Klió 2007/2.

16. évfolyam

Szökött rabszolgák a római jog forrásaiban

Joseph Vogt, tübingeni ókortörténész, a Mainzi Akadémia tagja, 1950-ben hozta létre az antik rabszolgaság kutatását célzó munkaprogramot. Felismerte, hogy a történelemkutatás elhanyagolta a témát, és ezt a hiányosságot az „Antike Sklaverei” című akadémiai munkaterv keretében kívánták pótolni. Vogt felhívására számos monográfia született az antik rabszolgaság különböző kérdéseivel kapcsolatosan, melyek a Mainzi Akadémia tanulmányköteteiként jelentek meg. A kiadványok 1967-ben önálló sorozattá váltak „Forschungen zur antiken Sklaverei” címmel, melynek keretében eddig 37 kötet látott napvilágot.

A kutatási feladatok egyik fő részét képezi a „Corpus der römischen Rechtsquellen zur antiken Sklaverei” (CRRS) elkészítése, vagyis a rabszolgákra vonatkozó római jogi források – kommentárral ellátott – gyűjteményének összeállítása. A kutatást tíz nagyobb területre osztották fel. A tizedik témakörbe sorolták a speciális jogi helyzetű rabszolgacsoportokat, melyek közé a szökött rabszolgák is tartoznak. E szűkebb témával foglalkozik a sorozat legújabb, 2005-ben megjelent kötete. Szerzője Georg Klingenberg, a linzi Johannes Kepler Egyetem római jogász professzora, aki a laikusok számára is érthető módon dolgozta fel és mutatja be a szökött rabszolgákra vonatkozó római jogi forrásokat.

A külsőleg igen reprezentatív kötet két fő részre tagolódik. Az első, bevezető részben a szökött rabszolgákra vonatkozó jogi forrásokból levonható elvek és következtetések összefoglalását olvashatjuk, nyolc fő témakör szerint csoportosítva.

Az első fejezet a servus fugitivus fogalmát határozza meg. E kifejezés a forrásokban két értelemben fordul elő. Az éppen szökésben lévő rabszolgán kívül servus fugitivusnak nevezték azt a rabszolgát is, aki egyszer – valamikor korábban – már elszökött, és a szökésre való hajlam értékcsökkentő jellemzőként kísérte végig életét.

A második fejezet a szökésben lévő rabszolgák jogi helyzetével foglalkozik. A legfontosabb jogi kérdést az jelentette, hogy a rabszolgán és az általa elvitt dolgokon fennmaradt-e a rabszolgatartó tulajdonjoga, illetve birtoka? A római jogtudósok véleménye szerint a rabszolga feletti tulajdonjog egyértelműen fennmaradt, s méltányosságból a birtok is, annak ellenére, hogy a szolga kikerült gazdája tényleges (fizikai) hatalma alól. A rabszolga által elvitt dolgok vonatkozásában azonban már megoszlottak a jogtudósi vélemények. A proculianus jogi iskola tagjai szerint a rabszolga által elvitt dolgokon megszűnt a tulajdonos birtoka, a sabinianus iskola tagjai ezzel szemben úgy vélték, hogy e dolgokon a birtokhelyzet fennmaradt, sőt a rabszolgatartó birtokába kerültek azok a dolgok is, melyeket a szolga a szökése során szerzett.

A servus fugitivus jogi helyzetével kapcsolatos másik kérdéskör a szökésben lévő rabszolga által kötött jogügyletekkel kapcsolatos. Ide tartozik az az eset, amikor a szökött rabszolga kölcsönt nyújtott valakinek az ura vagyonából. Az általános szabályoktól eltérően, ilyenkor a kölcsönvevő nem szerzett az összegen tulajdont, és azt vissza kellett fizetnie a rabszolga urának, akinek a pénz követelésére különféle jogsegélyek álltak rendelkezésére. A jogforrások által részletezett másik esetben a rabszolga eladóként lépett fel, azt színlelve, hogy szabad ember. Ilyenkor a vevő, annak ellenére, hogy a rabszolgának kifizette a vételárat, továbbra is tartozott a rabszolgatartónak. Ha a rabszolga vevőként kötött adásvételi szerződést, az általa szerzett dolgok ura tulajdonába kerültek.

