Klió 2007/2.

16. évfolyam

Kelta farkaskodás – I. rész

 

 

„csak korlátozott területen kalandozhattak, és szomszédaik

ellen is nehezen viselhettek hadat,  ami ezeket a harcias

vérmérsékletű embereket igen fájdalmasan érintette”1

 

Kim McCone neve nem ismeretlen a kelta kutatásokban és az indo­germanisztikában. Az itt szemügyre veendő tanulmánya az íreknél és általában a keltáknál jellemző „farkaskodást” (wölfisches Benehmen) vagy „farkasmegszállottságot” (Wolfsbesessenheit) helyezi szélesebb összefüggésbe, olyan témát, amelynek több tanulmányt szentelt már. A két fogalmat az angol nyelvű szakirodalom wolfish activitynek, illetve wolf-possessionnek nevezi. Ebből az írásból is kiderül az, amire sok adat van: jóval általánosabb, pl. a germánoknál legalább ugyanannyira elterjedt jelenségről van szó mint az íreknél, de akad nem kevés más indoeurópai párhuzam is. A későbbiekben McCone idéz (62., illetve 63. o.) többek között az Íliászból és az óangol Beowulf eposzból (726–727). Az előbbi helyen Hektórt „farkasveszettség” (læssa) fogja el és őrjöngve harcol.2 A Beowulf-idézethez azonban, amely villámló szemeket említ (angol fodításban: „from his strange eyes / an ugly light shone out like fire”),3 sokkal kézenfekvőbb Íliász- és Odüsszeia-párhuzamok is léteznek, pl.: „Átreidész Agamemnón [...] / feketébe borult kebelét iszonyú düh | duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz” (Íliász. I, 103–104), míg az Odüsszeiában a hős „két szeme fényben / szikrázik” (VI, 131–132). Ami a „villámló szemeket” illeti: a nyelvészeti adatok nem látszanak támogatni egy olyan evidensnek ható összefüggést, amely a „lát(ás)–néz(és)–pillant(ás)–fény–villanás–villámlás” fogalmakat összekapcsolná. Ennek ellenére a „szeme fénye/világa” és a hasonló kifejezések még a magyarban is elterjedtek. Ld. amit D. Q. Adams ír a „See” címszó alatt a *leuk- gyökről.4 A rekonstruált alak görög igei származéka ‘lát’ jelentésben, míg a latin főnévi (lux) ‘fény’ jelentésben szerepel. Beszédesek az ószláv és az orosz példák: a luc# és a megfelelő igék jelentése – többek között – ‘sugár’, illetve ‘sugárzik’ (szemről). Az utóbbi szintén ismert a magyarban. Ezek a szemantikák annyira elterjedtek, hogy nehéz lenne egy legyintéssel elintézni őket. Platón egyenesen a szem fénykibocsátásával magyarázza a látás mechanizmusát (Timaiosz 45b–c). Véletlen volna, vagy éppen ellenkezőleg, hogy az óírben a ‘szem’ a „nap” jelentésű szóból származik, és ehhez homéroszi és óind párhuzamok járulnak? Ld. Beekes cikkét (EIEC 556. o., s. v. Sun). Az angolszász eposz főhőse, Beowulf herceg pedig „wolf”; úgy látszik, pozitív farkas.5

Jungi megközelítésben archetípusos jelenséggel van dolgunk. A mitológia felől nézve a farkaskodás alanya, a werwolf, „alakváltoztató” (shape-changer), tevékenysége az „alakváltoztatás” – talán túl szűk terminussal a lykanthropia – kategóriája alá tartozik. Remélhetőleg alább sikerül majd bebizonyítani, hogy többről van szó mint puszta történetekről vagy mitikus ködbe vesző hátborzongató mesékről.

McCone cikkéből nem derül ki expressis verbis, mivel a szerző számára talán nyilvánvaló, hogy Írország Európának az a része, amely soha nem került római fennhatóság alá. Ez a tény fontos. Nemcsak az ír történelem, a keltológia vagy a medievisztika szempontjából, hanem az európai/indoeurópai őstörténet rekonstruálásához is: ezen a területen olyan struktúrák, hagyományok őrződtek meg, amelyek másutt nem vagy kevésbé érintetlen állapotban maradtak fenn. Mindezt a kutatás különböző módokon hasznosítani tudja, és a hagyományok egy olvasatát tartalmazza az itt áttekintendő tanulmány, amelynek célkitűzései és következtetései, a címével ellentétben, túlmennek az ókelta Männer­bundon (férfiszövetségen). Tekintettel arra, hogy a szerző nem először nyúl ehhez a speciális témához, időnként szükséges lesz utalni korábbi publikációira, amelyek ismeretét maga adottnak veszi, néha pedig más forrásokat is igénybe venni.6

