Klió 2007/3.

16. évfolyam

A mongol női „bogtag” fejfedő

A mongol nyelven megjelent könyv a középkori belső-ázsiai történelem egyik kultúrtörténeti érdekességét, a női fejdíszt mutatja be, amelyet a mongolok bogtagnak hívtak. Erről számtalan leírás maradt fent, hiszen a mongol világbirodalomba utazó külföldi követek többsége beszámolt róla. Mivel azonban a késő középkorban megszűnt ennek a viselete, számos nyugat-európai kutató kétségbe vonta létezését. Az évtizedig húzódó vitát végül a régészek döntötték el, hiszen az elmúlt évtizedben Mongólia számos pontjáról, középkori mongol sírokból (XIII–XIV. század) kerültek elő bogtag maradványok, amelyeket a szerző részletesen, táblázatszerűen fel is sorol. A fenti leletek, a perzsa és kínai művészek képei, valamint a korabeli freskómaradványok együttesen bebizonyították azt, hogy valóban létezett egy különleges, nemes asszonyok által viselt fejfedő. Ulambajar Erdenebat régész ezt a szerteágazó témát dolgozta fel monográfiájában, amely közel sem olyan egyszerű, mint elsőre gondolnánk, hiszen ahogyan láttuk, nemcsak a régészeti feltárások anyagait kellett összegyűjtenie és feldolgoznia, hanem át kellett tanulmányoznia a mai Észak-Kínában található, középkori freskókat, valamint a térség korabeli sziklarajzait, sőt a Mongóliában és Észak-Kínában elszórtan található mongol kori kőszobrokat is. A szerző első fejezetben részletesen felsorolta a mongol női fejdíszre vonatkozó írásos forrásokat, a Déli-Song dinasztiától a Mongolok titkos történetéig, de belevette a legfontosabb európai követek, Carpini, Rubruc és Marco Polo beszámolóit is. A könyv képanyagából kiderül, hogy nemcsak kínai és perzsa művészek örökítették meg ezen különleges díszt, hanem maguk a mongolok is, hiszen az Ulánbátor melletti Ih Tenger sziklarajzok között látható egy női bogtag is. Sőt, a Kínához tartozó Hszincsiang ujgur tartomány buddhista sziklatemplom freskóin, a bezeliki, turfáni, dunhuangi barlangokban, valamint a Kanszu-tartományban lévő An-hszijan sziklarajzokon is jól láthatóan ezt ábrázolták. Ezek mindegyike korabeli rajz, amelyek szintén a bogtag létezését bizonyítják. Erdenebat a bogtag ábrázolásokról színes és fekete fehér képanyagot is közöl, amelyeken látható, hogy a középkori mongol világbirodalom számos helyén szinte ugyanúgy örökítették meg a női fejéket. A mongol régész utánajárt a különleges fejfedő eredetének is, és más mongol kutatókkal egyetértve azt állítja, hogy már a Kr. előtti időszakban is létezett a pusztai népek között, amelyekről kínai források számolnak be. A hunok fennhatósága alatt álló vuhuan törzsszövetség női fejfedőjét a kínaiak goucsou néven emlegették, amelynek formája és viselési módja nagyon közel állt a bogtaghoz, bár a mongol és a vuhuan elnevezés különböző. A fejdísz kései megjelenését láthatjuk a Jüngani barlangok freskóin, ahol egy bodhiszattva fején látható hasonló. A régészeti leletek alapján Erdenebat azt állítja, hogy már a szibériai szkíta kisplasztikai leleteken, majd a paziriki sírokból is hasonló ábrázolások fordultak elő, ahol a nők fején magasított fejfedőt látunk. Ezek szerint a mongolok előtt több száz évvel már a pusztai népek társadalmában használhattak ilyen fejfedőt, és a mongolok csupán megőrizhették a belső-ázsiai népek különleges örökségét. Erdenebat kutatási eredménye nemzetközi szinten is új eredménynek számít. A szerző azt is leírja, hogyan készült maga a bogtag. Ez a fejék könnyű faháncsból készült, körülbelül 20 centiméter magas hengeres tárgy volt, amelyet kívülről selyemmel, vagy gyapjúval burkoltak be. Ezt a fejhez rögzítve viselték. Arra, hogy kik hordhatták, többféle magyarázat született, több, Erdenebat által idézett források sem tudtak egységes álláspontot kialakítani. Volt, aki valamely állat ábrázolását látja benne (kacsa, teve). Talán legreálisabb a mongolok udvarában élt perzsa történetíró, Rasid-ad-din azon leírása, amely szerint a kiváltságokat elnyerő úgynevezett „darhan” rend nemes asszonyai viselhették ezt. Valószínűleg közrendűek nem viselhettek ilyen drága és rangot jelképező fejdíszt. Az teljesen bizonyos, hogy csak asszonyok viselték, hiszen a lányok hajadonfőtt jártak. Néprajzi adatokból ismert, hogy a férjezett mongol nőknek el kellett rejteni hajfonataikat. Erre a természet kényszerítette őket, mert a porviharok elől tanácsos volt elrejteni a hajukat. Bár a történeti forrásokból a Jüan-kort követően (1368) eltűnik a bogtag említése, és képi ábrázolás nincs továbbéléséről, a források is nagyon hiányosak ezzel kapcsolatban. Erdenebat szerint számos helyen, nyomokban van utalás arra, hogy nem tűnt el teljesen a viseleti darab. A szerző érdekes megfigyelése az, hogy a mongol halha fejdísz közepe lyukas. Felteszi a kérdést, lehet, hogy a bogtagnak hagytak helyet? Erre azonban már a monográfia – kellő forrás hiányában - nem ad választ. Erdenebat megemlíti még a régi kazak házassági szertartást, ahol a menyasszonyok még a XIX. században viseltek a bogtaghoz hasonló magasított fejfedőt.

Ulambajar Erdenebat: Mongol ehnerijn bogtog malgaj (A mongol női „bogtag” fejfedő). A Mongol Tudományos Akadémia Régészeti Intézete, Ulánbátor, 2006. 152 oldal

Obrusánszky Borbála