Klió 2007/2.

16. évfolyam

Pisa – egy elfeledett középkori metropolisz?

 

 

A középkori Pisa sosem állt a történeti kutatások központjában. Genova, Velence, s különösen Firenze nagyságának árnyékában még azok az évszázadok is margóra kerültek, melyekben a város a Mediterrán térség jelentős tényezőjeként virágkorát érte. Még inkább igaz ez a XIV. századra, mely mint az általános európai hanyatlás százada vonult be a köztudatba.

Marco Tangheroni: Politica, commercio, agricoltura a Pisa nel Trecento című könyve meggyőzően bizonyítja, hogy Pisa késő-középkora nem csak a helytörténészek, és lokálpatrióták számára lehet érdekes terep. Tangheroni, a Nyugat-Mediterraneum középkori történetének igen termékeny, s megbecsült kutatója nem sokkal halála előtt, 2002-ben írta át, s egészítette ki harminc évvel korábban azonos címmel megjelent monográfiáját, mely időközben igen nehezen hozzáférhetővé vált.

Az első három fejezet a társadalom és a politika összefüggéseire koncentrál. A középkori itáliai városok kutatóinak klasszikus témái közé sorolható a nemesség és a nép, vagyis a „nobilitŕ” és a „popolo” viszonyának vizsgálata. Tangheroni forrásismeretére alapozva maga­biztosan szögezi le: kevéssé vitatható, hogy Pisa esetében sem az osztályharc feltételezésére alapozó modellek adnak magyarázatot a politika későközépkori változásaira. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül az a körülmény, hogy az itáliai városállamok kutatása tengerentúli kutatók hatására kapott lendületet azokban az évtizedek­ben, amikor az osztályharc megítélése semmiképpen nem lehetett mentes az aktuális politikai vonatkozásoktól. Tangheroni mindettől függetlenül meggyőzően mutatja be, hogy a guelf elkötelezettségű családok kivételével (Pisa hagyományosan ghibellin, vagyis császárpárti – ez még címerében is megjelenik) a nemesi családok a várost vezető oligarchia részei, s nem annak alternatívája vagy ellenfele. Igaz, hogy a statútumok és a gyakorlat egyaránt kizárta a nemeseket az Anziani (Vének) tanácsából, de a Savi (Bölcsek) között, valamint a szenátusban és a külügyek intézésében betöltött szerep ezt a hátrányt jócskán ellensúlyozta. Folyamatos társadalmi fúzió zajlott az oligarchián belül, mely ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a nemesség elvesztette volna hagyományos auráját a többiek szemében.

A második fejezetben láthatjuk bizonyítva, hogy hasonlóan a nobilitŕ–popolo ellentétpárhoz, a kereskedő–iparos szembenállás is illúziónak bizonyul. Korábban az igen neves olasz történész, Gioacchino Volpe fiatalkori megállapításai nyomán az a modell vált elfogadottá, mely szerint a Firenzéhez fűződő viszonyt a foglalkozási csoportok érdekeire vetítve magyarázhatóvá válik a XIV. századi pisai politikatörténet. A helyzet azonban az – mutat rá Tangheroni –, hogy jól elkülöníthető foglalkozási csoportok Pisában a középkor folyamán nem léteztek. Egységesen, s egymás ellenében fellépő és egyben elkülönült gazdasági érdekcsoportok pedig különösen nem. Az elitet alkotó egyének és családok egyszerre voltak érdekeltek szinte minden termelési és egyéb gazdasági folyamatban. Nem volt specializált iparos réteg, mint ahogy a családok Firenzéhez fűződő viszonya sem fehér vagy fekete, hanem dinamikusan változó. Fontos azt is belátni, hogy a textilipari céhek nem voltak kiemelkedően jelentős politikai tényezők. A várost vezető oligarchia lojálissá tette őket azáltal, hogy némi befolyást biztosított nekik. Ráadásul a komoly demográfiai nyomás hiánya is csak korlátozott teret engedett a feszültségek politikai kiaknázására. Pisa gazdaságát továbbra is a tenger határozta meg, pontosabban a tengeri kereskedelem.

Mindezek a körülmények jelentős mértékben különböztek ugyan a Firenzéből ismert helyzettől, de ez önmagában nem vezetett szakadáshoz a két város között, sőt, mint Tangheroni figyelmeztet: meg vámhábo­rúhoz sem.

A politika magyarázó elve a korabeli Pisában tehát nem a társadalmi antagonizmus, sokkal inkább az oligarchia belső dinamikája.