Ami a szakszavak visszaadását illeti, több esetben jobbnak látszik megmaradni a magyar olvasóközönségnek amúgy sem idegen német terminológia mellett. Ezt alá lehet támasztani azzal, hogy a primitív társadalomszervezetre vonatkozó fogalmakat nem egyszer a német kutatás fogalmazta meg először. Így pl. a „Männerbund” terminust H. Schurtz vezette be az 1902-ben kiadott könyvében. A német problémafelvetések és a vonatkozó elemzések máig klasszikusaknak számítanak, és a szakszavakat néha az angolszász kutatás is átveszi. A Werwolf megfelelője magyarul „emberfarkas” vagy „farkasember”7, de a jelen áttekintésben megmaradunk a szakszerűbbnek ható idegen alak mellett; „emberfar­kasságot” vagy „farkasemberséget” említeni „werwolfság” helyett pedig talán ügyetlen is lenne.8 Hasonlóképp, bár a werwolfok nem éppen a disztingvált úriemberek kategóriájába tartoznak, félrevezető túlfordítás volna a nyilvánvalóan népetimológiás és hibás „vérfarkas” visszaadás.

McCone vitairatnak szánja a jelen tanulmányát Dumézil egy tételével szemben, amely szerint a „félszemű” (borgne) és „félkarú” (manchot) a királyság két különböző aspektusát képviselik,9 de a kívülálló olvasó hajlamos kis jelentőséget tulajdonítani a polémiának, és sokkal fontosabbaknak tűnő részletekre figyel fel. Ilyen pl. az a szerző által több forrásból idézett tény, hogy a kelták gyakran ruhátlanul vagy majdnem teljesen ruhátlanul vívták a csatájukat. Az ilyen harcosok Polübiosz szerint „félelmetes látványt nyújtottak” (II, 29). Egy óír példában (szerző, 44. o.), miután már három „klánon kívüli” (sippenlos) elesett egy összecsapásban, néhány a fentiekhez hasonló viseletű fegyveres, őrjöngő szégyenében magán kívül, bedönti a várkaput. Óír forrásokból megtudható, hogy a szövegben előforduló megjelölések jogi kategóriáknak, ill. szakszavaknak feleltek meg. Az utóbbi harcosok még „birtok nélküliek” (óenchinidi, „Geschlechtseinzige”), s így nem teljes jogú tagjai a közösségüknek. Ők és az előbbi „klánon kívüliek” (écland) rokon csoportosulásokat alkottak és a fían-nak nevezett korai ír Männerbund tagjai vagy annak partnerei voltak. A fían szó etimológiai jelentése valószínűleg ‘vadászat’ (McCone 1987: 111). A tagokat a féindidi névvel jelölték. Akit felvettek, minden korábbi kapcsolatát megszakította, a státusza écland lett, és csak a fían felé voltak kötelezettségei. Egy varázsige összekapcsolja a „farkasok” és „szarvasok” fogalmát a fían harcos tagjaival valamint a hegyek közötti vándorlással. A szerző által megvizsgált locusok tanúsága szerint az ilyen csapatok tagjai a hegyek vadjai között kóborló fiatalok voltak, akikkel kapcsolatban meg kell említeni egy kulcsszót: díberg. A szó ugyanúgy jelöli a fían-ténykedést mint magukat a szereplőket, valamint azok különleges ismertetőjegyeit. A német szöveg javaslata szerint „Freibeuterei”, ill. „Freibeuter” lehet a szó fordítása (egyfajta ‘martalócok’ vagy ‘kalózok’, ill. ‘kalózkodás’). Egy történetben, amely „Da Derga fogadója lerombolásáról” szól (Togail Bruidne Da Derga),10 a díberg intézményét Írország urainak a fiai űzték, szám szerint éppen háromszor ötvenen, amikor „werwolfozni voltak” Connacht tartomány földjén. Az eredeti az oc faelad kifejezést használja, amit a szerző az „als sie werwolfen waren” fordítással ad vissza. Ezen és más helyek alapján az a következtetés adódik, hogy „farkaskodással” van dolgunk (helyesebb lenne az „amikor farkaskodni voltak” fordítás), és ezt a tevékenységet minenekelőtt arisztokrata fiatalok folytatták. A kérdéses szöveg azt is világosan megmondja, hogy a tevékenység lopással, rablással és emberöléssel volt összekapcsolva.11 Az ógermán Männer­bundokat ugyanígy a farkasmegszállottság uralta, és a tagság emberölési fogadalommal járhatott együtt. Egy ír fían-tag beosztása egyenesen aire échta: ő volt a „gyilkolási felelős” a királyi udvarban (‘Herr des Umbringens’). Az illető nem akárki: előkelő arisztokratáról van szó. Ilyen példákat olvashatunk MacCone-nál az 51—52. oldalon, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy a germánok még különböző fogadalmakkal is  kötelezték magukat az emberölésre: ezzel „váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez” (vö. Tacitus, Germania 31).12 Egy ónorvég saga a berserkir nevű „mezteleningeseket” (Nackthemden) említi, akiket farkasirhásoknak (ulfhednar) neveztek. A történet leírja, hogy ezek a férfiak vért nélkül harcoltak, veszettek voltak mint a kutyák és a farkasok, erősek mint a medvék és a bikák, és sem a tűz sem a vas nem tudta őket megfékezni. Ezt az állapotot a berserksgangr, németül a Berserkergang szóval jelölik.

