Klió 2007/2.

16. évfolyam

Krakkó külkereskedelme a XVII. század közepén

 

 

A kora újkor minden kétséget kizáróan választóvonalként jelenik meg a gazdaságtörténetben, annál is inkább, mert ebben az időszakban bontakozik ki Európa nagy gazdasági expanziója az addig ismeretlen világ felé, s zajlik le a szerepek hosszú időszakon belül tartósnak bizonyuló kiosztása. Fontos középkori kereskedelmi központok veszítenek jelentőségükből a gazdasági centrumok megváltozása, s ennek következtében a kereskedelmi útvonalhálózat átrajzolódása miatt; míg más, kisebb jelentőségű városok – ha csak időlegesen is – virágzásnak indulnak.

Hogyan nézett ki Krakkó külkereskedelme a XVII. század közepén, abban a korszakban, amikor reagálni kellett az új gazdasági kihívásokra, s amikor háborúk és a hozzájuk kapcsolódó belpolitikai küzdelmek rázták meg Lengyelországot? – teszi fel a kérdést Jacek Wijaczka, a Kielcei Akadémia Történettudományi Intézetének professzo­ra gazdaságtörténeti monográfiájában. Műve nehéz olvasmány, kis túlzással emészthetetlen az amatőr olvasó számára, ellenben valóságos csemege egy kereskedelemtörténésznek. Hemzsegnek benne a személy­nevek, de azok nem ismerősek a fülnek. Nem sejlenek fel rejtelmes összefüggések sem a sorok között.

Dolgozatának a legfontosabb forrása Krakkó 1650. évi vámjegyzéke. Hogy milyen óriási mértékben alapozott erre a fent említett dokumen­tumra, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy művének legalább a felét teszi ki az a függelék, amely a vámjegyzéknek a kereskedelem irányának megfelelően a tartalmi részben már alkalmazott felosztás szerint történő pontos számbavételét tartalmazza. Ezek a táblázatok export-import viszonylatban, árufajták szerint lebontva ismertetik az eredetet, a rendel­tetési célt, a kereskedő, a furman nevét, a szállítás számát és az áru mennyiségét. Mivel a második világháború alatt szinte teljes egészében megsemmisült a Varsói Királyi Kamara Archívuma, s nem maradt fenn Krakkó 1650. évi folyami vámlerakatának, illetve városi mérlegének a jegyzéke sem, ezért a szerző 1649 és 1651-ből is használt adatokat a tisztább kép érdekében. Az adatok összevetésére segítségül szolgáltak a Honorata Obuchowska-Pysiowa által feldolgozott 1605–1651 közötti varsói vámkamarai jegyzékek. Vannak feldolgozott vámjegy­zékek Kalisz-ból (Szilézia) és Gdansk Krakkóval folytatott kereskedel­mére vonatkozó­an is. Az adott körülmények között különös jelentőséget kapnak a városi vámjegyzékek; összehasonlításuk azonban nagyon aprólékos és kitartó munkát igényel. A krakkói városi vámjegyzékeket korábban már olyan történészek is használták, mint Marian Wolanski, Jan M. Malecki, Mariusz Kulczykowski; a szlovák Pavel Horvath és Rudolf Fiser, az angol Francis W. Carter, vagy a magyar Komoróczy György. Természetesen megkerülhetetlenek voltak olyan monográfiák, mint például Krystyna Pieradzka 1935-ben megjelent, Krakkó kereskedelme Magyarországgal a XVI. században  című  műve, vagy H. Obuchowa-Pysiowa 1981-es Krakkó szerepe a köztársaság külkereskedelmében a XVII. század első felében című  munkája.

Jacek Wijaczka egyébként igyekezett felhasználni az összes fellelhető szakirodalmat, s ennek köszönhetően munkája messze túllép az általa felállított szűk időbeli határok sugallta következtetések lehetőségén. Bőven merített lengyel, német és szlovák nyelvű tanulmányokból, pontosan megadva forrásait, esetenként táblázatokat átvéve és integrálva saját monográfiájába. Sajnos ezen a téren gyakran esik a következet­lenség hibájába (átlépi a modális logikának azt a szabályát, mely szerint egy fogalmat egy adott műben végig ugyanabban az értelemben kell használni). Krakkó Magyarországgal történő kereskedelmével kapcso­latban a lábjegyzetek tanulmányozása nélkül lehet már következtetni a hivatkozás szerzőjének nemzeti hovatartozására. A cseh és szlovák történészektől (O. R. Halaga, A. Gácsová, F. Helj, R. Fiser) átvett terminológiát követve – számunkra kissé furcsa módon – mindig követ­kezetesen tesz különbséget Szlovákia (Slowacja – ideértve olyan városokat, mint Lőcse, Késmárk, Eperjes, Kassa stb.) és Magyarország (Wegry) között. Előfordul azonban, hogy amikor magyar történész művére hivatkozik, ugyanezen városokra a Felső-Magyarország (Górne Wegry), vagy a Magyarország helymegjelölést alkalmazza. Egyébként a magyar történészek közül csak Pach Zsigmond Pál és R. Várkonyi Ágnes német, Ember Győző és Komoróczy György magyar, valamint Csapláros István lengyel nyelvű művét jelöli meg felhasznált irodalomként.

