Klió 2007/2.

16. évfolyam

A szerbiai hatalomgyakorlás politikai kultúrája – az alternatívák felszámolása

 

 

Eric Gordi egy rendkívül egyszerű de alapvető és jelentős megfigyelést tett, amikor Szerbiában, pontosabban Belgrádban élt a kilencvenes évek elején-közepén. Megfigyelése a következő: Slobodan Miloševic hatalma nem az által volt szilárd, hogy vonzóvá tette magát, és mert sokat ígért, hanem azért, mert mindent felszámolt, ami alternatívaként jelent, illetve jelenhetett volna meg mellette, helyette. Mindez azonban nemcsak megfigyelés és jó ötlet, hanem négy fontos fejezetben bizonyított állítás is. A szerző külön foglalkozik a politikai, információs, zenei, és társadalmi alternatívák felszámolásával. Bevallottan urbánus perspek­tívából elemzi a helyzetet, és első pillantásra ez hiánya is a könyvnek, mégis ez a keret kielégítő, hiszen Belgrád sok tekintetben az egész állam kicsinyített másának is tekinthető, még akkor is, ha bizonyára érdekes mű lenne írható arról is, ahogyan a vidéki Szerbia élte túl a diktatúra korszakát.

A bevezetőben a szerző elmondja, hogy Szerbiában járva az a kérdés foglalkoztatta, hogyan volt lehetséges Miloševic hatalmon maradása. Ezen gondolkodva jutott el az alapfelismerésig.

A négy alapvető elemző rész előtt, egy érdekes fejezetben próbálja a szerbiai lakosságot jellemezni (Igaz, hogy inkább Belgrádra koncent­rál). Leírja, hogy a szerbiai társadalom egy modernizálódási folyamat közepén tartott, amit derékbetört a diktatúra. Adatokkal bizonyítja, hogy ebben a társadalomban ugyan úgy jelen volt a tolerancia, mint a nemzeti alapú kirekesztés. Ráadásul mindkét attitűdnek megvoltak a hagyományai. A diktatúra megjelenése előtt növekvőben volt azoknak a száma, akik jugoszlávnak vallották magukat, hogy aztán megforduljon a tendencia. A jugoszlávizmust a kommunista párt is támogatta, de volt egy eredendő kozmopolita jellege is. Vagyis összetett jelenségről van szó. A jugoszlávizmus egyszerre jelenthette a szolgai követését a Kommunista Szövetség által diktált trendnek, és a liberális, értelmiségi gondolkodást is. Mindenesetre a jugoszláv identitás egyfajta alternatívát jelentett a nemzeti eszmékkel szemben is, sőt sokan úgy fogták fel, mint a retrográd eszmék tagadását. Azonban a kommunista hatalom is autoriter volt, és vele szemben alternatívaként jelent meg a nemzeti gondolat, amelyet oly könnyen neveztek nacionalizmusnak, és ítéltek el. Ebben a meglehetősen ingoványos térben egyensúlyozott Miloševic. A feléledő szerb nacionalizmus sem volt egynemű. Egyrészt felújították a régi – titoizmusban visszaszorított – nemzeti, vallási hagyományokat, másrészt pedig a nacionalizmus friss energiáktól volt hatóképes. Más nacionalizmusok is feléledtek, és ezeket szükség szerint lehetett egymás ellen manipulálni, és agresszív nacionalizmussá sem volt nehéz őket átalakítani. Azért sem volt ez nehéz, mert eleve kizárólagos volt a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia által megfogalmazott, és kiszivárogtatott memorandum (a kommunizmusban használt módsze­rek is kizárólagosak voltak). Miloševic a kommunista és nacionalista elemeket is keverte, miközben az országban egyre kevesebben hitték róla, hogy kommunista, és azt sem, hogy nacionalista. Mindazonáltal a nacionalisták és a kommunisták sem láttak tőle jobbat, és Miloševic tett is azért, hogy ne is láthassanak.

