Klió 2007/2.

16. évfolyam

A brit Csendes-óceáni flotta szerepe az angol–amerikai szövetségben a II. világháborúban

 

 

A II. világháború idején elkeseredett harcok folytak délkelet-ázsiai területek és a csendes-óceáni szigetvilág birtoklásáért az agresszívan terjeszkedő Japánnal szemben. És bár a szövetségesek jelentős sikereket értek el, a japánok nem adták fel a küzdelmet. Hogy a háborúnak véget vessenek, összpontosított támadásra készültek ellenük. Ennek jegyében vitatták meg 1944 szeptemberében a második quebeci konferencián, hogy mi legyen a szerepe a harcokban való részvételt felajánló brit légi és tengeri erőknek. A texasi A and M University-Commerce kutatója, Nicolas Evan Sarantakes három kérdésre keresi tanulmányában a választ: Miért ajánlották fel részvételüket a britek? Miért fogadta el az USA az ajánlatot? és Hogyan érvényesültek végül a felek politikai érdekei? A választ az érintett országok diplomáciai ténykedésének, belpolitikai viszonyainak és tengeri hadászati művele­teinek a vizsgálata révén lehet megtalálni.

A szerző négy részletkérdésben kíván hozzászólni a témához: az amerikai-brit kapcsolatok; az atombomba mellett más tényezők szerepe a háború befejezésében a Csendes-óceánon; az ausztrálok érdeke és szerepe a harcokban; és végül a Brit  Csendes-óceáni Flotta eddig kevés figyelmet kapott szereplése.

Londonban kemény viták folytak a brit szerepvállalásról; többen úgy vélték, hogy az amerikaiakkal való további jó kapcsolatok érdekében a briteknek tevőlegesen hozzá kell járulniuk Japán végleges legyőzésé­hez. Ha viszont az UK kizárólag elvesztett gyarmatai visszaszerzésére összpontosítja az erőit, vagy netalán gyorsan leszerel, akkor az amerikai nép az angolok ellen fordul, s nem lesz lehetséges a jó viszony fenntartása. Ezt mindkét országban sokan gondolták így. Churchill valóban elsőrendű feladatának tekintette, hogy visszaszerezze a japánok­tól Szingapurt, Malayziát és Borneót, s újjáépítse a brit birodalmat, de úgy, hogy közben Nagy-Britannia ne kerüljön függő helyzetbe az amerikaiakkal szemben.1 A brit vezetés tagjai nem értettek vele egyet: Clement Attlee, 1945 júliusától miniszterelnök, megelégedett volna a japán anyaföld katonai erőinek legyőzésével; Alan Brooke tábornagy vezérkari főnök azért vett volna részt a Japán elleni támadásban, hogy megtartsa a jó kapcsolatot az USÁ-val, és bizonyítsa, hogy megvédi Ausztráliát. A vita igen éles hangú volt, már-már a kabinet összeomlá­sával fenyegetett. Lord Halifax amerikai brit nagykövet szerint nem szabad nem jelen lenniük a csendes-óceáni harcokban, de nem szabad azt a látszatot kelteniük sem, hogy egyedül volt gyarmataik vissza­szerzése érdekli őket. Lord Mountbatten, a délkelet-ázsiai csapatok főparancsnoka kevés szerepet szánt volna a brit flottának. Churchill már beleegyezett, hogy amerikai parancsnok alatt hajózzanak. A tanácskozás azonban három nap után sem hozott eredményt, és Brooke és Cunningham Churchill tehetetlenségén mérgelődött. A következő napon meglepődve látták, hogy a miniszterelnök írásos javaslata megegyezett az övékével: fel kell ajánlaniuk a hajóhad egy részét az amerikaiaknak, úgy, hogy Nimitz amerikai tengernagy alatt szolgáljanak, vagy ha ez nem megy, MacArthur harcait támogassák. Ha az amerikaiak visszautasítanák az angol részvételt, ezt előrelátóan írásban kérnék, hogy utóbb ne vádolhassák azzal Britanniát, hogy Japán legyőzésének terhét teljesen áthárították az USA-ra. Az elkészült javaslattal már éppen indult volna az angol delegáció a quebec-i konferenciára, amikor Churchill hirtelen meggondolta magát, s kijelentette, hogy az angol haderők csak az Indiai óceánon szolgálhat­nak, a Csendes óceán dél-nyugati részén nem. A háborús kabinet és maga Brooke a haját tépte. A konferencia idejére azonban Churchill ismét változtatott, felajánlotta Rooseveltnek a Brit Királyi Flotta részvételét, amit az elnök azonnal elfogadott. Rooseveltet s az amerikaiakat – amellett, hogy elvárták a britektől az áldozatot Japán legyőzése érdekében – az vezette ebben a döntésben, hogy a britek segítségével hamarabb véget vethetnek a háborúnak, és ezzel életeket és költségeket kímélhetnek meg.