Wijaczka a művét négy fejezetre osztotta. Az elsőben Krakkó Sziléziával és a német területekkel, a másodikban a délre fekvő orszá­gokkal (Csehország, Ausztria, Magyarország és Erdély), a harmadikban pedig Poroszországgal és Gdansk városával való kereskedelmét taglalja. Külön fejezetet szentelt a kereskedőtársadalom etnikai viszonyainak a bemutatására, s kísérletet tesz a lengyel és idegen kereskedők egymás­hoz való kapcsolatának a megrajzolására. A könyvet a már említett függelék, gazdag bibliográfia és földrajzi helynévindex zárja.

Bevezetőjében a szerző áttekinti Krakkó kereskedelmének fejlődését várossá válásától a XVII. századdal bezárólag. Krakkó már a XIV. században jogot kapott a királyi vám szedése mellett a posztó utáni járadék (census theloneum quartarum) behajtására. 1493-tól kapta meg az uralkodótól a jogot, hogy vámot szedjen a bor után is (weingeld, ducellaria). Ennek mértéke nem a mennyiségtől, hanem a minőségtől függött, s a krakkói lakosok mentesek voltak a fizetésétől, amennyiben saját fogyasztásra hozták a bort. 1501-ben Jan Olbracht jogot adott Krakkónak a hídvám (pontale a curribus, theloneum currule) behajtására, amely vonatkozott minden olyan kereskedőre vagy furmanra, aki szekérrel behajtott Krakkóba, vagy kihajtott a városból. Ez a vámfajta nem érintette a nemeseket és a papokat (feltéve, hogy csak saját szükségleteiket elégítették ki), és az árujukat a piacra vivő parasztokat sem. Az 1589-es varsói szejm ülésén határozatot hoztak Krakkó vámszedési jogának a kiszélesítéséről, amely elsősorban az idegen kereskedőket sújtotta. A következő változást IV. Waza Ulászló 1635. december 14-ei rendelete hozta, amely szerint a nem krakkói kereskedőknek 10 gr darabvámot kellett fizetniük az értékesebb áruk (bor, posztó stb.) után. 1659-ben vezették be az úgynevezett új vámot (theloneum novum), amelyet kizárólag idegen kereskedők fizettek a behozott, illetve kivitt áruk értékének egy százalékában.

Krakkó a XV. században Lengyelország legjelentősebb kereskedelmi központja volt, de a XVII. és XVIII. században már sokat veszített jelentőségéből. A királyság északi és keleti irányba történt expanziója miatt az ország perifériájára került, s amikor III. Zsigmond Varsóba helyezi át a székhelyét, Krakkó nélkülözni kénytelen a tehetős nemesség jelenléte által előidézett fogyasztási igények kereskedelmet ösztönző hatását. A dél-keletről nyugat felé, Lwówon és Krakkón Wroclaw irányába keresztülvezető tranzitútvonal hanyatlásnak indult, helyette a nagy földrajzi felfedezések után előtérbe került nyugati útvonalon érkeztek Európába a keresett keleti árucikkek. Maga Krakkó is ily módon szerzi be a borsot, a szegfűszeget és a selymet. Kimaradt a város a gabonakonjunktúrából is; egyrészt, mert távol volt a Balti-tengertől, másrészt pedig, mert azt elsősorban az a lengyel nemesség sajátította ki, amely viszonylag kis számban képviseltette magát a városban. Ennek ellenére Krakkó a maga 30 000 lakosával – ideszámítva két peremvárost is – Lengyelország második legnagyobb települése volt, és domináns szerepet játszott a prémfeldolgozásban és a fémiparban. Ekkor erősödik fel a dél felé irányuló kereskedelem, s válik intenzívvé a Magyarországgal és Erdéllyel folytatott árucsere. (1631-ben a Sziléziából származó posztó export 86,7 százalékát Krakkó közvetítette, amelyért cserébe elsősorban magyar bort impor­tált). A XVII. század közepén súlyos csapások rendítik meg a város gazdasági helyzetét: 1651–1652-ben járvány tizedeli a lakosságot; 1652 júliusában árvíz önti el a sólerakatot, majd 1655-1657 között a svédek szállják meg a várost. Az 1650. év vámjegyzéke tehát még egy viszonylag nyugodtabb időszakot tükröz.