A szerző szerint a legnagyobb hasadás a szerb társadalomban az urbánus és „rurális” kultúra között volt, van. Azért nem szerencsés ezt egyszerűen városi és falusi kultúrának nevezni, mert a városok lakossága, pontosabban annak nagy része is rurális kultúrát hordozott magában. Ugyanis Belgrád a titoizmusban nőtt igazán nagyvárossá, és kisebbségbe szorultak benne a városi tradíciót, városi létet gyakorló emberek. Lakosságának több mint fele, de talán kétharmada is félszemmel elhagyott falujára tekintett, és nemegyszer megvetette a városlakókat. Ezen kívül létezett egy falusi típusú nacionalizmus is, amely Belgrád Tito-pártiságát rótta fel a városlakóknak. És valóban a kommunisták teljesen a kezükben tartották az országot, monopóliumuk volt a társadalmi élet minden terén. Ez a monopólium a nyolcvanas évek végén a kommunizmus és nacionalizmus, a diktatúra és látszatdemokrácia között ingadozó vezér kezébe került, akinek ideológiai bukfencei és szurrogátumai elszédítették mindazokat, akik követni akarták volna valamilyen elvi alapon. Eközben a hatalom még így is megtartotta azt a lehetőségét, hogy szükség szerint felcímkézze a „nép ellenségeit”.

Az érdekes és tartalmas helyzetleírás után az első fontos elemzés a politikai alternatívák megsemmisítéséről szól. A kommunista-szocialista hatalmi elit problémák nélkül váltotta át hatalmát „választott” hatalommá, azért mert az új pártok megjelenése bizonytalansággal töltötte el a szavazókat, és azok inkább az állandóságra szavaztak. Emiatt Miloševicnak sikerült a választásokat „politikai rituálékká” degradálnia, amelyben a választópolgár elhitte, hogy úgysem változtathat a dolgok menetén. Ezen felül Miloševic nem bízta még erre sem a dolgot, hanem a választási rendszert, és a körzeteket úgy manipulálta, ahogy érdekei megkívánták. A lakosságot régebben is arra szoktatták, hogy ne válasszon, csak szavazzon. Ahol ellenzői sokan voltak, népes választói körzeteket, ahol pedig bizonyosan rá szavaztak, kis körzeteket hozott létre. Így a hasonló mennyiségű kormánypárti és ellenzéki szavazat sokkal több kormánypárti képviselőt juttatott be a parla­mentbe. (Az első választásokon, 1990-ben elért 46.1 százalékos győze­lem 77,6 százalékos többséget hozott neki a parlamentben).

Kezdetben Ante Markovic kísérlete zavarta, akinek stabilizációs programját, azáltal tette tönkre, hogy egyszerűen pénzt nyomatott, így lemondásra kényszerült a reformista politikus. Az 1989-es változások kényszerítették a rezsimet, hogy formálisan a pluralizmus útjára lépjen. Ez „vad pluralizmust” jelentett, amiben az egykori állampártnak pénz és infrastruktúra állt a rendelkezésére, így fölénnyel győzte le ellenlába­sait. A már 1990 januárjában felbomlott Jugoszláv Kommu­nista Szövetség is Miloševic malmára hajtotta a vizet, hiszen a párton belüli alternatívától is megszabadult, sőt azokat árulónk kikiáltva, és a médiateret megvonva tőlük kiiktatta őket mindenféle politikai opcióból. Közben a hovátországi nacionalizmus feléledése újabb lendü­letet adott neki. Ekkoriban több alkalommal szétvereti a tüntetéseket, egy alka­lommal a hadsereget is bevetve (1990. márc. 9-én, amivel viszonylag részletesen foglalkozik a szerző). Miloševic erővel pótolta a legitimitás igényét. A következő lépés a háborúkkal való homogenizáció eszköze volt „Ha háború van nincs helye semmilyen politikának, és megosz­tottságnak”. Miloševic pártjának (SPS) támogatottsága minden következő választáson csökkent, azonban időről időre talált magának megvett szövetségest az ellenzék soraiból, miközben az ellenzéki pártok egymással voltak elfoglalva, és nem tudták elhatárolni magukat a rezsim nacionalista retorikájától. Mégis Miloševic társadalmi támogatottsága visszafordíthatatlanul csökkentk. A választójogot nyerő ifjú generációk egyértelműen ellene fordultak, noha az ellenzék szavazóinak is fogyott a lelkesedése. Ez főleg a városi lakosságra volt jellemző.

