami a prefektusoknak küldözgette ki a napilapok igazgatóival szemben foganatosítandó intézkedéseket, míg a Stefani Ügynökség és a Fasiszta Szindikátus célja a sajtó egységesítése és féken tartása volt. A Stefani Ügynökség egyedüli szervezetként látta el hírekkel a rádiós híradásokat. Széleskörű a lapok részvétele az etiópiai, a rádióé a spanyol polgárháborúban. A katonai cenzúra viszont nem engedett híreket közölni az olasz hadsereg által, Badoglio és Mussolini beleegyezésével az etiópiai háborúban alkalmazott harci gázok bevetéséről.

A II. világháború alatt a „legémelyítőbb propaganda” és az „óvatosságra” figyelmeztető cikkek egyaránt helyet kaptak a lapokban, az igazi cselekményekről és harci helyzetről azonban a katonai cenzúra miatt most sem jelenhettek meg információk. Badoglio új kormánya csak fokozta ezt azzal, hogy megtiltotta a békére és az antifasiszta összefogásra szólító írásokat; mindehhez a katolikus újságok is csatlakoztak. A király és a kormányfő Rómából történő menekülése után az olasz sajtó már csak a fasiszta tartalmú megnyilvánulásoknak adott helyet, mialatt a rádiót a németek uralták. A salói fasiszta köztársaság írott és hangos sajtója is a fasizmus zászlaja alá hívó propagandát hozott, a rádió pedig a Londoni Rádió híradásainak zavarására szorítkozott. Az ország felszabadulása után a kommunista sajtó lett a legváltozatosabb és a legnagyobb példányszámú, azt követte a szocialistáké. A háborús pusztítások miatt természetesen komoly anyagi – technikai nehézségek között indulhatott meg az újságírás, amit eleinte még korlátoztak politikai tevékenységükben, a híreket is az angol-amerikai hírügynökségek szolgáltatták. Figyelemre méltó volt viszont a rádiózás, aminek fő helyszínei Bari, Nápoly és Cagliari voltak, bár ezt is ellenőrizték a szövetségesek. Valamennyi párt egyetértett egy monopolisztikus közszolgálati rádióállomás létrehozásában: ez lett a Rai (Radio audizioni Italia), amit még 1944. októberében hoztak létre kereszténydemokrata felügyelet mellett. Ugyancsak a felszabadulás után Észak-Olaszországban a délutáni lapok jelentették az újdonságot, még ha párizsi hatás érződött is rajtuk. Általában megfigyelhető volt az információs sajtó előnye a pártsajtóval szemben. A baloldali pártok a fasizmus újjáéledésétől tartottak, a kereszténydemokraták az erkölcsök romlásától, az ifjúság megrontásától akarták az új sajtót megóvni. Az 1940-es évek második felének kül- és belföldi feszültségei erős hatással voltak az olasz sajtóra, így pl. az 1948-as választások idején, amikor is valamennyi információs napilap De Gasperit és a kereszténydemokratákat támogatta; ez utóbbiak és a Confindustria győzelme után a munkaadók és a nagyvállalkozók kiterjesztették hatalmukat és befolyásukat a hírközlő eszközökre, amelye az Olasz Kommunista Párt orgánuma kivételével szinte mindegyik negatív reakciót váltott ki. 1949-től dinamikusan fejlődtek és terjedtek a képes újságok, 1953–1954-ben – többek között Trieszt különleges politikai helyzete miatt – a magisztratúrák újból represszív szankciókkal sújtották a sajtót. 1952-ben megindultak a tv-híradók és –krónikák, amiket a kereszténydemokrácia és az Azione cattolica ellenőrzött. Részben ennek köszönhetően 1953-ban az Irányító Tanács önfegyelmező rendeletet adott ki; ennek megfelelően nem ejthették ki a „válás” (ti. a házastársi válás) szót, és a házasságtörés is csak rossz fényben jelenhetett meg, nem beszélhettek a prostitúcióról, stb. Végül is a televízió hamar „látványinformáció” és „látványpolitizálás” eszközévé vált. Az 1970–1980-as években a napilapok lassan hetilapokká váltak, általában pedig az írott sajtó a rádiós és a televíziós hírközlés kiegészítőjévé vált. A folyóiratok terén végbementek az első központosítások, amik elbocsátásokhoz vezettek. Nőtt a hírügynökségek szerepe, különösen az 1960-as években, amelyek második felében, a diáklázadások, a bombamerényletek és a terrortámadások következtében egy újfajta, agresszív publicisztika született meg, amely a „polgári” sajtó, a Rai és főleg a Corriere della sera ellen intézte támadásait, 1977-től azonban már maguk az újságírók váltak a „vörös terroristák” támadásainak célpontjaivá. 1974-től egy, azóta már több vonatkozásban világhírnévre szert tett, akkor fiatal vállalkozó, Silvio Berlusconi kezdte kiépíteni kereskedelmi tv- és sajtóbirodalmát. A tv terjeszkedésére jellemző a következő szám: 1980-ban 972 magán tv-adó létezett Olaszországban. A két legnagyobb tv-hálózat gazdája Silvio Berlusconi, illetve a Rizzoli Kiadóvállalat volt, kettejük harcából Berlusconi került ki győztesen, aki a Mondadori Kiadót is megszerezte magának.

Ma már a számítógépek nélkül mindenfajta sajtó elképzelhetetlen Olaszországban is, e téren mind a közszolgálati, mind a magántelevíziózás 1986 óta indult rohamos fejlődésnek. Berlusconi neve továbbra is az elsők között szerepel a kortárs sajtó történelmében, amihez az is hozzájárult, hogy televíziós nagyvállalkozói tevékenységét Franciaországra, Németországra és Spanyolországra is kiterjesztette. A televíziónak egyébként olyan nagy szerepe van már, hogy a nyomtatott sajtó is tőle függ, átvette nyelvezetét, népszerűsíti sztárjait, stb., de az aktív politikai életbe is bevonult, egyebek között az 1994-es választások során – s ki más használhatta ki ezt is legügyesebben, mint megint csak – Berlusconi!... A XX. század végén az internet terjesztette ki hatását a sajtóra, míg feltűnővé vált a fiatalok távolmaradása tőle. A legújabb technikai újítás, a digitalizálás is bevonult a sajtóba, s az olaszok is tanúi lehettek-lehetnek az interaktív televíziózásnak és a mobiltelefonok nyújtotta lehetőségek kiaknázásának Napjainkban már csak két kérdés vár válaszra: fönnmaradnak-e a napilapok, és ha igen, melyik típusúak?

A szerző óriási adatanyagot vonultat fel: nevek, újságok, folyóiratok, dátumok, az egyes sajtótermékek történelmi-politikai háttere, a sajtón belüli harcok – mindez bőséges anyagot szolgáltathat – a jelzett szakirodalommal együtt – a téma iránt érdeklődőknek.

Paolo Murialdi: Storia del giornalismo italiano (Az olasz újságírás történelme). Bologna, Il Mulino, 2006. 351 o.

Kun Tibor