Német terminust követve, az ilyen harcosokat berserkereknek nevez­hetjük. A szó a mai angolban berserk formában határozószó, főnévként (berserker) pedig ‘vad/dühödt harcost’ jelent. Az eredetét illetően a szerző különvéleménye ismert, amely etimológiai szótárakba is bekerült.13 Javaslata (vagyis a berr ‘meztelen’, vö. ném. bar, szóból történő származtatás) valószínűleg téves, hiszen a fenti okfejtésben ellentmondás van, de az van magában a terminusban is. A „medveinges” jelentés (vö. az ang. ‘bear’ és ‘shirt’, ill. az utóbbival etimológiailag azonos skandináv eredetű ‘skirt’ szavakkal) sokkal valószínűbb. Ez egyúttal az ismert indogermán színt is magyarázná. Tény továbbá, hogy a berserkerek és a werwolfok között a legkorábbi hagyományban is vannak átfedések, ami talán érthető, hiszen mindegyikük speciális harcoló, ill. harci képességű egyedeket jelölt. Az is ismert, hogy ezek a harcosok különböző ajzó- és kábítószerekkel, hallucinogén gombák fogyasztásával fokozták ellenálló és teljesítőképességüket.14 Az átfedé­sektől eltekintve, a werwolfok inkább csapatos harcosoknak tűnnek, míg a berserkerek – némi szójátékkal – „magányos farkasok”. Miller három helyen is hangsúlyozza szélsőségesen individuális és megfékezhe­tetlen természetüket (i .m. 632. 633. és 634. o.). Indoeurópai szempont­ból a farkast és a medvét együtt kell vizsgálni (ld. Adams et al. EIEC 647, s.v. Wolf). Végül, a két állat, ill. az általuk szimbolizált társadalmi csoportok a görög mitológiában is fontosak, és együttes előfordulásuk, pl. Árkádiában, nem ismeretlen: a földrajzi név valószínűleg „Medve­országot” jelent. Medveföldön és környékén pedig számos mítikus és történeti szereplő ismert, akiknek a nevében előfordul a „lükosz” (‘farkas’). A berserker harcosok és a „farkaskodók” tevé­kenységét előfeltételező lelkiállapotra, valamint a kísérő körülményekre Feyér Kálmán terminust talál: „paroxizmális démonia” (i. m. 218. o. és másutt).

McCone úgy érvel, hogy a rendkívül nagyszámú indogermán név, amelyek a „farkas”, ritkábban a „kutya” elemet tartalmazzák, valószínű­leg a fiatalkori farkaskodás emlékét őrzik. Ilyen nevek pl. a gall Catu-(v)ulcus ‘Schlachtwolf’, az ír Olc(án), Fáelán ‘Wölfchen’, Cú Chulainn ‘Culann kutyája’, óangol Here-wulf ‘Heerwolf’, ilyenek a német nevek, amelyek a „Wolf”, szót ill. származékait tartalmazzák,15 de sok a megfelelés a görögben – Lükosz, Autolükosz (Odüsszeusz anyai nagyapja), kb. ‘Maga a farkas’,16 Aréilükosz ‘Árész-farkas(a)’, Lükurgosz ‘Farkas (módjára) ténykedő’17 – és vannak „farkas”-nevek a keleti indoeurópai nyelvekben is. Egy Diodorus Siculus (Diodórosz Szikeliótész) hely (V 34) kettős tanulsággal szolgál. Az ibérek, és különösen a lusitánok között szokás a legerősebb nincstelen fiatalokat a hegyekbe küldeni, akik ott bandákba verődve garázdálkodnak, a területet saját birtokuknak tekintik, és tevékenységükkel vagyont halmoznak fel (46. o.). Ez természetesen a fentebb említett ír écland státusúak viselkedését idézi. A görög szöveg megjegyzi még, hogy a csapatok a rómaiaik ellen is igen eredményesek, akik így csak annyit tudtak elérni, hogy valamelyest korlátozzák a rablókedvüket. A történet­író XIX. századi német fordítója hozzáfűzi, hogy a viselkedésforma az ő korában még élt a nápolyi brigantaggio és a magyar szegénylegények jelenségében!18 Meg kell jegyezni, hogy a visszatérés a fían-életből a „civil” társadalomba (túath) nem feltétlenül volt garantált: az ilyesmihez anyagiak kellettek, s ha a fían-tag valami miatt nem tudott vagy nem akart hátteret biztosítani magának a megállapodáshoz, akár egész életére is féindid és écland maradhatott mindazzal, amit az ilyen életmód implikált (McCone 1986: 11; ugyanott afrikai párhuzam is a 14. oldalon).

