Klió 2007/3.

16. évfolyam

Birodalom

Közhely, hogy bizonyos történelmi tematikák konjunktúrája erősen függ a mindenkori (nagy)hatalmi-politikai helyzettől – mindenestre az olyan művek ismertetésénél, mint a jelen munka, megkerülhetetlen ez a kontextus. Különösen, ha a szerző maga is utal erre, s a témát a „politikai korrektség” allűrjeinek mellőzésével fejti.

A birodalmi tematika reneszánsza, mely az 1990-es évektől mindmáig tart, a Szovjetunió és a kommunista blokk felbomlásának és (ebből következően) az USA globális dominanciájának (egyfajta világcsendőri szerepének) következtében vett igazi lendületet. A „birodalmi konjunk­túra” több fontos történeti monográfiát eredményezett nemcsak a szárazföldi birodalmak (Orosz Birodalom vagy Oszmán Birodalom) történetéről, hanem a tengeri birodalmak (Brit, illetve Spanyol Gyarmat­birodalom) vonatkozásában is. (Erre pl. lásd J. H. Elliott könyvének ismertetését e folyóirat 115–119. oldalán!) Várható volt, hogy ez a folyamat előbb-utóbb teoretikus jellegű, összefoglaló munkákban is tükröződni fog, melyek nem kizárólag történészeknek szólnak, s ennek egyik jó példája Alejandro Colás Empire című műve, mely a Polity Press, Kulcs­fogalmak sorozatának legújabb darabja.

Colás művét azonban elsősorban mégis a történészeknek ajánlhatjuk, mivel szerencsésen ötvözi a történeti megközelítést a politológiával, s hangsúlyozza: ha valamiféle „használható birodalom”-koncepciót aka­runk kialakítani, annak előfeltétele a történeti megközelítés, még­pedig úgy, hogy a modellalkotás tekintettel legyen az egyes birodalmak specifikus jellegére is.

Colás számára természetesen nem maga a birodalom elnevezés a lényeg (tehát nem az, hogy egy adott hatalomra használják-e a terminust, vagy hogy maga az adott hatalom így definiálja-e magát), hanem a birodalmat úgy tekinti, mint a „hatalom egy speciális kifejeződési formáját”. A terminológiát – az impérium jelentését, mely a birodalom szó forrása a nyugati nyelvekben, eredeti jelentése pedig „parancsolás, uralkodás, vagy széles értelemben vett hatalom” – éppen ezért csak érintőlegesen tárgyalja.

A szerző leszögezi, hogy kiindulópontja a birodalmak vizsgálatánál az az első olvasatra evidensnek tűnő megállapítás, mely szerint a birodalmak egyben államok is. Az állítás azonban más megvilágítást nyer, érvel Colás, ha sorra vesszük a birodalom és azon politikai szerveződés közti különbségeket, amely ma domináns a világon, ez pedig nem más mint a közel 200 „területi exkluzivitással és politikai függetlenséggel bíró nemzetállam”. Ezt az összehasonlítást elsősorban a (XIX–) XX. század története teszi indokolttá, ugyanis a birodalmak korát ekkor a nemzetállamok kora váltotta fel.

Az egyik fontos különbség a birodalmak és a nemzetállamok közt (és ez a történetileg igazolható tendencia lesz majd a birodalom koncepció első fontos ismérve!), hogy a birodalmak „nem mutattak hajlandóságot vagy nem voltak képesek arra, hogy bezárják határaikat”. (Vergiliust idézi a szerző, aki szerint a Római Birodalom „sine fine (vég nélküli) és nemcsak időben, hanem térben is”, valamint Spanyol­ország XVI. század eleji nagykancellárját, aki szerint a spanyol impérium „határtalan”.) Colás szerint a birodalmaknak alapvetően nem voltak pontosan definiált „külső határaik”, mint a területi exkluzi­vitáson alapuló nemzetállamoknak, hanem inkább „határvidé­keik, határvonalaik”. Bár a két ókori birodalom, Róma és Kína, amit Colás vizsgál, elhatárolta belső igazgatási rendszerét, mégis a határvo­nalak ritkán voltak rögzítettek. A birodalom elsődleges jegye (1) tehát a politikai határvonalak folyamatos kiterjesztése.

Colás szerint, míg Spanyolország és Anglia „otthon”, azaz Európában, elfogadták a territoriális szuverenitás gondolatát, addig az Európán kívüli világban „agresszíven tagadták ennek létét”. (Ez pedig sokáig megkülönböztette őket az egyszerű nemzetállamoktól.)

Történetileg a legegyszerűbb képlet a szerző szerint valószínűleg az, amikor már létező államok váltak birodalommá, mint Spanyolország és Anglia vagy Oroszország. Ennek kapcsán egy mondattal utal arra a jelenségre, amit az Orosz Birodalom kapcsán az irodalom joggal hangsúlyoz: nevezetesen, hogy míg Anglia és Spanyolország esetében a birodalmi terjeszkedés idejére a nemzeti tudat és az állami intézmé­nyek már fejlettek voltak, addig Oroszországban az orosz nemzeti identitás csak a birodalmi terjeszkedés idején, elég későn (a XVIII. században) kezdett kialakulni. Ez pedig azzal a következménnyel járt, hogy (pl. a brit nemzeti tudattal szemben) az orosz nemzeti és birodalmi tudat nem válaszható szét! (G. Hosking ezt úgy fogalmazta meg, hogy „A briteknek volt egy birodalmuk, Oroszország viszont maga volt egy birodalom”.)