A szerző külön pontban részletezi a rabszolgatartók ún. noxális felelősségét abban az esetben, ha a rabszolgák deliktumot (pl. lopást vagy dologrongálást) követtek el. Mint tudjuk, a tulajdonosok alapesetben ilyenkor szabadon választhattak: vagy kiadták az elkövető rabszolgát a sértettnek a kár ledolgozása céljából (noxae deditio), vagy kifizették az előírt pénzbüntetést. E főszabály szökött rabszolgák esetében nem érvényesült. A tulajdonos azért nem felelt az elszökött szolgája által elkövetett bűncselekményért, mert az ismeretlen helyen lévő szolgát nem tudta a sértettnek átadni.

Több forráshely is foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan hatott ki a szökés a rabszolga státuszára. Ha egy rabszolgát bizonyos határidő lejártával, végrendelet alapján szabadon kellett bocsátani, a szökésben töltött idő nem számított bele a szabadon bocsátásra meghatározott határidőbe. Ha azonban a rabszolgát azzal a kikötéssel adták el, hogy a vevő meghatározott időn belül köteles őt felszabadítani, s e kötelességét a vevő elmulasztotta, a határidő leteltével a rabszolga szökés esetén is automatikusan szabaddá vált.

A harmadik fejezet a servus fugitivus büntetésével foglalkozik. A büntetés, amit a tulajdonos alkalmazhatott, lehetett verés, bilincselés, a rabszolga megölése vagy megbélyegzése. Ha a rabszolga átszökött az ellenséghez, a római állam részesítette büntetésben. Régi szokás szerint, ha egy rabszolgatartót megöltek, a vele egy fedél alatt lakó rabszolgákat kínvallatás után kivégezték. Ha egy rabszolga a felelősségre vonás elől elszökött, feljelentője az elhunyt vagyonából vagy az államtól jutalmat kapott.

Az is előfordult, hogy a bányamunkára ítélt bűnelkövetők megszöktek a bányából. A bányamunkára ítéltek a büntetés rabszolgájává (servus poenae) váltak. A bányamunka-büntetésnek két fajtája volt, egy enyhébb (damnatio ad opus metalli) és egy súlyosabb fokozat (damnatio in metallum). Az enyhébb esetben, ha az elítélt megszökött, s elfogták, áthelyezték a bányamunka súlyosabb fokozatába. Ha a súlyosabb fokú bányamunkára ítélt rabszolga szökött el, azt elfogásakor halállal büntették.

A negyedik fejezet azokat a bűncselekményeket tárgyalja, melyeket az idegen tulajdonban álló rabszolgák szökésével kapcsolatosan lehetett elkövetni. Ide tartozott az idegen rabszolga szökésre való buzdítása, szökésének segítése, elrejtőzésének támogatása, a szökött rabszolga rosszhiszemű megvásárlása. E cselekmények többféle deliktumot megvalósíthattak (furtum, plagium, servi corruptio), melyek elhatárolása az elkövetési magatartások hasonlósága miatt sokszor nehézséget okozott. Lehetőség nyílt viszont arra is, hogy a tettes ellen több bűncselekmény miatt, halmozva indítsanak keresetet.

Az ötödik fejezet a servus fugitivus felkutatásáról és visszaszolgáltatásáról szól. Ha a tulajdonos maga kerestette szökött rabszolgáját, a kézre kerítőnek jutalmat kellett adnia, ami a jogtudósok szerint peres úton is követelhető volt. Az állam is segítséget nyújthatott a keresésben: a rabszolga ura a magisztrátustól egy hivatalos irat kiadását kérhette, mely felszólította a helyi hivatalnokokat, hogy nyújtsanak segítséget a kutatásban. Aki e parancsnak nem engedelmeskedett, annak büntetést kellett fizetnie, éppúgy, mint azoknak, akik a kutatást nem engedték meg ingatlanaikban. A császárok rendeleti úton is támogatták a rabszolgák felkutatását, és büntetni rendelték a szökevények elrejtőit. A principátus idején a magánüldözések támogatása mellett az állami szervek hivatalból is részt vettek a rabszolgák felkutatásában. Ha valaki elfogott egy szökött rabszolgát, azt a helyi hatóságnak átadhatta, mely gondoskodott a szolga őrizetéről, amíg tulajdonosa jelentkezett érte. Ha a tulajdonos nem jelentkezett, a rabszolgát eladták, a vevő azonban ilyenkor nem vált azonnal tulajdonossá: a korábbi gazda ugyanis három évig peres úton visszakövetelhette szolgáját. Ebben az esetben a vevő a kincstártól igényelhette vissza az általa kifizetett vételárat.