Ezután a brit közreműködés részleteiben kellett megegyezniük. Ez sem ment könnyen. Eredetileg az amerikaiak a brit flottát MacArthur rendelkezésére bocsátották volna, földrajzilag pedig a Csendes-ódeán dél-nyugati térségét szánták nekik terepül. King amerikai admirális viszont azt akarta, az angolok ne kapjanak komoly szerepet a japánok legyőzésében, teljesen külön harcoljanak, és egyáltalán ne részesedjenek az amerikai hajóhad ellátmányából. Végül King engedett, bár nem szívesen. Dühös kitörésének oka lehetett az anglofóbiája, valamint az örök rivalizálás az angol és az amerikai flotta között, de komoly szakmai, hadászati szempontjai is voltak. Tartott attól ugyanis, hogy a brit hajóhadnak nincs tapasztalata abban, hogy a szárazföldi bázisoktól ezer kilométerekre hogyan lássa el magát utánpótlással.

A brit birodalmi flotta egyébként igen-igen vegyes összetételű volt: a kanadai, ausztráliai, új-zélandi tengerészek együtt hajóztak a Királyi Flottával, az anyaország hajósai a domíniumok hajósaival. A veszteségek miatt ráadásul különféle nemzetek fiait fogadták fel tengerésznek, és ez szervezési, ellátási (különböző vallások, diéták stb.) nehézségeket okozott. A brit hajóhad parancsnoka Fraser admirális, rátermett, a brit érdekeket szolgáló ember volt. Az amerikaiakkal egyenrangúként akart részt venni a hadműveletekben, és felkészült rá, hogy az addig az európai partok közelségéhez szokott tengerészeket hozzászokassa az óriási csendes-óceáni távolságokhoz. Nimitz admirálissal jó kapcsolatot alakított ki, s hajlandó volt az amerikai hadászati módszereket, technikákat, kódokat alkalmazni. Nem zavarta, hogy az I. világháborúban még az amerikaiaknak kellett az ő kódjaikat, jelzéseiket megtanulniuk. Fraser bevezette az amik példájára a szódavíz- és jégkrém-ellátást, a filmvetítést és a rendszeres levélosztást is a tengerészek, katonák életének megkönnyítésére.

Egészen más volt a kapcsolata az ausztráliaiakkal. Nekik nagyobb kikötőt kellett volna építeniük, több repülőgépet adniuk, és mozgósíta­niuk gazdasági erejüket a Sydneybe telepítendő brit flottabázis ellátásá­ra. Az ausztrál kabinet viszont mielőbb vissza szeretett volna állni a békeidőkre jellemző gazdálkodásra. Végül az ausztrál nép óriási lelkesedéssel fogadta a Sydneybe befutó brit hajók legénységét.

Egy másik nehézséget King admirális jelentette: ragaszkodott hozzá, hogy semmiféle ellátmányt nem juttatnak az angoloknak – a tudta nélkül azonban az amerikaiak minden segítséget megadtak nekik. Tengeralattjáróik, szárnyashajóik, rombolóik éppen úgy mentették az angol tengerészeket, pilótákat, mint a sajátjaikat. Közben a briteknek meg kellett tanulniuk, hogy üzemanyag-áttöltésnél egymásra merőle­gesen álljanak be a hajók, így nem ütköztek egymásnak a hajótestek a nyílt tengeren. Ezt a módszert a Csatornán vagy a Földközi-tengeren eddig nem kellett alkalmazniuk. Itt, a Csendes-óceán trópusi szakaszain légkondicionálásra és sokkal több ivóvízre is szükségük volt. Ennél is súlyosabb gond volt, hogy a légierő gépei, fegyverei nem voltak szabvá­nyosak, ezért nehéz volt az alkatrész-ellátás. Mindazonáltal saját ügyességük révén és az amerikaiak segítségével a brit flotta általában jól megoldotta az utánpótlást.