A szerző ezek után a Koppenhágában őrzött Gundestrup-edényt (Gundestruper Kessel, angolul Gundestrup cauldron) veszi szemügyre (az ittenieknél részletesebben: McCone 1986, 16–19 és 1987, 112–115), amelyről azt feltételezik, hogy kelták készítették Thrákiában az i. e. I. században. Az ábrázolások között láthatunk egy szemlátomást kelta módon öltözött figurát, amelyet szarvas és farkas fog közre, ezt Cernunnos istennek tartják,19 és két ellentétes irányú menetet, amelyek különösen fontosaknak tűnnek. A kettőt a kép középmezőjében vízszintes vonal választja el. Alul gyalogosok menetelnek balra, felül lovasok a másik irányban. A gyalogosok egy a kép teljes magasságában ábrázolt alak felé haladnak, amely valakit fejjel lefelé egy edénybe lógat. A jelenet valószínű értelmezése beavatási szertartás: két életkor közötti átmenetről lehet szó. A gyalogosok, szimbolikus halál és feltámadás után, a törzs teljes jogú lovas harcosaivá válnak. Az egész képmagasságot betöltő figura a szertartást végző áldozati pap. A gyalogosok élén félreismerhetetlenül egy farkas látható: vagyis farkas­megszállottság alatt álló Männerbund-tagokat kell feltételeznünk.20 A szerző hasonlóságot lát az edény ábrázolása és a fiatal ír hős Setantae pályája között, aki a Cú Chulainn nevet akkor kapta, amikor Culann kovács óriás kutyáját hatévesen megölte. Egy évvel később már mint fegyveres lovag fían-tagokhoz indul, három ellenséget elpusztít, majd akkora harci düh fogja el, hogy saját népére is veszélyessé válik. Felhevültsége olyan fokú, hogy háromszor kell hideg vizes üstbe meríteni, mire lecsillapodik.21 Több, a farkasviselkedésre vonatkozó további példa után a szerző Van Gennep etnológiai definícióját idézi, amely szerint a beavatandók (novitiates, illetve a francia eredeti szerint novices) kívül állnak a társadalmon, „szentek és sérthetetlenek” (= megérinthetetlenek és veszélyesek), akár csak valami istenek, míg ők maguk szabadon rabolhatnak, ill. büntetlenül rendelkezhetnek a társadalom javaival. Úgy gondolja, „farkaskodásuk” arra is magyarázatot adhat, miért nevezik különböző indoeurópai népek a kiközösítettet „farkasnak”, és feltételezi, hogy a szokás az alapnyelvi korszakra megy vissza (vagyis ahhoz a populációhoz köthető, amely az indogermán expanziót megindította). Egy ilyen Athénból elűzött Farkasról (Lükosz) Hérodotosz is beszámol (I 173): a kiközösített Kisázsiába távozott. A hagyomány tőle származtatja a „lykiai” nevet.22

Az ír hagyományban sok adat van arra, hogy a fían tagjai a legmagasabb helyekről származtak. Ebből indirekt következtetés adódik: a királyok vélhetőleg ilyen tartalmú ifjúkort tudhattak maguk mögött, és ez legalább egyszer, a mitikus Cormac esetében világosan meg is fogalmazódik. Ír földön legalább - arisztokrata hagyományról van szó. Egy királyfi neve pl. Kis Farkas volt, aki saját „briganti­bandával” is rendelkezett. A későbbiekben király, majd szerzetes lett belőle (ld. McCone 1986: 9).23 Mivel a motívumot szabad talán az alapnyelvi korszakra datálni, azon meggondolás alapján, hogy hasonló struktúrák más népek esetében is léteztek, a szerző új értelmezést ad a mítoszok kitétel-motívumának, illetve a farkas általi gondozásnak. Nagyszámú ilyen mítosz létezik, amelyek között természetesen Romulus, Remus és a nőstényfarkas története a legelterjedtebb, de elég ismert pl. Hérodotosz leírása is Kürosz perzsa király regényes esetéről (I, 107–130, ahol a kitétel a 112–113. fejezetben olvasható). A követke­zőkben McCone az életkor szerinti tagozódással (Altersstufen­system, angolul age sets) foglalkozik és megfelelést talál Tacitus Germániája és Caesar Gall hárorúja leírásai valamint a Gundestrup-edény kettős tagozódást mutató ábrázolása között. Az etnográfiából jól ismert Altersstufensystem kiegészíthető számos klasszikus példával, római, krétai, perzsa struktúrákkal Livius, Sztrabón, Xenophón és mások beszámolói nyomán. Úgy tűnik, Róma első uralkodói is életkori beosztásnak feleltethetők meg: Romulust, az első királyt az ifjúság (iuventus) összefüggésében említik, Numa Pompiliust, a másodikat, az öregek tanácsával (senatus) asszociálják, a harmadik, Tullus Hostilius a harcos aspektushoz áll közel. Ez utóbbiakat a felnőtt polgárok (cives) adják. A szerző nem lát nehézséget abban, hogy a részletesen áttekintett életkori beosztásnak ír, gall, gót, germán, görög, latin, perzsa, óind és más példák alapján megfelelő alapnyelvi terminológiát állítson össze. A jelen áttekintésben talán mellőzhető nyelvészeti rekonstrukciókat és a komplikált helyesírású példákat elhagyva, csak az eredményre koncentrálva, a következő kép alakul ki:

