Klió 2007/2.

16. évfolyam

A péteri forradalom az orosz kultúrában

J. Cracraft neve jól ismert a Nagy Péterrel foglalkozó russzisták számára, hiszen 1971-ben megjelent monográfiája Péter egyházreformjáról ma is alapműnek számít. Jelen könyvének már a címe is mutatja, hogy szerves folytatása kíván lenni a Péter alatti „forradalmi” változások feltérképezésének a kultúra területén, hiszen Cracraft korábban két művet is írt e témában: A péteri forradalom az orosz építészetben (1988), illetve A péteri forradalom az orosz ikonogáfiában (1997).

A mű fő célkitűzése annak a folyamatnak bemutatása, amit a szerző „kulturális modernizációnak” nevez. A Nagy Péter idején végbement kulturális modernizáció fő karaktervonásának a racionalizmust tartja, s ebben Cracraft szerint kulcsszerepe volt a nyelv széles értelemben vett kérdésének, azaz a nyelvi modernizációnak. Orosz nyelvről, mint olyanról, ugyanis Cracraft szerint Péter reformjai előtt nem beszélhetünk – ennek megteremtése Péterre várt. Nem csak az volt a gond, hogy új szavakra volt szükség az új kihívások miatt, hanem maga a Péter előtti Oroszország ún. nyelvi helyzete is. Oroszországban ugyanis Nagy Péter előtt két írott nyelv létezett: az egyik az ún. egyházi szláv nyelv, amely egyszerre volt „archaikus, nehézkes”, és „idegen”, mivel a hívek nem értették, de amelyiket ugyanakkor az „egyetlen irodalmi nyelvnek tartottak”. Sőt, mivel a szent dolgok ezen a nyelven íródtak, így magát az egyházi szláv nyelvet is szent nyelvnek tartották! Ez önmagában még nem lett volna probléma, de ez a nyelv merev volt, ismerete alapvetően a műveltebb egyházi körökre korlátozódott, és a templomokon, kolostorokon kívül gyakorlatilag holt nyelvnek volt tekinthető. Már maga a megnevezése is jól mutatja, hogy az egyházhoz kötődött mind „stílusában, mind tartalmában”: a Bibliafordítás, a kolostori szabályzatok, a liturgia stb. nyelve volt, s írott változata, azaz ábécéje is eltért a másik használatban levő nyelvtől.

Ez a másik az ún. hivatali – vagy prikáznyelv, „az államigazgatás és az üzlet nyelve volt, és sokkal közelebb állt a népnyelvhez”, de ábécéjén túl, részben az írásmódja és főként persze grammatikája, valamint lexikája nagyban eltért az egyházi szlávtól. Ugyanakkor Cracraft szerint Oroszországban e két nyelv közül egyik sem volt képes arra, hogy a kialakuló nyugati nemzeti nyelvekhez hasonlóan egységesítő szerepet töltsön be. (Nyugat-Európában az egységesítésben éppen a bibliafordítások játszottak óriási szerepet.) Az egységes orosz nyelv kialakítása Péterre várt, aki a nyelvi kavalkádban igyekezett racionális változtatásokat véghez vinni, melyek fő rendezőelvei az egyszerűsítés és a standardizálás (új, egyszerűsített ábécé, új betűformákkal, nyelvtannal stb.) voltak, továbbá az így megalkotott orosz nyelv nyugati jövevényszavakkal történő gazdagítása. Ugyanakkor Péter a fordítások és minden hivatalos publikáció esetében előírta, hogy az „egyszerű” orosz nyelven történjen.

Az egységes orosz nyelv kialakításában Péter igyekezett kihasználni a nyomtatás szerepét, ami korábban egyházi monopólium volt: csak a patriarchai hivatal rendelkezett nyomdagéppel, következésképp túlnyomórészt vallási tartalmú műveket adott ki! 1710 után a hagyományos cirill betűkkel „először főként, azután pedig kizárólagosan csakis vallásos tartalmú könyveket nyomtattak”, s a XVIII. század nagy részében még az ilyen jellegű anyagok adták a kiadványok többségét! Az összes többi kiadvány viszont az új ún. „polgári ábécé”-vel készült, melynek kialakításában maga Péter is részt vett, és amely a „kortárs európai tipográfiai normák” mellett a prikázok betűtípusait vette alapul. (Az Újtestamentum a megújított orosz nyelven viszont csak 1820-ban jelent meg!)

Cracraft, természetesen, részletesen tárgyalja a péteri nyelvi forradalom jelentőségét a tudomány és az irodalom terén, de sokkal terjedelmesebben taglalja a katonai, bürokratikus modernizáció nyelvi aspektusait. Az államigazgatás, a jog, a diplomácia terminológiájában bekövetkezett változásokat a „bürokratikus forradalom” kifejezéssel illeti, ami másként fogalmazva nem kevesebbet jelentett, mint azt, hogy Péter megteremtette a „politikai modernizáció nyelvezetét”.

Ennek keretében röviden érinti a hatalom ideológiájának fogalmi és nyelvi átalakulását (Oroszországban pl. csak ekkor kezd teret nyerni maga a politika szó!), valamint azt is, hogy a Péter által megújított államstruktúrában (pl. kollégiumok, szenátus létrehozása) milyen nagy szerepet kapott az írásbeli szabályozás. Az állam kormányzatát érintő konkrét reformok kapcsán széleskörűen dokumentálja, hogy miként manifesztálódott az egyes területeken Péter erőfeszítése, amely arra irányult, hogy Oroszországot olyan állammá tegye, amely a korban Polizeistaat [nem rendőrállam(!), hanem] „jól szabályozott állam” néven volt ismert. Ez volt a cél, s a kifejezés orosz megfelelőjét (reguljarnoje goszudarsztvo) Péter maga is használta.

A könyvet terjedelmes bibliográfia zárja, a szerző által közölt sok illusztráció pedig a korabeli ábécékben és írásmódokban történő eligazodást nagyban megkönnyíti.

James Cracraft, The Petrine Revolution in Russian Culture (A péteri forradalom az orosz kultúrában). Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass. 2004. 576. o.

Sashalmi Endre