A csendes-óceáni harcokban a brit hajóhad három időszakban vett részt. Az első szakasz 1945. március 26-tól április 20-ig tartott Okinawánál. Az 57-es brit különleges különítmény ekkor tapasztalta meg, mit jelentenek a japán kamikaze-támadások. Érdekes viszont, hogy a brit repülőgép anyahajók sokkal kevésbé sérültek meg, mint az amerikaiak, ugyanis fémlemezzel voltak borítva, ezt a rájuk zuhanó japán gépek nem mindig tudták átütni, megcsúsztak rajta, s a vízben robbantak fel. A briteket hamarosan Formosa északi részéhez rendelték, hogy segítsenek az amerikaiaknak. Fraser büszkén jelentette az admiralitásnak, hogy Rawlings parancsnoksága alatt az 57-es különítmény szépen helytállt. A harcok második szakasza május 4 és 25 között zajlott le. A hajóhad a Fülöp-szigeteken vett rövid pihenő után elindult Okinawa felé, de Rawlings két hadihajót Miyako sziget repülőtereinek ágyúzására küldött. Ez nagy hiba volt, mert e hajók radarjai, eltávolodva a hajóhad többi részétől már nem tudták figyelmeztetni az anyahajókat a közelgő japán gépekre. Ekkor olyan kamikaze-támadásban volt részük, mint még soha. Súlyosan megsérült a Formidable anyahajó, ám 6 óra alatt rendbe tudták hozni. Május 9-én ismét kamikazék érkeztek, ezúttal a Victorious repülőgép anyahajót támadták több géppel is, majd a Howe és a Formidable hajókra csaptak le, illetve zuhantak le a már lelőtt, lángoló japán gépek. A Formidable fedélzete tele volt ott parkoló repülőgépekkel, így a kamikaze-gép óriási pusztítást végzett az emberekben, gépekben egyaránt. Az anyahajó azonban mégsem semmisült meg, hasonló támadást az amerikai gépek nem tudtak átvészelni – állapítja meg a tanulmány szerzője. A harcok folyamán minden brit repülőgép-anyahajót ért kamikaze-támadás, de mindegyik harcképes maradt. Az amerikai parancsnokok őszintén megköszönték a  bátor helytállást. King admirális azonban még ekkor is úgy vélte, nincs szükségük a britek részvételére.

Ezek után a brit hajókat egy kis időre pihenőre küldték, kijavították, a legénységet kicserélték, a fegyverzeten is javítottak. Új elnevezésük 37-es különítmény lett. Az amerikai 3-as flottát Halsey admirális vezette, a britek parancsnoka most is Rawlings maradt. Nimitz és Halsey kitűnően dolgoztak együtt vele, s bevonták az angolokat a japán anyaföldön folyó harcokba is. Ezt Nimitz nyilatkozata és a New York Times hírül is adta a világnak.

A harcok harmadik szakasza a brit flotta számára július 17-én kezdődött. A Formidable és az Implacable repülőgép anyahajókról felszálló gépek most már japán területek fölött repültek, Honshu szigetét bombázták, majd a King George V hadihajójuk az amerikai hajókkal együtt a sziget keleti partjait lőtte. Az amerikai tankerek közben gyakran kisegítették a brit hajókat, ha üzemanyagra volt szükségük. Az amerikai 3. hajóhad július 18-án megtámadta a japánok Nagata nevű hadihajóját, de a művelet nem sikerült, és 12 repülőt vesztettek. Ezután a kurei tengeri bázis ellen fordultak, és igen nagy veszteséget okoztak a japánoknak. Utóbb az volt a vélemény, hogy a kurei támadás értelmetlen volt, hiszen az összevont japán hajóhad maradéka már amúgy sem jelentett volna valódi veszélyt. Halsey többek között azzal indokolta a kurei akciót, hogy bosszút akart állni Pearl Harborért. Ezalatt a britek Osakát bombázták, egyetlen napon 416 bevetésen vettek részt, s ezzel rekordot döntöttek.

A 37-es brit tengeri különítmény július 26–27-én feltöltötte a készleteit, majd újból támadásba lendült: 336-szor szállt fel bevetésre, elsüllyesztette az Okinawa hajót és egyéb hajókat, és behatolt a Tokió-öbölbe. Az amerikai hajók közben a viharos időjárás miatt várakozni kényszerültek. Az atombombák ledobása után a britek még augusztus 9-én is támadták a japán repülőtereket és hajókat. Sok veszteséget okoztak, de súlyos veszteségeik voltak maguknak is. A japánok néhány nappal később megadták magukat, s a brit királyi flotta számára véget ért a II. világháború. Részükről Fraser volt jelen a Missouri fedélzetén az UK képviseletében a megadási dokumentum aláírásánál. Teljes joggal, erősíti meg még egyszer a tanulmány szerzője, hiszen a britek nagy erőfeszítéssel működtek közre a harcokban. Az ő szemükben a részvételüktől világbirodalmi tekintélyük, hatalmuk forgott kockán, de Amerika is úgy vélte, szüksége van hosszabb távon az UK szövetségére.