A Männerbund fogalmára egy *kor-yo-s hipotetikus alak rekonst­ruálható, amelyből le lehet vezetni pl. a későbbi görög „koiranosz” (‘Heerführer’) terminust – ez szerepel az Íliászban (pl. a II. ének 204. sorában; kontextusban és műfordításban: „egy legyen úr csak”). Természetesen, germán előzményeken keresztül, a német Heer ‘hadsereg’ szó is ide tartozik. A „halállal” asszociált ‘fiatal harcos’ megjelölésére a szerző olyan kifejezést talál, amely többek között a latin iuvenisben folytatódik. Ezek ‘parancsnoka’ a „Halál Ura” lehetne, de McCone nem fejti ki a fogalmat. Említi viszont az óír Mor-rígain < *moro-rigani ‘Halál Királynője’ címet („Königin des Todes”, 54. o.). A *mor- származékai sok nyelvben előfordulnak, a legismertebb a latin mors (‘halál’), de a gyök kimutatható a görögben is. A megfelelő ír tisztségviselő a muire (‘Befehlshaber’, ‘parancsnok’), és ide veendők különböző óind alakok, pl. a marya-, a marutok jelzője. (A marutok a harcias Indrával álltak kapcsolatban, míg az Avesztában előforduló megfelelő alakokat farkasokkal asszociálják, 54. o.). Tulajdonképpen teljesen logikus, hogy a halált osztók legyenek a „Halál Fiai” (Filii Mortis), és az ezekkel szembeállított keresztény fogantatású (ír) cselekvők az „Élet Fiai” (Filii Vite [=Vitae]). Erről a kérdésről a szerző az 1986-os tanulmányában ír, ahol egyházi és más források alapján bebizonyítja, hogy a „Halál Fiai” fían-tagok voltak, akik az egyházi íróktól érthetően a lehető legelítélőbb minősítéseket kapták (ld. 1986: 5-6.9, valamint 1987: 141–142). A magyar nyelvben is meglevő, germán(?)/germán-kelta(?) eredetű kifejezés mai használatában átértel­meződött, míg az „Élet Fia(i)”, megegyezően a magyarban általánosan tapasztalható nyelvi pejorációs folyamatokkal, legalábbis a köznyelvben, e sorok írója tudomása szerint, nem fordul elő.24

A „nép” fogalmára tut, touto- és más ilyen szavak szolgálnak,25 míg a vir, wer- és hasonló ‘férfi’ értelmű alakokról és ‘erő’ alapjelentésükről már szóltunk. Szemantikailag közel esik a különböző származékokban előforduló ner elem. Ezt látjuk pl. a görög anér ‘férfi’ szóban és az itáliai Nero névben, egy kelta származék jelentése pedig ‘úr’. Hasonló a helyzet az „öreg” jelentésű szavakkal, amelyeket klasszikus összefüg­gésekben a ‘szenátus’, illetve a ‘geruszia’ szavakban látunk viszont. Tekintve, hogy minden korai és sok későbbi indoeurópai nép is „király” irányítása alatt állt, kézenfekvő, hogy az intézményt az alapnyelvi korra is feltételezzük. Nyelvileg olyan szó rekonstruálható, amely pl. a latin rex tisztségnévben folytatódik. Egy vita részleteit mellőzve elég, ha azt idézzük a szerzőtől, hogy szerinte az alapnyelvi „királynő” fogalma is bizonyított (vö. lat. regina), a „király” pedig a „világrendet birtokoló” (Weltordnung besitzend) szakrális figura volt. A szó nyelvileg egy ún. „vonzatos összetétel” (ném. Rektionskompositum) ‘...t irányító’ jelentésű utótagjaként önállósult (55. o.).

Az eddigi érvek alapján McCone életkori rendszere a következő­képpen néz ki (u.o.):

Király

Férfiszövetség (Männerbund)                                       Nép

Ifjak (Junggesellen)                 Felnőtt férfiak                Öregek

Tekintve, hogy a szerző adottnak veszi korábbi írásai ismeretét és hivatkozik rájuk, legitim, ha a modellt az 1987-es tanulmánya alapján tesszük teljessé:26

 

„halálosak” (Tödliche)

                                módosak (besitzende      ítélők,

                                Ehemänner)                   Beurteiler,

                                                                    „medontes”27

„farkasok” („Wölfe”)

 

Végül még a következők teendők mindehhez:

 

zsákmány                  gazdaság                        ítélkezés,

(könnyű csapatok,      (kocsiról harcolók,        (hadi

jellemzőjük a harci     Streitwagenkrieger,        kötelezettség

düh, Wut)                  jellemzőjük a köteles-     nélkül,

                                ségtudat, Pflicht)            törvények)

(Folytatjuk)

 

 

Kim McCone: Wolfsbesessenheit, Nacktheit, Einäugigkeit und verwandte Aspekte des altkeltischen Männerbundes. (Farkasmegszállottság, meztelenség, félszeműség és az ókelta férfiszövetség más, hasonló aspektusai) In: R. P. Das – G. Meiser (Hrsg.), Geregeltes Ungestüm. Bruderschaften und Jugendbünde bei indogermanischen Völkern (A rendszerbe állított féktelenség indogermán népek vér- és ifjúsági szövetségei). Bremen: Hempen Verlag 2002, 43–67.