A második elemző fejezet a médiáról szól, pontosabban az alterna­tívák megszüntetéséről a tájékoztatásban. A kiinduló helyzetet a médiák relatív szabadsága jellemezte. Itt azonban különös hangsúlyt kell, hogy fektessünk arra, hogy csak viszonylagos szabadságról van szó. Való­jában a szerb, belgrádi média mindig a „kenyéradóitól” függött. De még ez is hagyján, hiszen a lakosság 30,1 százaléka nem olvasott újságot. Ennek ellenére a legnagyobb presztízsű Politika, és a legnagyobb példányszámú Vecernje Novosti mellett a Politika Ekspres (a Politika témáit kissé bulvárosabb stílusban tárgyalja), és a Borba is a kezében volt (Később a Borba újságírói fellázadtak, ami fontos fejezete lett a szabad sajtóért való harcnak). A valódi médiahatalmat a tévék megszerzése jelentette. Paradox módon Szerbiában a kereskedelmi csatornák létrejötte is a rezsimet erősítette. Az állami televíziót egysze­rűen megörökölték, a megalakult kereskedelmi Pink TV és Plama TV pedig a néhány helyi tévével a hatalmat szolgálta.

A szabad sajtót a B92 rádió majd TV-csatorna, a Vreme hetilap, és egy rövid ideig a Naša Borba jelentette (Jellemző, hogy a Belgrádra koncentráló szerző sem ebben a fejezetben, sem máshol nem fordít figyelmet a magyarság masszív elutasítására, sem a Magyar Szó ellenzékiségére és függetlenségére). A független hangot sokféle prakti­kával próbálták elhallgattatni (a munkatársakra, a terjesztő hálózatra, a papírellátásra hatottak). A hatalom taktikája félig sikeres volt, mert a független sajtó csak kevesekhez jutott el. Így propagandájuk szabadon terjedhetett. A rezsimpárti médiák módszereiről, és a független média marginalizálásáról nem túl érdekes, de fontos megállapításokat tartal­mazó fejezetek szolgálnak információval. Annál érdekesebb a Borba esete, amely változatos küzdelemben maradt alul, azonban ez mégis győzelem volt, hiszen az olvasók bizalmát megszerezték. A Miloševic-rendszer talán nem is akarta teljesen megsemmisíteni a független sajtót, hogy hivatkozhasson arra, hogy lám vannak ilyenek, de ezzel érzelmi menedéket és tartalékot adott ellenzőinek. Ez egyben életerő is volt a mindennapok feketébe hajló szürkeségében.

A könyv legeredetibb, és legérdekesebb része a zenei alternatívák megszüntetéséről szól. Első pillantásra ez egy kevésbé fontos szegmense Miloševic hatalmának. Mégis akik átélték a diktatúrát tudják, az egyén szempontjából ennek döntő a jelentősége. A személyes identitás és örömforrás egyik legfontosabb eleme a zene volt. Belgrádban sokféle zene volt hallható a kilencvenes évekig, sőt külföldön is felfigyeltek annak pop-rock életére. A zene által a városi lakosság úgy érezhette, hogy kapcsolatban áll a világgal. Mindazonáltal elég erős volt a folk is. Ezt nem nevezhetjük egyszerűen népzenének, mert népies műzene volt, amely szövegének bugyutaságával, az énekes hanghordozásával, egy kis harmonikaszóval váltott ki undort a városlakókból ill. teremtette meg a rurális kultúrájú lakosok konfortérzetét. A hatalom erre a hagyo­mányosan „népi” dologra épített, sőt egyet csavarintott is a dolgon kitalálva a turbo-folkot. Kezdetben maga a kifejezés becsmérlő volt, és az urbánus közegből mondták ki először (egy bizonyos Rambo-Amadeus), de később elfogadták a turbo-folk előadók is. A turbo-folk lényegében véve, a fenn felsorolt elemeket ritmusgépekkel „túrbózta fel”. Döbbenetes töménységgel árasztotta el a városokat az így létrejött giccs. Rockzenét, sőt a „nem turbo-folkot” játszó zenekarok évekig nem tudtak lemezt kiadni. Az új hatalom és az újonnan virágzó turbo-folk kapcsolatát az évszázad esküvőjének kikáltott esemény szimbo­lizálta, amikor is a közismert Ceca, énekesnő és a hírhedt szabadcsapat vezér, Arkan kelt egybe. A város szórakozóhelyei is átalakultak, alig maradtak olyan helyek, ahol nem turbo-folk szólt. Teljesen kiszorították az összes többi műfajt, amitől azok a társadalom­kritikát is beépítették szöve­geikbe. Az így előidézett depressziót érdekes módon az ellenkező oldalról puhították fel. A szerb népzene ismerőinek is sok volt a turbo-folk, és azzal álltak elő, hogy az lényegében véve muzulmán zene. Ettől a hatalom megtorpant, és kezdett kihátrálni az általa felfújt turbo-folk mögül, amely azonban továbbra is életképes maradt, de nem egyed­uralkodó, amitől a más zenéket kedvelők fellélegeztek. Ez után néhány pop, illetve rockzenekart is szárnyai alá vett a politikai elit, de azok mérsékelt sikert hoztak. Régi rockzenészek megszerzése is napirenden volt, de sikerük elolvadt, mihelyt kiderült, hogy a hatalmat szolgálják. Ugyanekkor a turbo-folk helyett „agitprop neofolkkal” kísérleteztek, amely ugyan olyan undort váltott ki, mint a turbo-folk. Minden esetre 1994-től már csökken a hatalom monopóliuma a zenei életben. Az „ízlésnek nincs alternatívája” alapon a hatalom új akciót hirdetett meg, amellyel az „elterjedő giccs” ellen lépett fel. Ezzel gyakorlatilag hátba­támadta turbo-folk kreatúráit, miközben nem definiálta mi az, amit értéknek tart, így annak sem volt fedezete, ahogy a giccset támadták. A miloševici hatalom először szinte megsemmisítette az urbánus kultúrát (azzal is, hogy elsősorban az urbánus réteg vándorolt ki az országból), és „populáris” kultúrával váltott fel, hogy végül ez ellen forduljon. Valójában a turbo-folk éra arra volt jó, hogy amíg egyedural­ma volt, az emberek még inkább elészigeteltnek, és gyengének érezzék magukat. Mégis, Szerbiában minden, ami folk, legyen az akár „muzul­mán” turbo-folk is, népszerű a lakosság egy részében, így a hatalom egyrészt azok gyűlöletét vívta ki, akik nehezményezték a rock kultúra leépítését, másrészt azoknál is gyűlöletet váltott ki, akik azon dühödtek fel, hogy elfordult a folk zenétől.