Osztályok mindemellett voltak. Pontosabban: volt kereskedő polgárság, melynek megjelenése már a XIV. század előtt felforgatta a korábbi társadalmi rendet. A frakcióharcok azonban a családok rivalizálásán alapultak, nem kis részben éppen a lovagi életmód hatására.

A családok közötti harc nem eltérő gazdasági érdekekből adódott, nem volt mögötte egységes ideológia vagy program.

Tangheroni munkájának eredménye egy másik visszatérő probléma: a signoria kérdésének a fenti logikába illesztése is. Pisában a signoria rendszerének megszilárdítására való törekvés éppen a politikai stabilitás iránti igény kifejeződése, míg bukásának oka a régi intézmények hagyományainak tisztelete, tehát a konzervatív oligarchia értékrendje volt. Következésképpen – folytatja a szerző – Pisa nem tudott valódi territoriális állammá fejlődni, s minden területen technikai hátrányba került a környező politikai tényezők jó részével szemben (Firenze, Genova, Katalónia-Aragóna).

A negyedik fejezet témája éppen ezért lehet a külpolitika és a külkereskedelem. Vajon mennyire volt sikeres a reorganizáció a joggal katasztrofálisnak tekintett meloriai csata (1284) után, melyben Genova elsöpörte a pisai tengeri flottát és foglyul ejtette a város lakosságának jelentékeny részét? Tangheroni meggyőzően érvel amellett, hogy nem a Genovától elszenvedett vereség jelentett döntő fordulópontot Pisa történetében, hanem Szardínia szigetének elvesztése az Aragón királysággal folytatott harcban. 1325 és 1345 között a kereskedelem volumene 40%-al esett vissza, melyet ennél kisebb mértékű, mégis jól érzékelhető fellendülés követett egészen 1380-ig.

Pisa külpolitikájának értékelésekor szokás túlhangsúlyozni vagy egyoldalúan ábrázolni a kikötő, Porto Pisano szerepet. Az 1357-es eset jól szemlélteti ezt: Firenze volt az, mely ellenőrizte az Itália különböző régiói felé vezető kulcsfontosságú utakat, s ezáltal sikeresen blokkolhatta Pisa kereskedelmét, ha akarta, nem pedig fordítva.

Szinte teljes körű forrásismeretről tanúbizonyságot teve Tangheroni bemutatja, hogy Pisa a meloriai csata után is szerteágazó kapcsolatokat tartott fenn jóformán az egész mediterrán világgal, még akkor is, ha az igazán fontos partnerek száma kevesebb volt. Ezen kapcsolatok tükrében hiba volna Aragóna-Pisa, Firenze-Pisa vagy Pisa-Genova antagonizmust feltételeznünk egy olyan világban, melyben a magánkeres­kedelem és városállami diplomácia inkább egymást erősítve, semmint egymásnak alárendelve működött.

A monográfia utolsó fejezetében a szerző elsősorban arra igyekszik rávilágítani, hogy annak ellenére, hogy Pisát elsősorban mint kereskedő­államot ismerjük, a föld, s annak birtoklása ebben a városban is alapvetően határozta meg a mindennapokat, s a politikát. Figyelemre méltó például, hogy milyen mértékben sikerült a nemességnek egyházi földeket szereznie (elsősorban patrónusságra való hivatkozással) vagy afölött – áttételesen: az érseki cím betöltésén keresztül – ellenőrzést szereznie.

A legfontosabb, s a középkori Pisa életében mindvégig meghatározó szerepet betöltő Opera dell’Duomo esetében is megfigyelhető ez a folyamat. Az Opera Dell’Duomo eredetileg a XI. század közepén a katedrális, később a többi Piazza dei Miracolin álló egyházi épület építési költségeire elkülönített alap, mely az idők során egyre több földterülethez jutott a felajánlások és végrendeletek útján.

A fejezet mindemellett inkább figyelemfelkeltő, alapozó jellegű. Tangheroni pisai contadora vonatkozó munkáját újabban Maria Ceccarelli Lemut nagyszabású tanulmánykötetben folytatta. 

Az ismertetett kötet koherens és komplex képet ad az 1300-as évek Pisa-járól, mely akkoriban sem volt igazi – Velencéhez vagy Genovához mérhető jelentőségű és lakosságszámú – metropolisz, azonban a mediterrán és legfőképp a tirrén térség komoly tényezője volt, melyet látványos veresége után is számításba vettek a kereskedők és más kortársak, hiszen nem is tehettek mást.

 

Marco Tangheroni: Politica, commercio, agricoltura a Pisa nel Trecento (Politika, kereskedelem, mezőgazdaság Pisában a trecento idején). Pisa, Edizioni Plus, 2003. 218 p.

 

Balogh Róbert