 

Katona L. Endre

 

1. J. Caesar, A gall háború I, 2 (Bp. 1964, Szepessy Tibor fordítása).

2. A részlet Devecseri Gábor műfordításában a következőképpen hangzik: „Hektór, erejétől elkapatottan | rémesen őrjöng és Zeuszban bizakodva sem istent, | sem pedig embert nem retteg; megszállta a harcdüh” (IX, 237–239), másutt „az őrjöngő Hektór viszi harcba csapatját, / mint tűzláng” (XIII, 33–34). Vergiliusnál is alighanem több mint egyszerű toposz a „saevus Hector” (‘vad/dühöngő Hektór’) megjelölés (Aen. I, 99). Hogy igazságosak legyünk: lentebb az ellenfél Akhilleusz is ugyanezt a minősítést kapja (Aen. II, 29). – A következőkben az összes homéroszi idézetet Devecseri Gábor fordításában adjuk közre.

3. H. D. Chickering, Jr. kommentált kétnyelvű kiadása alapján (New York etc., 1977, 91. o.). A kevéssé épületes történet a következőkben tudatja a hallgatósággal, hogy a szörnyeteg Grendel az összes jelenlevő vitézt felfalta.

4. J. P. Mallory–D. Q. Adams (eds.), Encyclopedia of Indo-European Culture [EIEC], London–Chicago 1997: 505.

5. A problémás Beo- előtag egyik lehetséges értelmezése „harci”. Az elnevezés így ‘harci farkast’ („war-wolf”), azaz kiemelkedő harcost jelentene (ld. The Century Dictionary and Cyclopedia, New York, IX, 1906: 147). Hasonló a német Hari-ulf, ill. - megfordítva - Wolf-hari név. Távolabbi párhuzamnak tűnik a görög onomasztikában a Lükosztratosz (§˘ÎŰŮÚˇŮ՘), kb. ‘seregfarkas’, németül ‘Wolfer’, ‘Wolfsherr’. (Megjegyzendő, hogy a német Herr [‘úr’] szó eredeti jelentése: „fennköltebb”). Kevésbé valószínű A.Ja. Gurevics interpretációja, aki talán Ostheerent követi a „méhek farkasa”, vagyis ‘medve’  interpretációval (in: Sz.A. Tokarev [főszerk.], Mitológiai Enciklopédia I, Bp. 1988: 577). Ostheerent ld. a „Beowulf” címszó alatt (Enzyklopädie des Märchens, Hrsg. K. Ranke, 2, 1972: 128). Ha mégis elfogadjuk a javaslatot, esetleg a medve és a farkas, ill. az ezeknek megfelelő berserker és werwolf harcosok alább megemlítendő funkcionális érintkezéseire kell gondolnunk.

6. Az itt recenzeált tanulmány sokban támaszkodik a szerző indoeurópai szempontból talán legfontosabb elemzésére: „Hund, Wolf  und Krieger bei den Indogermanen”, in: W. Meid (Hrsg.), Studien zum Indogermanischen Wortschatz 1987: 101–154. Az írás együtt vizsgálja a germán és a kelta anyagot, és nemcsak párhuzamosságokat talál, hanem a mindenkori másik hagyományt jól kiegészítő részleteket is. Az egyezések lehetnek közös újítások, de közös örökség is az indogermán korból (vö. 110. o.). Szintén fontos a szerző korábbi írásai közül: „Werewolves, Cyclopes, Díberga, and Fíanna: Juvenile Delinquency in Early Ireland” (Cambridge Medieval Celtic Studies 12, 1986: 1–22), valamint még: „Aided cheltchair maic uthechair: Hounds, heroes and hospitallers in early Irish myth and story”. Ériu 35, 1984: 1–30. Magyar szempontból felhívhatjuk a figyelmet Feyér Kálmánra, akinek a kelta történelem volt az érdeklődési területe; ezen keresztül eljutott az indoeurópai összefüggések gondolatához. Korai halála megakadályozta, hogy a tehetségét kibontakoztassa. Gondolatébresztő, időnként felkavaró befejezetlen tanulmányát („A delphoi-i steptérion-ünnep és az indoeurópai férfitársasági királyégetés„) az Antik Tanulmányok közli: 5, 1958, 199–222.b fordítás lenne a „férfifarkas”. Az összetétel első tagja („wer-”) ‘férfit’ jelent, ami etimológiai rokona a hasonló jelentésű latin ‘vir‘-nek. A latinban ebből vezették le a „virtus” szót. A főnév, csakúgy mint görög megfelelője (anér, ŕӋÚ) – és ez lényeges nemcsak klasszika-filológiai, hanem indogermán szempontból is -, nem egyszerűen hímnemű egyedet jelent, hanem ‘harcedzett/harcban jártas férfit’ vagy ‘hőst’. Az alapképzet az ‘erős, erőteljes’. A némethez hasonlóan az angol a werewolf, ritkábban a werwolf alakot használja.