Miloševic hatalmának legdöbbenetesebb része az volt, ahogy a társadalmi alternatívákat számolta fel. Az infláció által általános és teljes bizonytalanságot hozott létre. Egészen biztosan Miloševic hozta létre az inflációt, hiszen a gazdasági folyamatok ugyan kedvezőtlenek voltak, de nem annyira, hogy az infláció óránként legyen két százalék. Az infláció már 1989 óta gondot okozott, amit súlyosbított a jugoszláv tagköztársaságok közötti kereskedelmi háború. 1991-től szuperinfláció volt, amely hiperinfláció lett, és 1994 januárjában elérte a havi 313 563 558 százalékot. Ezek után tűnt komolytalannak, amikor Avramovic (nemzetközileg is elismert pénzügyi szakember) rövid idő alatt megállí­totta, bevezetve a szuperdinárt. A központilag gerjesztett infláció első célja az volt, hogy megszerezze az emberek tartalékait. A fizetések nem tudták kielégíteni az emberek szükségleteit, így azok pénztartalékaikat élték fel. A hiperinfláció első szakaszában mindenki elvesztette a pénzét, aki dinárban, vagy bankban tartotta. Gyorsan kialakult a szokás, hogy német márkában tartották az emberek a pénzüket, azonban az infláció tombolása arra kényszerítette őket, hogy dinárra váltsák valutájukat, ha valamit venni akartak, a pénzváltásokon mindig vesztettek, a nyereség pedig a szürke zóna által az államot gazdagította. Tragi­komikus volt a magánbankok megjelenése, amelyek óriási kamatot ígértek, de ismét kifosztották a hiszékenyeket. Ebben a helyzetben a falusiak némi előnyben voltak, ugyanis az élelmiszereket el tudták adni valódi pénzért (német márka), míg a bérből és fizetésből élők szinte csak „játékpénzeket” kaptak, amelyek pillanatok alatt értéktelenné váltak. Megjegyzem, hogy Gordi ebben a kérdésben nem lát eléggé tisztán, ugyanis az általa ismert képet még azzal kell kiegészíteni, hogy a hatalom a gazdálkodóktól is elvont szinte minden eszközt, így a mezőgazdasági munkák pénzelése teljesen bizonytalan lett. Mindennek a hasznát az államon kívül a pénzváltók (dílerek – az angol dealer szóból) élvezték, akik olyan árréssel váltották a pénznemeket, amellyel akarták, ugyanis a hivatalos átváltási arányok nem voltak reálisak, így senki sem a bankokban váltott, hanem az utcasarkon, félig legálisan (jogilag ez teljesen illegális volt, de mindenki ezt tette, a rendőrség meg hol lecsapott, hol nem). A hiperinflációnak azonban volt egy még súlyosabb hatása. Az emberek arra kényszerültek, hogy rohanjanak a pénzükkel a pénzváltókhoz, vagy a boltokba. Nem volt idő megvárni a munkaidő végét, hiszen akkor már a töredékét érte a fizetés, nem lehetett pihenéssel tölteni a délutánokat, az éjszakákat, sőt a vasár- és ünnepnapokat sem. Az embereknek nem volt idejük egymással beszélgetni, hiszen minden idejüket az kötötte le, hogy hogyan jussanak áruhoz, és hogyan váltsák át pénzüket éppen arra a pénznemre, amire szükség volt. Amikor úgy döntöttek, hogy leállítják a hiperinflációt, a lakosság nagyobb biztonságban érezhette volna magát, de teljesen tartalékok nélkül maradt, tehát mégsem érezhette magát biztonságban. Ebben az időszakban valóságos tragédia volt, ha egyik vagy másik háztartási készülék tönkrement, vagy ha bármilyen kis betegséggel nézett szembe az átlagos jugoszláv polgár. Minden megfizethetetlen lett, de mindenért német márkát kértek. Ráadásul teljesen megszűnt az a biztonság is, hogy a dolgozók egy bizonyos napon kapjanak fizetést, a fizetési napokról soha senki nem tudott semmi biztosat, azok egy-egy ágazatban hónapokat késtek, máshol pedig akár egy évet, sőt éveket is. Emiatt mindenki valamilyen plusz forrás után nézett, ami azt jelentette, hogy éjt nappallá téve dolgoztak a puszta létért. Még egy ilyen romboló tényező volt az áramszünet. 1993–94-ben a téli hónapokban bejelentették, hogy nincs elég áram, és hogy tervszerűen kapcsolnak le egy-egy negyedet. Azonban a kikapcsolások eltolódtak, másrészt meg terven felül is kikapcsolgattak városnegyedeket. Emellett gyakoribbak lettek az üzemzavarok, és az is, hogy egy-egy negyedet nem lehetett visszakapcsolni. Így a tervezett áramszünetek teljesen eltervezhetetlenek lettek. Ekkortól terjedt el a sötétség, mint metafora. És valóban Szerbia sötétben volt áram híján, a zenei alternatívák sötétje, a hírzárlat sötétje is rávetült.