A hatodik fejezet részletesen elemzi, milyen következményekkel járt, ha egy jogügylet tárgyát képező rabszolga szökött meg. Ilyenkor a kötelem teljesítése veszélybe került. Ezért ilyen esetre a kötelezettnek előre kauciót kellett ígérnie. Ha megfizette ezt az összeget, mentesült a perbeli marasztalás alól. Ha a rabszolga visszakerült hozzá, azt ki kellett adnia a jogosult részére. A jogosult nemcsak arra szoríthatta rá a kötelezettet, hogy a hozzá visszatért rabszolgát adja ki, hanem arra is, hogy vegyen részt szökevény felkutatásban.

A szerző ezek után sorra veszi, hogy a különböző ügyletek (pl. haszonkölcsön, adásvétel, megbízás, hozományadás, hagyományrendelés stb.) esetén melyik felet, milyen kötelezettségek terhelték, ha az ügylet tárgyát képező rabszolga megszökött. Ezekben az esetekben is a kötelezettnek kellett általában a rabszolgáért helytállnia az általa kötött ügylet vagy az ahhoz kapcsolódó kaució-ígéret alapján.

A hetedik fejezetben az adásvétellel kapcsolatban esik szó a rabszolga szökésre való hajlandóságáról, ami olyan kellékhibának számított, ami miatt az eladó kellékszavatossággal tartozott. Ezt a felelősséget megalapozhatta az eladó ígérete arra nézve, hogy a rabszolga mindenféle hibától, így a szökésre való hajlamtól is mentes, továbbá a vásárbírói feladatokat is ellátó aedilis curulisek edictuma, mely keresetet biztosított a szökésre hajlamos rabszolgát eladó személy ellen, s felelhetett az eladó egyszerűen az adásvételi szerződés alapján is, hiszen a vevő, mint jogosult perelhetett hibás teljesítés miatt.

Az utolsó fejezet azokat az eseteket foglalja össze, amikor a rabszolgák keresztény templomba vagy császári szoborhoz menekültek. A jogtudósok véleménye nem egyezett abban a kérdésben, hogy a rabszolga ilyenkor is fugitivusnak minősült-e. A templomba menekült rabszolgákat uruknak vissza kellett szolgáltatni, kivéve, ha a tulajdonos eretnek volt. A keresztény császári rendeletek szerint azonban, ha egy rabszolga csak azért kérte felvételét a klérusba vagy azért vonult kolostorba, hogy ura hatalmából megszabaduljon, vissza kellett őt szolgáltatni tulajdonosának. Ha azonban jelentkezése előtt az úr ebből a célból felszabadította szolgáját, az felvételt nyerhetett a kolostorba. Ha a tulajdonos a rabszolga pappá szentelésébe beleegyezett, a szolga szabaddá vált. Szintén elnyerte a szabadságot a rabszolga, ha mint novícius három évet töltött a kolostorban. E három év alatt tulajdonosa még visszakövetelhette őt, később azonban már nem léphetett fel ilyen igénnyel. Ha viszont a volt szolga később elszökött a kolostorból, elveszítette a szabadságát: visszakerült korábbi gazdája tulajdonába.

A kötet első része folyamatosan utal az érintett forráshelyekre. E források eredeti szövegét, valamint azok német nyelvű fordítását és magyarázatát a kötet második része tartalmazza. A kötetben összesen 296 forráshely szövege szerepel, de ha a forrásmutatót megtekintjük, kiderül, hogy a bevezető részhez és a kommentárokhoz a szerző ettől jóval több forrást használt fel.

A forrásszövegek Gaius Institutióiból, különböző okiratszövegekből, posztklasszikus magángyűjteményekből, a Codex Theodosianusból és az ahhoz kapcsolódó novellákból, a barbár törvénykönyvekből, a iustinianusi Digestából, a Codex Iustinianusból és Iustinianus Novelláiból, valamint a szír-római jogkönyvből származnak. A primer források mellett a szerző jelentős számú szekunder irodalmat is felhasznált. Mindezek alapján a kötetből teljes képet nyerhetünk a szökött rabszolgákra vonatkozó római jogi szabályokról.

Georg Klingenberg: Servus fugitivus. Corpus der römischen Rechtsquellen zur antiken Sklaverei (Szökött rabszolgák. Az ókori rabszolgákra vonatkozó római jogforrások gyűjteménye) X/6. Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005. XVI + 240 p.

Gedeon Magdolna