Sarantakes ezzel a cikkel tulajdonképpen arra akarta felhívni a figyelmet, hogy Japán végső legyőzésében az atomtámadás mellett fontos szerepük volt a szárazföldi, légi és tengeri hadműveleteknek, és az amerikai haderők mellett a briteknek is. Ez utóbbiak bebizonyították, hogy flottájuk nem elavult, harckészségük, szervezőképességük pedig kimagasló volt, különösen ügyesen és hősiesen állták és verték vissza a kamikaze-támadásokat. Sarantakes véleménye szerint a britek szerepével érdemükhöz képest keveset foglalkoztak a történetírók, és ő ezt a hiányt akarta pótolni.2 Mi ugyanakkor a brit flotta és légierő iránt megnyilvánuló lelkesedését már-már elfogultnak és túlzásnak érezhetjük, annál is inkább, mivel ő maga is elismeri, hogy az amerikaiak hadi ereje, ember- és nyersanyag-készlete önmagában is elegendő lett volna a japánok legyőzésére. De, mint láttuk, mind a briteket, mind az amerikaiakat politikai érdekeik is vezették kettejük szövetségének fenntartásában.

 

Nicholas Evan Sarantakes: One Last Crusade: The British Pacific Fleet and its Impact on the Anglo-American Alliance (Az utolsó keresztes hadjáratok egyike. A Brit Csendes-Óceáni Flotta és az angol–amerikai szövetség) English Historical Review, CXXI. évf., 491. szám, 2006. április, 429–466. o.

 

Fodor Mihályné

 

 

l. Roy Jenkins ezt írja Churchill-életrajzában: „Az amerikaiak... úgy vélekedtek, hogy Nagy-Britannia lényegében azoknak a gyarmati területeknek a visszaszerzésén mesterkedik, amelyeket olyan megalázó körülmények között vesztett el, s elsősorban egy diadalmas szingapúri bevonulás lebeg a szeme előtt.” Churchill maga a québeci sajtókonferencián így nyilatkozott: nem szabad azt hinni, hogy „a britek húzódoznak attól, hogy a kötelességüket teljesítsék a japánok elleni háborúban... úgy éreztük: az Egyesült Államok  túlságosan sokat tart meg magának... Nem lehet, hogy minden jó csak egy embernek jusson. Osztozkodni kell.” Roy Jenkins: Churchill, Ford.: Magyarics Tamás, Európa K., Bp., 2005. II.kötet 276–77. old.

2. Valójában igen kevés mondatot találunk még magának Churchillnek a II. világháborúról írott munkájában is a Brit Királyi Flotta csendes-óceáni szerepléséről pl: „A vezérkari megbeszélések, amelyek arra a témára irányultak, milyen részt kellene vállalnunk a Japán elleni háborúból, egyre tüzesebbé váltak...” „Tulajdonképpen akörül alakult ki vita...., hogy Nagy Britannia teljes és tisztességes részt követelt a Japán elleni háborúból... Részt kértünk a repülőterekből, bázisokat a Royal Navy számára, a kötelezettségek pontos leszögezését minden hadosztályunk számára..., mert a háborúnak ebben a szakaszában attól tartottam leginkább,  hogy amerikai bírálóink azt mondhatják: »Anglia, miután mindent elvett tőlünk ahhoz, hogy leverhesse Hitlert, ‘kiszállt’ a japánok elleni háborúból, minket pedig benne hagy a bajban.« – Végül az amerikaiak engedtek” – írja Churchill. (Churchill: A II. világháború, Kossuth, h. n. é. n. zárolt, III. kötet, 263–264. o.

   Emellett feltűnő, hogy más történetírók sem térnek ki a Brit Csendes-óceáni Flotta harcaira, legfeljebb együtt említik az amerikai–brit flottát, láds pl.: H. S. Commager: A második világháború története, Holnap K., Bp., 1991. 432. o., Ránki György: A II. világháború története, Gondolat, Bp., 1973, Edwin O. Reischauer: Japán története, Magyar Könyvklub, Bp., 1995., vagy akár Churchill háziorvosának, Lord Morannak a naplóját (Churchill – Taken from the Diaries of Lord Moran, Houghton Miffin Co., Boston, 1966). Moran azt írja, a quebeci konferencián a téma főleg a Németország háburú utáni jövőjére vonatkozó Morgenthau-terv volt, a csendes-óceáni flotta szerepéről a háziorvos nem hallott beszélgetéseket.