Az első fejezetben a Sziléziával folytatott kereskedelmet mutatja be, amely az adott korszakban mindkét fél számára lételem volt. Krakkó elsősorban komlót, posztót, egyéb textilipari termékeket, halat, sört, mezőgazdasági eszközöket és fegyvereket importált, és sót, szarvas­marhát és bőrt exportált.

A magyar olvasó számára kétségtelenül a mű második fejezete tarthat nagyobb érdeklődésre igényt, annak is főleg a Magyarországot érintő részei. Krakkó Magyarországgal zajló kereskedelme a XIV. század közepétől ölt jelentősebb mértéket, amikor a város kiváltságot kap erre a tevékenységre Nagy Kázmér királytól. Az exportcikkek között hagyo­mányosan a posztó és egyéb textilipari termékek töltöttek be kulcsszerepet, de jelentős volt a Gdanskból és Sziléziából érkező fűszerek reexportja is. A fémek közül az ólom kiszállítása volt a legfontosabb, mert azt sokoldalúan lehetett felhasználni a hadi-, az építő-, és a kézművesiparban. Az importált termékek közül a bor volt a legnépsze­rűbb magyar árucikk a lengyelek körében. A bor kereske­delmére ösztönzőleg hatott a lengyel nemesség XVI–XVII. században megnö­vekedett vásárlóereje és a magyar bor minőségének a javulása. Emellett a borkereskedelem rendkívül jövedelmező is volt, 20 százalék­tól 100 százalékig terjedt a kereskedők hasznának a mértéke. Mivel magyar bort csak a Szepesi Kamara által kiadott útlevéllel lehetett kivinni az országból, ezért virágzott a csempészet is. Legnagyobb mértékben Kassa, Eperjes, Bártfa, Lubló, Késmárk és Lőcse, Homonna kereskedői foglalkoztak Magyarországon a Krakkóba irányuló borexporttal, krakkói polgárok, lengyel nemesek és papok pedig a borimporttal. A kereskedelem ellenőrzésére 1601-ben Jászlón, Duklán, Nowy Targon és Krosnón keresztül vezető útkényszert állapítottak meg, ahol borlerakatok is működtek. A Krakkóba Magyarországról érkező borokat három kategóriába sorolták fajta szerint, úgymint soproni, szentgyörgyi, illetve magyar (értsd Tokaj-hegyaljai) borok. Bár mindegyik fajta hordóban érkezett meg, a vámjegyzékben a két előbbi mennyiségét vödörben (wiader), míg a Tokaj-hegyaljaiét hordóban (beczka) adták meg. Az 1650. évi jegyzék szerint Krakkó az adott évben 82 081 liter soproni, 59 864,8 liter szentgyörgyi és 291 664,8 liter „magyar” bort importált. Ezen ügyletek lebonyolításában krakkói kereskedők gyakor­latilag nem vettek részt, hanem a felső-magyarországi kereskedők domináltak. A boron kívül Magyarországról mézet, gesztenyét, aszalt szilvát és rezet importáltak.

A mű harmadik fejezete a poroszokkal és Gdansk városával való kereskedelmet tárgyalja. A XVI. századig Krakkó kereskedelmét Pomerániával Torun (Thorn) városa uralta, melynek szerepét a XVII. századtól Gdansk (Danzig, Dancka) vette át. A Visztulán bonyolódó kereskedelem két árucikket érintett: a heringet és a bort. Gdanskból Krakkó városába a XVII. század közepén nagyobb mennyiségben dohányt, bőrt, posztót, gyarmati árucikkeket, borokat, és nyomtatott könyveket szállítottak. A XVI. században Krakkó legfontosabb export­cikke Gdanskba a felvidéki Fugger-Thurzó bányákból érkező réz volt. Jacob Fugger halála után a bányavállalkozás más kezekbe került, s a nyugatra irányuló export nem a Krakkó-Gdansk útvonalon, hanem a Wroclaw-Frankfurt-Hamburg irányt követve, főleg vízi úton került ki. A XVII. században ezért nagyobb mérvű volt az ólom, a bőr, a viasz, a textilipari termékek és a magyar bor exportja.