Az expanzionizmus volt az oka annak, hogy a birodalmak etnikailag sokszínű politikai egységek – szemben a nemzetállammal, amely az állam és a nemzet egységének elvén nyugszik. Ugyancsak a terjeszkedés eredményezi Colás birodalom-koncepciójának további (2.) elemét, a hierarchiát, amely egyben újabb megkülönböztető vonás a nemzetálla­mokkal szemben. Ez utóbbiakban az állam azonos mélységben, uniformizált módon uralja a területet, és a népesség homogenizálására törekszik a „kulturális és alkotmányos identitás” terén is, míg a birodalom éppen különböző jogállású területek halmaza. Klasszikus esetben az „anyaország”/metropolisz nem ad azonos jogokat a perifériáknak (lásd pl. a gyarmatok képviseletének hiányát az angol parlamentben). A birodalmak a terjeszkedés során nem törekedtek a jogi különbségek megszüntetésére, azaz homogenizálásra, ezért „a birodalomépítés hierarchikus folyamat volt”. A homogenizálás ugyanis éppen a jogi-politikai főséget szünteti meg!  Idővel azonban ez is megtörténhetett, persze, mint a Római Birodalomban: először Itália minden szabad polgárának (i. e. I. század) majd Caracalla idején (212) a birodalom minden szabad polgárának megadták a római polgárjogot!  

A birodalmak további kritériuma (3.) a rend – természetesen a hatalom gyakorlóinak értelmezése szerint. Annak az eszméje, hogy a birodalom valamiféle rendet biztosít és tart fenn, ami egyben a terjeszkedést is igazolja! Ez, persze, nem más, mint az imperializmus önigazolása, amely egyúttal egyfajta küldetéstudat is. Ilyen önigazolás volt Róma idején a pax Romana! (És ilyen ma a pax Americana, a „demokrácia exportjával”).

Az európai gyarmatbirodalmak esetében az önigazolás és a missziós tudat abban jelentkezett, hogy a „régi és a mai európaiak” (tágabb értelemben a nyugati világ) civilizációjukat magasabb rendűnek tartották a többinél: a civilizációs misszió a kolonializmus és az imperializmus egyik alapvető mozgatója volt Európa részéről. Ennek mind vallási, mind szekuláris elemei is voltak: a kereszténység terjesztése, valamint az a természetjogból eredő meggyőződés, hogy a szervezett társadalmi lét, azaz az Európában ismert politikai létforma magasabb rendű, mint az a mondhatni kvázi „természeti állapot” (a szervezett társadalom hiánya), melyben sok Európán kívüli nép élt. Ezért úgymond „hozzá kell segíteni őket” ehhez a magasabb rendű létformához! (Manapság ez a „demokrácia exportja”!) Az említett kétféle érvelés már korán megjelent, például a XVI. századi közepén a spanyol szerzetesek vitájában (1550 – Valladolid), amikor a spanyol uralom igazolásának alapjairól értekeztek.

Colás művében vizsgálja az ún. nem-hivatalos imperializmus (informal imperialism) koncepcióját is (ez a nézet az 1950-es években jelent meg), amely szerint az imperializmus lehet pusztán gazdasági jellegű is. Azaz nem szükséges, hogy a dominanciát a politikai szuverenitás szempontjából értelmezzük: ezen nézet szerint egy állam hatalma más területek felett nem kell, hogy feltétlenül jogi-politikai formát öltsön (katonai jelenlét, a területek felett gyakorolt hivatalos uralom), hanem a dominancia lehet pusztán gazdasági jellegű is. Ebben a vonatkozásban Colás a gazdasági és a politikai uralom dialektikájára helyezi a hang­súlyt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az imperializmus nem egyedül egy adott birodalom haszonélvezőinek a döntésén múlt és múlik. Az imperializmus kompetitív jelenség. Nemcsak a függő területek (lázadás stb.), hanem más hatalmak terjeszkedése is befolyásolja az uralmi mechanizmusokat.

Történetileg a Brit Birodalom példáján igazolja az említett dialekti­kus viszonyt, mégpedig elsősorban India vonatkozásában. (Nem vélet­lenül, hiszen éppen ennek kapcsán jelent meg a nem-hivatalos, azaz gazdasági imperializmus nézete.) Igaz, hogy Indiában a brit érdek­szférába tartozó területeket először valóban nem a brit kormány, hanem a Kelet-Indiai Társaság igazgatta (Bombay, Madrasz, Calcutta székhellyel). Azonban a hétéves háború (1756-63) után a társaság a gazdasági érdekszférájába tartozó területeket elragadta a helyi indiai hatalmaktól és gyakorlatilag állami jogokat (igazgatást, adószedést) kezdett gyakorolni felettük. Ugyanakkor viszont, ezzel egy időben, maga a társaság is állami ellenőrzés alá került 1784-re! Ettől fogva a londoni kormány irányította, és lényegében a brit kormány igazgatási és adóbeszedő szervezetévé vált, melynek biztonságát is immár a brit hadsereg garantálta! A társaságot végül ugyan csak a szipojlázadás (1857) után oszlatták fel (1858), de ez nem a kezdete, hanem csak a végkifejlete volt az ún. „hivatalos imperializmusnak”.

A könyv fő fejezetcímei: Birodalmak a történelemben; A biroda­lom mint tér; A birodalom mint piac; A birodalom mint kultúra; A birodalom után (mely utóbbiban egy alfejezet foglalkozik az USA mint birodalom problematikájával).

A nagy téma részleteiben való elmélyülést gazdag bibliográfia segíti.

 

Alejandro Colás: Empire (Birodalom). Cambridge, Polity Press, 2007. 233. o.

 

Sashalmi Endre