Egy rövid fejezetben Gordi elég meggyőzően érvel amellett, hogy a külföld által fenntartott szankciók segítették a rendszer fennmaradását. Hasonlóképpen a rezsim állandó igazolást nyerhetett létezésére a nyugati ármánykodások ostorozásával, így átfordította a felelősségét másokra. Ilyen társadalmi politikai környezetben a normalitás egyre távolabb került Szerbiától.

A szerző végkövetkeztetése, hogy a Miloševic-féle diktatúrák ellenszere az, ha a világ minél inkább globális faluvá válik, ahol nem lehet elvonni az emberektől a zenéjüket, a szabad sajtót, és ha az alternatívák bárki számára elérhetőkké válnak. A Miloševic-rendszer bukását is az okozta, hogy végülis nem tudta fenntartani monopóliumait. 1996-ban minden nagyobb városban elvesztette hatalmát, és a szokásos praktikákkal sem tudta visszaszerezni. Az önkormány­zatok átvették a hatalmat a helyi tévékben, így a városi lakosság alternatív információforrást kapott. Ez után egyes országos médiu­moknak is váltaniuk kellett, így elérhetővé váltak a független,  illetve ellenzéki sajtótermékek, ezek után a monte­negrói vezetőség szakított a szerbbel, és ettől kezdve visszafordíthatat­lanná vált az alternatívák megjelenése és tartós jelenléte.

Másképpen vizsgálva a dolgot, megállapíthatjuk: a törékeny szerbiai demokrácia fennmaradása attól függ, hogy mennyire tud nyitott maradni, és mennyire tudnak benne napvilágra jutni az alternatívák.

 

Erik Gordi: Kultura vlasti u Srbiji. Samizdat, FreeB92, 2001; az eredeti címe: Eric D. Gordy: The Culture of Power in Serbia: Nationalism and the Destruction of Alternatives (A hatalom kultúrája Szerbiában. Nacionalizmus és az alternatívák felszámolása).

 

Mészáros Zoltán