8. Feyér Kálmán megemlíti, hogy a werwolfságot tanulni kellett (i. m. 218. o.)!

9. G. Dumézil, Myth et épopée I, 1968 2: 423-428. McCone részletesen kritizálja D.-t 1987-es tanulmányában a 131. skk.  oldalakon.

10. Vö. Feyér Kálmán tanulmányát (i. m. 205. o.). F.K. a bruident férfiháznak értelmezi, míg B. Meier (Lexikon der keltischen Religion und Kultur 1994: 58.94) a „Bankettsaal”, „Festsaal” és a „Festhalle” értelmezéseket adja. A hagyomány szerint hat ilyen terem létezett Írországban, és az egyiknek a tulajdonosa Da Derga volt. A. T. B. D. D. szövegét Eleanor Knott adta ki 1936-ban szójegyzékkel és jegyzetekkel, második reprintje 1975-ben jelent meg a The Dublin Institute for Advanced Studies gondozásában. Az előszó szerint a régebbi ír hősmondák között ez a legfontosabb (IX. o.). A kérdéses részlet a 20. §-ban (7. o.) olvasható.

11. Vö. Feyér Kálmán apokaliptikus képével, amelyet a 209. o.-on fest fel.

12. Tacitus úgy fejezi ki magát, hogy másoknál is megvan, „ami a chattusoknál általános szokás: mihelyst felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és férfias erénynek szentelt külsejét” (Tacitus összes művei, Bp. 1970, i. h., Borzsák István fordítása). Ismeretes Lily Weiser úttörő könyve az ógermán Männerbundokról (Altgermanische Jünglingsweihen und Männerbünde, Bühl [Baden] 1927), aki többek között a keltákat is érinti, írva a fogadalmakról és a próbatételekről is, pl. a 68–70. oldalakon. Az ölési kötelezettséget („Erlegen eines Feindes”) a 36., annak enyhített formáját a 74. oldalon említi. (Az etikum kedvéért: mind Weisert mind Höflert, akit a fentebb említett Feyér Kálmán fenntartás nélkül követ, i. m.  202. o., kritikák érték. Ld. pl. M. Meiert, Reallexikon der Germanischen Altertumskunde [RGA] 19, 2001: 106, s. v. Männerbund).

13. F. Kluge–E. Seebold, Etymologisches Wörterbuch der deutschen Sprache 2002. 24: 112.

14. Az átfedésekhez ld. O. Höfler, Berserker, RGA 2, 1976: 299. A keltológus P. Schrijver (Müncheni Egyetem) felhívta a figyelmet az óír fían-tag berserkerekre (ő a fían-t „Jugendbund”-nak, nem „Männerbund”-nak nevezte), akik harci tevékenységükhöz különböző drogokat használtak (Indo-European Summer School, [IESS] Berlin, Freie Universität, 2005, szept. 5). Ilyesmit a szakirodalomból  is ismerünk, ld. pl. D. A. Miller cikkét, „Warriors”, EIEC 631–636; a hallucinogén gombákról: 632–633. Mindez egy fontos dimenzióra hívja fel a figyelmet: látni való, hogy a „kábítószerezés” távolról sem a modern kor találmánya. Például R. Leubuscher, aki orvosi szemszögből közelíti meg a kérdést, világosan a „Narcotica” szót használja fajtákat is megnevezve (Ueber die Wehrwölfe und Thierverwandlungen im Mittelalter. Berlin, 1850: 42). Az indogermán régiségben a különböző szereknek, italoknak, így pl. a mézsörnek (ang. meada (szóma): istenek és kiválasztottak itala. McCone egy a soma névnek valószínűleg megfeleltethető iráni szóösszetétel alapján arra a következtetésre jut, hogy legalábbis az indo-iráni hagyományban ez a mámorító ital volt az, amelynek a segítségével a kiválasztottak farkasokká változtak (1987: 119–120). A soma italról és valószínű elkészítési módjáról rövid leírást ad Fiók Károly (Budapesti Szemle 79, 1894: 179), majd egy védikus himnusz közreadásával mutatja be, miként „Indra, az árják harczias istene, talán kelleténél többet ivott és mereng a szómának, meg saját erejének nagy voltán”. Az isten többek között ezt mondja: „Paránynak tetszik én nekem | A földnek népe” (uo. 180. o.). Komikusnak hat, de komoly: a görögöknél „őrjöngeni helyesen” volt ajánlott (ld. I. M. Linforth, Telestic madness [...], University of California Publications in Classical Philology 13, No. 6, 1946: 163–172)! Ők mindig alkotó módon álltak a dolgokhoz... A kutatás jelenlegi állását adja Mallory cikke: Sacred Drink, EIEC 494

–496.

15. A. Fick (Die griechischen Personennamen, 1894), összehasonlító anyagként 7 oldalon keresztül vizsgálja a germán névadást, ezen belül a Wolf- előtagú és a -wolf, -ulf, -olf utótagú neveket a XCV–XCVII. oldalakon. – A magyar ‘Farkas’ német, illetve indogermán névre, illetve használatra mehet vissza.