A mű negyedik fejezete a kereskedő társadalmat vizsgálja, elsősorban etnikai szempontok alapján. Jellegzetes vonásként jelenik meg az etnikai sokszínűség, illetve a külföldről elszármazott kereskedők döntő befolyása a város gazdasági életében. Már a XVI. században nagy számban érkeztek Krakkóba svájci, bajor, sváb, cseh, osztrák és sziléziai kereskedők. A XVI–XVII. század legmódosabb kereskedői Itáliából érkeztek, s a levantei árucikkeket közvetítették Lengyelország­ba. Pietro Antonio Pestaloci, Franciszek Cortini és Gugliemo Orsetti a legtöbb adót fizető polgárok közé tartoztak a városban. A másik gazdag idegen eredetű csoportot a kálvinista skótok alkották, akik az erőszakos anglikanizmus elől menekültek Lengyelországba. Jelentős számban a XVII. század végén érkeztek Krakkóba, főleg Aberdeen városából. A lengyel származású kereskedők elsősorban posztóval foglalkoztak. A zsidó kereskedők már a XII. században megjelentek Krakkóban, de Jan Olbracht 1495-ik évi rendelete nyomán az ortodox felekezethez tartozóknak el kellett hagyniuk a várost; ők a szomszédos Kazimierz-ben telepedtek le. Zsigmond Ágost király 1564-ik évi rendelete alapján a város megkapta a de non tolerandis christianis privilégiumot, s így Kazimierz teljesen zsidó településsé vált, ahol a lakosok többsége kereskedelemmel foglalkozott. Szerepük a XVII. század folyamán folytonosan nőtt, s gyakran keveredtek jogi vitákba a krakkói polgárokkal. A XVI. században a zsidó kereskedők kisajátították a Prágával folyó kereskedelmet, később pedig bekapcsolódtak a Sziléziával és Magyarországgal folytatott árucserébe is. A királyi Poroszországból elsősorban keresztény lengyelek szállították a tengerentúli árucikkeket (dohány, fűszerek) a városba, viszont a főleg nyersbőr és viasz alkotta export jelentősége sokkal kisebb volt. Zsidók is részt vettek ebben az árucserében, de meghatározott ideig érvényes speciális útvonalenge­délyre volt szükségük, amelynek időtartamát gyakran túllépték. Ausztriával elsősorban olaszok és németek kereskedtek, a zsidók Krems-be utaztak kaszákért és selyemért. 1650-ben a Magyarországgal és Erdéllyel folytatott kereskedelemben csupán egy zsidó vett részt a 32 keresztény krakkói mellett. Az export jelentős részét a Beszterce­bányára szállított összesen 81,5 tonna ólom tette ki. A Magyarországról érkező kereskedők zöme a Felvidék városaiból (Lőcse, Igló, Kassa, Liptó, Eperjes, Lubló) tevődött össze, akik különféle textilipari termékeket vittek ki, s cserébe pedig bor hoztak a városba. Erdélyből csupán két kereskedő, Jerzy Feierwaiy és Anna Ochmantowa neve szerepel a vámjegyzékben. A Sziléziával folyó árucserében a zsidók domináltak, főleg fémeszközöket és posztót importáltak és nyersbőrt exportáltak. Mivel a kereskedők ritkán foglalkoztak maguk a szállítás­sal, így ezt a tevékenységet erre szakosodott személyekre, úgynevezett furmanokra bízták, akik külön csoportot alkottak a társadalomban. Ők nem árucikkekre, hanem elsősorban útvonalakra specializálódtak; lehettek egyénileg tevékenykedők, vagy társaságba tömörülők is. Néhány település, mint például a Gliwice melletti Szywald, vagy a német Frankenstein lakosai kimondottan erre a foglalkozásra szakosodtak, egyenruhát viseltek és sajátos szokásokkal rendelkeztek. A furman egyébként egész vagyonával felelt a rá bízott áruért, de csak akkor, ha az az ő hibájából szenvedett kárt. A vámjegyzékekben az áru származási helyeként gyakran a furman lakóhelye volt feltüntetve, mivel azt ő diktálta be, mert számára csak az úti cél volt a fontos.

Befejezésül a szerző összegzi azokat a főbb tanulságokat, amelyeket az 1650. évi vámjegyzék vizsgálata során levont. A 4 965 darab bejegyzésből 1 278 érintette a külkereskedelmet, amely szerint a legélénkebb forgalom Sziléziával és a királyi Poroszországgal zajlott le. Kisebb jelentőségű volt a déli és a keleti irányú forgalom, bár feltételez­hető, hogy ennek jelentős része elkerülte a vámkamarákat. Érdekes jelenség, hogy míg a XVII század folyamán az európai országok merkantilista jellegű gazdaságpolitikát folytattak, vagyis szigorították a vám- és pénzügypolitikát, addig Lengyelország lemondott a gazdaság integrációjáról, és nem korlátozta a luxuscikkek importját sem. Mindez nagymértékben hozzájárulhatott a királyi hatalom hanyatlásához, és az ország külpolitikai nehézségeihez, amely nagy hatást gyakorolt Közép-Európa további történetére is.                     

 

Jacek Wijaczka: Handel zagraniczny Krakowa w polowie XVII wieku (Krakkó külkereskedelme a XVII. század közepén). Kraków, Towarzystwo Naukowe SOCIETAS VISTULANA, 2002. 266 o.

                                       

Bárczi László