16. A szó köznévként is létezett. A „farkas” konnotáció biztos, a „werwolfság” pedig valószínű. Mind az autolükosz mind a mitológiai személy alakja összekapcsolódott a lopással és a ravaszsággal (ld. W. Beck cikkét, in: Lexikon der frühgriechischen Epos I, 1955: 1625). McCone 1987 a nevet ‘Mann-Wolf’-nak értelmezi (118. o.).

17. Ismert, hogy L. adta a spártai alkotmányt. McCone értelmezésében ez azt jelenti, hogy állami szinten a Männerbund normáit tették intézményesekké (1987: 123).

18. Diodor’s von Sizilien Geschichts-Bibliothek übersetzt von Adolf Wahrmund. Fünftes Buch. Stuttgart 1869, 39. o., 88.j.

19. Egy valószínű Cernunnos-ábrázolás Székesfehérvárról valamint Szlovéniából is előkerült (ld. F. Kaul leírását, RGA 13, 1999: 208).

20. Az edény részletes ismertetését, színes ábrákkal, dokumentációval és értelmezéssel, ld. az F. Kaul és M. Warmind szerzőpárostól (RGA 13, 1999: 195

–213). Egyszerűbb, mindenki számára hozzáférhető ábra látható az edényről a Dömötör Tekla által szerkesztett Germán, kelta regék és mondák

 új kiadása címlapján (Bp., Móra 2005). Ha más összefüggésben is, a farkasról mint valamely menet vezetőjéről világos leírás van: Sztrabón 5, 4, 12, C 250; szerző, 65. o.).

21. McCone (1984: 8–9) azt elemzi, hogy nem egyszerűen névváltoztatásról van szó, hanem átalakulásról (metamorphosisról)!. Különösen érzékletesen írja le a lehűtést Dumézil: az első üstöt szétrobbantja a hőség, a másodikban még zubog a forróvíz, a harmadikban a víz már csak langyos. Analóg eset fordul elő az osszét Nart-legendában, ahol a történet hét (!) üstöt említ. Ebben az esetben a hős maga követeli, hogy merítsék hideg vízbe, mivel úgy érzi, hogy elemészti a belső tűz (Heur et malheur du guerrier 1969: 124–125, 1985: 203–204).

22. Figyelemre méltó, hogy Hérodotosz két helyen is hangsúlyozza ezt az eredeztetést. A szerző által nem említett másik hely VII, 92. A kiközösítés és a „Lükosz” elnevezés természetesen hihető, de a földrajzi név magyarázatára a szakirodalomnak van más elképzelése is.

23. A hagyomány alapján lehetséges általánosítást erősíti talán a görög epikában köztiszteletben álló idős Nesztór elbeszélése: „Ők legerősebbek voltak valamennyi halandó | közt, s legerősebbekkel szálltak a harcba is egykor, | nagy hegyi szörnyekkel, riadalmas végüket osztva. | Én társuk voltam” (Íliász

 I, 266–269). A görög „Lükiszkosz” pontosan ugyanazt jelenti, mint a kelta megfelelő: ‘Kis Farkas’. Ez a megjelölés Athéntól (egy arkhón neve) Sziciliáig (Agathoklész vezére) nagy területen elterjedt, sőt kutyanévként is ismert volt.

24. Többről van szó mint amekkora tematikát egy M.o.-n publikált tanulmány figyelembe vesz, de ld. mindenesetre Ágnes Nagy könyvét (Les repas de Thyeste, Debrecen 2000, HPS 7), ahol utalás történik Maria Daraki Les fils de la mort című tanulmányára (13[24] és 96. o.). Lehet, hogy a kifejezés még a McCone-i javaslatnál is morbidabb eredetű? Daraki írásának alcímében utalás van az intézményesített (!) „nécrophagie„-ra, amelyben csak közeli rokonok vehettek részt. Nem teljesen világos, honnan veszi D. a kifejezést, ld. 164., illetve 171. o. Mielőtt elutasítanánk a fölvetést, gondoljunk arra, mit tett az árkádiai Lükaón - lükosz = ‘farkas’! – és milyen büntetést kapott érte. A történetet többek között Ovidius beszéli el (Átváltozások, I, 163–243).

25. Ld. túath, fentebb, valamint még az 54. és 55. oldalon. Feltételezik, hogy a m. ‘tót’ szó a megfelelő indoeurópai alakra megy vissza.

26. A kiegészítés a 145. oldalról történik. Előzőleg, a 118. oldalon a szerző amellett érvel, hogy az indogermán *koryos (Männerbund) tagjait a közösség ‘farkasok’-nak tekintette.

27. Ez a szóalak a görög ̤‰ˆ ‘uralkodik, törődik’ participiuma. Etimológiailag rokon a latin modus ‘mód’ szó. Egy ide vágó kifejezést az Íliászból „vezérek a harcban és tanácsosok a békében” fordítással lehet visszaadni. A közös szemantika a ‘megítél, (fel)mér’ lehetett; így értelmet nyer a latin medicus idekapcsolása is (1987: 144).